egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2011/4. számában

„Nem szeretem a ködösítést, mert szerintem az a despotizmus egy formája.”
(Michel Foucault)

A kereszténység küldetéséből következő feladata, hogy kifejeződjenek értékei az egyházi életben, hitelessége releváns maradjon azok számára, akik értelemadó alapot keresnek mindennapi életvezetésük, egyre komplexebbé váló erkölcsi döntéseik, vagy társadalmi felelősségük tudatosítása során politikai krédójuk megfogalmazásához. Jézus alapvetően három téren kívánt a szokásostól eltérő magatartást a tanítványoktól, amelyek tagadhatatlanul olyan kapcsolódási formát rajzoltak meg a korabeli társadalmi struktúrákhoz, melyek joggal tűntek paradoxonnak és éppen ezért egy magasabb értékrend felé mutatónak: az ellenség szeretete (Mt 5,47), a hatalmaskodásról való lemondás (Mk 10,42-44) és a belső szabadság az anyagiakkal kapcsolatban (Mt 6,32k). Ám e viszonyulási formák megvalósítása elsősorban nem a szokványos értelemben vett morális feladatként, tehát a harmonikus együttélés irányában tett lépésként jelentkezett a tanítványok életében, hanem Isten országának velük való egyidejűségének felismerésével – Isten szemléletváltoztató és életalakító erőinek beáramlása által. Ezen erők iránti nyitottságra és befogadásukra biztatja Jézus követőit, amikor hitre szólítja fel őket (Mk 1,15), azaz őrá hagyatkozó bizalomra. Ez a hit lesz forrása és táplálója Isten szolgálatába állított hatalmuknak is.

A következőkben elsősorban a hatalmaskodásról való lemondás és a hatalomhoz való viszonyulás sajátos formájáról lesz szó, amit Michel Foucault nyomán pasztorális hatalomnak nevezünk. Mielőtt e hatalom mikrofizikájának kontextusba helyezésére sor kerülne, lényegesnek tartom Dietrich Bonhoeffer, a keresztények egymáshoz tartozásának mikéntjét bemutató sorait kiemelni: „A keresztyén közösség olyan közösség, amely Jézus Krisztus által, Jézus Krisztusban áll fenn. Se több, se kevesebb nem lehet ennél. (…) Csakis Krisztus által, csakis Krisztusban tartozunk egymáshoz.[1] Az összetartozás közösségi dimenziójában az összetartó erőt Krisztus szeretetének megtapasztalása és e tapasztalatból eredő, a felebarát irányában megnyilvánuló viszontszeretet mintázatát Krisztus teste adja. Mintegy kiegészíti Bonhoeffer sorait Friedrich Schleiermacher gondolata, aki a következő, széles perspektívákat nyitó és egyben az egyház közvetítő funkciójával szemben álló nézetet fogalmazta meg, miszerint: annyira állok kapcsolatban az egyházzal, amennyire kapcsolatban állok Krisztussal, viszont nem kell kapcsolatban állnom az egyházzal, hogy kapcsolatban állhassak Krisztussal. Mindkét teológus soraiból kitűnik a keresztény ember közvetlen kapcsolatának ajándéka Krisztussal, szemben bármiféle közvetettséggel, ami eme viszony útjába állhatna. Egyházunkkal és hittestvéreinkkel való kapcsolatunk eredője, centruma és útja Krisztus.

Mielőtt a pasztorális jelzővel kiegészítenénk a hatalom fogalmát, szükségesnek bizonyul önmagában is meghatározni jelentéstartalmát. Steven Lukes találóan fejti ki a hatalom eltérő magyarázatainak közös alapgondolatát[2]. Egy vagy több cselekvő személy A hatalma egy cél C elérése érdekében akkor manifesztálódik, ha A a célt C egy vagy több cselekvő személy beleegyezése által eléri B. Ez a magyarázat a nyugati tradíció szerint kétféleképpen értelmezhető. Az első szimmetrikusan jár el, hiszen abból indul ki, hogy A-nak és B-nek a célja közös. Ekkor a hatalom kooperáción és konszenzuson alapul.  A másik magyarázat szerint a hatalomnak létezik aszimmetrikus módja, amikor B beleegyezése kikényszerített. Ekkor viszont a hatalom hierarchián és uralkodáson nyugszik, ill. ezen eszközök által valósul meg A célja. Az együttműködéssel és a konszenzussal ─ sajátos értelmében megegyező érzülettel ─ megjelenő hatalom inkább vonatkoztatható az egyházra, mint az államhatalomra. Az aszimmetrikus, hierarchián és uralkodáson nyugvó hatalom pedig inkább az államhatalomra, mint az egyházira. A hatalom forrásaként pedig azok az értékek szolgálnak, amelyekben vagy az egyház vagy az állam (mint a társadalom elosztó médiuma) vagy mindkettő részesíti/részesítheti az egyént, ill. egyének csoportját. Az eddigiek függvényében sajátos fényben tűnhet fel a pasztorális hatalom képviselői és a pasztorális hatalom természete szerint rendeződött nyugati társadalom. Hiszen az értékek disztribúcióján és kommunikációján keresztül, ha csak formálisan is, de hasonló szerepkört ölt magára az egyház, mint az állam: nem földi kincseknek, hanem mennyeieknek sáfára

Michel Foucault pasztorális hatalmat leíró munkája arra irányult, hogy a hatalom mindenfajta jurisztikus értelmezésével szakítson[3]. Jóllehet véleménye szerint is a hatalom analízise állandónak tűnik: legitimitás és konszenzus, vagy kényszer és erőszak. Megállapítása szerint az un. pasztorális hatalom ellentétben van a „szokásos” politikai hatalommal. Hiszen a pásztor nem egy adott terület felett uralkodik, hanem egyének sokasága felett, a nyáj felett kell uralkodnia. Hatalma ezért nem a hódításban, zsákmányokban nyilvánul meg, ezzel szemben elsődleges feladata, hogy másokkal jót tegyen: „zöldellő rétekre vezessen”[4]. Morális elkötelezettségének sajátossága, hogy önmagát fel kell áldoznia a nyáj érdekében. Hagyományos hatalomfelfogás szerint ez a mechanizmus éppen fordított: aki jó polgár akar lenni, az elöljáró parancsára fel kell áldoznia magát. Foucault azt a kitételt is megfogalmazza, miszerint a pasztorális hatalom individualista és nem globális: minden egyes egyén üdvösségéért a pásztor felel.

A továbbiakban a pasztorális hatalom társadalmat átszövő természetének mintázatát rajzolja meg Foucault. A pasztorális hatalommal fémjelzett társadalomban a hétköznapi élet heurisztikus, mert mindenki a saját üdvét keresi. A keresztény társadalmakban senki sem mondta: „Én nem akarok üdvözülni”. A pásztor hatalma – Foucault elméletében ─ éppen ebben áll, hogy kényszerítheti az embert az üdvözülésre: üdvözülni kötelező[5]. Mindenki a maga üdvösségét keresi, de csak akkor érheti el, ha a másik tekintélyét elfogadja: minden tettnek ismertté kell válnia előtte. Így a pásztor, aki kényszeríthet, a felügyelő pozíciójába kerül[6].

A kereszténységben a legfőbb „érdem” az engedelmesség – folytatja Foucault. Tehát engedelmesség állapotába kell juttatnia az egyént. Kinek kell engedelmeskedni? A pásztornak. Az ő akaratában Isten akaratát láthatja meg az egyén. Igaz, a keresztény pásztor tanítómester is: igazságot, írást, morált, Isten és az egyház belső parancsolatait tanítja. A keresztény pasztorátus gyakorlásához elengedhetetlen az egyén belső életének ismerete: töredelmes és állandó gyónások, hiszen a pásztor majd megtisztítja az egyén lelkiismeretét. A pásztor tevékenységének így egyik alapvető támasza az igazság reprezentációja, de akár a belső és szubjektív igazság kitermelése.

Az aszketizmus[7] – lásd Jézus három radikális elvárása a tanítványoktól ─ és a civil társadalom között létrejött tehát egy mérsékeltnek mondható morál, ám úgy, hogy a hatalom elsősorban a tiltás mechanizmusai[8] által fejeződik ki. Ne kívánd! A felügyelő pozíciójába került pásztor, akinek engedelmeskedni tartozik a nyáj, már nem a szimmetrikus hatalomgyakorlás képviselője, hanem a hierarchián és az uralkodáson alapuló aszimmetrikusé. Nem életét adja – adott esetben lemond saját érdekeiről ─, hanem az általa megkövetelt életfolytatás elfogadásának és tiszteletben tartásának követelményével uralmat gyakorol egyének sokasága felett.

A pasztorális hatalom természete által meghatározott társadalomban élő egyéntől sem idegen az „üdvösség keresés”, a tekintélytisztelet és az engedelmesség – a hatalom aszimmetrikus manifesztációja. Az „üdvösség állapotába” jutás feltétele továbbra is a hierarchia és az engedelmesség által valósul meg. Ám lényegbeli különbség, hogy míg Jézus Isten erőinek betöréséről, adventusáról beszélt, amely átformálja az ember világlátását és értékszemléletét, addig a pasztorális hatalom transzformációja által meghatározott közösség a futurum síkján várja az üdvösséget hozó változásokat, amelyek jelen adottságaiból indulnak ki, és a tér – idő kontinuum rendje szerint valósulhat majd meg. A helyzet sajátosságát azonban a futurumhoz fűzött remény és az Isten irgalmasságát jelenvalóvá tevő adventus egybeérése adja. Ennek pedig megfelel az imperium és a sacerdotium, állam és egyház szüntelen egymásrautaltsága és az a piaci hangulat, amelyet leginkább a vallásökonómiai modell jellemez.

Tény, hogy mint minden vállalkozásnak, politikai pártnak, a vallási konzorciumnak is gondoznia kell a corporate identity-t[9]: láthatóvá kell tennie saját márkanevét és szolgáltatásait. A vallásökonómiai modell rámutat arra, hogy a vallási piacon jelenlévő közösségek nem csupán sajátos versenyhelyzetbe kerültek[10], hanem adott problémák megoldása során szükségszerűen szövetséget alakítanak ki egymással és a politikával. Vagy fuzionálnak az adott közösségek, vagy céljaik elérése érdekében éppen részekre szakadnak[11]. A modern vallási kultúrának elengedhetetlen részévé lett az ökumenikus dialógus. Az ökumenikus dialógus arra is szolgál, hogy saját profiljukat a piaci szituációnak megfelelően igazítsák az érintettek. Hiszen az ún. megatrendek (konzum, hedonizmus, „elegyháziatlanodás”) mindenkitől vevőorientált alkalmazkodóképességet követelnek meg. Ennek egyik jeles példája az un. agresszív God-selling[12], amely napjainkban sokkal hatékonyabban működik, mint a kereszténység értékeinek hagyományos közvetítése, mivel ezen értékek értelmezésének sokfélesége és gyakran „homályossága” nem hoz létre erős kötődést az egyházhoz.

A vallási sokféleség természetesen nem a 21. század elejének találmánya. Okot ad azonban arra, hogy újragondoljuk a vallásesztétikát, a vallási tudat képvilágát tehát újból meg kell fejteni. Így például az Isten szó összekapcsolása a nemzet fogalmával, vagy a Szentlélek transzcendens kódjának azonosítása bizonyos egyházi intézményekkel politikai vagy vallási hatalmat teremt, egyedül azáltal, hogy Isten autoritását világi intézmény veszi igénybe. Sőt, a vallás nyelvezete képes a közösségi érzés szakralizálására, az egy Isten univerzális garanciájává lesz az ember méltóságának. A vallás nyelvezete biztosítja a vallások és a politika közötti átjárhatóságot. A keresztény egyházak hatalmas „szimbólumtőkéből” élnek (Szentírás, hitvallások, liturgiák, rítusok, dogmák s maga az evangélium), amelyet gondozniuk és hagyományozniuk kell. A közösségi és egyéni identitás kialakításban segítség és erő ez a tőke, és utat nyit a modern társadalomhoz. Ám az egyházak vallási szereplőkként éppen akkor tesznek szolgálatot a társadalomnak, ha a „legfőbb üzleti tevékenységükre” koncentrálnak: hirdetik az evangélium felszabadító igazságát. Nem világi birodalmat hoznak létre, hanem szimbólumtőkéjükből merítve Isten országát építik.

 

OROSZ GÁBOR VIKTOR

[1] Dietrich Bonhoeffer: Szentek közössége. Harmat Kiadó, Budapest, 1997. 11.

[2] Lsd. Mackey, James P.: Power and Christian Ethics. Cambridge University Press, 1994. 2-4.

[3] Foucault, Michel: Szexualitás és hatalom. In. Uő. Nyelv a végtelenhez. Latin Betűk, Debrecen, 1999. 271-285.

[4] Uo. 278.

[5] Uo. 279.

[6] Vö. Art. egyházi hatalom. In. http://lexikon.katolikus.hu/E/egyh%C3%A1zi%20hatalom.html

[7] Az aszkéta saját gyengeségei, kísértései és teste felett állandó felügyeletet tartott.

[8] Foucault, Michel: Szexualitás és hatalom. 283.

[9] Graf, Friedrich Wilhelm:  Religiöse Transformationsprozesse in der Moderne deuten. In Mörschel, Tobas (Hg.): Macht Glaube Politik? Religion und Politik in Europa und Amerika. V&R, Göttingen, 2006. 52.

[10] Iannaccone, Lawrence R.: The Consequences of Religous Market Structure: Adam Smith and the Economics of Religion. Rationality and Society 3, April 1991/2. 160.

[11] Vö.: Pollack, Detlef: Religion und Moderne: Religionssoziologische Erklärungsmodelle. In Mörschel, Tobas (Hg.): Macht Glaube Politik? Religion und Politik in Europa und Amerika. V&R, Göttingen, 2006. 23-27.

[12] Lsd. Moor, Robert Laurence: Selling God. American Religion in the Marketplace of Culture. Oxfor University Press, 1994.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.