egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2013/1. számában

KERETEK ÉS KEZDETEK

Az Egyházfórum Alapítvány évek óta elkötelezett képviselője a bibliodráma magyarországi megismertetésének és terjesztésének. Alapítványunk gondozásában a német nyelvű szakirodalom alapvető művei jelentek meg magyar fordításban (Marcel Martin: Bibliodráma, 2003; Klaus Werner Stangier: Itt és most. Bibliodráma a liturgia és a pszichodráma vonzásában, 2003; Ellen Kubitza – Tim Schramm: Bibliodráma. Élő istentisztelet, 2006), a könyvek szerzői pedig többször is jártak Magyarországon, amikor is műhelycsoportokban, konferencia-előadásokon, könyvbemutatón osztották meg velünk tapasztalataikat, és gazdagították a magyar bibliodramatikusok tudását. Az Egyházfórum hasábjain alkalmanként beszámoltunk ezekről az eseményekről, illetve recenziók láttak napvilágot az említett kiadványokról. Beszámoltunk egy 2008-ban megjelent könyvről is (Bibliodráma, szerk.: Nyáry Péter és Sarkady Kamilla, ld. Egyházfórum 2010/6., 34.), amely immár magyar szakemberek közös munkája a műfaji jellegzetességek bemutatásától a bibliodráma magyarországi történetéig bezárólag.

Úgyszintén jelzi az Egyházfórum Alapítvány elkötelezettségét, hogy éveken át befogadta azokat a nemzetközi projekteket, amelyekkel külföldi partnereink kerestek meg bennünket. Ezek a közös tanulási folyamatok nagyrészt az Európai Unió úgynevezett Grundtvig tanulási projektjeinek keretében valósultak meg, amelyek során együtt dolgozhattunk németországi, osztrák, angol, svéd, dán, lengyel, olasz és erdélyi bibliodramatikus kollégákkal. Az ezredforduló utáni években közösen dolgoztuk ki azt az európai képzési rendszert, amely leírja a bibliodráma-vezetők kiképzéséhez szükséges alapvető standardokat, amelynek deklarálásával egy időben megalakítottuk az Európai Bibliodráma Hálózatot (European Bibliodrama Network). A második projektben (2005–2007) annak a lehetőségét vizsgáltuk, hogy a bibliodráma hogyan illeszkedik a hagyományos lelki programok – elsősorban a Szent Ignác-i típusú lelkigyakorlatok tradíciójába. Ezeket a találkozókat természetesen nemcsak a szavakban történő tapasztalatmegosztás jellemezte, hanem a csoportvezetői módszerek gyakorlatban történő bemutatása („egymás vezetése”), illetve a csoportfolyamat során szerzett saját élmény kiértékelése, összegzése – és a projekt kitűzött céljainak megfelelő bemutatása.

A kialakított kapcsolatrendszerünk és a partnerek országaiban tartott műhelyek, bemutatók eredményeképpen kereste meg Alapítványunkat egy lengyel intézmény, a bielsko-bialai Teatr Grodzki azzal a szándékkal, hogy a pályázatírásban és menedzsmentben szerzett több mint tíz éves tapasztalatukat a bibliodrámáról szerzett jó élménytől inspirálva egy nagyformátumú pályázat megírásában kamatoztassák. Így született meg a BASICS (Bibliodrama As a Way of Intercultural Learning for Adults, 2011-2013) projekt ötlete, amelynek lényege, hogy közösen kidolgozott, konkrét tanulási koncepcióval próbálunk tenni valamit a felekezeti ellenségeskedés, hátrányos megkülönböztetés, az idegengyűlölet és az „idegenek” ellenségként való kezelése ellen. A lengyel pályázatírókat az a felismerés vezérelte, hogy bár az európai integráció sok szempontból hatékonynak és sikeresnek mondható, az etnikai és vallási előítéletek még mindig nagyon erősen és mélyen gyökereznek az itt élők mentalitásában. A pályázat alapköve, hogy a más kultúrák és hagyományok iránti nyitottság, illetve a berögződött és előítéletekkel terhelt másság-képtől való megszabadulás csakis a konkrét és személyes tapasztalaton keresztül történhet.

 

A bibliodráma mint a vallási képzés egyik nagyra becsült módszere, valamint a művészi kifejezés alkalmazása különösen indokolt a nem formális, illetve informális felnőttképzés esetében, s ez nyitottabb az újító és kísérleti tanítási-tanulási módszerekre. A pályázatírás során meggyőződésünk volt, hogy olyan alulról jövő kezdeményezésekre van szükség, amelyek a különböző vallások és hagyományok alapvető értékeinek a keresésére teszik a fő hangsúlyt, hogy valódi párbeszéd alakulhasson ki a más népek és kultúrák iránti türelemről és tiszteletről.

Ezért szántunk a bibliodráma eszközének kulcsfontosságú szerepet a projektben, mivel ez a felnőttoktatási módszer különösen olyan környezetben lehet hatékony, ahol szükség van a kultúrák, illetve vallások közti megértés és párbeszéd előmozdítására. A változatos kultúrájú Európában úgy tudunk csak hidakat építeni a különböző kultúrák és vallások között, ha visszanyúlunk e kultúrák és vallások „eredetszövegeihez”, amelyeket mindenki sajátjaként tisztel.

Az Európa Tanács egy 2008 májusában közreadott memorandumban olyan irányelveket fogalmazott meg, amelyeket mi is magunkénak vallunk: „A sokféleség nélküli egységbe történő asszimiláció erőltetett egyneműsítést és az életerő elvesztését jelentené, viszont a sokféleség átfogó, közös emberiesség és szolidaritás nélkül lehetetlenné tenné a kölcsönös elismerést és társadalmi befogadást. Csak a párbeszéd teszi lehetővé, hogy az emberek egységben éljenek a sokféleségben.” A bibliodrámát igen alkalmas módszernek tartjuk a párbeszédkészség előmozdítására és fejlesztésére, aminek fenntartása és gyakorlása egész életünk folyamán kötelességünk. A bibliodráma fejleszti a kritikus és önkritikus megközelítés képességét, amire nagy szükség van a kulturálisan változatos társadalmakban.

A pályázatban megfogalmazott fő tevékenységeink, célkitűzéseink három téma körül fogalmazhatóak meg:

  • Innovatív, az interkulturális felnőttoktatásban hasznosítható tanterv kidolgozása a kísérleti műhelymunkák eredményei alapján.

  • Két, egymást kiegészítő kiadvány megjelentetése: könyv formájában a bibliodrámát alkalmazó interkulturális képzésről (angol, lengyel, magyar, török és izlandi nyelven), valamint angol nyelvű DVD, amely a tanulók interkulturális kérdésekhez való viszonyát mutatja be.

  • Olyan rendezvények szervezése, amelyeken a projekt eredményeit terjesztjük, köztük országos műhelyek és kiadványaik bemutatása, európai Grundtvig kurzus Törökországban, valamint nemzetközi konferencia valamelyik résztvevő országban.

A projektbe öt ország – Lengyelország, Magyarország, Izland, Törökország és Izrael –felnőttoktatással foglalkozó szervezetei kaptak meghívást, ami már önmagában is a sokszínűséget, a multikulturalitást, és a vallások különbözőségét jelentette. Alapítványunk a magyar partnerszervezet képviseletében azt a megtisztelő feladatot és kihívást kapta, hogy a módszer hiteles bemutatását szolgáló nyitó műhelyt vezesse, majd pedig bábáskodjon a projekt folyamán készítendő tanítási forgatókönyvek, az úgynevezett szcenáriók kidolgozásánál.

A projekt – sok száz pályázat mellett – a legmagasabb pontszámot érte el a brüsszeli válogatás során, nagy elvárást is jelentett a résztvevő partnerek számára.

A közös tanulási projekt központi eleme az a 100 órás csoportfolyamat volt, amelyet minden ország közel egy időben, 2012 tavaszán kezdett meg, felhasználva a nyitó műhelyen tanult csoportvezetési módszereket. Célunk az volt, hogy folyamatosan, egymást tájékoztatva, egymás szent szövegeit megosztva olyan továbbadható módszereket dolgozzunk ki, amelyek a projekt végén készítendő „tankönyv” alapjait képezhetik.

 

A PÁRBESZÉD-CSOPORT

A Budapesten szerveződő csoportunk meghirdetésénél az volt az elképzelésünk, hogy a drámacsoport összetételében minél jobban tükröződjön az ország kulturális sokszínűsége, vallási heterogenitása, szociológiai-szociális rétegződése, és hogy teljes valóságukban megjelenjenek a mindennapi realitás kérdései, feszültségei is. Felhívásunkat ezért megpróbáltuk minél több irányba eljuttatni: cigány kulturális és felnőttképző szervezetek, liberális zsidó közösségek, református gyülekezetek, katolikus ifjúsági hittancsoportok felé éppúgy, mint a korábbi bibliodráma-alkalmaink résztvevőihez stb. Kezdeményezésünket szinte alig remélt intenzitású érdeklődés fogadta, éspedig a vallási sokszínűség ígéretével. Az utóbbi, és itt külön is megemlítendő keresztmetszetet illetően érdekes interkonfesszionálisan interkulturális momentum volt, hogy a formálódó csoportban többségben voltak ugyan a keresztény (római illetve görög katolikus, evangélikus, református, baptista) egyházak képviselői, a népességstatisztikai arányokat illetően viszont a magukat zsidó, valamint kifejezetten is zsidó vallási identitásúnak tekintő (vallásos, liberális, szekularizált, kitért) felebarátaink voltak többen. A foglalkozási rétegzettségre nézve a résztvevők többnyire a felnőttoktatás területéről érkeztek: pedagógus, pszichológus, lelkigondozó és szociális munkás, illetve egyéb szakmabeli. (A jelen körülmények szomorúan érdekes jellemzőjeként említhetjük meg, hogy a közösen eltöltött mintegy fél év alatt közülük éppen öten vesztették el munkahelyüket!) Sajátos jellemzője volt a csoportnak az is, hogy a tagok – életkörülményeik, családtörténeti adottságaik, foglalkozásuk, érdeklődésük, konkrét társadalmi-munkahelyi beágyazottságuk révén – igen széles társadalmi rétegek problémáinak adtak hangot a dramatikus alkalmak során. Témaprezentációikban, reflexióikban megjelentek a csoporttérben a történelmi traumatizáció, a kisebbségek, a szegénység problémái és más további fontos emberi és társadalmi kérdések.

Csoportunknak a PÁRBESZÉD címet adtuk, és ez a téma végig meghatározta az együttléteinket. A csoport két vezetője jelen cikk írói: Majsai-Hideg Tünde református teológus, tanár, mentálhigiénés szakember, pszichodráma-vezető, bibliodráma-kiképző, szupervizor és Varga Péter Pius (katolikus) egyetemi tanár, pszichodráma-vezető, bibliodráma-kiképző.

 

A SZENTÍRÁS NYITOTTSÁGA

A projekt kínálta lehetőségek és elvárások mellett azért is választottuk a bibliodrámát, mert ez a műfaj arra ad lehetőséget, hogy életünk nem egyszer diffúz zavarok között végbemenő eseményeit (konfliktusainkat, a mássággal való találkozásainkat stb.) jól strukturált körülmények között, és a ránk zúduló élményeket megfelelő vezetői támogatással reflektálni, elrendezni tudó, biztonságos keretekbe helyezve élhessük át. A csoportfolyamatban lassított felvételen történnek azok az életeseményeink, amelyekkel a hétköznapokban nincs időnk és energiánk foglalkozni. Ugyanakkor, a csoportban megélt, kipróbált és modellált folyamatok keretében szerzett tapasztalataink, elsajátított helyzetreflexiós tudásunk alkalmazhatóvá válik a „való(s) világban” is.

Mikor egy bibliai szöveggel ily módon foglalkozunk, a csoportfolyamat mindig két szinten zajlik: a szöveg szintjén és a saját életünkre vonatkozó önismereti reflexió szintjén.

 

A bibliodrámában a Szentírás önmagukban véve holt szövegei a résztvevők számára – a műfaj sajátosságaiból adódóan – megelevenednek, élő történéssé válnak. Éspedig függetlenül attól, bár nyilván nem élménybefolyásoló hatás nélkül, hogy valaki milyen világnézeti, hitbeli, kegyességi, szociológiai, szociális stb. háttérrel participál a „játék"-ban. A szöveg és a résztvevők, illetve a szöveg révén maguk a szereplők között is mély, párbeszédet inspiráló, útmutató erejű, a mindannyiunkban közös és emberi értékeket felmutató, az emberi együttélés helyzeteire nézve eleven forrásként használható találkozások jönnek létre, és életük – mintegy csodaként – sokszor egészen új dimenziót kap. A drámában való részvételtől éppen ezért nem kell visszariadni annak sem, aki esetleg nem, vagy csak felszínesen ismeri a Bibliát; aki nem hívő, nem vallásos; nem kell félnie annak sem, aki csak a saját felekezetének hittételeit ismeri, és hivatalosnak érezheti magát az is, akinek egészen más a szent irata. Az eredményes részvételnek lényegileg egyetlen fontos kritériuma van: a nyitott és bátor elszánás arra, hogy a másik eltérő meggyőződését tiszteletben tartva, a sajátját azonban képviselve dialógusra kész legyen.

*

Jelen írásunkkal szeretnénk néhány, a csoportfolyamat egészében is kiemelkedő alkalmat bemutatni, azok jelentőségét az interkulturális és vallásközi párbeszéd szempontjából kiértékelni, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a történetek protokollszerű leírása mintául szolgálhat azok számára, akik a történetek, forgatókönyvek hatására csoportvezetőként maguk is szívesen kipróbálnák a bibliodráma módszerét egy olyan közegben, ahol valóban szükség van a párbeszédre. Azonban arra is figyelmeztetni szeretnénk, hogy lehetőleg képzett bibliodramatikusok vagy a csoportdinamikában jártas szakemberek használják ezeket a „recepteket”, éspedig nagy odafigyeléssel és különös felelősségtudattal.

 

A RÉSZTVEVŐK SZEMÉLYES MOTIVÁCIÓI

A csoportfolyamat elején kértük a jelentkezőket, írják le azokat a gondolatokat, elvárásokat, amelyekkel hozzánk érkeztek. Az írásos bejelentkezések alapján egy rendkívül sokszínű, érdeklődő csoport kezdett körvonalazódni. Ennek érzékeltetésére álljon itt néhány idézet a résztvevők megfogalmazásában

  • Személyes életemben is gyakran szembesülök a csoportfoglalkozásokon várható kérdésekkel. Barátommal együtt lelkészcsaládból származunk (mindketten más felekezeti háttérrel), és így gyerekkorunk óta szinte napi gyakorisággal találkoztunk ilyen jellegű problémákkal. Erdélyben több alkalommal is részt vettem cigánygyerekek számára szervezett táborban. A várható tapasztalatokat későbbi munkámban és a cigánygyerekek körében végzett foglalkozásaim során szeretném hasznosítani.”

  • A kórház, ahol dolgozom, a mentálhigiénés részleg bővítését tervezi, és a pszichoterápiás csoportok programjába szeretné beépíteni a bibliodrámázást is. A csoportban szerzett saját élményeimet így alkalmazni tudom majd a csoportfoglalkozásokon, a megismert bibliodramatikus elemeket pedig szeretném felhasználni a gyermekekkel, illetve fiatalokkal folytatott katechetikai munkámban."

  • Az egyetemen kutatóasszisztensként a világvallások közti átfedéseket és ezek politikára gyakorolt hatását vizsgáltam. Menekültek átköltöztetése és integrációja tartozott a munkakörömbe. Iskolát szerveztem a gyerekeknek, és részt vettem kulturális események lebonyolításában is. Hospice betegeket látogattam. Van egy gyerekcsoportom, akikkel angolul játszom. A gyülekezetben roma gyerekeknek játszóházat szervezek, és tolmácsolok a gyülekezeti alkalmakon. Terveim szerint a jövőben különböző vallási és kulturális közegekben fogok dolgozni. A menekültekkel folytatott munkám során néha hiányát éreztem olyan eszköznek, amely megkönnyítené a különböző vallású és kultúrájú népek közti párbeszédet.”

  • Munkám során különböző nehézségekkel küzdő társadalmi csoportokkal dolgoztam és dolgozom. Szakmai vezetőként a közvetlen kliensmunkán túl feladataim közé tartozik a módszertani anyagok fejlesztése, szakemberek és munkáltatók képzése, a fogyatékos emberek problémái iránti fogékonyság kialakítása. Szociális munkásként hosszú évek óta dolgozom azért, hogy az értelmi sérült, autizmussal élő emberek integrálódni tudjanak a társadalomba. Remélem, hogy a képzésen tapasztaltak és tanultak alkalmazásával még jobban sikerül lebontanom a félelmeket és előítéleteket, amelyek a fogyatékos emberekkel szemben még mindig erősen élnek a magyar társadalomban.”

  • A vallásokkal kapcsolatos ismereteim nagyon hiányosak. Szeretnék többet tudni arról, ki hogyan köteleződik el; választásokról, ellenállásokról stb. Úgy gondolom, hogy elég sok párhuzam lehet a bibliodráma és a gyermekdráma között. Egy ilyen típusú saját élmény mindenképpen segíteni fogja a további munkámat, a dráma területén pedig a gyerekek megértését.”

  • "Lelkészcsaládból származom, romológia-pedagógia szakos egyetemista vagyok. A csoportba való jelentkezésemet alapvetően két szempont vezérelte. Először az, hogy mindig is vonzottak a vallások közötti párbeszéd lehetőségei és az eltérő véleményeket képviselő, esetleg egészen más kulturális háttérből jövő emberekkel való találkozások, és hogy ebben az egyelőre ismeretlen közösségben kicsi morzsaként magam is szeretném a közeledést szolgálni. Másrészt, nagyon érdekelnek az ilyen találkozásokat támogató szakmai-pedagógiai-technikai eszközök, elsősorban is azok, amelyek alkalmazhatóak a gyerekek közötti interkulturális játékokhoz, drámán keresztül a másik ember iránti érdeklődés kialakításához."

  • A pszichodrámáról mint módszerről már korábban is tudtam, a bibliodráma iránt ez a kurzus keltette fel az érdeklődésemet. A Biblia mint közös nyelvünk, ősi kulturális és vallási kollektív gyökerünk, teljes mértékben hordozhatja azt az ismeretanyagot, amely segít közelebb vinni egymás teljesebb megértéséhez. Az kórházi munka során különböző kultúrából jövő, hazánkban leginkább kisebbségben élő emberrel, betegekkel volt alkalmam találkozni. Azt tapasztaltam, hogy sokszor nincs megfelelő út kiépítve bennem az ilyen szempontból más, nem ’átlagos’ kliensek felé.(Gondolok itt a roma, a muszlim, a Jehova tanúi stb. közé tartozó páciensekre.) A másik oldala az érdeklődésemnek az önismeret, hisz ezekhez az utakhoz közelebb, önmagam mélyebb megértése, belső mozgatórugóim, nehézségeim feltérképezése által kerülhetek. A jelenlegi élethelyzetemnél fogva ez különösen azért fontos a számomra, mert az anyaság szerepével új kérdéseket, feladatokat, tapasztalatokat kaptam."

  • Hívő keresztény pszichológusként nagyon foglalkoztatnak a pszichológia és a kereszténység metszéspontjai. Ezért is szeretném már régóta kipróbálni a bibliodrámát. Munkám során sokat találkozom roma családokkal, s látom, hogy mennyi nehézségbe ütközik az integrálásuk, s sokat gondolkozom ezen a problémán. Mivel férjem külföldi, gyakran beszélgetünk a kultúrák közötti különbségekről, illetve arról, hogy tapasztalatai szerint mennyire nehezen befogadóak az emberek Magyarországon, s mennyire nehezen fogadják el, hogy kulturális különbségek léteznek, és azokat valahogyan kezelni kell. Biztos vagyok benne, hogy pszichológiai munkámban is használni tudom majd a tanult módszertani elemeket, illetve ezeknek a kultúrák közötti kommunikációt elősegítő áldásait.”

  • Hivatásom festőművész. Egy ideje a Családok Átmeneti Otthonában dolgozom. Folyton-folyvást rá kell jönnöm saját gyengeségeimre, az előítéleteimre, amelyeket nagyon nehéz egyedül önmagamban feloldanom. A csoportban átélt élményeimet és tapasztalataimat egyaránt szeretném kamatoztatni munkámban és életem más területein is.”

  • Három évet külföldön éltem és dolgoztam, ahol megtapasztaltam az emigráns lét valóságát, és betekintést nyertem egy más kultúrába, s ez által saját kultúrám értékelése, megítélése is gazdagodott. Miután hazatértem, fordítóként, nyelvtanárként tevékenykedem. A csoport témája – a vallásközi és interkulturális párbeszéd – mindig is foglalkoztatott és ma is intenzíven érdekel. Görög katolikusként alaptapasztalatom a kettős identitás, illetve a se ide (keleti ortodoxia), se oda (római katolicizmus) tartozás élménye. A szívem kelet felé húz, de a tudatom nyugati. Mindig is nagyon fontosnak tartottam az ökumené kérdését, és szeretnék ezen a területen aktívan is tevékenykedni. A keresztény felekezetek közeledése, együttműködése mellett a világvallások közötti párbeszéd előmozdítását is alapvetően fontosnak tartom. A későbbiekben szeretnék olyan munkakört találni, ahol közvetlen segítőként, lelki tanácsadóként tevékenykedhetek. Biztos vagyok benne, hogy a bibliodráma módszerét, illetve az itt szerzett személyes tapasztalatokat hasznosítani tudom majd ezen a területen.”

  • Gyógypedagógus és szociológus végzettséget szereztem három éve. Azóta dolgozom logopédusként és anyanyelvtanárként hallássérült gyermekekkel. Szabadidőmben is szívesen foglalkozom gyermekekkel: kilenc éve vezetek csoportokat katolikus nyári lelki napokon, és két éve vagyok cimbora a Bátor Táborban. Fontosnak tartom a tapasztalatszerzést, a tapasztalatok megosztását, a folyamatos továbbképzést mind szakmai, mind önismereti területen. Nyitott csoport keretében kaptam már bepillantást a bibliodrámába, és nagyon megtetszett a módszer, különösen, hogy sokat segít számomra a Szentírás megértésében, üzenetének megélésében is. Ebbe a csoportba azért jelentkezem, hogy folytassam a megkezdett utat, és alaposabb betekintést nyerjek a módszerekbe. Nagyon kevés ismeretem van más vallásokról; szeretném jobban megismerni azokat is. A kultúrák közötti elfogadást már a szociológiai tanulmányaim előtt is megéltem; most azt remélem, hogy újabb munícióra tehetek szert ennek a szolgálatára. Nyaranta egyesületünk táboraiban vezetek csoportotokat, és úgy gondolom, hogy a hitben való személyes elmélyülésem is segíthet abban, hogy közelebb tudjam hozni a Szentírás üzenetét a gyermekekhez, és elfogadóbb, nyitottabb szemléletet tudjak közvetíteni feléjük. Gyógypedagógusként a dráma általános módszereit nap mint nap hasznosítani tudom majd a hallássérült tanulóknak az anyanyelv tantárgy keretében zajló kommunikációs, érzelmi és szociális nevelésében.”

 

A SZÖVEGEK KIVÁLASZTÁSÁNAK SZEMPONTJAI

Az alkalmanként eltérő bibliai szövegek kiválasztása a program során végig a vezetők feladata volt. A csoport jellegére, illetve a tagok egymás számára való majdnem teljes ismeretlenségére tekintettel úgy gondoltuk, hogy a foglalkozások során a Szentírás nem mindennapos körülmények között (pl. kutak, vizek mentén) létrejövő nagy találkozásait felidéző textusokra koncentrálunk, a játék során pedig arra törekedtünk, hogy a textusok merítési mélysége minél igazabb és gazdagabb beszélgetéseket, megnyílásokat, és nem végső soron valódi találkozásokat, egymásra találásokat eredményezzen.

Munkánk rejtett inspirációját Christian de Cherge életpéldája jelentette. (A muzulmánokkal való testvériség gondolatának elkötelezett de Cherge a tibhirine-i trappista szerzetesek perjeleként, az algériai Atlas hegységben élte le élete egy részét, s 1996-ban itt is halt vértanúhalált.) Afrikai állomáshelyén mély lelki barátságot kötött Mohammeddel – egy vidéki, tízgyermekes muzulmán családapával –, akit az ő védelmezése miatt gyilkoltak meg. Kapcsolatuk egyik meghatározó mondta volt, hogy „együtt ástuk ki a kutakat”, ami azt jelentette, hogy időt fordítottak egymásra, az egymással való beszélgetésre.

– „S kutunk mélyén mit találunk majd? Muzulmán vagy keresztyén vizet? – kérdeztem Mohammedtől.

Tudod, amit ennek a kútnak a mélyén találunk, az Isten vize.”

(A párbeszéd misztikus lajtorjája. Imádság 15 napon át Christian de Chergével, a tibhirine-i szerzetesek perjelével. Részlet. In: Mélyítsük kutunkat! Szerkesztette: Christian Alenson. Budapest: Új Ember Kiadó. 2008. 48.)

A fentiek szellemében és azzal a szándékkal indultunk neki programunknak, hogy közös keresésünk eredményeként rábukkanunk a minket is összekötő szövetségek titkaira, mélységeire.

 

AZ ELSŐ ALKALMAK 

A program első három alkalmával Rut könyvének egy-egy textusa állt a középpontban. A negyedik alkalom Purim ünnepkörére esett, ezért a bibliai szöveget Eszter könyvéből vettük. Az ötödik alkalom József kútba vetése, a hatodik Naámán gyógyulása, a hetedik az irgalmas samaritánus története, a nyolcadik Jézus és a szirofőniciai asszony találkozása, a kilencedik Jézus és a samáriai asszony kútnál történt találkozása, a tizedik és a tizenegyedik pedig Bábel tornya és a pünkösd volt.

A tizenkettedik alkalom rendhagyó volt, ezen az összejövetelen az egész találkozást a párbeszédnek szenteltük – a csoportfolyamat alatt felgyülemlő feszültségek, félreértések tisztázására. Tulajdonképpen ez volt százórás együttlétünk csúcspontja, igazi, mélyből jövő, katartikus párbeszéd.

A következőkben röviden áttekintjük az első rész folyamatának ívét, az egymás után következő történetek logikáját, hogy ezzel is érzékletessé tegyük, hogyan épül ki és mélyül el a bizalom a bibliodramatikus játékok során. Már a foglalkozássorozat indulásakor arra törekedtünk, hogy minél hamarabb kialakuljon a csoportkohézió és a csoportbizalom.

Az első alkalom keretében a Rut 1,1-2 szövege alapján az idegenbe indulás kockázatait, pozitív és negatív lehetőségeit állítottuk a fókuszba. Ebben a rövid kis epizódban, amelyet mindössze két mondat ír le Rut könyvében, olyan ma is aktuális kulcsfogalmak jelennek meg, mint az elválás, elengedés, lemondás, elköteleződés, ragaszkodás, hűség. A téma nemcsak arra rímelt, hogy országunkból és a közép-kelet európai régióból évente tízezrek kerekednek fel, hogy jobb megélhetés reményében külföldre költözzenek, hanem rímelt az egymás iránti bizalom kialakulásának nehézségeire is. Olyan konkrét kérdésekkel kezdtük el a történetet megjeleníteni, hogy mit jelent elhagyni a hazát, a sírokat, a múltat, a biztonságot, az addig felépített életet, újat választani (ismeretlennel és idegennel találkozni, egzisztenciát cserélni, sőt, reményt adó új környezetbe kerülni stb.), miként lehet akklimatizálódni, igyekezni elfogadni az újat, az idegen szokásokat, illetve az idegent befogadni, bevonni, előítéleteket legyőzni. Mint ahogy a júdeai Elimelechnek nehéz volt így döntenie, ugyanilyen ismerős volt ez az élethelyzet a csoportunkban is sokak számára, akik éveket töltöttek szülőhazájuktól távoli, idegen országokban.

A második alkalom (alapszöveg: Rut 1,1-4) két idegen nép találkozását, egymás kulturális szokásaival, rituáléival, ételeivel való megismerkedését, az egymással szembeni idegenkedést, ügyeskedéseket és a feszültségeket segített megjeleníteni. Rut szövegének egyetlen mondata a globális migráció folyamán egyre gyakoribb vegyes házasságok problémájára irányította figyelmünket, amely egy sereg konkrét kérdést vet fel: „kíváncsi vagyok-e, hogy ki a másik"; „mit teszek azért, hogy az esküvői rituálé valóban mindkét fél közös kincsévé válhasson"; „figyelek-e arra, hogy például a lakodalmi menü tükrözze a két család ízlésvilágát"; „lemondok-e a hagyományaimról az asszimiláció érdekében, avagy őrzöm és viszem tovább a számomra fontos értékeket: beleszőve azokat a közösbe, merevebb magatartás esetén pedig kivonulva, izolálódva.

 

A HARMADIK ALKALOM

Ennek az összejövetelnek a bemutatásával nemcsak azért foglalkozunk részletesebben is, mert egyszersmind ez volt a zárt csoporttá alakulás eseménye is, tehát ekkor már csak azok voltak jelen, akik véglegesen döntöttek a csoportmunka és a csoportban való elköteleződés mellett, hanem hogy ízelítőt is adjunk a bibliodráma belső világáról, az ún. bibliodrámás módszer néhány fontosabb részleteiről.

A játék témája ez alkalommal Rut szülőföldjére való visszatérése volt. A történet meghatározó momentuma, hogy nem egyedül ment, hanem Naomival, aki követte anyósát az idegenbe. (Rut 1, 19-22, 2,2-4, 8-11/a).

 

1.

A találkozás leírásánál a bibliodramatikus összejövetelek szokásos, jegyzőkönyvszerű rögzítését választottuk, amely lépésről lépésre követi a csoporteseményeket a külső és a belső történések szintjén. A belső folyamatok rekonstruálásához fontosnak tartjuk azt is, hogy párhuzamosan megjelenjenek a csoporttagok visszajelzései: hogy élték meg az éppen zajló eseményt.

A kezdetnél, az ún. bejelentkező körben megkérdezzük a jelenlévőktől, hogy „mi ment tovább benned a legutóbbi alkalom óta? Milyen fontos dolog történt veled, amit lényegesnek tartasz megosztani velünk? Történt-e valami veled, amire érzékenyebben reagáltál az elmúlt alkalom hatása alatt? Hogy érkeztél ma ide?”

Ezt követi az ún. második rámelegítő kör, amelynek két célja van: a) az egyén megérkezése önmagához és társaihoz; lelassulás, szerepflexibilissé tétel; a csoportkohézió elmélyítése (lassú nyitogatásra törekszünk). A rámelegítés folyamata: 1. lépés: „tavasz első napja van; légy valami a születő tavaszban; bármilyen növény lehetsz"; 2. lépés: „segíthet, ha megpróbálod kicsit becsukni a szemed, és ha magad elé képzelsz egy tavaszi kertet vagy erdőt"; „hol van itt a te helyed…; milyen illatok vesznek körül, milyen színek (mindenki haladhat a saját tempójában)"; „nézz körül, milyen fantasztikusan színes világ vesz körül!” 3. lépés: egyenként odamegyünk mindenkihez, megérintjük és megkérdezzük: „Mi vagy, hogy érzed magad?” 4. lépés: visszatérés a képzeletbeli kertből a terembe ("vegyétek ki magatokat a szerepből!"; „sétáljatok a térben!").

Visszajelzések: Vártam a jó időt, az igazi tavaszt. Nagyon jó érzés volt, ahogy az első napsugár megérintett és átjárt kívül belül; nagy szükségem volt erre, mert éreztem, hogy valami új kezdődik, valami jó. Jó volt ez a várakozás csoporttagként is. Nagyon tetszenek a bibliodrámás alkalmak, nem is kérdés, hogy szeretném-e a folytatást, 100%-osan igen! Én egy kinyílt hóvirág voltam egy kertben, amelyiket cirógat a napsugár. Érdekes volt számomra, hogy milyen sokfélék voltunk most is. A kórótól a földben mozduló magon, a kinyíló tulipánon át, a rózsán keresztül a zöldülő fáig, sőt a melegedő kőig… – Kibomlani akaró rügy voltam, mely már feszül, csak várja a napsugarakat. Bennem volt a tenni akarás várakozása és feszültsége, az az érzés, hogy van erőm kitörni, kijönni, virágba borulni. – Illatos jácint voltam, majdnem kinyíltam, a nap felé fordultam, de a leveleim óvnak minden vésztől. – Bimbóként, kipattanásra váró rügyként koncentráltam a választott létállapotra, de aztán egészen kíváncsivá váltam az engem körül vevő tavaszi kertre, megelégedéssel és élvezettel töltöttek el a többiek kreatív megoldásai.

 

2.

A második cél az egyéni ráhangolódás, amelynek során a személyes szint mélyebb dimenzióit próbáljuk meg mozgósítani (ez segít abban, hogy a történetet ne „eljátssza” a résztvevő, hanem az egyéni életéből felhozott élmények belső érintettsége szerint válasszon szerepet).

Rövid részletet olvasunk fel a Rut könyvéből: „Csordultig telve mentem el – és üresen vezet vissza az Úr” (1,21.), majd kendőkkel két részre osztjuk a teret: a szoba egyik felében a résztvevők életük egy olyan pillanatát idézik föl, amikor „csordultig tele” voltak, a másikban pedig azt, amikor üresen tértek vissza. (A belső ellenállás megszelídítéséhez segítséget jelenthet az arra való felhatalmazás, hogy át lehet menni az egyik helyről a másikra, meg lehet állni, el lehet időzni, lehet akár ingázni is és több képet felidézni.) Kb. 10 perc múlva szólunk: „Lassan engedd el a belső képed, s érkezz meg közénk, a közös térbe; járj körbe, nézz rá a szembe jövőkre, üdvözöld őket a tekinteteddel."

Visszajelzések: Ez az egyszerű játék nagyon erős volt, és nagyon mélyen érintett. Személyes életemben rámutatott egy még feldolgozatlan veszteségre. – A játék megérintett, előjött a külföldön töltött éveim élménye. Nagy reményeket táplálva mentem el, s mikor visszatértem, arra jöttem rá, itthon sok szempontból is előrébb jutottam volna. Ugyanakkor, még ha üresen is, de jó hazatérni. – Amíg végigjártam az utat, lepergett előttem a saját életem. Úgy jöttem fel tizenhét éve Budapestre, hogy éltek a szüleim, nagymamám, nagynénim, és néhány év alatt mind meghaltak, szinte egyedül maradtam. – Az elindulás dinamikus volt, a visszatérés viszont lehangoló. Mégis, az utóbbiban nagyon fontosnak tartottam a reményt, ami nem hagyott el (ez utóbbit próbáltam kifejezni a felfelé tekintő arcommal). Ezek mind rólam szóltak: a bezárkózás, a mások öröméből való „táplálkozás”, olykor eufórikus öröm és a reménysugár keresése.

 

3.

 

A rámelegítést és a történeti háttérinformációkat követően – május közepe van, árpaaratás ideje; két fáradt ember érkezik a városkába, egyik vadidegenként, másik keserű ürességben; „felbolydult az egész város” (Rut 1,19.); híre ment, hogy kicsoda Rut. – közös spontán játék kezdődik: a városi jelenet. „Lehetsz bárki ebben a nyüzsgésben!” (Cél a csoporttá formálódásra való rámelegítés. A csoporttagok a mély egyéni útról megérkezhetnek egymáshoz, a közösséghez, kipróbálhatnak új szerepeket.) Először a felbolydult város hangulatát jelenítettük meg, amelybe megérkezik Naomi egy idegennel. A következő képben a város visszatér a mindennapokba, Naomi feltűnése miatti izgatottság alábbhagy. Ez a jelenet azért is volt érdekes számunkra, mert a hosszú távollét után hazatérő Naomi ugyanolyan idegenként érkezik meg egykori lakóhelyére, mint az őt követő Rut. Rokonai, régi barátai nem ismerik már meg, és a város is annyira megváltozott azóta.

 

4.

A következő felvonásban felolvassuk a bibliai szöveget (Rut és Boáz találkozása, Rut 2,1-3, 8-11). A játék elsődleges célkitűzése, hogy az idegenség, a befogadottság, illetve a befogadás próbatételeit és lehetőségeit élje át a csoport.

A főszereplők nevét és a név jelentését (segítve a szerepválasztást) egy-egy papírlapon a földre helyezzük: Boáz (erő van benne), Naomi (édesem, kedvesem, gyönyörűségem), aki Márá (keserű) a hazatéréskor, Rut (barátnő, útitárs, felüdülés, rózsa). A résztvevők lehetnek még rokonok, szolgák, régi barátnők, lakosok, más idegenek stb. A bibliodrámában ezen kívül lehet bárki érzés, gondolat, erő, tárgy, folyó, természeti jelenség is stb.

Elmondjuk, hogy Naomi pontosan felkészítette Rutot, hogy mikor, hol, kinél, mit kell tennie. Bölcs anyós volt, szerette a menyét, fontos volt számára a család, nem önsajnálattal töltötte az időt, hanem stratégiai tervet készített.

Boáz, a jómódú, rokon, korrekt, ismeri a törvényt, humánus, nyitott, befogadó stb. Ismertetjük Rut befogadásának részleteit: a nincstelenek joga volt a kalászszedegetés (a mózesi törvények értelmében az elhullott gabonafejeket a tulajdonosnak nem volt szabad begyűjtenie); nem mindenütt, csak ott lehetett kalászokat szedegetni, ahol a markokat (a levágott és csomókba rakott termést) már összeszedték, kévébe rakták, szérűre hordták, s ott lehetett szedegetni a marokszedegető lányok között. Boáz annyira kedvelte azonban Rutot, hogy megkérte az aratókat, szándékosan húzogassanak ki neki teljes kalászokat (16. v.), és engedélyezte, hogy a korsójukból igyon, és hogy velük egyen (kenyérből, frissítő borecetből, pörkölt árpából állt az ebéd), ami a közösségbe való befogadás szakrális, rituális jele is volt.

A történet két különösen fontos elemeként vettük figyelembe:

a) A szigort enyhítő tolerancia-motívumot (a fogságból hazatérő zsidók számára Ezsdrás /10,2/ és Nehémiás /13,23-27/ prófétai szigorral ítélték el az idegen származásúakkal folytatott párkapcsolatokat), a vallási dogmatizmus relativizálását, cselekvéskorlátozó merevségeinek oldását, illetve ezeknek Boázban feltáruló – most éppen a befogadás aktusában megvalósuló – összbibliai távlatait.

b) A történet „főszereplője” az az Isten, akinek üdvtervébe nem csak belefér, de annak egyenesen szerves részét is képezi, hogy amint a zsidó vallás egyik legfontosabb perspektíváját jegyző Dávid király ősanyja egy „idegen” moabita (ezt a körülményt bátran nevezhetjük az interkulturalitás zsidó-keresztény alapparadigmájának), ugyanez az „idegen” ősanyja a keresztény hit alapját jelentő Jézus Krisztusnak is.

 

5.

A történet megjelenítse: Rut megérkezik Boázék világába. A szereplők valamilyen kendőt, ruhát vesznek magukra. A „beöltözés” után megalkotjuk a helyszínt. Mindenkit megkérdezünk, hogy ki ő, mi a célja, terve, azaz „szerepbe helyezzük”, s ezután újra felolvastuk a bibliai szöveget.

Az aratók eltérő lelkiismeretességgel dolgoztak a nap folyamán a tűző napon. Amikor Rut megjelent, a csapat felbolydult. Rut kedves volt és szerény. A férfiaknak megtetszett, meg akarták hódítani, ami a nők egy részének nagyon nem tetszett, és ellenségessé váltak vele szemben. A csoport más nőtagjai ugyanakkor megbecsüléssel néztek a dolgos idegenre. Boáznak volt egy féltékeny felesége, aki a munkások ellenőrzőjeként lépett föl, és mindig férje nyomában járt. Róla a bibliai történet nem szól, de a bibliodrámában – mint már utaltunk is rá – nagy jelentőséget tulajdonítunk azoknak a meg nem említett tényezőknek, úgymint személyeknek, eseményeknek, amelyek „kitöltik” a leírt történéseket, azaz hozzátartoznak a történet realitásához, akkor is, ha egyébként „nincsenek". Ezeket a részleteket nevezzük „fehér szövegnek”, amelynek eljátszására szintén lehetőség van, sőt, külön is segítenek elmélyíteni a történet megértését és a játék során szerzett saját megélésünket is. Érosz nyila (szintén fehér szöveg) eltalálta Boázt. Felesége ezt heves ellenzéssel fogadta. Rut hálatelt szívvel – ám a férfi-nő vonzalom érzelmi töltése nélkül – távozott este anyósához, hiszen sok kalászt tudott gyűjteni, és vizet, ételt, odafigyelést is kapott.

A szerepvisszajelzésre a játék végén abból a szerephelyből kerül sor, ahol éppen áll vagy ül valaki. Mindenkihez odamegyünk és megkérdezzük: „milyen érzés van most benned?” Ezt a szerepekből való kivétel követi: „Kérünk, lépj ki a szerepedből, vedd le az ahhoz használt kendőt és mondd, hogy: ’már nem vagyok Rut, hanem XY vagyok’.” Ebben egymást is segíthetik a csoporttagok azzal, hogy nevükön szólítják a másikat.

Ezt követően azt kérjük, hogy a résztvevők hármas csoportokban beszéljék meg az átélteket. A visszajelzés során a szereplők azt is gyakorolják, hogyan beszéljenek érzéseikről, illetve beszámolhatnak a többiek által bennük előidézett belső érzelmi változásokról. Megkérdezzük: „miért éppen ezt a szerepet választottad”; „miben változtattál szerepedben a többiek hatására”; „volt-e meglepetés számodra a saját viselkedésedben, és mi”; „mi esett rosszul”; „mit éltél át, ami különösen is ismerősnek tűnt”? Ebben az úgynevezett integrációs szakaszban a résztvevők egy szűkebb, meghittebb körben osztják meg egymással az élményeiket. Mindenki ventilálhat, átélheti a ráfigyelés, a meghallgatottság élményét, és gyakorolhatja a másik iránti empatikus odafigyelés kultúráját. A szereplők reflektálnak, és reflexiókat kapnak, amikor is egy újabb szinten tudatosul bennük mindaz, amit átéltek. A jelen munkafázis segíti a résztvevőket abban is, hogy a záró körben könnyebben tudják összegezni a lényeget.

 

6.

A záró visszajelzésre a csoport egészének a jelenlétében kerül sor. A résztvevők ez alkalommal összefoglalják az általuk átélteket, és elmondják, hogy mit visznek magukkal a történtekből személyes élettanulságként, valamint külön is, a nagy témánkra, a párbeszédre tekintettel. A reflexió gyümölcse az is, hogy egyre nagyobb lesz a távolság a játékot megélt egyén és az élmény között, ami megkönnyíti az elmenetelt.

Mivel a visszajelzésekben jelennek meg a legkifejezőbben a csoportmunka célkitűzését és eredményét tükröző gondolatok, ezek közül a fentieket követőem még tovább is idézünk:

A kritikai vélemény megfogalmazása, közlése komoly ellenállást – akár agressziót is – válthat ki az érintett személyből, függetlenül attól, hogy jogos-e az vagy sem.

Nagyon megmaradt bennem a befejező mondatom: „Káoszban nem tudok dolgozni!” Ez igaz az élethelyzeteimben is.

Gondolkodtam, eljátsszam-e Naomi szerepét. De gyorsan akadt rá vállalkozó. Nem akartam második Naomi lenni, s talán jobb is, mert lehet, hogy túl mélyen érintett volna.

Olyan erő voltam, amely irányít és irányítható. Elindít és visszatart, de összességében elbizonytalanít. Felkaptam, felnagyítottam minden érzelmet, ami csak jelen volt a térben. De Rut megszelídített, törődött velem. Nem ellenkezett, csak forgatott maga körül. Azt akarta, hogy a barátnője legyek, és az lettem. Az uralma alá vont, és én segítettem őt. Ez a saját erőimmel való bánásról szólt nekem. Ha nem kezesítem őket, az erők uralkodnak rajtam, vagy elbizonytalanítanak. A kultúrák, vallások találkozásával kapcsolatban azt éltem meg, hogy Ruttal igazából nem tartoztunk a zsidó közösséghez. Ott dolgoztunk a munkások között, de nem tartoztunk senkihez. Ez szabadságot adott, de veszélyes is volt. Rut próbálta nem észrevenni a saját kiszolgáltatottságunkat, és ez engem, mint erőt, zavart. Naivitásnak éreztem. De lehet, hogy inkább bátorság volt.

Boáz felesége szerepében a féltékenykedő, férjét megtartani vágyó, kissé uralkodó hajlamú, középpontban lévő nő voltam. Nem akartam segíteni a jövevényt, és részben el is értem, hogy a „szerencsétlenről” megfeledkeztek. Úgymond elloptam Ruttól a főszerepet. Rivalizálás miatt néha megfosztom magamat értékes emberi kapcsolatoktól. Ha a körülöttem lévőkben nem testvért, hanem vetélytársat látok, nem fogok tudni segíteni rajtuk. Alázattal és szolgáló magatartással sokkal többet el lehet érni az embereknél.

Rut és Boáz viszonya erotikus elemeket rejt, ezt akarom kiemelni. A játék végére a csoporttagok feszültsége nőtt – ezt meg is fogalmazták, én úgy értelmezem, hogy a magam aktuális feszültségét vittem át, noha arra gondolok, hogy a játék erotikus tartalma váltja ki a különféle féltékenységeket, amik csak kicsiny részben manifesztálódnak. Rut szerintem aszexuális jelenség volt a játékban, az erotikus kisugárzású nők viszont elmerültek a féltékenységben. Kérdéssé vált bennem, hogy játszhatnak-e nők férfi szerepet, és vice versa. Többen állítják, ez nem probléma. Lehet, ezért frusztrálódnak annyira.

Rut lettem, s a főszerepet nagy kihívásként éltem meg, gyomorgörcsöm lett tőle. Izgultam attól, hogy lesz, mi lesz? Először kézbe akartam venni a „visszatartó erőmet”. A játék közben sikerült összebarátkoznom vele: mosolyogtam neki, a kezemmel megérintettem, játszottam vele. Azt hiszem, alakult a bizalom köztünk, a barátnőm lett, segített aratni a mezőn, csevegtünk, családtag lett, segített dagasztani a tésztát. A játék közben „teljesítettem a dolgomat”, hogy meglegyen a kenyér. Azért elkerültem az „Erotikát”, sőt Boázt is („Mert akkor baj lesz!”). Boáz nem volt bizalomkeltő a számomra, mert ha valamit adni akart, nem a kezembe adta, hanem a földre tette. (Úgy éreztem, nem mer közeledni hozzám, és emiatt én sem mertem. Mégis távol maradtunk egymástól.) Az elején nagyon meglepődtem, amikor megláttam a ’’riválisomat’’, Boáz feleségét. Úgy éreztem, megkönnyítette a helyzetemet, ő vitte el a konfliktust, amelyet így sikerült elkerülnöm. Viszont meglett a kenyér! A végén arra jöttem rá, miközben teljesítettem a munkámat, nyertem, de veszítettem is: nem alakult a férfival való kapcsolatom, amihez el kell vállalnom a szexualitásomat.

Rut történetében egy fiatal arató férfit játszottam. Jó volt dolgozni, tetszett egy kis fizikai aktivitás. Többen dolgoztunk együtt, s amikor egyik társunk átvette a főnök szerepét, hajtott bennünket, az bosszantó volt. Ha nem ő a főnök, miért parancsolgat? Miért akarja megmondani nekünk, szintén felnőtt embereknek, hogy dolgozzunk még keményebben? Ilyen hangulatban nem lehet se párbeszédet folytatni, se dolgozni rendesen, káosz van. Rut idegen volta miatt nem volt bennem rossz érzés. Miért ne lehetne befogadni őt azért, mert máshonnan jön? Ha tisztességes, és nyitott a kultúránkra, az jó kezdet, és ez talán összefügg azzal is, hogy az utóbbi években sok más országból érkezőt láttam Svájcba menni, ahol többé-kevésbé be is fogadják őket.

A nagyjátékban a hajcsár antiszerepét választottam, aki pontos és eminens: a hanyagság és a lustaság ellensége, az élet élvezeteinek (pihenés, evés, szerelem) és a problémázásnak a megvetője, és mindebből következően kicsit embergyűlölő is. A provokatív attitűd itt is jelen volt a szerepalakításomban, de most az érzelmi tompultságom váltotta ki. Konfliktusba kerültem több lusta munkatárssal is. Elgondolkodtatott, hogy mennyire is volt a szerepem antiszerep. Azt hiszem, nagy részben az volt, de a választás mögött ott bujkált a rideg meggondolás „versenyképességének”: a kitűzött célokkal szembeni eltökéltségnek, a koncentrált munkának a csodálata is.

A visszajelzések alapján nyilvánvaló vált az is, hogy a résztvevők közül többek életét számos bizonytalanság terheli, amit bele is építettek történeteikbe: kapok-e munkát; milyen lesz a munkahelyi vezetőm; mennyire tudok alkalmazkodni; mi történik, ha nem fogadnak jó szívvel; ha irigykedni fognak rám, mint betolakodóra, aki elveszi a munkát az „őshonosoktól”; akarok-e majd és mennyire leszek képes a beilleszkedés ellenében megalkudni; mit és mennyit mutassak meg abból ami, aki én vagyok?

 

*

A jegyzőkönyvek és a személyes visszajelzések hűen tükrözik annak a folyamatát, ahogy a csoporttagok egyre jobban megnyíltak egymás felé, és visszajelzéseikben, egyéb megnyilvánulásaikban egyre reflektáltabban, árnyaltabban kezdtek beszélni és kommunikálni is egymással mind a személyes érintettségük kérdéseiről, mind pedig a projekt központi témájáról. A csoportfolyamat szép múltat bejáró szövevényes eseményei és a csoportbizalom meggyőző erősödése vezethetett el az együttműködésünk nagyjából középső szakaszában ahhoz a katartikus beszélgetéshez is, amelynek súlypontját az előző alkalmak során felgyűlt, bátrabban vagy bátortalanul megfogalmazott, de nem kibeszélt érzések, indulatok, gondolatok egyre fontosabbnak mutatkozó alaptémája: a zsidó-keresztény kapcsolatok, ezek problémavilága, a különféle történelmi traumák, a félreértett vallási gesztusok, szimbólumok tisztázása jelentette. Erre a beszélgetésre a húsz alkalomból álló folyamat tizenkettedik találkozását szenteltük teljes egészében. E minden korábbinál intenzívebb érdeklődés jegyében lezajlott együttlét különösen is elmélyítette a csoporttagok egymás iránti megértő nyitottságát, és a csoportfolyamat lezárása után érkezett visszajelzések alapján máig tartó, sőt egyre erősebb elköteleződést hívott életre a párbeszéd a folytatását illetően. Az alábbiakban ebből osztunk meg részleteket az olvasóval, mert kifejezően elénk tárja egy ilyen párbeszédes csoport nehézségeit és lehetőségeit. Az említett alkalomnak utólag önálló címet is adtunk:

 

Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk és nem is kevés…”

A beszélgetés apropóját az egyik csoporttag nyílt levele jelentette, amelyben arra próbálta felhívni a többiek figyelmét, hogy sokszor nem kap visszajelzést bizonyos kérdéseivel kapcsolatban: „Azt gondolom, hogy amiről itt szó van, az nem vallási kérdés, hanem a történelemmel van összefüggésben. Elbizonytalanodtam, hogy mit merhetek kimondani. És mit gondoljak azokról, akikről eddig azt hittem, hogy értenek, ha itt sem értenek."

A csoportvezetők ezek után ajánlották fel, hogy bárki hangot adhat véleményének, ki nem mondott érzéseinek, visszajelzéseinek. Kiemeltük, hogy a párbeszéd nem azt jelenti: a másik véleményét el kell fogadnunk, vagy hogy mindenben egyet kell érteni. Mint ahogy azt sem, hogy ha nem értünk egyet, akkor nem lenne miről beszélnünk. A dolgoknak egy harmadik kategóriája, és ezt nevezhetnénk akár interkulturális spiritualitásnak is: a másikat elfogadó megértés, és az ide vezető dialógus. A beszélgetés mondatait a továbbiakban a hitelesség kedvéért szintén protokollszerűen, bár szerkesztett formában, a lényegre szorítkozva adjuk vissza.

E.: Úgy éreztem, hogy tőlem is hiányoltad a visszajelzést a szírofőniciai asszony történetében a démontól megszállott lány szerepével kapcsolatban. Én azért nem reagáltam akkor, mert annyira más nézőpontból éltem meg a szerepemet. Az én szerepemben az a kérdés fel sem merült, hogy Jézus helyett miért nem inkább az anyámnak vagyok hálás. Azt gondolom, hogy ez elsősorban vallási kérdés, mert azzal függ össze, hogy Jézus szerepét másképpen értelmezzük. Én a szerepemben azt éltem át, hogy a Jézus által otthagyott szeretetmorzsa gyógyított meg, és nem az anyai szeretet.

Gy.: Régen a zsidók meggyászolták a kitérőket. Az, hogy a lány Jézusnak volt hálás és nem az anyjának, az én nézőpontomból azt jelenti, hogy kitért.

P.: Reménytelenség van bennem, úgy érzem, hogy nem tudunk kapcsolódni egymáshoz. Szerintem nem párbeszédképes az az állítás Á. nyílt levelében, hogy a holokauszt Jézus miatt történt.

Á.: Ezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy a kereszténységet felmutatva sok mindent követtek már el a történelemben. De ez nem rólatok szól. Például arra gondolok, amikor a Jobbik kereszteket állított fel azzal a mondattal, hogy „Boldog karácsonyt a keresztény Magyarországnak!”, az egyházaknak tiltakozniuk kellett volna ez ellen.

P.: De tiltakoztak...

Vezető: Lehet, hogy a korábbi játékban megjelenített Jézus alakjára árnyékot vetített benned az a tény is, hogy ketten voltatok víz. Emlékszel? Te bizsergető, hűsítő földi víz voltál, s melletted M. is víz volt. Ő azt mondta, hogy ő az élet vize? És itt felmerülhetett a kérdés, hogy akkor melyik a kiválasztott? Vajon miért éppen a holokauszt jutott eszedbe róla?

Á.: Nem tudom, ezt az érzést keltette bennem.

Gy.: A zsidók határtalan érzékenységgel rendelkeznek ezzel a témával kapcsolatban. Mindenről ez jut eszünkbe.

M.: Az egyik keresztfiam apukája zsidó, és én teljesen el tudom fogadni őt. Engem elszomorít, hogy azt feltételezik rólam, hogy aki Jézusban hisz, az ellenség. Miért hiszik, hogy miattunk volt a holokauszt?

Á.: Ilyet nem állítottam.

D.: Amikor Á. reakcióját hallottam, súlyos kérdésként merült föl bennem, hogy tényleg az derült-e ki a levelemből, amit mondani akartam. Azt gondolom, hogy a válaszfalak igazából nem zsidók és keresztények, hanem a háborút megélt, a közvetlenül utána született és az ő gyerekeik generációi között vannak. Á. engemet az anyámra emlékeztet, az én anyám vele egyidős, igazi jiddise mame, és nálunk elképzelhetetlen, hogy egy lány mindenekfölött ne az anyjának legyen hálás. Az egyetlen tisztán vallási kérdés ebben a témában a Jézus istenségére vonatkozó tétel. Számunkra Jézus egy rabbi, egy történelmi személy, egy ember, és nem több. Az, hogy a Niceai Zsinaton kimondták az istenségét, a zsidók szemében blaszfémia. Amikor a múltkori játékunkban a démontól megszállott lány felébredt, egyszerűen hálát adott Istennek, és ez számomra is teljesen természetes lett volna, ha nem Jézusról van szó. A zsidóság számára értelmezhetetlen, hogy az a láthatatlan Isten, akinek még a nevét sem szabad kimondani, emberré válhasson. Kétféle kereszténység létezik, az egyik a valódi kereszténység, amelyet én mélységesen tisztelek, a másik pedig a politikai kereszténység, amely a hatalmi jászmákkal fonódik össze. Semmi köze a valláshoz, inkább közigazgatási valóság. Ennek a hatalomnak sokan estek áldozatul, és nemcsak zsidók, hanem másképp gondolkodó keresztények is. Papok, szerzetesek százai haltak meg a nácizmus idején. A zsidó közösségek soha nem rendelkeztek politikai hatalommal.

A zsidóság 19. századi emancipációja az Osztrák-Magyar Monarchia idején azt jelentette, hogy a magyar zsidó közösség nagy része saját gyökereivel is szakított, annak érdekében, hogy beilleszkedjen a többségi keresztény táradalomba. Magyarosította nevét, imakönyvét, magyar népdalokat énekelt és magyar költők verseit tanulta meg. A ‘20-as, ‘30-as évek történései, a keresztény kurzus, a numerus clausus és később a zsidótörvények, amely folyamat aztán a holokauszthoz vezetett, azt jelenti a túlélőknek, hogy „a magyarok” megtagadták, gázkamrába küldték saját honfitársaikat. Mindehhez a rendszer keresztény motívumokat használt fel. A háború előtti közbeszédben – ami áthallatszik a rendszerváltás utáni 20 évben is – a „keresztény Magyarország” azt jelentette, hogy nem zsidó. A zsidók közül sokan fel is vették a keresztény vallást, de ez végül nem számított, így is megölték őket. A szüleim generációja családtagokat veszített el így. Bennük emiatt beindul egy automatikus védekezési mechanizmus a politikai kereszténységgel szemben, és nem nagyon tudunk különbséget tenni valódi kereszténység és a hatalom között. A háború után sem tudtak gyógyulni a sebek. 40 év szocializmus következett, amikor az új nemzedék hazugságban nőtt fel. Az országból szinte teljesen eltűnt egy közösség, de mindenki úgy tett, mintha semmi sem történt volna. A holokausztról hallgattak, és azt tanították, hogy a vallás idejétmúlt dolog, a kereszténység mindig is néphülyítés volt. A szüleim generációja lelkesen építette a szocializmust, amiben később csalódtak. A sebeik nem tudtak begyógyulni. A rendszerváltással porondra kerülő politikai formációk pedig csak újabb, áthatolhatatlan falakat építettek az emberek közé.

Á.: Szerintem a mai magyarországi helyzetben nem alaptalan a félelmünk. Horthy-szobrokat avatnak, nem ritkán aktív keresztény részvétellel, a keresztények tiltakozása nélkül. Egyre több antiszemita atrocitás történik.

É.: Én azért nem jeleztem vissza, mert nem tudom kitenni az e-mailre, ami most bennem zajlik. Felmerült bennem az a kérdés, hogy a családunk zsidó származású-e? Nemrég találkoztam a zsidó hitközség elnökével, és azt mondta, hogy segít utánanézni a családfánknak. Azt mondta, hogy „gyanús” a dolog. Félek is attól, amit megtudhatok, de igazából csalódott lennék, ha kiderülne, hogy nincsenek zsidó gyökereim. Kezdem másképp látni a világot, másképp nézem a híreket, például Schweitzer rabbi bántalmazása nagyon aggaszt. Szerzetesnőként egykor attól féltem, hogy üldözni fognak mint keresztényt, most azonban úgy érzem, hogy a jelenlegi félelmem sokkal zsigeribb. Ha lenne egy újabb zsidóüldözés, akkor elhurcolnának minket? A Trauma és gyógyulás című könyvben [Judith Lewis Herman: Trauma és gyógyulás. Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig. Budapest: Háttér Kiadó Kft., 2011.] olvastam, hogy milyen veszélyes, ha beleragadunk egy traumába.

D.: Úgy érzem, hogy az egész országnak terápiára lenne szüksége.

Vezető: A falakat nem tudjuk ledönteni, de az is sokat segít, ha beszélünk róla.

J.: Engem is felkavart ez a beszélgetés. Szerencsére a szerzetesrendben antiszemitizmussal nem találkoztam. De emlékszem, hogy még újonc voltam, amikor a nagybátyámat valaki zsidónak nevezte, és azt állította, hogy miatta nem sikerült kiadni egy könyvet. Akkor azt éreztem, hogy nincs hol megkapaszkodnom, az identitásom elbizonytalanodott. Nem lennék magyar? Amikor „zsidóznak”, engem is bűnbaknak tesznek meg? Most újra felszínre kerültek bennem az akkori felemás érzések.

Zs.: Hálás vagyok, hogy ebbe a csoportba járhatok. A nagymamám Erdélyben zsidóknál szolgált, és látta, ahogy elviszik a gazdáit. Ez a téma mindig is érdekelt engem, első olvasmányaim közt volt Nyiszli Miklós „Orvos voltam Auschwitzban” című, e tárgykörben alapvető jelentőségű könyve.

L.: Én zsidózós családból származom, emiatt soha nem tudtam természetesen viszonyulni a zsidósághoz. Mindig volt bennem egyfajta távolságtartás, az egész túlzottan misztifikált volt számomra. Soha nem mertem kérdezni ezzel kapcsolatban.

K.: Úgy érzem, hogy működik köztünk a párbeszéd, és ennek nagyon örülök. Eddig semmit sem tudtam a zsidóságról, nem gondoltam volna, hogy ennyire másképp látjuk a világot. A párbeszéd témája a személyes életemben is előtérbe került, a szüleim kapcsán. Az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy mi van akkor, ha a felek nem akarják a párbeszédet?

TÁ.: Nekem nagyon mozgalmas volt az elmúlt időszak. A párom családja is eléggé zsidózós, én ezzel korábban nem találkoztam. Eddig naivan azt gondoltam, hogy ez az egész a holokauszt után lezárult. Bizonyos emberekkel nem akarok párbeszédet folytatni erről, mert úgy érzem, sajnos nincs értelme, mert nem látják be, hogy esetleg ez már nem is az ő sérelmük, hanem az elődeiké, ők ezt akár le is tehetnék.

A.: Én is köszönöm, hogy itt lehetek. Eddig azért sem tudtam szembeszállni az antiszemita megjegyzésekkel, mert erről az egész témáról nem tudtam semmit. Ugyanakkor érdekelt is. A Jobbik által állított keresztek bennem nem keltettek felháborodást. Most érzékelem csak, hogy ezt mások egészen másként látják. Nekem az sem okoz problémát, hogy „Mária országa” vagyunk. Szent István Máriának ajánlotta fel a koronát, ez számomra csak egy történelmi dolog. Az én látásmódom szerint Mária leple alatt mindenki elfér.

D.: Én tisztelem Szent Istvánt mint az Intelmek szerzőjét. Szent Imre hercegnek azt tanácsolja, hogy támogassa az idegent, és azt írja, hogy az ország akkor lesz erős, ha sokféle nép lakja. Számomra teljesen rendben van a legendabeli Emese, a pogány istennő, akinek a helyét később Mária veszi át. Tisztelem azt a Szent Istvánt, aki törvénybe vette, hogy minden tizedik falunak legyen temploma, és aki az ide érkező zsidó csoportokat is befogadta, letelepítette. És hálás vagyok Szent Istvánnak, amiért a Nyugat felé fordult, és Rómából kért koronát.

Ugyanakkor a Trianon utáni ’20-as, ’30-as évek állami berendezkedése saját politikai céljaira használta fel Szent Istvánt. Az ilyen módon jelképpé tett személye azonban nem közvetíti az eredeti Szent István gondolatait. A politikai kereszténység eltorzította a keresztény tanításokat. Megértem, A., hogy azért gondolkodsz így, mert egy nyugodt, védett családban nőttél fel. De nekem nagyon nehéz volt megtanulnom, hogy ne vádoljak olyan embereket, akik nem tesznek fel kérdéseket a zsidókat ért események kapcsán.

Á.: Bennem félelmet kelt, hogy Magyarországon Horthy-szobrokat állítanak. Erősödnek az antiszemita tendenciák. És az a legrosszabb, hogy nincs keresztény tiltakozás.

D.: Azt kellene megértened, Á., hogy Horthyról ebben az országban sok ember mást gondol, mint te. Sokaknak azok voltak a boldog békeidők.

P.: Engem is nagyon felkavart ez a beszélgetés. Az én családom is traumatizált, egyfelől Trianon, másfelől a kommunizmus szólt bele az életünkbe. Nagyszüleim átélték a két világháborút, Trianont, majd utána a kommunista diktatúrát. Kisgyerekként rengeteg történetet hallottam nagymamámtól, aki elmesélte nekem az életét, és az azzal összefonódó történelmi eseményeket. A második világháború után mindkét nagyapám börtönbe került, megjárták a kommunista lágereket. Anya is osztályidegennek számított, emiatt nem tanulhatott tovább. Ezek az események bennem is kialakítottak egyfajta érzékenységet bizonyos témákkal kapcsolatban, talán ezért is éreztem sértőnek Á. levelét. Sokszor a saját traumánktól nem látjuk a másikat, ezért akaratlanul is megsértjük egymást. Nekem elsősorban a Kádár-nosztalgiától rándul görcsbe a gyomrom, de az antiszemitizmustól is. A holokauszt mindig is érdekelt, eleinte nem tudtam, hogy miért vonz ennyire ez a téma. Az egyetemen a témavezetőm egy zsidó származású költőnő volt. Érzelmileg nagyon erősen kötődtem hozzá, egyfajta anyakép volt nekem. Az apai nagyapám kulák volt, a másik nagyapámról viszont keveset tudtam. Soha nem beszéltem vele, mert öregkorára megsüketült, és akkoriban még nem voltak jó hallókészülékek. Nagymama kiabált a fülébe, csak ő tudott vele beszélni. Arra emlékszem, hogy mindig ott ült az íróasztalánál és fordított. Amikor családkutatásba kezdtem, kiderült, hogy a háború alatt antiszemita cikkeket írt a helyi újságba. Ő tényleg bűnös volt, de erről a családunkban senki sem beszélt.

Számomra a párbeszéd lelkiismereti kérdéssé vált, ezt képviselem a saját családomban is. Egyszer egy Hellinger-féle családállításon vettem részt, és egy olyan férfi választott ki maga helyett, akinek Auschwitzban halt meg az apja. Iszonyatos érzés volt ott állni, térdre esni, megsemmisülni. Ebben az országban semmi sem fog működni addig, amíg ezek a traumák nincsenek feldolgozva.

Gy.: Most kezd valami izgalmas dolog történni ebben a csoportban. Évek óta csak kóser ételeket eszem, és diétázom is. Nem gondoltam az ebédszünetben, hogy ezt magyaráznom kell. Bár sokan rá is éreztetek. Keresztény családba születtem, mert az anyám a háború után becsületből nem tért vissza a zsidósághoz, ha már egyszer felvette a kereszténységet. Én elvileg választhattam identitást, de mégis úgy alakult, hogy belső kényszerből, mert ez volt a nehezebb, a zsidóságot választottam.

J.: Én a katolikus kereszténységet soha nem láttam erősnek. Érdekes, hogy a zsidók így látják, D. értette meg velem, hogy miért.

Gy.: A jobbikos keresztekkel kapcsolatban: nem az a lényeg, hogy mit állítanak, hanem, hogy ki állítja.

D.: Nekem először az tűnt fel, hogy miért állítanak keresztet ádventkor (a sokkal kézenfekvőbb nagyheti időszak helyett). Engem amúgy a Chabad által felállított hanukiák is idegesítettek.

P.: Ebből is az látszik, hogy a Jobbiknak semmi köze nincs a kereszténységhez.

Á.: Az elején nagy feszültség volt bennem, de most már örülök, hogy bedobtam a kavicsot a tóba, jó hullámzást keltett.

J.: A szünetben is folytatódott a beszélgetés, rengeteg mondanivalónk van egymásnak. Jó, hogy lehet erről beszélni.

P.: Azért is kezdtem járni ebbe a csoportba, mert Magyarországon szűk fórumai vannak az ilyen beszélgetéseknek. Amikor külföldön éltem, megtapasztaltam, hogy ott bármiről nyíltan lehet beszélni, nem úgy, mint itthon. Magyarországon a rendszerváltás után kerültek felszínre a traumák. A politikai erőközpontok ahelyett, hogy segítenének feldolgozni a történteket, inkább kihasználják az emberek különböző irányú félelmeit.

M.: Engem kifárasztott ez a beszélgetés, de jó volt hallani. Csak azt szeretném, ha megértenétek, hogy a kereszt nem a kirekesztés jelképe. A kereszt Jézus jelenlétének a jelképe. A múlt alkalommal olyan jó volt ott lenni a játékban a pünkösdi közösségben! Ott én ezt a jelenlétet tapasztaltam meg. Nálunk is volt sérelem a családban a kommunizmus kapcsán. A nagypapám kulák volt, ezért börtönbe került. Amíg börtönben volt, a lánya, az én édesanyám egy füzetet vezetett ezekről a nehéz élethelyzetekről, amelynek azt a címet adta, hogy „Istené a dicsőség". Így tudta elviselni a megaláztatást. Amikor elvégeztem a középiskolát, pszichológusként szerettem volna továbbtanulni, de akkoriban lelkészgyerekeket nem vettek fel az egyetemre. Végül valahogy mégis sikerült elvégeznem a pedagógiát. Számomra megkönnyebbülés, hogy végre a keresztet is ki lehet tenni nálunk, és ehhez semmiféle ellenséges indulat nem kapcsolódik.

K.: Én úgy érzem, hogy most kezdődött el igazán a csoportfolyamat. Nem gondoltam volna, hogy más nézőpontból mennyire mást jelentenek bizonyos dolgok. Azt hiszem, hogy ha többet tudnánk egymásról, ledőlnének az előítéletek.

TÁ.: Szerintem is jó volt ez a beszélgetés, szívesen hallgatom, mert nagyon érdekel.

L.: Én nagyon elfáradtam. A beszélgetés teljesen kerek volt, ugyanakkor számomra fizikailag leterhelő.

A.: Köszönöm, hogy felnyitottátok a szemem, hogy mennyire csőlátó keresztény vagyok. Ez az egész megdöbbentő volt. És hogy lehet rám haragudni emiatt. Igazából nem voltak információim arról, hogy milyen az, aki más. Nekem a keresztény elvek természetesek, nekem ez a normális. De ti elmondtátok, hogy lehet ezt másképp is látni, és ez elgondolkodtatott. Ezután én is másképp fogom nézni a dolgokat.

Zs.: Én először nem is értettem, hogy miről beszél Á. Most olyan jó látni, hogy Á. mennyire örül annak, hogy megértettük. Számomra ebből az a tanulság, hogy nagyon fontos visszajelzést adni a saját megélésünkről, és nyíltan állást foglalni bizonyos kérdésekben.

É.: Én még sokáig tudnék ezekről a kérdésekről beszélgetni. Engem megnyitott ez a csoport, nemcsak a zsidóság, hanem a protestáns egyházak felé is. Úgy érzem, hogy a beszélgetéssel kitágult számomra a világ. Az üldöztetés a kereszténység és a zsidóság történetét is végigkíséri, így az attól való félelem a keresztény és a zsidó identitásnak is részévé vált. Fogyatékos emberekkel foglalkozom, ahol szintén előkerül a másság kérdése. Azt a stratégiát alkalmazzuk, hogy először információt adunk, majd utána megismertetjük egymással az embereket.

E.: Számomra nagyon gyógyító volt ez a beszélgetés. Mindenki kimondhatta azt, amit érez, és nem kellett attól félni, hogy megsértjük a másikat. Szerintem senkit nem szabad elítélni a véleményéért, mert sokszor nem is sejtjük, hogy milyen trauma rejtőzik mögötte. Persze nem muszáj egyetérteni. Megértettem, hogy mennyire fontos nyíltan állást foglalni, ha zsidó-, vagy cigányellenes jelenséggel találkozom. (Eddig is próbáltam egyébként vitatkozni ismerősökkel, de sokszor úgy éreztem, hogy a vitának nincs értelme, mert a „vélemények” nem intellektuális, hanem indulati szinten mozognak.) Az agresszió, vagy a másik személyének az elítélése ugyanakkor semmiképp sem lehet megoldás, és helytelen az is, amikor a különböző traumákat összehasonlítják, és kijátsszák egymás ellen.

D.: Köszönöm nektek, úgy érzem, hogy értő fülekre talált az, amit a világról gondolok. Ti vagytok a bizonyíték arra, hogy mennyire fontos az egymásról való tudás és a párbeszéd. Úgy érzem, hogy én korán megkaptam a megértés ajándékát. Ez annak is köszönhető, hogy 15 évesen találkoztam egy tanárommal, aki a kommunizmus idején hívő katolikusként az egész gyerekkorát félelemben töltötte. Ugyanazokat a félelmeket élte át, amit én a zsidósággal kapcsolatban. A barátságunk úgy kezdődött, hogy összecsattantunk a Bibliáról írt dolgozatomon. Apám beszélt vele és azzal jött vissza, hogy a tanárom csodálatos ember, és hogy mondjam meg neki, hogy zsidó vagyok, és ezért én ezt másképp tanultam. Egészen addig azt hittem, hogy ha kimondom, hogy zsidó vagyok, akkor leszakad az ég. De a tanárom válasza csak ennyi volt: „Ja, akkor most már értem!” És áthúzta a rossz jegyet a dolgozatomon. A vele való barátságom arra tanított meg, hogy mennyire fontos a kérdezés, a megértés és a világ dolgairól való közös tanulás.

Gy.: A nyolcvanas évek elején Virág Teréz analitikus gondolatait preferáltam. Ő a holokauszt-túlélők gyerekeinek a traumatizációjával kapcsolatban többek között arról beszél, hogy a traumák örökölhetőek. Ma szembesültem azzal a ténnyel, hogy traumát örökölni nem zsidó privilégium.

Á.: Ha a túlélők nem mesélik el a történeteiket, a trauma akkor is továbböröklődik. A zsidó szülők legtöbbször nem mondták el traumáikat a gyerekeiknek, mert azt hitték, hogy ezzel megkímélnek minket. De ez nem ilyen egyszerű. Ezért én a gyerekemmel már szinte a bölcsőben közöltem, hogy zsidó.

P.: Én is átéltem azt, hogy bár a nagymamám beszélt az élettörténetéről, a szüleim hallgattak a családot ért történelmi traumákról.

PP.: Katolikus családban nőttem fel. Az apám írta az egyik legnépszerűbb katolikus imakönyvet, és írt a zsidókat mentő papok életéről is. Az egyetemen német zsidó irodalmat tanítok, most már a háború utáni német irodalmat is, ami gyakorlatilag a holokausztról szól. A diákok körében hihetetlen fogékonyságot tapasztaltam ezzel a témával kapcsolatban. Azt gondolom, hogy aki az ismeretek szintjén találkozik ezzel, az már nem lesz antiszemita. Számomra ez is a dialógusról szól.

T.:. Nagy a felelősségünk lelkészekként is, hogy a mindennapokban megfigyelhető, és elsősorban a keresztények között, illetve a keresztény közösségekben is jelenlévő antiszemitizmusra érzékeny fülünk legyen. Különösen fontosnak tartom, hogy a bibliai szövegekben könnyen félreérthető részeket megóvjuk a tradicionális zsidóellenes kliséktől (lásd pl.: a „zsidók” megfeszítették Jézust), ami csak rombolja a mindennapok zsidóellenessége iránti érzékenységünket. Magam is úgy gondolom, hogy oda kell figyelnünk múltunk tanulságainak az ápolására. (A Szentírásnak a „beszéld el fiadnak” klasszikus gondolata maga is kitűnő vezérfonal lehet számunkra ehhez.) Fontos, hogy a résztvevők bátorítást kapjanak azoknak a félelmeknek, érzelmeknek a megszólaltatására, amelyekre másutt és eddig nem, vagy csak kevéssé volt módjuk. Kimondás nélkül ugyanis nincs traumafeldolgozás, és – amint csak az itt elsorolt példákból, gondolatokból is érzékelhettük – a visszafojtott indulatok könnyen eredményezhetnek érzéketlenséget, érdektelenséget, avagy – szélsőségesebb esetben – gyűlölséggé is alakulhatnak; tárgyat találhatnak maguknak az ismeretlen, félreismert, netalán félelmetesnek vélt másik emberben, népben, vallási és kulturális csoportban.

É.: Személyes szint: katartikus alkalom volt számomra. Jó volt hallgatni a többieket, és megdöbbentő volt tapasztalni, hogy valamilyen szinten mindenkinek a családja traumatizált. E beszélgetés után, úgy érzem, más ember lettem, másképpen látom a körülöttem lévő dolgokat. Sokkal érzékenyebb lettem arra, ha a zsidó embereket bántják. Jobban értem a politikai küzdelmeket is. Másik szint: nagyon fontos lenne ehhez hasonló további gyógyító beszélgetéseket tartani, mert ez az egyetlen út, ami valamilyen megbékéléshez vezethet.

TÁ.: A többségi vallás beleszületett, naiv gyakorlójaként megdöbbentett, hogy eddig nem gondoltam arra, hogy az államvallás és annak jelképei (kereszt, „Mária országa” vagyunk) másokat bánthatnak. Nem érzékeltem a zsidó és a keresztény ellentétet a holokauszt, a kommunizmus, majd a rendszerváltás idején. Most szembesültem azzal, milyen sok ember traumatizálódott, aminek oldásában nem kaptak segítséget, és így cipelik és továbbadják sérelmeiket.

Az alkalom után azt a következtetést vontuk le, hogy feltétlenül fontos volt egy ilyen megbeszélős kör közbeiktatása. A csoportvezetőknek nagyon kell figyelniük a csoportdinamikára, s a kimondottak után tudatosítani, segíteniük kell a különböző szintek elkülönítését (személyes, szerepbeli, csoportdinamikai hatásra kialakuló szintek) valamennyi csoporttag számára. Az indulatáttételek megfelelő kezelése itt különös jelentőséggel bír.

A lezárásnál („mutasd meg a testeddel is, hogy mit viszel el, s hangosítsd ki egy mondatban, a többiek pedig kapcsolódjanak az előttük szólóhoz”) a csoport-összetartozást szimbolizáló összekapaszkodós szobor fontos kezdetté lett a továbbhaladáshoz.

*

A százórás csoportfolyamat lezárásakor többen megfogalmazták azt az igényüket, hogy szeretnének továbbképződni a bibliodráma ismeretében, módszerének elsajátításában, és hogy e tudásukat saját szakterületükön kamatoztatni is kívánják. Megfogalmazódott az a szándék is, hogy a csoportban szerzett tapasztalataikkal az eddigieknél intenzívebben kapcsolódnak be a vallásközi párbeszédbe az internetes fórumokon, sőt a médiákban is.

Nem túlzás azt állítanunk, hogy szinte minden csoporttag számára olyan elementáris élményt jelentett a részvétel, amely alapvetően megváltoztatta a dialógusról, a másságról alkotott addigi elképzelésüket, sőt, egyeseknek az életét is. Spontán szervezésben, folytatásképpen megalakult egy kis zsidó-keresztény párbeszédkör az egymás tradícióinak mélyebb megismerése és a közös tanulás céljával, havonkénti találkozás formájában.

Visszatérve a nemzetközi projekt eredeti szándékaihoz, úgy látjuk, hogy a bibliodráma valóban hatékony eszköz a párbeszédhez szükséges bizalom megteremtésében illetve a különbözőségek megélésének kezelésében. Rendkívül érdekes és tanulságos volt számunkra a többi partner beszámolóját olvasni, akik a saját multikulturális közegükben hasonló csoportokat alakítottak. Elégedetten láthattuk, hogy az általunk kipróbált, bevált bibliodramatikus módszerek milyen jól integrálhatók az iszlám, a zsidó kultúrában (Törökország, Izrael), vagy akár egy olyan szekularizált társadalomban is, mint Izland. A projekt egyik célkitűzéseként megfogalmazott könyv és DVD magyarul is hozzáférhető lesz az érdeklődők számára.

MAJSAI-HIDEG TÜNDE – VARGA PÉTER PIUS

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.