egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2019/4. számban

Interjú Hubert Wolf egyháztörténésszel*

A szerzőről:

Hubert Wolf (sz. 1959) a középkori és újkori egyháztörténet professzora
a Westfälische Wilhelms Universität Münsteren. A számos díjjal kitüntetett teológus
a münsteri egyetem Vallás és politika kiválósági programjában dolgozik.
Könyveiben a római inkvizí­ciótól XII. Piusz pápáig változatos témákat tárgyal.
Tagja a Zentralkomitees der deutschen Katholikennek (ZdK – Német Katolikusok Központi Bizottsága).

Legújabb kötete: Wolf, Hubert, Zölibat. 16 Thesen, München, C. H. Beck, 2019, 190 oldal

Berliner Zeitung: Wolf úr, a németek 88%-a és a katolikus németek 84%-a ellenzi a kötelező papi nőtlenség fenntartását. Miért szentelt egy egész könyvet olyan kérdésnek, amelyben szinte mindenki egyetért?

Hubert Wolf: Azért, mert akik továbbra is ragaszkodnak a cölibátus kikényszerített fenntartásához, még mindig úgy vélik, hogy olyan hagyománya ez az Egyháznak, amelyet meg kell őrizni. Pedig nincs krisztusi megbízás, sem isteni parancs, sem pedig apostoli rendelkezés, amely előírná a papok számára a nőtlenséget. Még a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) is úgy tekintette a cölibátust, mint a papi szolgálat „célravezető”, vagyis hasznos, de nem lényegi elemét.

BZ: Az Ön számára mit jelent?

HW: A cölibátus megőrzése vagy eltörlése csupán mérlegelés kérdése, semmi több. Történészként két okból is szinte kötelességemnek érzem, hogy e vitához hozzájáruljak. Az első ok a visszaélések körül kirobbant botrány. Világos, hogy a cölibátus önmagában nem okozója a szexuális visszaéléseknek, mégis jelentős kockázati tényező. Ez szinte automatikusan fölveti a követelést, hogy meg kellene szüntetni a papi hivatás és a cölibátus közötti kötelező kapcsolatot.

BZ: Két okot említett, amely miatt a cölibátussal foglalkozik. Mi a második?

HW: A latin-amerikai püspökök kérdése arra irányul, vajon a pápa a hagyomány talaján maradna-e, ha engedélyezné nős papok működését a katolikus Egyházban.

BZ: Összeegyeztethető ez a hagyománnyal?

HW: Egyértelműen igen. Az ősegyházban voltak nős papok. A Rómával egyesült, unitus egyházakban ez még ma is magától értetődik. Történetileg mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy az évszázadok során a cölibátusnak számos eltérő értelmezése létezett: például a megözvegyült papok újraházasodásának tilalmától a szexuális élet vasár- és ünnepnapokon való tiltásán át az élethosszig tartó kötelező nőtlenségig. Mindez volt már a katolikus Egyházban – és szinte semmi nincs, ami ne létezett volna. Kiváló tanulmányok születtek a 17–18. századi Münsterland valóságos papi dinasztiáiról, amelyekben a papság nemzedékeken keresztük szállt fiúról fiúra. Senki nem tiltakozott ellene, a püspökök sem léptek fel, hogy megakadályozzák. Ez mutatja, hogy létezett ugyan egyházi törvény, de alulról nem tartották tiszteletben, felülről pedig nem alkalmazták. Az egyházi hatóságok csak a 19. században kezdték el betartatni.

BZ: De miért?

HW: Egyrészt azért, mert ez a törvénykezés a papságot egyre magasabb pozícióba emelte és kívülről támadhatatlanná tette, másrészt viszont fokozottan alárendelte az egyházi hatóságoknak. A nőtlen papokat könnyebb irányítani, könnyebb ellenőrizni – és megzsarolni is. Tudniillik a cölibátus megsértésének közismert gyakorisága okán. Azt állítom, hogy a katolicizmus, a maga egészében, abban a formájában, ahogyan ma ismerjük, 19. századi találmány. Ennek azonban meghatározó eleme a papi nőtlenség feltalálása. A katolikus lexikonok csak ettől kezdve szögezik le, hogy a cölibátus a papi lét lényegéhez tartozik. A középkori és kora újkori teológusok ezt sohasem követelték meg. A hagyomány ilyenfajta újraértelmezései ugyanakkor jellemzők a katolikus Egyházra. Válságos időkben gyakran ezek jelentették számára a végső menedéket.

BZ: A cölibátus követelménye tehát nem a 12. századra megy vissza?

HW: Bizonyítani tudom, hogy nem így van. Az egyházi törvénykezés 1917-ig számolt a nős papok létezésével. Igaza van: 1139-ben bevezették a cölibátust mint egyházi törvényt. Ám mindig voltak kivételek. A papi nőtlenség csupán száz éve vitathatatlan. Csak 1917-ben nyilvánította a Codex Iuris Canonici (CIC – Kánonjogi Kódex) a felszentelést akadálynak a házasság szempontjából, illetve a házasságot a felszentelés akadályának. Ilyen meglepően friss fejlemények, társulva fellengzős állításokkal arról, ami korábban soha nem létezett a katolikus Egyházban, illetve ami mindig is gyakorlatban volt, hivatalból kétkedővé teszik a történészt. Ha csak egyetlen újszövetségi érv is szólna a cölibátus mellett, kétezer évig fennmaradt volna! De ilyen érv nem létezik. Ehelyett a cölibátus védelmében új érveket hoztak és hoznak fel. Némelyeket közülük később maga az Egyház vetett el.

BZ: Például melyeket?

HW: Azt az elképzelést például, hogy a szexuális kapcsolat beszennyezné a papot, és méltatlanná tenné a szentmiseáldozat bemutatására, kifejezetten tévesnek nyilvánították, ugyanúgy, mint a szexualitás démonizálását, amely évszázadok óta általánosan elterjedt. Ám az, aki úgy váltogatja az érveit, ahogyan mások az ingjüket, rossz úton jár.

BZ: A II. Vatikáni Zsinat egyetlen kérdés megvitatásába sem fogott olyan hévvel, mint abba, hogy véget vessenek-e a kötelező cölibátusnak. Miért nem jutottak el odáig, hogy el is töröljék?

HW: Azért, mert VI. Pál pápa kifejezetten megtiltotta a vita folytatását. Félt, hogy összeomlik a rendszer, amelyet egy új vita elkerülhetetlenül kikezdett volna. Már a Zsinat idején egészen nyilvánvaló volt, hogy a világ egyes térségeiben – Afrikában és Latin-Amerikában – a nőtlen papság nem lehetséges. Sem szociokulturális, sem spirituális szinten. Ott, ahol az embert úgy tekintik, mint Isten olyan teremtményét, aki harmóniában él a teremtéssel és ahol a felszentelt pap feladata, hogy Isten embereként megvalósítsa a természet és a teremtés egységét, nincs mód a szexualitás kizárására. Ahhoz, hogy üzenete hiteles legyen, a papnak a természettel harmóniában, nem pedig ellenére kell élnie.

BZ: Miért maradt fenn a lényegében mind a mai napig a vitára vonatkozó pápai tilalom?

HW: Nehéz erre a kérdésre történeti szempontból válaszolni. Inkább szervezetszociológiai megközelítést kellene alkalmazni. Mire van szükség egy rendszer önfenntartásához? A cölibátus lényegében magától létrehoz egy papi kasztot, amelyet klerikális csapatszellem és osztálygőg jellemez. Mindez a közeg beszűküléséhez és magába zárkózásához vezet. Ez a klerikális rendszer legfőbb vonása. Azé a rendszeré, amelyet mostanában állítólag meg akarnának haladni. De ez nem sikerülhet másként, csak ha eltörlik a cölibátust vagy legalábbis alternatívákat nyitnak. Ha ez nem történik meg, a klerikalizmus elleni minden hadüzenet csupán szólam marad.

BZ: Történészként milyen megoldást javasol?

Ami az évszázados jogot és szokásokat illeti, a helyi püspökök azt mondhatnák: nem vagyunk holmi első ministránsai Rómának, ragaszkodunk a tekintélyünkhöz és a hatalmunkhoz, például abban, hogy nős férfiakat felmenthessünk a cölibátus kötelezettsége alól. Németországban már napjainkban is esketünk katolikus papokat, nevezetesen olyanokat, akik korábban evangélikus lelkipásztorok voltak. Miután áttérnek a katolikus vallásra és pappá szentelik őket, megkapják az engedélyt, hogy továbbra is együtt maradjanak feleségükkel és gyermekeikkel. Hogy az inkvizíció szóhasználatával éljek: miért bánunk jobban a „megtért eretnekekkel”, mint a hithű katolikusokkal? Ez egészen egyszerűen abszurd, nem értelmezhető, sem történetileg, sem teológiailag – tehát bármikor megváltoztatható.

Joachim Frank

Németből fordította:

Pongrácz Mária

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.