egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2011/2. számában

Az Egyházfórum folyóirat hagyományaihoz híven meg akarta szólaltatni a közelmúltban elfogadott egyházügyi törvény kapcsán az egyházak képviselőit vagy tagjait, hogy megtudakolja véleményüket a törvénnyel kapcsolatban. Az állásfoglalásra felkért személyek részben a hatályos törvény alapján egyházként nyilvántartásba vett, részben pedig az abból kimaradt vallási közösségek tagjai. A beérkezett 12 válasz többsége természetesen a regisztráció első, törvényi köréből kimaradt vallási közösség álláspontját képviseli. Az elismert egyházak felkért tagjai közül néhányan sajnálatos módon nem kívántak nyilatkozni (református, ortodox, unitárius). Mivel a felkérés nem kizárólag az egyházak hivatalviselőinek szólt, a beérkezett értékelések legtöbbször nem tekinthetők az egyházak hivatalos véleményének.

Aggályos indoklás

A vitában megszólalók egy kivétellel indokolatlannak tekintették a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. tv. helyett új jogi norma alkotását. Az aktust szükségtelennek, indokolatlannak, alkotmányellenesnek tartották, amely sérti az alapjogokat, visszalépést jelent a vallásszabadság kiteljesítéséhez vezető folyamatban. A hozzászólók nagy többsége elismerte, hogy a hatályos törvényünk nem működött maradéktalanul jól, de egyező álláspontjuk szerint a meglévő jogi eszközök, így az ügyészségi keresetindítás lehetősége, a büntetőjogi szankciók következetes alkalmazása, továbbá az egyházfinanszírozásról szóló jogszabály szigorítása a törvény koncepciójában megjelölt célt, az ún. „bizniszegyházak”, a nem vallási tevékenységet folytató, e státusszal visszaélő vagy a nemzetbiztonságra veszélyt jelentő „egyházak” kiszűrését lehetővé tette volna. Megfogalmazásra került, hogy bírósági ítéletek nem támasztják alá a koncepció által hivatkozott devianciák széles körét, amely mindenképpen új törvény megalkotását indokolta volna. Az ún. történelmi egyházakhoz tartozó, állami egyházjoggal foglalkozó alkotmányjo gászok hasonló álláspontot fogalmaztak meg a 2000. évi sikertelen törvénymódosítást követően is. Ekként beigazolódni látszik azok aggodalma, akik már a koncepció elkészítésének folyamatában figyelmeztettek arra, önmagában a visszaélések lehetőségével indokolni egy új törvény megalkotását, kevés lesz a törvény elfogadásához szükséges társadalmi konszenzus megteremtéséhez. Célszerűbb lett volna a koncepcióban ténylegesen megjelenő szándékok alapján azt kommunikálni, hogy a politikai hatalom azért kíván új törvényt alkotni, mert az európai hagyományokhoz igazodóan a 20 év tapasztalatai alapján a vallásszabadság kollektív oldalán új, a korábbihoz képest átláthatóbb, a vallásszabadságot jobban kiteljesítő, ugyanakkor az egyes vallási közösségek társadalmi beágyazottságát, szerepvállalását, közfeladatok ellátásában való együttműködését az állammal szélesebb körben figyelembe vevő, árnyaltabb szabályozását kívánja megteremteni. Ennek következtében a formai egyenlőség hangsúlyozása helyett a megkülönböztetés alkotmányos keretei között a tartalmi szempontoknak kíván nagyobb jelentőséget tulajdonítani.

Jogi félreértések és alkotmányossági problémák

Hasonlóan a kommunikáció hiányára vezethető vissza a hozzászólásokban is tapasztalható, a vallási közösségek állami megítélését rosszul vagy félreértelmező, kétségtelenül a hatályos törvényi szabályozásra visszavezethető helyzetmegítélés, amely valóságos jogi indoka lehetett az új Alaptörvényhez igazodó szabályozásnak. Nevezetesen az, hogy az 1990. évi IV. tv. gyakorlatilag minden, magát akár egyház, akár más néven definiáló vallási közösségnek lehetővé tette az állami jog szerinti egyházi státusz megszerzését, így az állami jognak nem minősülő, az adott vallási közösség belső normarendszere szerint meghatározott közösségi jogi forma összemosódott az állami jogrendszer által is egyháznak nevezett kategóriával, holott a kettő között mindenütt a világon, így Európa országaiban is nagyon markáns különbségek vannak, kellenek, hogy legyenek. Az egyházak egyenlő állami megítélése és kezelése ugyanis csak az utóbbi kategóriában a jogállamiság követelménye. Abban, hogy ezt a státuszt mely vallási közösségnek, milyen feltételek teljesítése esetén adja meg, az államoknak meglehetősen nagy szabadságuk van a strasbourgi bírósági gyakorlat szerint is. A kialakult torz helyzetben azonban meglehetősen sok, az állami egyházjog szerint egyházi formát elnyert közösség egyszerűen figyelmen kívül hagyja az Alkotmánybíróság álláspontját, mely szerint a vallás közös gyakorlása nem kapcsolható össze kizárólag ez utóbbi státusszal, az államnak csak a közösségi vallásgyakorlás feltételeit, de nem azok azonos szervezeti formáját kell garantálnia. Így nem jár a vallásszabadság alapjogának sérelmével az, ha valamely közösség nem kap az állami egyházjog szerinti egyházi elismerést. A hozzászólók közül többen persze nem is emiatt, hanem a visszaminősítés okán a szerzett jogok sérelmét tartották alkotmányellenesnek.

Annak eldöntése, hogy az új Alaptörvény szelleme és normaszövege szerint az állam által egyházként elismert közösség továbbra is kollektív alanya-e a vallásszabadságnak vagy sem, nagy valószínűséggel ismét az Alkotmánybíróságra fog hárulni. Az Alaptörvény VII. cikkében ugyanis a lelkiismereti és vallásszabadság alanyaként „mindenki” szerepel, az egyházügyi törvény 1. § (3) bekezdésében a „bármely természetes személy”, amely szűkebb az alaptörvényi megfogalmazásnál, tekintettel arra, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága az Emberi Jogok Európai Egyezménye 9. cikke alapján állva azt állapította meg, hogy a „mindenki” megfogalmazásában az egyház a vallásszabadság kollektív alanya lehet, a lelkiismereti szabadság csak természetes személyeket illethet. Az egyházat mint szervezetet az eddigi hazai értelmezés szerint is megillettek bizonyos kollektív jogok a vallásszabadságon belül, mint pl. a vallási tevékenységéhez szorosan kapcsolódó oktatási, szociális, egészségügyi intézmény alapítási joga, az oktatáshoz való joga állami vagy önkormányzati alsó és középfokú oktatási intézményben. Ez a jogosultságuk szerepel az új törvényben is. Alkotmányossági problémát jelenthet azonban, hogy a mostani normaszöveg a kollektív jogalanyiságot szűkítően is értelmezhető megfogalmazása az egyház 12. §-ban meghatározott jogosítványai legitimitását, alkotmányos indokát szüntetheti meg. Továbbá, ha az egyház mint közösség a továbbiakban nem lesz alanya a vallásszabadságnak, az új regisztrációra kötelezés nem érint alapvető jogot, így a szükségesség-arányosság kérdése sem vizsgálandó. Ugyanakkor az egyházi státuszt el nem nyerő közösségek a vallási tevékenységükhöz kapcsolódó intézmény-fenntartási jogait félthetik ugyanezen okból alappal, amelyre utaló jelek, ha nem is ebben az alkotmányjogi kontextusban, a hozzászólásokban már megjelentek. Márpedig e tevékenységük felhagyása a későbbi, egyházi státuszuk elnyerésének hiányzó feltétele lehet, amely meggátolja a valós koncepció szerinti előre mutató folyamat kiteljesedését.

Mindezekre is figyelemmel a törvényalkotás folyamatában, a kormányzati kommunikációban mindenképpen hangsúlyozni kellett volna, hogy az új törvénytervezet szerint az állami egyházjogi értelemben vett egyházzá válás folyamat. Az egyes emberek ilyen egyházat nem alapíthatnak, de a törvényben meghatározott feltételek teljesítésével működő közösségeik azzá válhatnak. Indokolt lett volna arra fókuszálni a figyelmet, hogy az új törvény feladata e folyamat alkotmányos kereteinek meghatározása, védelme, a kiteljesedés lehetőségének a biztosítása. Annak garantálása, hogy a hosszú időn keresztül bizonyítottan hitéleti tevékenységet végző és a társadalom számára is hasznos és fontos, az államcélok megvalósulását elősegítő közösségként való működés eredményeként minden közösség elérhesse ezt a privilegizált státuszt. Ennek a minden közösség által elérhető fokozatnak a sarkalatos törvénybe foglalt garantálásával az állam nem vesz el a vallási közösségek kollektív jogaiból, azok továbbra is érintetlenek maradnak, hanem a kölcsönös felelősség elve szem előtt tartásával egyre bővülő körben további jogokat biztosít számukra. Az egyesületi formában működő közösségek sem maradnak védtelenek, mert nemcsak az egyesülési jog, hanem a vallásszabadság alapjoga alapján is védelmet élveznek, hitéleti tevékenységüket folytathatják, szertartásaikat megtarthatják, ezek megsértése bűncselekmény marad továbbra is. Ezzel azonban mind a beterjesztők, mind az elfogadók adósak maradtak.

Pártpolitika az egyházpolitikában

Teljes egyetértés mutatkozott a hozzászólásokban abban, hogy a nyilvántartásba vétel Országgyűléshez  történő telepítése finoman szólva sem szerencsés. Voltak, akik az állam és az  egyház elválasztását kérték emiatt számon, voltak, akik a pártatlanság, az igazságosság, az  érintett részvétele elve által kötelezett bíróság helyett a politikai harcok színteréül szolgáló  Országgyűlés érdek vezérelte döntésétől féltették az egyenlő elbírálás követelményét, különösen  arra tekintettel, hogy a bírósági eljárásban megszokott jogorvoslati lehetőség az új törvényből  hiányzik. Kétségtelen, hogy a bíróságok viszonylag nagy gyakorlati tapasztalatokkal  rendelkeztek a nyilvántartásbavételi eljárást illetően, s az utóbbi évekre kikristályosodni látszottak  a nyilvántartásba vétel feltételeinek kritériumai is. A törvény új helyzetet is teremtett  a vallási tevékenység pozitív és negatív meghatározásával. Vallásfogalmat nem adott, ezzel  tehát formálisan nem sértette a 4/1993-as AB határozatban rögzített semlegesség követelményét,  de szép számmal hivatkoztak arra, hogy ezzel az állam világnézeti semlegessége mégis  kérdésessé vált, hiszen ezzel valójában a vallást definiálta. Bár a bíróság is államhatalmi szerv,  de tevékenysége jogszabályokhoz és nem változó politikai érdekekhez kötött, az új szabályozással  egyértelműbb és racionálisan összehasonlítható feltételek között hozhatta volna meg a  döntését azzal, hogy határozata ellen fellebbezésnek lett volna helye. Jogosan vethető fel tehát  a kérdés, mi indokolta az utolsó pillanatban a koncepciótól eltérő lényeges változtatást, és  alkotmányosan a zárószavazás előtti módosító indítványok között helye lehetett-e ennek. Az  új helyzetben a parlament mint politikai testület döntési kompetenciája megteremti a visszaélés  lehetőségét is, amelyet a jogalkotási tevékenység során alapkövetelmény minél kisebb  mértékre visszaszorítani. A hozzászólók közül néhányan helytállóan emelik ki, hogy a valós  törvényalkotói szándék a kimaradt szervezetek kérelmének elbírálásakor fog igazán megmutatkozni,  így a problémát ezzel a szabályozással csak elodázta a politikai hatalom, de a válaszadást  nem kerülheti ki. Talán elegánsabb megoldás lett volna valamennyi vallási közösség  regisztrációs kötelezettségét előírni. A 14 egyház megfelelő jogi apparátusával minden nehézség  nélkül teljesíthette volna ezt a kötelezettségét, s a megkülönböztetésre mint meg nem  engedett diszkriminációra sem hivatkozhatott volna senki. A hozzászólások arra hívják fel a  figyelmet, hogy a társadalmi konszenzusra épülő jogállami jogalkotás nem hagyhatja figyelmen  kívül a regisztráció során a feltételeknek megfelelő vallási közösségekben jelenleg még  meglévő pozitív várakozást, ha ezen a téren is társadalmi békét akar megvalósítani és nem  privilégiumokat osztani.

A sietség ára

Az állami támogatások ellenőrzésére vonatkozó szabályozás egyértelmű. Az állam megmondja, hogy mit kíván és mit nem kíván ellenőrizni. E körben pontosan szabályozza, hogy mi minősül hitéleti célú támogatásnak. Az alapvető problémát nem az ellenőrizhetőség, hanem egyáltalán az  ilyen címen nyújtott támogatás indokoltsága jelenti nemcsak a vallási közösségen kívül állók,  hanem az egyes vallási közösségek tagjai számára is. Nem véletlen, hogy többen hangsúlyozták,  közösségük nem fogad el hitéleti célú támogatást. Az Országgyűlés hozhat ilyen döntést, mint  ahogyan meg is szüntetheti azt. A probléma nem új keletű, az egymást váltó kormányzatok  azonban nem változtattak a támogatás e formáját is tartalmazó gyakorlaton, ebben a tekintetben  csak pontosabb fogalmazásra került sor.  Az ülésszak végére tolódott s a késő éjszakába nyúló jogalkotói tevékenység magán viseli  a képviselők fizikai fáradtságából is adódó tévedések, a fennmaradó ellentmondások alkotmányossági  problémákat is felvető bélyegét. Ezekre a terjedelmi korlátok miatt nem térek ki.  A szakmai folyóiratokban vélhetően részletes vita keretében ezek az ellentmondások feltárásra  kerülhetnek. Célszerű lenne ezeket a kérdéseket törvénymódosítással, mintsem alkotmánybírósági  döntésekkel korrigálni. Legyen ez a törvényalkotás intő jel arra, hogy sarkalatos törvények  esetében nem a sietség, hanem a megfontolt, a vitának, a jószándékú, jobbító javaslatoknak teret  adó munka a megfelelő és elvárható módszer.

 

SZATHMÁRY BÉLA,
EGYETEMI DOCENS
KÁROLI GÁSPÁR REFORMÁTUS EGYETEM ÁLLAM- ÉS JOGTUDOMÁNYI KAR

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.