egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2005/1. számában

A 2004. december 5-i népszavazás mindkét kérdésben eredménytelen volt. A kettõs állampolgárság kérdésében a szavazóképes lakosság 18 százaléka szavazott igennel, 82 százalék tehát a kérdést vagy „nem” szavazattal aktívan, vagy a népszavazáson való részvétel megtagadásával passzívan elutasította. Azt jelenti ez, hogy a mai magyar társadalom 82 százaléka nem érez szolidaritást a határon kívül élõ magyarokkal? A mai magyar társadalom 82 százaléka önzõ, pénzhajhász lenne, szeretetre képtelen? A mai magyar társadalom 82 százaléka romlott, beteg, idegenszívû lenne, ahogy ezt ma a jobboldali sajtóban olvashatjuk, illetve sajnos szószékrõl is halljuk? Nem! Véleményem szerint a népszavazás kudarca azt jelzi, hogy a magyar társadalom többsége belecsömörlött a politikai elit képmutatásába és szavazatával nem akarja legitimálni hiteltelenné vált politikusok tevékenységét. Ugyanazok a politikusok kezdték bizonygatni, hogy minden tisztességes magyar ember csak igent mondhat a kettõs állampolgárságra, és az ellentétes véleményen levõk az „aljanép” kategóriába sorolandók, akik négy éve ugyanezt a kérést kivihetetlennek minõsítették, és elutasították. Arról egy szót sem hallottunk, hogy miért változott meg az álláspontjuk – sõt még arról sem esett szó, hogy egyáltalán megváltozott – csupán a szeretetrõl szóló üresen kongó elmélkedésekre futotta. A magyar választók szerintem belátták, hogy ez a népszavazás egyáltalán nem a határon túli magyarok megsegítésérõl szól, hanem a 2006-os parlamenti választás elõmérkõzése, a Fidesz és az MSZP kampánya a választókért, amelybe belerángatták a határon kívüli magyarokat is. A magyar választók többsége nem szavazott, mert nem akart biankó csekket adni olyan politikusok kezébe, akikrõl már többször bebizonyosodott, hogy elsõdlegesen önös érdekeik vezérlik. A népszavazás másnapján a Fidesz is és az MSZP is egyaránt bejelentette, hogy gyõzött. Pedig nem gyõzött itt senki sem, egyet sikerült csak elérni: elõbb megalapozatlan álmokat kelteni a külhoni honfitársainkban, majd súlyosan megsebezni õket.

 

Kettõs állampolgárság

A kettõs állampolgárság ötletét az állandó marakodásaival önmagát teljesen lejárató Magyarok Világszövetsége vetette fel 1999-ben. A követelést az Orbán kormány akkor elutasította, mert „súlyos politikai veszélyeket jelentene és jogilag is megvalósíthatatlan” (Martonyi János). Helyette dolgozta ki az ún. státustörvényt és adott magyar igazolványt. Nyilván jó oka volt az elutasításra. Vizsgáljuk meg, hogy négy év alatt mi változott meg, ami miatt ugyanazok a politikusok, akik korábban elutasították, most úgy tettek, mintha mindig is támogatták volna ezt a követelést. A véleményváltozásnak két oka lehet:

 vagy megváltoztak a magyar kormány lehetõségei a kettõs állampolgárság vonatkozásában;

 vagy megváltozott az említett politikusok helyzete.

Az elsõ lehetõséget el kell vetnünk, mivel ha ilyen változás lenne, akkor errõl minket, laikus választókat, bizonyára értesítettek volna. Errõl azonban a kampány során szó sem esett, csupán érzelmeinkre akartak hatni. Marad tehát a második lehetõség. Négy éve a Fidesz kormányzati pozícióban volt, most pedig ellenzékiben. Ez bizony jelentõs változás, ezért most a Fidesz minden lehetséges eszközt igénybe is vesz, hogy visszakerüljön a hatalomba. Ha ez sikerül, majd kitalál valamit. Ötletekben nem lesz hiány, hiszen a Fidesz az elmúlt tíz évben már számtalanszor bizonyította, hogy pillanatnyi érdekeinek megfelelõen nézeteit igen pragmatikusan tudja váltogatni. A nézetek váltogatására pedig a népszavazás igen tág lehetõséget biztosított, hiszen csak arra kötelezte volna a parlamentet, hogy alkosson törvényt, de a törvény tartalmáról nem szólt semmit. Mivel ún. kétharmados törvényrõl van szó, vagyis a jelenlegi parlamenti erõviszonyok mellett a kormányoldalnak és az ellenzéknek a törvényalkotásban egyezségre kellett volna jutnia, biztosak lehetünk abban, hogy a jelenlegi parlamenti ciklusban csak állandó parlamenti csatározás lett volna, eredmény nélkül. A Fidesznek ma ugyanis az az érdeke, hogy a törvény ne szülessen meg, mivel így szavazótáborát állandóan harcba tudja szólítani. Amíg nincs törvény, addig állandóan bizonygatni lehet, hogy annak akadálya a szembenálló oldal, és a törvény megszületésének egyedüli záloga a Fidesz elsöprõ többségû választási gyõzelme. 

 

Privatizáció

A másik népszavazási kérdésben, a kórház privatizációban, a Fidesz szavazatszerzési törekvése még sokkal egyértelmûbb. A népszavazási kérdést a Munkáspárt fogalmazta meg, a szélsõbalos ideológiai indíttatású kérés kiválóan alkalmas volt arra, hogy a siralmas egészségügyi viszonyokkal elégedetlen társadalomban szavazatokat lehessen szerezni a privatizáció leállításának követelésével. Ennél a kérdésnél sem számított, hogy az elõzõ kormány is privatizálta az egészségügyet. Sõt a dialektikus gondolkodás nagyobb dicsõségére az elõzõ kormány egészségügyi minisztere, aki minisztersége alatt új egészségügyi privatizációs törvényt dolgozott ki, most ellentmondást nem tûrõen hadakozott a „karvalytõke” ellen. Azonban a megválaszolandó népszavazási kérdés nem az volt, hogy a kórházakat adjuk-e el bankoknak, hanem az, hogy a kórházak és az egészségügyi intézmények maradjanak-e továbbra is állami, illetve önkormányzati tulajdonban. Ez a tilalom az egyházi tulajdonlásra is vonatkozott volna, hiszen az nem állami és nem önkormányzati. A „Védjük meg kórházainkat!”, „Az egészség nem üzlet!” jelszavak egyszerûek, jól érthetõek, demagógiára elsõrendûen alkalmasak. Nem is csoda, hogy a kérdésre adott „igen” válasz csaknem elérte az eredményességi küszöböt. 

A Magyar Köztársaság Parlamentjének nincs felsõháza, így az egyházi vezetõk nem részesei automatikusan a politikai életnek. Véleményem szerint ez nem baj, sõt inkább elõny, mivel így nincsenek kompromisszumok megtételére kényszerítve, tehát megalkuvás nélkül képviselhetnek erkölcsi elveket. Számomra ezért nagyon sajnálatos, hogy a választókért zajló igen durva csatározásban pártpolitikai szerepet vállalt a Magyar Katolikus Egyház vezetése is. Magyarországon a Katolikus Egyház vezetése hagyományosan jobboldali politikát támogat, de most fordult elõ elõször, hogy egyetlen párt, a Fidesz mellé állt. Ezt a politikai elkötelezettséget két tényezõ is bizonyítja. Elõször is a Püspöki Kar a kettõs állampolgárság bonyolult jogi kérdésére az igen válasz adását lelkiismereti kötelességünkké tette nekünk, jogban képzetlen állampolgároknak. Hogyan tehetnénk ezt meg felelõséggel, ha azt négy éve jogi végzettségû szakemberek kivihetetlennek ítélték? A kettõs állampolgárság megadása számos kérdést felvet, hogy csak egyet említsek: vajon a magyar állampolgárság segíti-e Székelyföld autonómia törekvéseit? Teljességgel laikus véleményem szerint: nem. A kórház privatizáció tiltásának támogatásában pedig képtelen vagyok bármiféle erkölcsi iránymutatást felfedezni, hiszen az Egyház is rendelkezik kórházakkal. Nehezen tudom elképzelni, hogy a Püspöki Kar felhívásának megfogalmazói konzultáltak volna, mondjuk Kozma Imre atyával. A felhívásról nehéz lenne letagadni, hogy a Fidesszel szimpatizáló emberek írták, mint ahogy errõl az írásról sem lehet a Fidesszel szembeni ellenszenvet elvitatni. Azonban a felhívás megfogalmazói az Egyház nevében beszéltek, elvárnám tõlük a pártsemlegességet. A két évvel ezelõtti parlamenti választásban való egyházi részvételt e lap egyik írása a „magyar egyháztörténet egyik mélypontjának” nevezte. Attól tartok, hogy azt a mélypontot most sikerült alulmúlni. 

 

A Katolikus Egyház politikai orientációja

Elgondolkodtató, hogy mi okozza ma a Magyar Katolikus Egyház papjainak egyértelmûen jobboldali politikai orientációját. Úgy gondolom, hogy ez emberileg érthetõ és legalább három okra vezethetõ vissza; éspedig:

  •  az elszenvedett egyházüldözés élményére;
  •  a nosztalgiára a „keresztény” és „nemzeti” rendszer iránt;
  •  a bûntudatra.

A kommunista rendszer alatt elszenvedett szörnyûségeket igazán felesleges részletezni. Nyilván azok, akiket állandóan zaklattak, üldöztek, bebörtönöztek, akiknek hivatását akadályozták, lehetetlenné tették, azok nem tudják ezeket elfelejteni. Ne is tegyék. Azonban a kommunisták nem azonosak a baloldallal. Magyarországon a kommunisták nemcsak az egyházakat, vagy a jobboldali pártokat üldözték, hanem a baloldali pártokat is, mindenkit, aki kétségbe merte vonni a Szovjetunió feltétlen kiszolgálásának helyességét. A baloldalt a kommunizmussal azonosítani ugyanolyan ostobaság, mint a jobboldalt azonosítani a fasizmussal.

A II. világháború elõtti, ún. „keresztény” és „nemzeti” rendszer iránti nosztalgiát a szép körmenetek, a barokkosan pompázatos Eucharisztikus Kongresszus emléke táplálja. A Magyar Katolikus Egyház akkor komoly politikai és gazdasági tényezõ volt, legalábbis a politika sokszor és szívesen hivatkozott rá. A Katolikus Egyház, az ország egyik legnagyobb földbirtokosa, igen ingerülten reagált a földosztás bármiféle felvetésére. Emlékezni kellene arra is, hogy ilyen módon részese volt annak a szomorú folyamatnak, amelynek során „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk.” E sorok írója a háború alatt ugyan kisfiú volt, mégis emlékszik olyan imádságokra, amelyeket mai fejével a blaszfémia kategóriájába sorol. Nem lehet elfelejteni, hogy a „nemzeti” és „keresztény” szóösszetétel csaknem annyira kompromittálódott, mint a „nemzeti” és „szocialista” szópáros. Az elmúlt században jobboldali rendszerek már kétszer majdnem teljes pusztulásba sodorták hazánkat; Trianon tragédiáját a baloldal nyakába varrni hangzatos lehet, csak éppen nem igaz. Elgondolkozhatnánk már egyszer Teleki Pál személyes tragédiáján, amellyel elismerte politikusi pályájának teljes csõdjét.

A harmadik ok a legösszetettebb. A magyar értelmiség egészét, tehát a papságot is, 1989 teljesen váratlanul és felkészületlenül érte. Meg voltunk arról gyõzõdve, hogy a politikai rendszer a mi életünkben nem fog megváltozni, a következõ generáció is ugyanilyen körülmények között fog élni, talán-talán unokáink részesei lehetnek egy változásnak. Mi biztosan nem. 1956 keserû tanulsága volt, hogy szép szavakon kívül más támogatásra nem számíthatunk. Ezért az értelmiség – egészen kicsi, tiszteletreméltó kivételtõl eltekintve – megpróbált alkalmazkodni a megváltozhatatlan körülményekhez. Aki itthon maradt, az többségében ezt azért tette, mert Magyarországnak szüksége volt színházigazgatókra, egyetemi tanárokra és püspökökre. Ehhez pedig valamiféle kompromisszumra volt szükség, amit a magyar értelmiség meg is kötött. A kompromisszum mértéke igen széles skálán mozgott, bár spiclivé válni azért nem volt kötelezõ. A katolikus papság esetében a kompromisszum megkötését a Vatikán is szorgalmazta, amikor a prímási posztról elmozdította Mindszenty Józsefet és helyére elõbb Lékai Lászlót, majd Paskai Lászlót nevezte ki. Természetes, hogy utólag visszanézve csaknem mindenki talál a saját múltjában olyan eseményt, amit szeretne meg nem történtté tenni. Az Egyházban a múlttal való szembenézéstõl való félelem tetten érhetõ abban a görcsös igyekezetben, amellyel az egyházi vezetõk átvilágításuk ellen tiltakoznak, valahányszor ez a kérdés felmerül. Vajon az egyházi vezetõk nem lennének közvéleményt formálók? Nagyon nagy baj lenne, ha nem. És ezzel eljutottam mondandóm lényegéhez.

 

Politikai szerepvállalás

A II. Vatikáni Zsinat pontosan fogalmazza meg az Egyház illetékességét: „Feladatánál és illetékességénél fogva az egyház semmiképpen nem elegyedik a politikai közösséggel és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez, jelzi is és oltalmazza is az emberi személy transzcendenciáját”. Ez világos és egyértelmû beszéd, nincs benne semmi ködösítés. Ez bizony bármiféle politikai közösséggel, magyarán párttal, való elegyedést, kötõdést bölcsen tilt. Az Egyháznak különbözõ politikai beállítottságú hívei vannak, mindenki felé egyformán kell az evangéliumot közvetítenie. Az Egyház egyszerûen nem illetékes arra, hogy híveit politikai beállítottságuktól függõen „jó keresztényekre”, „egészségesekre” és „félrevezetett keresztényekre”, „betegekre” ossza. Magyarországon legalább három jelentõs politikai irányzat van: konzervatív, szociáldemokrata és liberális, mindhárom politikai nézet támogatói között vannak tisztességes, meggyõzõdésüket vállaló keresztények. A Parlamentben mindhárom politikai nézet képviselõi között vannak a hazát és a társadalmat õszintén szolgáló emberek, és vannak önös érdekeik által vezérelt megélhetési politikusok, valamint politikai kalandorok. Ha az Egyház valamely politikai nézet mellé áll, különösen, ha egy párt nézeteivel azonosul, akkor az ellentétes politikai orientációjú híveit magától eltaszítja, szinte kiközösíti, és elriasztja magától a társadalom többi részét. Így lesznek sokan az Egyházhoz nem kötõdõ, „maguk módján” keresztények.

Nem arról van szó, hogy az Egyház ne hallassa hangját bármely erkölcsöt érintõ kérdésben: abortusz, eutanázia, stb. Éppen ellenkezõleg, hiszen a mai Magyarországnak égetõ szüksége van erkölcsi tekintélyre, szilárd erkölcsi normákra. Ehhez azonban az Egyháznak a politikai csatározások felett kell állnia, az Egyház útmutatásában a társadalomnak erkölcsi értékítéletet kell látnia, amely nem változik az Egyházat képviselõ papok politikai szimpátiái szerint. Ellenkezõ esetben a társadalom az útmutatásban politikai manipulációt fog látni, és azt elutasítja. Természetesen egy papnak ugyanúgy lehet politikai véleménye, mint bárki másnak, de ez az õ személyes magánügye, és nem keverhetõ össze a hivatala gyakorlásával. Bármilyen legyen is egy pap politikai meggyõzõdése, a szentbeszédet nem silányíthatja politikai kampánybeszéddé, a szószéket nem fokozhatja le hordóvá. Ahogy a köztársasági elnöknek hivatali ideje alatt tartózkodnia kell a pártpolitizálástól, mert hivatalával ez összeegyeztethetetlen, ugyanúgy pap se kapcsolódhat be pártpolitikai csatározásokba. Egy lényeges különbség van, a köztársasági elnök hivatali ideje lejár, a papnak a hivatala azonban nem szûnik meg soha. A pártok tevékenységében való részvétel tilalma bizonyára sok tevékeny pap számára terhes, de ki állította, hogy a papi hivatás könnyû.  Az erkölcsi normáknak a politikai hasznossággal való helyettesítése rövidtávon hasznos lehet, de hosszú távon biztosan katasztrofális eredménnyel jár.

Mivel ezt a rövid írást könnyûszerrel lehet egyházellenes írásként félretolni, engedtessék meg, hogy néhány személyes szóval fejezzem be. Gyakorló katolikus vagyok, fiaimat annak neveltem, és unokáimat öntudatos kereszténynek akarom látni. Egész életemre hálás vagyok ifjúkori lelkiatyámnak, aki háborúban elpusztult apámat pótolta, és akitõl a megismert igazsághoz ragaszkodást tanultam. Tartozom azzal emlékének, hogy gondolatait helyette kimondom.

Végh Endre

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.