egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2006/5. számában 

 

Fekete föld, fehér az én zsebkendőm,
elhagyott a legkedvesebb szeretőm,
Úgy elhagyott, hogy még meg se siratott, érzi szívem, nemsokára meghalok. 

Csak azt szánom, bánom, tőled el kell válnom,
sok utánad való járásom sajnálom;
Csizmám elszaggattam, patkóm elkoptattam,
mégis édes rózsám, tőled elmaradtam
.

 (Így, dalolva, kezdte szavait a megemlékező Végvári Vazul a Sötétkapunál. Esztergom, 2000. október 26.) 

 

Csak nagy szerelmek után tátong nagy hiány. Csak úgy mondhatod igazán, hogy szánom meg bánom, ha valóban át-érted, hogy ki is volt számodra, aki magadra hagyott; és mi volt az a nagy alkalom, a szenvedélyes, egész embert átjáró nagy, nagy szerelem. Manapság számosan tanácsolják nekünk: ne beszéljetek hazaszeretetről, hiszen a mai generáció ezt a szót nem érti. Más idők járnak. Törődj bele: „lemaradtál, öreg”! Elnézem az autóbuszokon és a nagy épületek környékén a fiatalokat. Elsősorban őket nézem. Aztán a körülöttem kavargó társadalomnak annyiféle emberét. Önmagunkat, már a mi tájainkon is rágógumit rágó, lődörgő vagy levegőt szaporán kapkodó valahova sietőket, az állandóan kalkuláló arcokat… A Coca Colával koccintók most mégis azt a valódi szomjúságos szenvedélyt juttatják eszembe, mellyel erre az országra vágyakoztam hontalan évtizedeken át. Engem, akit elvesztett ez az ország, egy viharos őszön, úgy, hogy közben maga kényszerült önmagára sütni a „hűtlen elhagyás” pecsétjét. Szerelmetes gonddal magyarnak, az ismerős tájakkal felnevelt elűzött vadnak, az ilyennek ne mondjátok, hogy „lemaradt”, hogy ő ezt „nem érti”! 

Diadal és leveretés: a magyar történelem majdnem minden évfordulója ilyen. Gyakran ebből a kettősségből lett egy ünnep, nemzetünk naptárlapjait sűrűn színező: a szentek és vértanúk halálának égi születésnapja. Gondolnánk,  ma talán valóban születésnapot ünnepelnek az emberek, az évelő nagypénteken holtra-váltak. Allelujás húsvétot, diadalmas újraszületést. 

Lehet, hogy a vértanú nem szent. Lehet, hogy a szemtanú se az. Ám hiteles  tanúja mégis egy olyan időnek, amikor szentek éltek. Amikor emberek hajlandók voltak eszmékért meghalni, és meg is haltak – bár mindannyian élni szerettek volna még. Élni, mint bárki más: akár te, vagy én.

Igenis, a mai generációknak meg kell mondani, hogy olyan az értékes élet, melynek kiteljesedéséért, és annak védelmében, ha kell, életet is áldoz az ember. Valójában más életet élni nem is érdemes! Hiszen félig élt életek, negyedig élt életek, úgy „végül is”, nagyjából leélt napok nem hozzák izgalomba az olyan embert, aki ─ farkasszemet nézve a szálló idővel ─ magát továbbra is fiatalnak meri fennhangon bemutatni. Igenis, fiatalnak! Igenis, az árral szemben úszó pisztrángként: valamit  akarónak.

Ezen az estén hadd idézzem örök fiatalok emlékét, a halált túlélő tanúságot, az ereklyét, mely a magyar ősz diadalának mámorában annyiunk szívébe égett. Az emlékezés fáklyafényeivel bevilágított esten, a lelkes lobogást kioltó megtorlás barbárságát is megidézem. Nem kokárdás jelszónak szánom, csak egyszerű szavak megilletődött vallomásaként mondom el, hogy ahonnan l956-ban elsodort egy vad vihar, most, 44 év után itt állva, emlékezni számomra mit jelent. Néhány évvel ezelőtt végre lehetségessé vált visszatérésem a hazához. Ezen a 44. évfordulón – azóta először – hadd mondjam meg nektek, mai fiatalok, hogy a legszebb ima mind között, a hálaadás imája. Nem a kérésé, még csak nem is az engesztelésé. Nem is a bűnbánaté. Mert: a nemes lelkek fohásza sokkal inkább a hálaadó leborulás az Isteni Kegyesség trónusa előtt. – Köszönöm, Uram, hogy most én is itt lehetek.

Végre újra mondhatom a haza fekete földjén, oly hosszú utakról feltört lábbal érkezve, mondhatom, hogy magyar vagyok, én is; hogy mindvégig és minden körülményben az is maradtam. Legyen áldva ezért a Gondviselő Jóság. Szálljon hálám az Egek Urához, azok nevében is, akik többé már nem állhatnak itt. Hadd mondjak köszönetet – veletek közösségben – azért, hogy (mint egy a megőrzöttek közül) felmutathatom 1956-nak egy életre „velemjáró” ereklyéjét – az ő nevükben is. Szeretném most kigombolni mellemen a ferences habitus ruháját, hogy felfedhessem előttetek a helyet, ahol a papi és magyar szív dobog. Hadd hozzam emberközelbe a sebforradásnak annyi és oly régóta hurcolt fájdalmait.

Fekete föld, fehér az én zsebkendőm, elhagyott a legkedvesebb szeretőm.” – A fehér a feltámadás színe, a keszkenő: az éneklő   szerelmesé.

A fekete föld: a realitás, mellyel egyszer mindnyájan szembesülünk. Ám az  időt, amit mi megmaradtak (és azóta születők) az elmúlt években eltöltöttünk, a visszajárók lelkei számon kérik tőlünk. Az ő lábaik elé kell most hordanunk tanúságtevő, vagy hűtlenül elvetélt ideinket. Igen, számadásra hívnak most titeket, (engem is) azok, akik egykor itt azt gondolták (ó szent naivitás!), hogy a MAGYAR SION-hegy oldalában végre kamaszos-merészen és diadalmenetben sorakozhatnak fel oly régóta várt magyar „mennybemenetelre”. Aztán egy nagy csattanás kijózanította őket ábrándozásaikból. Bimbózó szenvedélyük testközelében tettenérte őket a történelem ─

Matematika, fizika: a diáknak gyűlölt tantárgyak, úgy-e? Mégis, micsoda rendet teremt az emberben, ha le tudja mérni a dolgokat, és ki tudja számolni a hétköznapok értelmét. Vonj ki, fiatal testvérem, adj össze és szorozz be számokat, éveket. Mi is lett volna, ha helyettetek ők állnának ma itt? Ha rokonaitok most a  t i  neveteket olvasnák ezen az emléktáblán… Számukra milyen világ lenne az?

Aki a szívét bontja ki, hol izzó kazán szít nagy szerelmeket, az örökké fiatal marad. Szerelmesnek lenni csak fiatalon lehet; és én mindig ─ egész életemben ─ szerelmes voltam. Az igazi nagy szerelmek, a honszerelem, s mind az ifjúi nagyot-akarás, ha egyszer lángra gyújtanak téged, aki az iskola padjaiban kisdiákkorodtól megcsodáltad a ’48-as hősöket, akkor t e fiatal maradsz.

Ne mondja nekem senki, hogy az ifjúságot nem kell ’56-ról oktatni!

 A tanár, aki  nem tanítja ezt a világ szemét nyitogató csodát,  az áruló!   Aki azt mondja, hogy mindez ’reálpolitika’, meg afféle napi újságírásba való téma csak ─ az is áruló! Hát hogyan fog az ifjú ember emlékezni, ha minderről neki nem beszélt soha senki? Vagy csak olyan vén, aggastyán korban lévők szóltak, mint én vagyok? Hogyan okuljon az a diák, akit soha nem osztályoztak le, mert nem tudta? Akit pipogya tanár nem mert leültetni ─ így joggal szégyenítve: „szamár vagy, fiam, ezt se tudod?”

Bimbózó szenvedélyük testközelében
tetten érte őket a történelem ––

Az édesanyám, az a honleány (amikor tízévesen, szavalóversenyre indultam) a mosóteknő meg a többi gyerek szolgálata mellől odalépett hozzám, megigazította Bocskai nyakkendőmet és izguló kisdiáktól, tőlem, ezt kérdezte: „kisfiam, hányadik leszel?” Így válaszoltam: „édesanyám… a Bilkey-Gorzó a 2. a-ban, ő a legjobb szavaló. Biztosan ő lesz az első. Én talán olyan… második… harmadik”  Azt hittem akkor, hogy a kisdiák honszerelme, amit lelkesen beleszavaltam abba a Varga Gyula versbe, az biztosan nyerő:

Hazám, hosszú kálvárián visz fel a Golgotára utad…

A költő a megfeszített Krisztusban láttatta meg velem a megcsonkított hazát. Én akkor mindkettőt együtt sirattam. Erre következett aztán az eredményhirdetés. Huszon-második, vagy huszon-harmadik lettem. Ma már olyan mindegy. ─ Megértsed: nem az a kérdés, hogy téged mások hova sorolnak, hogy neked ők milyen díjat adnak lelkes és elismerő tapsok közepett’. Az sem, hogy hány és milyen kitüntetés ékesíti a melledet.

A kérdés csak az, hogy beleégett-e szívedbe a  haza?  Hogy te, az Isten nagy kupolája alatt és ezen a tájon: a szentek és vértanúk Pannóniájában itthon vagy-e? A haza kérdésére, mikor néven szólít: jelen-nel felelsz-e?─ A kérdés: a két lábad rajta áll-e ezen a földön; erről a „trambulinról” mai cselekvésre és a jövő szolgálatára dobbantasz-e? Előre lép az egyik lábad, mint a vívóké, s közben nekitámasztod-e a hátad a hagyományokat őrző múltnak? A realitás követelménye, hogy egyik lábunkkal a fekete földön álljunk, szilárdan. Hátunkat a történelmi múlt épületének támasztani, magyarnak, kereszténynek és humánusnak, igen, így állni, lépni: az hűségünk jele.  Csak ilyen állásból lehet a bal lábbal egy rövidet előre lépni a „kitörés” szándékával, s csak aztán jöhet a biztos szúrást elérő „tus”-sal az utolsó győztes mozdulat. Aki összezárja a két lábfejét ─ félszegen ─ csak meg kell lökni: az hanyatt esik. A terpeszállásban van a nekifeszülés. Csak határozottan előrenyújtott kézben van iránymutatás! Nézzen a szemed felfelé. Át a hegyeken. Légy látó vezető! Valamit egyszer már vezessünk mi is.

Tehetséges magyar fajta! ─ újra mondom ─ nézz át a dombokon. Ne botorkálj a völgyben, túl soká nosztalgiázva, mélyen ott; Ne hidd, hogy álmok nélkül is lehet érdemes az élet. Ne hazudd magadat fiatalnak, ha megvénültél. Ha neked többre már nem telik. Ha ilyen vagy, ne énekelj nekem andalító dalokat, sziruposakat, értelmetleneket. Ha nem feszül benned lángoló szerelme a hazának, a népnek, élettermő kedvesnek, Istennek (igen az Istennek!), az alkotónak, aki mindent teremtett, aki téged ide hívott, mert  veled valamit akart.

Kisfiam, hányadik leszel? Első talán nem; de nézd, édesanyám, a szívemet! Lásd a szememet, mely a holnapba néz, meg a holnaputánt fürkészi… A te ölelésed megérzi öregedő izmaimban is a fiatalságot. A mondanivalómat Te megérted: ezért a népért, ezért a földért még tenni kell és  lehet. Közöttünk, aki még most sem meri bevallani a múltból máig hurcolt bűnét, az ne várjon a hősöktől és áldozatoktól feloldozást.

A megátalkodottat nem lehet föloldozni! Csak szertartáskönyvekből kiolvasni rituálét: hasztalan erőlködés. Inkább nézz az ő szemükbe te, aki haszonleső tegnapokban házat, hazát, egzisztenciát, szabadságot mástól eltulajdonítva loptál; Nézz most a tieid szemébe, te, aki másokat kínoztál, testben-lélekben megnyomorítottál. Ezzel a szembenézéssel lehetséges csak a beismerés és a megbánás. Innen, az egykori hatalmi téboly sötétkapujától, üzenjük a közöttünk mindmáig büntetlenül pöffeszkedőnek: aki elárultál embert, rokont, szomszédot, aki hasznot húztál és húzol bármiként a múltból, ismerd be! Ismerd el, hogy feloldozhasson téged is, és megint övének vallhasson az ország. Én újra megszeretlek téged, ha megbánással kimosod magadból a múlt gyalázatát. Szeretlek Krisztussal, szeretlek humánummal, mely nélkül nem élhető az élet. Szeretlek, mert te is magyar vagy; mert olyan kevesen maradtunk mára, akik ─ annyiszor és oly sokáig megcsalatkozva bár ─ mégis hisznek a mindig  újrakezdő, erős szeretetben.

Itt állunk  együtt  a sötétben, annyi év után. Kezünkben fáklyák fénye lobban. Mint távoli kontinenseken bujdosók tábortüzeinél, ahol oly soká reménytelenül vártunk, akiket elűzött a föld. Vártuk a magyar virradatot a hontalan cserkészet tábortüzeinél népdalozva: „Szól a kakas már, majd megvirrad már, zöld erdőben, zöld mezőben lakik egy madár. Micsoda madár!” Micsoda madár!

A fiatalság szárnya: a repülni akarás. Gyűjtsük hát ide mindazt az energiát, ami az övék volt akkor. Ettől az erőtől, akarástól és jó reménységtől lehetsz és maradhatsz te is mindenkorra fiatal.

Vedd hát körül áradó szerelemmel ezt a szív alakú szigetet, a szent Pannóniát, mert emberszív az, magyar szív: a te szíved, az én szívem. (Reményik Sándor) Ma ezt a szívet jöttünk kibontani. Ha felismered, ha nem, ma a tiedben is mélyen rejlő emlékek ünnepelnek. Bánkódni is jöttünk ma ide közömbösségeinkért.  Megbánni az ökölbe szorult kezet is, hiszen már régen kézfogás kellene… Ám, aki még most sem mer velünk lépni történelmi utakon, azt megkérjük: maradjon. Nem lehet övé az emlékezés. Nem övé a hősi halottak serege, áldozata sem. Nem lehet övé a holnap. (Az ilyet véglegesen maga mögött hagyja az igazságot tevő történelmi idő.)

 „Zöld erdő harmatát, piros csizmám nyomát, hóval lepi bé a tél, hóval lepi bé a tél…”

„Dalold (hát) álomba hű Duna partodon nyugvó szeretődet” ─ az örök fiatalt, akivel akkor minden álmunk sírba szállt, s „aki élni akart még, de puha füvek a sírja fölé nőttek. Úgy kívánt eltűnni, mint ahogy a hang csengése vész a tájba, mégis… mindenütt ott ragyog, mint tengerbe hulló csillagok szerteszóródó fénysugára.” (Tollas Tibor)

Még égnek a fények. Szeretném, ha hasznosan elgondolkozva emlékezni akarnál te is. Emlékezni és emlékeztetni mindenkit… a magyarok vérére. Ez kötelességed, amíg élsz.

 Adassék dicsőség azoknak,
„akikre nem volt méltó a világ!”
(Zsid. 11, 38.)

 

 

 

 

MINDSZENTY

Krisztus egyháza iránti szeretetének oltárán éget véres mártíromságnál is fájóbb életáldozatot az őszbe borult és rokkant testű főpap, amint Pannóniától űzve most az örök Róma földjére lép. Vas és Zala megyének honfoglaláskori ősmagyar településétől, Mindszentől indult el Jóska, a parasztgyerek, s amint Csányi Lászlónak, a ’48–as–as szabadságharc kivégzett miniszterének egerszegi szobrát maga mögött hagyja, és a zalai táblabírónak, Deák Ferencnek szigorúan is barátságos arca rátekint, úgy megy most  – bíbortól nehezülten, mint kit térdre sose kényszerítettek, s most mégis messze ragadnak furcsa szelek.

Paraszttarisznyáját most a pannon Dunántúlnak hagyja, míg kereszt és útszéli fák némán tisztelegnek, ő a bíborára néz; s úgy hajt fejet a pápa nyakáról nyert római keresztnek, mint a Vast és Zalát a honfoglalás éveiben megszálló Bulcsú és Kál vezérek pogány magyarjai. E két vezérnek nevét úgy őrzik mégis az ő faluját környező községek, mint ahogy Mindszent ezután csak róla lesz igazán nevezetes.

Zalaegerszegtől lovaskocsival kétórányira, s későbbi zarándokok luxuskocsiján sokkalta közelebb, viharos idők nagy ellentmondásaként, tanúnak szobor emelkedik majd… egy kis barokk templom közelében valahol…, mikor újabb s más időkben dacos harcról és józan egyezségről  krónikát regél a történelem.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.