egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2006/5. számában

(Egy szökevény napló-feljegyzései nyomán)

Tátrai Gyula, kispapéveim egyházjog tanára és esztergomi rendházunk akkori vikáriusa megfordította a kulcsot hátrahagyott szobám ajtaján. Egyik rendtárs kíséretében, kis habozás után belépett. A klauzúra első emeletének 120-as szobája példás rendjével olyan benyomást keltett, mintha az, aki eddig lakta, egész múltját is a bizonytalan jövőre bízva távozott volna. Arra az esetre, ha… Meg, hogy minden feltalálható és mozdítható rendben legyen. Ki tudja, mit tartogatnak az elkövetkező napok? Talán hetek is lehetnek még? – Már bent jártunk az 1956/57-es iskolaévben.

Íróasztalomon egyedüli tárgyként csak a szélesre tárt Sipos: Juris Canonici vaskos egyházjoga árulkodott. Egy ébren-múlt éjszakán valaki hosszan tanulmányozhatta ezt a könyvet. Tudnia kellett, mit miért vállal, és milyen kockázatokkal. A fejezet, ahol a könyv ki volt nyitva, ezt a címet viselte: De fugitivis (a szökevényekről szóló jogszabályok). A vikárius jogtanár – ahogy kissé szégyenlős zavarában mindig is szokta – jobb kezének mutató és hüvelykujjával orra fölött összecsípte alig ráncolt homlokát. „Ezt jól megtanulta a büdös”– dünnyögte maga elé, kuncogva. Értette. Titokban valószínűleg egyet is értett. Ezt persze nem mondhatta senkinek abban az időben. (Ő ’56 után az Amerikai Követségre menekített Mindszenty bíboros kérésére, később annak gyóntatója lett.) –

A naptár akkor 1956. október 25-éről 26-ára fordult. Kiléptem az utcára.

Látszatra nagyon eltökélten és határozottan, ám belül kimondhatatlan szorongásokkal és…  nagyon egyedül

A rendház jegyzőjének szobájában barátságosan duruzsolt a kályha. A magyar Sion tövéből magabiztosan és teljes felelősséggel hagyhatta az utókorra ezt a bejegyzést: „elöljárói parancs ellenére megszökött”. AKI a reggeli köd fölött és a felhőkön túlról megértőbben figyelt, egy mind gyorsabban iparkodó vézna férfialakot látott csak, mikor az a dorogi útra tért. Hallhatta fujtató lihegését is, amint „erőltetett menetének” kilométereit számolta az országút kövein. Budapest… (még) 45 km. Az egyszeri megállónál, Pilisvörösvárott az állomásfőnök fia felől érdeklődött az egykori katonaiskolás társ. Na meg a vörös csillagok felől, amik már

javában hulltak arrafelé, amerre gyorsuló léptekkel elhaladt. A háztörténet botránkozó fiskálisa biztosan meglepődött volna a confiteor és miserere bűnbánati imák abbahagyhatatlan sorozatán, amit ez a „szökevény” mormogott – 45 kilométeren keresztül – s a bakancsába egyre jobban bevérző lábai elé.

A hátrahagyott stallumok zsolozsmázó kényelmét semmi sem nyikorgatta a templom kórusán. 

Az úton, hideg szél fújt át – durván is olykor. A robbanások és ágyúzás hangja egyre közelebbről hallatszott. Ő csak zihált, mint a távgyalogló, s mint a huszár lova, mikor egyre sürgetőbben hallja a trombitaszót – Közben észre se′ vette, hogy mögötte a bazilikának józan és messze-tekintő kupolája már régen a horizont alá merült. Elmerült vele a rend… és minden bizonyosság is.

Olyan soha nem tapasztalt ősz volt.   (2000)

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.