egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2006/5. számában

Reggelenként ismét ködben áll a vén Duna. Október van. Magyar ősz, újra. Úgy merednek ránk az évtizedek távolából felidézett emlék-képek, mint falra ragasztott, fákra szögezett plakátok. Úgy tűnik, sürgető programjukra figyelni… és ma is figyelmeztetni kell. Csak nézzük őket: akkoriak és mai járókelők – együtt. Iparkodjunk helyesen olvasni ezt a népakarattal hitelesített félévszázados szöveggyűjteményt, úgy, hogy érvényes maradjon a régi pedagógiai elv a mában is: „mindenki tanító és mindenki tanítvány is egyben.”

Egy ferences krónikás így emlékezik: A forradalom híre némi időeltolódással ért Esztergomba. Mialatt a társalgóban a szerzetesközösség fiatalabbja-öregje együtt tárgyalta a Petőfi Kör merész vitáiról és az egyetemek hallgatóinak szervezkedéseiről tudósító híreket. Felpattant az ajtó. valaki bekiáltott: „Forradalom van Budapesten!” Návay Kapisztrán házfőnök atya szokása szerint csavart egyet kobakját fedő kamóráján. Körbe futtatva tekintetét, rám mutatott, és így mennydörgött: Vazul! a szent engedelmesség nevében magának megparancsolom, hogy meg ne merjen mozdulni!” Akkor még aligha volt világos bárki számára is, hogy ezt a váratlan dörgedelmet miért éppen nekem szegezte. Nemsokára kiderült.

Röviddel ezután bekopogtam nevelő-prefektustársam cellája ajtaján. Az akkor végzett gyónás titkai közt – miket a cinkos éjszaka is elfödött – ott rejtőzött az a bevallás is, hogy: „Testvér, holnap reggel én már nem leszek itt. Vigyázz a srácaimra.” – Október 26-án reggel is csak úgy hirtelenkedett a kollégium ébresztő csengője, mint máskor. Pontosan hat órát jelzett. Ezt a pillanatot szerettem volna megelőzni. Sísapkában, síbakancsban rohantam lefelé a lépcsőkön. Hadapród múltam köpenyéből átszabott kabátomban a kapus testvér csodálkozása állított meg. Azóta is terheli lelkiismeretemet a kérdésére dadogva adott válasz, az a fél-igaz, hogy „nemsokára visszajövök”.

A ′nemsokárá′-ból több mint három évtized lett. Rábafüzesnél, immár magyar területen, megállt a zarándokok autóbusza. A Volánturist utasai – élő kordonként – úgy fogtak körül egy messziről hazalátogató vándort, (igenis ferences csuhában), mint aki betartott egy régóta hazugnak hangzó ígéretet: „nemsokára visszajövök”. 

Azóta többször bejártam a régi Budai Várkockaköves útjait. A Dísz tér 3. épületének kapuján is bemerészkedtem. 1956. november 6-án este itt kaptam a néphadsereg tisztjein keresztül a parancsnoknak közvetített ultimátumot, hogy biztosítják a békés elvonulást, ha fegyvereinket hátrahagyva, másnap reggel hét óráig beszüntetünk minden harci cselekményt.

Végig jártam a Halászbástya övezte vársíkot, mind a zegzugokat és épülettömböket is. Úgy, mint annyi évnek előtte. Félelmektől és felelősségtől terhes éjszaka volt az az ′56-os novemberi. A Vérmezőn vonyító hangú tankok gyülekeztek. A sötétben kísértetiesnek tűnő fényjelekkel üzentek egymásnak valami ellenünkre valót. A néphadseregből közénk állt két híradós katona. Egy Szovjetben Lenin Akadémiát végzett, oroszul tudó bajtársuk közreműködésével rádióvevőjükön át annyi zavart igyekeztek okozni közöttük, mint amennyi félelmet azok az acélszörnyek keltettek mibennünk. Híradósaink a külföldi adókat is fogták. A nagy kérdés akkor ez volt: vajon nem túl korán tesszük-e le a fegyvert? A hírek folyamatosan hatalmas nemzetközi szimpátiáról tudósítottak.

 

Valahonnan talán felmentő segítség érkezhet még az utolsó órában?

„Állj, ki vagy?” – hangzott ismételten a ködből. „Parancsnok” – „Jelszó?” – (Válaszom mindig ugyanaz volt azon az éjszakán:) „Fakanál!” „Jöhet”. Mentem a géppuskája mögött hasaló valószínűleg egyetemista irányába. „Mióta vagy itt?”    –– Budapesten akkor minden bizonytalan volt. A napot s az órát alig-alig tudta biztosan, bárki is közülünk. „Mikor ettél utoljára?” A válasz erre még bizonytalanabbul hangzott. Azóta gyakran eszembe jut: Ez a fiatal nemzedék – valóban – zsíros kenyérrel és kiskabátban ment háborúba az erőszak ellen. Közülünk egy, aki a nyugati határ aknái között Ausztria földjére érkezett, mikor kiléte felől faggatták, csak ennyit felelt: „Mi azok vagyunk, akik túljutottak a kommunizmuson.”

*

Hontalan évtizedek idegen csillagai alatt, menekült magyar cserkészetünk fel-fellobbanó tábortüzeinél csodálatos fények világoltak a „szétszórt árvalányhaj” világrészein. Melegük most is éget, a fényük mindnyájunk szemébe vág. Idáig ellátszik. Mint áldozati tűznek ma is mar a füstje. Lám: a bujdosó tüzek most sorra hazatérnek. Gyertek, üljünk le most a magunk zsarátnokai mellett. Itt, az újra átölelő Pannon tájon: tanítson mindnyájunkat a történelem. Harminc egynéhány évvel ezelőtt  /1988-ban írtam ezt/  egy tisztességtelen életre kényszeríttet nép kiáltotta bele az elnyomás fojtogató sötétjébe: ELÉG!

A mésszel betakart gyermekhullák fölött, keserű miértekkel faggatták anyáik akkor itt az Eget. Emlékezzetek! Hányan voltak, akik bár túlélték azt a háborúságot, néhány hónappal később, kezüket összekötözve érte őket mégis a megtorló golyó, vagy a csigolyát roppantó kötél. Ők arra oktatják ma is, hogy testedet golyó járhatja át, sebed halálosnak tűnhet; csak azt ne engedd, hogy még egyszer lekössék a kezed. Nem csak egy napon, nem csak nagy nemzeti temetések virágözönében, de még sok hétköznapon és útszéli árkok mentén is, fel kell tárni mind a sírokat. Fel kell mutatni újkori barbárok minden gyalázatos tettét, a máig kényelemben lapulók minden szégyenét.

Nemzetek tanítójává lett a nép, a pesti srác és kishúga, kik „utcai ruhában mentek háborúba” és eléggé magas rendűek voltak ahhoz, hogy a modern kor legszebb humanista forradalmát vívják meg.

Újabb októberekben, régi lapokról és régi igazával, de új zengéssel így üzen a történelem: Az a nép, mely nemrégiben a huszadik század legtisztább humanista forradalmát vívta meg, a nép, mely nem alkudozott és latolgatott, mely egy tétre tett fel véráldozatot és egzisztenciát, ma nem elégedhet meg kevesebbel, mint hogy egészen akarja a maga igazát, s hogy harcát folytassa, kitartóan és forradalmi lánggal, ám mindig humánusan.

A régi plakátok programja ma is időszerű.

Az ’56-os ősz leveleivel együtt lehullott lapok ma új nemzedékeknek hirdetnek az avarból is újratámadó, erős ideológiát: Legyen tetteiben is ember mind, aki humánumról szaval; szabadítsa fel mindenekelőtt önmagát az, aki eltűrte, hogy beborítsa szabad szellemét az anyagelvűség. Akinek elei a lelkiismeret szabadságát követelték egykor, az ma elsősorban önmagától kívánja meg, hogy ő maga se legyen test csupán, de LÉLEK is!!

Azóta a börtönök és a templomok falát egyként omlasztotta az idő. Ám nem csak kövekből kell restaurálni mindazt, ami romba dőlt az elmúlt évtizedek során, hanem sokkal inkább az ember társadalmát kell újra felépítenünk. Mikor az egységbe forrt nemzet harcára emlékezünk, tudnunk kell, hogy ma már csak a minden magyart egybefogó ökumenizmus szellemében lehetünk keresztények.

Végül: Ha a mai utcán újabb „vallatók” igazoltatnának, s talán le is tartóztatnak, vajon, találna-e akkor a nép bírósága elégséges bizonyítékot arra, hogy téged, mint a Názáreti Jézus perében tetten ért „társ-összeesküvőt” egy életfogyt’ra el is ítélhessenek, mert hogy „Te is az Ő tanítványai közül való vagy”(?) V.V./ 1998

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.