egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2006/3. számában

„Cherchez la femme!” (Keresd a nőt!) – gyakran idézték tréfásan a jól ismert francia mondást az Országos Levéltárunk munkatársai, valahányszor segítségüket kértem e cikk megírásában. Minél jobban elmélyültem a kutatómunkában, annál inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a keresett nő aligha található. S, nemcsak azért, mert kevés hivatalos irat, újságcikk őrzi az első évtizedek, a lelkésznők ordinációjáig vezető időszak emlékeit, hanem azért is, és főleg azért, mert az események mögött igazából nem ők, hanem teológiát végzett asszonyok állnak. Bár tudom patetikusan hangzik, mégis így kell, hogy fogalmazzak: a nőt kerestem, de Istent találtam meg. E felismerés egybecseng az elsőként felavatott lelkésznők vallomásával is. Mindannyian arról tesznek bizonyságot, hogy bár természetesen tettek némi erőfeszítést az ordináció ügyének előmozdítása érdekében, igazából inkább ráhagyatkoztak Istenre. Kovács Etelka, a 30 esztendővel ezelőtt, elsőként felavatott lelkésznő, Ady sorait idézi az eseményekre visszatekintve: „És hogyha néha-néha győzök, Ő, az Isten járt előttem, kivonta kardját, megelőzött.”[2]

Harminc esztendő bár időbeli távlatot ad, mégsem elegendő az objektív értékelésre. Még az első ordinációt megelőző időszakkal kapcsolatban sem vonhatunk le végleges következtetéseket. A II. világháborút követő időszaknak sok tanúja van, akik akkor kezdték teológiai tanulmányaikat, még közöttünk élnek. A velük folytatott beszélgetések, írásbeli vallomásaik nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy mindegyikük másként élte meg a múlt századi eseményeket. Egy-egy történetre néha egymásnak ellentmondó módon emlékeznek, gyakrabban pedig azokat eltérően értelmezik.[3] Ennek a cikknek, éppen ezért, nem lehet célja az elmúlt évtizedek értékelése, noha időnként ez elkerülhetetlen. Célom ezért csupán az, hogy felidézzem mindazt, amit tudhatunk, amire emlékezhetünk a „velünk történt történelemből”.

 

A kezdetek: Nők teológiai tanulmányokat folytatnak

Amennyire örvendhetünk annak, hogy az elsőként ordinált lelkésznők még közöttünk vannak, annyira bánthat minket, hogy nem ragadtuk meg időben az alkalmat arra, hogy a háború előtti nemzedék tagjairól elegendő információt gyűjtsünk össze. Így a legtöbbjükről, hogy mi indította őket a teológia tanulására, csak sejtésünk lehet. Tudjuk, hogy az első nőhallgató Aczél Anna[4], tanítónő 1920-ban jelentkezett a teológiai fakultásra. Önéletrajza, amelyet a felvételihez bizonyára neki is be kellett nyújtania elveszett. Az egyetemről csupán az 1924-ben készült szigorlati dolgozatai maradtak meg. Az egyik ezt a címet viseli: „A vallástanítás a keresztyén nőnevelés szempontjából”. Munkáját professzora így értékelte: „Tárgyával meleg szeretettel foglalkozik és megérzik rajta a választott hivatáshoz való szeretet.” Mind a záró dolgozat témája, mind pedig tanárának ez a dicsérő mondata árulkodik arról, hogy milyen kilátásai voltak akkoriban a teológiát végzett nőknek. Hitoktatók lehettek. Ezzel a szándékkal folytatta tanulmányait Prőhle Irén, a második teológina is 1926-30 között. Az ő indíttatásáról azonban tudunk. A nagyhírű professzor id. Prőhle Károly leányaként gyakran beszélgethetett édesapjával a hit dolgairól, aki többször megemlítette: „Ezekről a dolgokról a teológusoknak többet beszélek az előadásokon.” Vágy ébredt hát benne, hogy hallja, mi is az a több, amit édesapja megoszt a hallgatókkal a teológián. Mindez azonban nem volt olyan magától értetődően természetes. Az egyetem nem volt felkészülve lányhallgatók fogadására. A nők csak a professzorral együtt jöhettek be az előadásokra, s vele is kellett távozniuk. A szünetekben külön kis helyiségben tartózkodtak. Női mosdó nem volt, így a szomszédos cukrászdába jártak át, ahol természetesen fogyasztaniuk is kellett valamit. De ezek a nehézségek sem vették el kedvét. Sőt az első év után megerősödött benne az Istentől kapott elhívása. A második szemesztert követő nyaralása alkalmával osztrák lányok keresték meg, hogy megosszák vele problémáikat. Meglepte a fiatalok őszintesége, akik könnyebben nyíltak meg neki, mint a papjuknak. Ekkor jutott erre az elhatározásra: „Én lelkipásztora leszek ezeknek a lányoknak!”[5] A sorsa azonban másként alakult. A neki ígért hitoktatói állást természetesen (?) egy férfitársa kapta meg. Ezt a fajta esélyegyenlőtlenséget azonban nem csak neki kellett akkortájt elfogadnia, hanem más nőknek is. Az akkori társadalom még nem volt nyitott arra, hogy egy asszonyt a háztartás vezetésén és az anyaságon kívül önálló hivatásban is szívesen látott volna.[6] Bizonyára emiatt nincs információnk némelyik teológa további sorsáról. Elképzelhető, hogy nem helyezkedhettek el hitoktatói állásban. De álljon itt a többieknek is a neve, akik a háború előtt, a következő nemzedékek számára utat törve, a teológiai fakultáson tanultak: Porkoláb Márta, Gömöry Ágnes Erzsébet, Pankuch Piroska, Dr. Streck Laura, Lengyel Ágnes, Korom Erzsébet, Macher Jolán, Kondacs Judit.[7] Közvetlenül a háborút követő években pedig Glatz Anna (Aczél Anna leánya), Hybl Klára és Ajtony Ilma.[8]

Óriási változást hozott, amikor, az ébredési hullámnak köszönhetően, „tömegesen” jelentkeztek lányok a fakultásra. Az addig évfolyamonként elszórva előforduló egy-két nőhallgató után 1948-50 között 15 lány iratkozott be az egyetemre. „Visszatekintve, eléggé tudatlanul vállalkoztam erre a lépésre.” – emlékezik vissza a kezdetekre egyikük. „Szolgálni szerettem volna az egyházban, továbbadni Isten igéjét gyermekeknek, fiataloknak. Arról, hogy nőket felvesznek-e a teológiára, fogalmam sem volt.”[9] Évfolyamából mások is hasonlóan nyilatkoztak. Nem tudták, mi vár rájuk, de indultak. Erre a „szent felelőtlenségre” csak Isten Szentlelke mozdíthat rá. Egyedül Ő, aki a bizonytalanban, a látszólagos homályban is készíti az utat.

 

Élet a teológián túl

Természetesen a teológia tudományának elsajátítása is vonzotta őket, mégis a legtöbben, ha felmerült a kérdés, hogy a nők mit keresnek a fakultáson, egy dologra hivatkoztak, mégpedig arra, hogy elhívásuk van. Az egyetemen töltött időszakra szinte mindannyian úgy emlékeznek vissza, hogy néhány férfi-társuk gúnyos megjegyzésén kívül sohasem érte őket hátrány női mivoltuk miatt. Ugyanakkor a lelkileg erős, de a háború után elszegényedett Magyarországon komoly egzisztenciális gondokkal kellett nekik is szembenézniük. Az, hogy a teológia elvégzése után egyházi szolgálatba kerülhetnének teljesen reménytelennek látszott. A férfi hallgatókkal is aláíratattak egy nyilatkozatott, amelyben tudomásul veszik, hogy az egyház nem tudja őket elhelyezni. Ha a „fiúkra” az a feladat várt, hogy keressenek maguknak gyülekezetet, ahol szolgálhatnak, mennyivel inkább tűnt bizonytalannak a teológusnők jövője?

Ez a teher úgy látszik nemcsak a diáklányokra nehezedett rá, hanem az egyházi közvéleményt is foglalkoztatni kezdte. A nők helyzetének rendezése az egyházban szükségessé vált. Az Evangélikus Élet 1951/42. számában egy püspöki értekezletről tudósít, mely az egyházi elnökség 1948. decemberében elnapolt zsinatát kívánta újra összehívni. Ezen az értekezleten, a törvényhozás elé kerülő feladatok közt negyedikként említik „a nők egyházi törvényben biztosított egyenjogúságának kidolgozását.”[10] A Lelkipásztor c. folyóirat két számában[11] először Scholz László, majd Sólyom Jenő egyháztörténész professzor kezdenek foglalkozni a nők teljes jogú (ordinált) szolgálatának kérdésével. Míg az első írás az ordináció ellen foglal inkább állást: „Ne akarjuk átlépni a Teremtő Isten rendjét”, addig a tanár úr hozzáállása sokkal nyitottabb. Értekezésében, az egyházjogtan oldaláról nézve a kérdést, mégis arra a következtetésre jut, hogy pillanatnyilag nem szükséges a nők nyilvános igeszolgálatra küldése.[12] Sólyom professzor írását így fejezi be: „Nőknek a pillanatnyi szükségletnél nagyobb számban való képzését úgy kell látni, mint tartalék-munkaerőkről való józan gondoskodást.” Micsoda prófétai meglátás volt ez! A professzor úr még nem sejthette, hogy mire a népes teológus-lánycsapat végez, nem lesznek diakonissza anyaházak, kockázattá válik a laikus szolgálat. Az önkéntes egyházi munkásokat visszakényszerítik eredeti foglalkozásukba.

 

Nők, mint lelkészi munkatársak – másodrendű munkatársak

A teológiai tanulmányok befejezéséig nem érződött a különbség a férfi és a női hallgatók jogállása között. De akkor nagyon is nyilvánvalóvá lett. A férfiakat ünnepélyes keretek között, ordinációs istentiszteleten küldték ki a szolgálatba, a lányokat pedig egyszerűen csak „szélnek eresztették”. Sokan ma is szomorúan gondolnak erre. Nehéz volt így indulni a szolgálatba – mert hiszen mindenkit megtalált végül a feladat, a gyülekezetek, elbocsátó szó, áldás nélkül. Egészen 1964-ig tartott ez a rossz gyakorlat. Ekkor mód vált arra, hogy egy végzős férfi avatása alkalmán két évfolyamtársnője is un. kibocsátásban részesülhetett.[13] Csepregi Zsuzsannának adatott meg elsőként, hogy nőként egyedül állhasson az oltár elé. Erre a kibocsátó istentiszteletre 1974-ben került sor. (Abban az esztendőben rajta kívül más hallgató nem végzett a Teológiai Akadémián.) Ez az alkalom azonban áttörést is jelentett. Ettől kezdve nemcsak az ordinációkat, hanem a lelkészi munkatársak kibocsátását is megtartották a püspökök. Ennek az ünnepi alkalomnak akkor még nem volt kidolgozott liturgiája. Rendszerint a férfiak ordinálására használt istentiszteleti rendet használták a püspökök, csak kihagyták belőle az avatásra vonatkozó részeket. Ezen az „öszvérhelyzeten” segítetett, hogy az 1986-ban megjelentetett, új Agendánkba már belekerült egy, a lelkészi munkatárs kibocsátására szolgáló, rend.[14]

De nemcsak a szolgálatra küldés módja, hanem maga az elnevezés is kifejezte, hogy a nők csak „másodrendű” munkatársként vannak számon tartva egyházunkban. Szükség volt rájuk, hiszen hiány volt igehirdetőkből, sok kicsiny, falusi gyülekezet maradt lelki gondozó nélkül. Ám a szolgálatukat szigorúan csak lelkészhez (férfi!) beosztva végezhették, ahogyan 1966-os egyházi törvényeink megfogalmazták ezt: „A lelkészi képesítésű nő a lelkész mellé rendelt lelkészi munkatárs, akit a püspök a szolgálatra ünnepélyesen kibocsát. A szentségek kiszolgáltatásán kívül minden lelkészi funkciót végezhet. A püspök kivételes esetekben a szentségek kiszolgáltatását is engedélyezheti, elsősorban szórványhelyzetekben.”[15] Ez utóbbi megjegyzés a kivételes esetekről mutatja, hogy milyen nehéz és tarthatatlan helyzetbe hozták a női szolgálattevőket. A legtöbbjük távoli, szórványgyülekezetbe lett kiküldve. A szolgálatot önállóan kellett végezniük, sok kilométeres távolságban attól a lelkésztől, akihez be lettek osztva. Ha a 60-as, 70-es évek közlekedési viszonyaira gondolunk,[16] megértjük, hogy szinte fizikai lehetetlenségnek tűnt, hogy minden egyes kazuálés szolgálat alkalmával ordinált kollégája segítségét kérje a munkatárs. „Nem érdekelt engem, hogy másodosztályként vagyok számon tartva” – mesélte egy lelkésznő-találkozó alkalmával idős kolléganőnk - „csak hagytak volna szolgálni!” Igen, ez a törvény a kiegészítés nélkül „gúzsba kötötte” őket, korlátozta a munkavégzésüket. Amit pedig mai eszemmel felháborítónak tartok, hogy ez a fajta rendelkezés kiszolgáltatta a nőket az egyházvezetés hatalmaskodásának. Elvileg a püspök jóindulatán múlott, hogy engedélyez-e, vagy sem. Elvileg, mert hiszen a távoli szórványokban ki tudta ellenőrizni, hogy a törvényt betartják-e? Ahol elég bátor volt a lelkész, akihez a lelkésznőt beosztották, és a gyülekezet is elfogadta a luther kabát nélkül végzett kazuális szolgálatot, ott bizony előfordult, hogy vétettek a paragrafus ellen. Sok helyen azonban a lojális kollégának köszönhetően, vagy amiatt a sajnálatos körülmény miatt, hogy a gyülekezet túlságosan szem előtt volt, szigorúan betartották a törvényt.

 

Hátrányos megkülönböztetés

A lelkészi munkatársak megalázó helyzete (ma ezt így ki kell mondani!) nemcsak a státuszukban, a szolgálatuk korlátozásában nyilvánult meg, hanem abban is, hogy anyagilag rosszabb helyzetben voltak, mint a férfiak. Alacsony gyülekezeti jövedelmük mellé, a legkisebb összegű kongruát (államsegély) kapták csak. Ez utóbbit kicsit fegyelmező eszközként is használta az egyházvezetés, volt, akitől megvonták.[17] Az egyház szociális ellátási rendszerében sem voltak benne, a nyugdíjpénztárnak nem lehettek tagjai. Ezáltal a jövőjük, a nyugalomba vonulás utáni egzisztenciájuk vált bizonytalanná. Különösen azok voltak kiszolgáltatott helyzetben, akik házastársra sem támaszkodhattak Közülük, néhányan ezért világi állásban helyezkedtek el egy időre.[18] Ezt a helyzetet oldotta meg a már idézett 1966-os zsinat, II. Törvény 25.§ (2) bekezdése „A lelkészi képesítésű nő lelkészi nyugdíjra jogosult.”

Ám 1968-ban azt vetette fel az egyházvezetés, hogy a nyugdíjbiztosítási rendszer reform elképzeléseinek megfelelően a nők, a lelkészi munkatársak magasabb járulékot fizessenek, mint segédlelkész kollégáik. Ez az elgondolás szerencsére meghiúsult, de egy lelkész állásába került. Ő ugyanis azt mondta erről a mai szemmel nézve kisstílű tervezetről, hogy az az egyház „szegénységi bizonyítványa”[19] A férfi kolléga felháborodott tiltakozását megértem, bátorságát tisztelem, a lelkészi munkatársak zömének „birka türelme” azonban őszinte ámulatra késztet. Miért nem csináltak a nők „forradalmat”? – kérdezhetnénk. Nem felejthetjük el azonban a kort! A szocializmus időszakának sűrűjében járunk. Nagyon elszántnak kellett lennie annak, aki akkor mert bírálni. Hiszen nemcsak az egyházvezetéssel, hanem az állammal is szembekerült a renitens. A nők is távol éltek egymástól. Nem volt „sisternet”-net, amelyen tarthatták volna a kapcsolatot. Sok helyen víz, villany sem volt a parókián, nemhogy telefonhálózat! Az információk lassan értek el hozzájuk, még levélben is. De meggyőződésem, hogy más körülmények közt sem csináltak volna „forradalmat”. Bár bántotta őket az igazságtalanság. Olykor belefáradtak, elcsüggedtek, máskor viszont bátran bombázták kéréseikkel az egyházvezetést, néhányan még a nyílt konfrontációt is vállalták a gyenesdiási lelkészkonferenciákon,[20]- mégis tudtak türelmesen várni. Nem emberi hatalmasságok jóindulatára számítottak csendes szívóssággal, hanem a történelem Urára, aki a szükségből, a nyomorúságos körülményekből jót hoz ki.

 

Az áttörés

Az eseményeket Ő irányította. Egyre gyakrabban kerültek a püspökök abba a helyzetbe, hogy a szentségek kiszolgálására szóló engedélyt meg kellett adniuk a lelkészi munkatársnak. A férfi kollégák közül is többen sürgetni kezdték a nők ordinációjának bevezetését. Igaz sokszor csak praktikus megfontolásból, mert terhes volt nekik, hogy saját szolgálatuk mellett még máséba is be kellett segíteniük. A gyülekezetek kezdték elfogadni, hogy náluk női lelki gondozó van. Sőt, néha jobban kedvelték őket, mint a férfiakat. Igaz néhány helyen dacosan elzárkóztak a női szolgálattevő alkalmazásától. Külföldről is érkeztek a hírek, Hollandiában, Skandináviában nőket ordinálnak. Püspökeinket, akik gyakran vettek részt külföldi konferenciákon bizonyára megkérdezték az itthoni helyzetről. Az ENSZ nemzetközi bizottságokat hozott létre a nők helyzetének felmérésére. A szekuláris világban elfogadottá kezdett válni, hogy az asszonyoknak, a családon belüli helytálláson túl, teljes értékű hivatásuk legyen. Az Evangélikus Teológiai Akadémiánkra egyre kevesebb fiú jelentkezett.. Közülük is többen lemorzsolódtak, hiszen, ahogy egy lelkésznő élcesen megjegyezte oda „boldog-boldogtalant” felvettek, csak férfi legyen. Az egyházvezetés egy darabig még próbált hárítani. Káldy püspök 1971-ben arról beszélt, hogy nincs lelkészhiány, tehát szükségtelen a nők teljes körű alkalmazása. Pálfy Miklós dékán az Országos Presbitériumnak benyújtott jelentésében felveti a kérdést: „..nem kellene-e leányhallgatóinkat egyre inkább a diakóniai munka területére irányítani, és akadémiai kiképzésüket ennek megfelelően alakítani.”[21] Voltak is próbálkozások ez irányban, vagyis, hogy a végzett nőt egy szeretetotthon vezetésével bízzanak meg, de mind kudarcot vallottak. Az Úr elhívása másra szólt. Ebből az időszakból egymásnak ellentmondó nyilatkozatok maradtak meg. A nők ordinációjával való látszólagos szembehelyezkedése ellenére Káldy Zoltán püspök 1970-ben azt az ígéretet adja a szarvas-újtemplomi gyülekezetnek:„Ha megválasztjátok Nobik Erzsébetet, én felszentelem őt.” Vajon, mi állhatott az egyházvezetés ingadozó álláspontja mögött. Sok egyházpolitikai és egyéb tényező, amelyeknek részletezésére itt nincs mód. Egy sajátos női észrevételemet azonban hadd osszam meg. Az EVT, 1975-ben, Nairobiban megtartott világgyűlését követően Káldy püspök a konferencia egyik szekciótémáját ismertetve a következőket írja: „Sürgető érdekeltségünk a nők és férfiak egymás közti kapcsolata, ahol gyakran kizsákmányolják egymást. Ez a kizsákmányolás gyakran a hatalommal való visszaélés formáját ölti fel, nevezetesen egymás felett hatalmat gyakorolnak.”[22]. Döbbenetes ezt az idézetet a nők ordinációjával összefüggésben olvasni. Vajon nem ugyanez a helyzet jellemezte akkori közegyházunkat is?

 

Elhallgatott egyháztörténeti esemény: Az első ordináció

Már az 1966-os Egyházi Törvények megteremtették a nők ordinációjának jogi alapját.[23] Erre hivatkozott Káldy Zoltán püspök, amikor 1972. október 17-én az Országos Presbitérium ülésén elmondta a tényállást arról, hogy az Északi Egyházkerületben álló csöglei gyülekezetben hosszú idő óta betöltetlen a lelkészi állás. „Mivel a törvényben megjelölt „szükség” fennáll az egyházi vezetőség azt javasolja, hogy a grémium éljen a törvényerejű rendelet alkotásának jogával, és döntsön úgy, hogy Kovács Etelkát teljes jogú lelkészi szolgálatba állítja.”[24] Nyílt szavazással döntött erről az országos presbitérium, melynek eredményeként 1973 november 19-én az első lelkészi munkatársat felavatták. Híradások alig szólnak az ordinációról. A következő évi Evangélikus Naptár tesz csupán említést róla. Pedig történelmi esemény volt Kovács Etelka felavatása, de maga az 1973-as esztendő is igen jelentős. Egyházunk abban az évben emlékezett meg arról, hogy Isten megtartó erejéből 450 esztendeje élhet. Jubileuma volt annak, hogy az 1523. április 24-re összehívott budai országgyűlés először foglalt állást a reformáció óta rohamosan terjedő „lutheranizmussal” szemben az 54. törvénycikkében: „A király őfelsége, mint katolikus uralkodó, valamennyi lutheránust, úgyszintén pártfogóikat és párthíveiket, mint nyilvános eretnekeket és a szentséges Szűz Mária ellenségeit, fejvétellel és jószágvesztéssel büntesse.” Az ünnep 1973. tavaszán erre emlékeztetett. Isten nem hagyja el népét! Ugyanennek az esztendőnek az őszén viszont egy csendes, elhallgatott ünnepen maga a történelem Ura figyelmeztetett: nem hagyja el azokat, akiket elhívott, a neki szolgáló nőket!

És a folytatás….

Igaz 14 évnek kellett még eltelnie ahhoz, hogy a teológiát végzett nőhallgatóknak természetes lehessen, a tanulmányaik után férfitársaikkal együtt ordinálják őket. Az 1972-es presbiteri gyűlésen rögtön a döntés meghozatala után, miszerint Kovács Etelkát ordinációra bocsátják, siettek hozzátenni, hogy ez nem jelenti valamennyi lelkészi munkatárs teljes jogú lelkészi szolgálatába állítását. ”Az Országos Presbitérium csak abban az esetben hoz hasonló döntést, ha a szükség fennáll.”

A szükség pedig fennállt. Putnokon például, amelynek gondozásával Pintér Károlynét kellett megbízni. De ő családos volt. Noha a törvényben nem szerepelt feltételként, az egyházvezetés csak az egyedülálló munkatársak ordinációját tartotta elfogadhatónak. Másodikként mégis az ő avatására került sor 1976. október 24-én, Ózdon. Egy év múlva a Déli Egyházkerületben is megtörtént az első ordináció. Nobik Erzsébetet 1977. március 20-án avatta lelkésszé Káldy Zoltán püspök, Szarvason. Majd sorban következett a többiek ordinálása, abból a népes lányévfolyamból, néhányuké méltatlanul későn.[25] Meggyőződésem a Lutheránus Világszövetség Budapesti Nagygyűlése komoly szerepet játszott abban, hogy 1987. június 20-án az addig még nem ordinált tizenhárom munkatársat ünnepélyes keretek között lelkésszé avatta Nagy Gyula püspök. Szabad azóta az út minden teológiát végzett nőhallgató előtt, hogy teljes jogú szolgálatot végezhessen.

Az Evangélikus Élet a címlapon számolt be az ordinációról, öles betűkkel hirdetve, „egyháztörténeti esemény” történt Magyarországon. Ez így igaz. De valójában már akkor elkezdődött, amikor Isten az első teológát elhívta szolgálatába.

Brebovszkyné Pintér Márta[26]

 

[1] A cikk eredetileg a Lelkipásztor c. Evangélikus Lelkészi Szakfolyóirat 2004/5. számában jelent meg. Az Egyházfórum szerkesztősége köszönetet mond Brebovszkyné Pintér Mártának, hogy a cikket rendelkezésre bocsátotta.

[2] Varga Gyöngyi: 30 éve avatták az első lelkésznőt, Evangélikus Élet 2003/48.

[3] Ilyen például, ahogyan visszaemlékeznek a soproni fakultáson töltött évekre. Volt, aki „létüket veszélyben érezte”, mások teljes biztonságban.

[4] Glatz Józsefné szül. Aczél Annáról, aki hitoktató lelkész férjével együtt létrehozta a bagolyirtási egyházi diáküdülőt,  emlékezik meg Bozóky Éva az Evangélikus Élet 1987 42. számában Az első magyar teológa címen

[5] Isó Dorottya beszélgetése Rozsonday Károlyné, szül. Prőhle Irénnel : A lelkésznők első zsengéje címen, Női Misszió Osztálya Körlevele, 2001

5.Aczél Anna: A vallástanítás a keresztyén nőnevelés szempontjából, Sopron 1924 (EOL): A biblia szellemében és a történelmi tapasztalás alapján a nő speciális élethivatását a családi életben ismerjük fel. …ez a kis kör az ő igazi világa.”

[7] Az utóbbi két teológinára inkább férjük nevén emlékezünk, jeles papokhoz mentek feleségül. Jolán Veöres Imre lelkész, Judit pedig Riess György házastársa lett.

[8] Anna Bácskay Gusztáv, Klára Gáncs Aladár lelkész, Ilma pedig Prőhle Károly professzor felesége lett

[9] K. László és Keveháziné Czégényi Klára: Pályánk emlékezete. Lelkipásztor, 1995 (444-445 oldalak)

[10] Elsősorban az 1937-es egyházi törvények 22.§ -át kívánták megváltoztatni. Tarthatatlanná vált az a rendelkezés, hogy a közgyűlés nőtagjának a különféle választásoknál „személyesen gyakorolható szavazati joga van, de tanácskozási joga nincs és egyházi tisztségre – kivéve a törvény és egyéb törvényes rendelkezések által megengedett eseteket – nem választható.” A nők aktívakká váltak, szolgálni akartak.

[11] (Lp. 1950.évf. 464-467 o.; 1951.évf. 260-265 o.)

[12] „A szükség pillanatnyilag nem kényszerít bennünket, hogy nőket is rendeljünk a nyilvános igeszolgálat teljességére, arra, hogy a teljes igeszolgálatot ellássák, a gyülekezetet vezessék. Az sincsen indokolva, hogy mintegy cölibátust erőltessünk a nyilvános igeszolgálatba álló nőkre, útját áljuk annak, hogy férjhez menjenek

[13] Lásd Nobik Erzsébet cikke Pályám emlékezete címmel

[14] Agenda Budapest, 1986 (450.és 460.oldalak) Az itt található eskü szövegében azonban túl általánosan kerül megfogalmazásra a szolgálat tartalma.„..minden munkámat a teljes Szentírás szerint, egyházunk hitvallásai szerint … végzem” Az Úr Jézus Krisztus evangéliumának tisztán és igazán való hirdetését, a reánk bízottak hű pásztorolását, a lelkipásztori titok megőrzését, kár, hogy nem vették át a lelkészi eskü szövegéből Mert így az az ember benyomása, hogy azok a spontán, „öszvér” kibocsátási rendek sutaságuk ellenére mégis tartalmasabbak voltak, mint a mostani ágendánkban szereplő szövegek.

[15]Egyházi Törvények 1966. II. Törvény 25.§.(1)

[16] Nem volt szolgálati autó, esetleg motort kapott a lelkész, de leginkább a tömegközlekedést használta

[17] Papgyerekként meghallottam szüleim egy kollégájukról szóló beszélgetését. Úgy emlékszem Szita Istvánról volt szó.

[18] Kinczler Irén

[19] Andorka Eszter a Közép-Európai Egyetemen írt szemináriumi dolgozata, The History of Women’s Ordination in the Hungarian Lutheran Church címmel, 2000-2001 téli szemeszter

[20] Emlékszem, valahányszor édesanyám hazatért Gyenesről édesapám ezzel a kérdéssel fogadta: Most is vitatkoztál a püspökkel?

[21] Országos Presbitérium Ülésének jegyzőkönyve 1971/465.

[22] Evangélikus Élet 1976/42.

[23] 25§.(4) A lelkészi képesítésű nők felavatásáról és teljes jogú lelkészi szolgálatba állításáról a szükséghez képest az országos presbitérium törvényerejű rendelettel dönt.

[24] OP 1972/300 (11-12o.) EOL

[25] 1982. március 21-én, Bp. - Fasorban Dóka Zoltánné, Takácsné Kovácsházi Zelma, Muntagh Andorné

[26] A szerző maga is lelkésznő, az Evangélikus női misszió osztályvezetője.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.