Megjelent az Egyházfórum 2011/2. számában
Bolyki János 2011. május 29-én halt meg; két héttel azelőtt, hogy betöltötte volna 80. életévét. Azóta több megemlékezés is íródott és hangzott el róla. Ezek többnyire mint teológust és mint igaz embert méltatták. Tudományos munkássága csak néhány adat erejéig jelenik meg, melyből nem nagyon lehet képet kapni a valós teljesítményről. Én Bolyki Jánost elsősorban mint tudóst ismertem, és most a tudós emléke előtt szeretnék tisztelegni. Nem mintha külön lehetne választani a tudóst, a lelkészt és az embert: Bolyki János azon nagyon ritka, mondhatni kihalófélben levő emberfajtához tartozott, amelyet az integritás (az egész-ség) jellemez. Nála nem különült el a szakma és a magánélet. A publikált szövegben leírt vagy a nyilvánosság előtt elmondott nemes gondolatok sem csak a külvilág számára felöltött díszes lepelként szolgálnak, melynek a mögötte rejlő emberi valósághoz semmi köze sincs. Szakmája sem volt csak az érvényesülés gyors eszköze. Bolyki János becsületes volt, nem csak másokkal, de önmagával szemben is; nála a gondolat, a szó és a tett tökéletes összhangban állt. Talán ez okozta, hogy személyisége mindenkiben tiszteletet keltett.
Elsősorban és mindenek felett református lelkész volt. Számára ez az egész életet meghatározó hivatást jelentette. Az ötvenes évektől kezdve teljesített szolgálatot Gyöngyösön, Sárbogárdon, Budapesten, Etyeken és Szentendrén. Tudományos pályája aránylag későn kezdődött: 1978-ban doktorált hittudományból, majd 1982-től lett a KRE HTK Újszövetségi tanszékének professzora, 1996-tól ugyanebben az intézményben professzor emeritus. Kutatási területe az Újszövetségen belül elsősorban a jánosi írások. 2001-ben jelent meg az Osiris Kiadónál a János-evangéliumhoz írott nagy kommentárja Igaz tanúvallomás címmel. E mű tudományos értékét bizonyítja, hogy Bolyki János ezzel szerzett 2004-ben akadémiai doktorátust nyelv- és irodalomtudományból. A mű folytatásaként jelent meg 2008-ban ugyanott a János-levelek kommentárja A tanúvallomás folytatódik címmel. Egészen újszerű megközelítésben vizsgálja a negyedik evangéliumot Bolyki János 2002-ben megjelent könyve, melynek címe: A János evangélium a görög tragédiák tükrében. Szintén egészen új témafelvetés a jézusi asztalközösségek vizsgálata. Erről 1998-ban németül publikált egy könyvet a Mohr und Siebecknél, melynek jelentős nemzetközi visszhangja volt. Szinte élete végéig dolgozott a „János trilógia” utolsó kötetén, a Jelenések könyvéhez írott kommentáron. A mű nem készült el, de talán egyik hozzáértő tanítványa befejezi és kiadja.
Bolyki Jánosnak az apokrif-kutatás terén végzett munkája is nemzetközileg elismert. Egyike volt azoknak, akik a 90-es évek elején létrehozták az apokrif iratok kutatására alakult holland-magyar munkacsoportot, és ennek keretében hosszú éveken keresztül szervezte a konferenciákat. Az ezeken elhangzott előadásai angolul jelentek meg a Peetersnél a konferencia-kiadványokban, s azóta a legjelentősebb külföldi lexikonok, kézikönyvek hivatkoznak rá. 2005-ben magyarra fordította, és jegyzetekkel, kommentárral ellátva megjelentette a József és Aszeneth-et. Mint oktató Bolyki János teológus generációkat nevelt, tanítványai pályáját mindenben segítette, egyengette útjukat, néha érdemükön felül is. Emberi és tudósi nagyságát mutatja, hogy a hitéleti tárgyak oktatása mellett mindent megtett a hazai vallástudomány fellendítése érdekében: tanított az Apor Vilmos Katolikus Főiskola, a Zsigmond Király Főiskola és természetesen főképpen a Károli vallástudomány szakán (ez utóbbin bármit, amire éppen felkérték). Tagja volt az MTA Vallástudományi Elnöki Bizottságának, három évig betöltötte a MAB Hit- és Vallástudományi Bizottságának elnöki tisztét, és alapító tagja volt a Vallástudományi Szemlének. Tudományos teljesítményének elismeréseként a Magyar Ókortudományi Társaság 2008-ban neki ítélte az Ábel Jenő-emlékérmet. Munkássága ékes bizonyíték arra, hogy komoly teológiai témákat is lehet magas tudományos színvonalon tárgyalni, anélkül, hogy a hit emiatt valami hátrányt szenvedne.
Bolyki János református lelkész volt, és az is maradt. Szerette egyházát, annak minden hibájával együtt. Annál szomorúbb, hogy pont élete utolsó hónapjaiban ez az egyház méltatlanul megalázta őt: mikor a Károli Hittudományi Karának csaló professzorával[1] kapcsolatban a vizsgálódó újságírónő kérdéseire elmondta, amit tudott, felettesei a nyilatkozat visszavonására kényszerítették, el akarták vele hitetni, hogy az egyház érdeke a(z addigra már mindenki előtt ismert) csalás eltussolása. Olyan emberek, akiket korábban ő pártfogolt, segített minden lehető módon, becsapták, kihasználták, ellene fordultak. Emberi nagyságát mutatja, hogy könyvtárát mindemellett a Károli teológiai szemináriumára hagyta.
Bolyki János elment, a csaló pedig maradt, és ismerve az egyházi intézmények működését, nyilván maradni is fog. Az igazság tehát nem győzött most sem, ahogy a valóságban általában soha, hiszen az aljasság és hazugság módszereivel szemben tehetetlen. De nem is az a dolga, hogy győzzön, pusztán csak az, hogy legyen. És bosszantó módon ott van, ha akarjuk, ha nem: a csaló csaló volt, és az is marad; Bolyki János ellenben egész életében igaz ember volt, és mindnyájan, akik ismertük, így fogunk rá emlékezni.
Nyugodjék békében! Mélyen hitt abban, hogy odaát egy jobb világ részese lesz.
SIMON RÓBERTNÉ PESTHY MONIKA
[1] A történet részletezése nem tartozik ide. Mostanra a legtöbben tudják, miről van szó, akik nem, megtalálják a 168 óra 2011. január 27-i számában.