LENGYELORSZÁGI KATOLIKUS EGYHÁZ MA, EGY KÉTLAKI MAGYARSZEMÉVEL
Esetenként szakszövegnek is nevezhető élménybeszámolóimat általában szeretem a fentinél ütősebb, provokatívabb, blickfangosabb címmel indítani. Most is milyen jól mutatna, rögtön magára vonná a tisztelt Olvasó tekintetét, ha – mondjuk – az állna föntebb: A lengyel klérus Ferenc pápa megbuktatásán dolgozik. Vagy: Üresedő templomok már Varsóban is, netán: Gądecki bíboros érsek liturgikus tálcán kínálgatja a híveknek Kaczyński pártját. Vagy feltéve másik szemüvegemet: Lengyelország a keresztény Európa utolsó mentsvára, plusz kenettel: A katolikus hit rendíthetetlen védelmezője.
Ez esetben azonban sokkal összetettebb és árnyaltabb a valóság, mintsem hogy már a címmel átessünk – sokak által elvártan – a ló egyik vagy másik túloldalára. Akkor inkább kérdezzünk:
POLAK – KATOLIK ?
„Polak – katolik”, ’ha lengyel, akkor katolikus’. Közismert, régi mondás. És amikor kellett, akkor jelszóvá vált. A 17. század körül keletkezett, de erőt igazán akkor kapott és adott, amikor Lengyelországot többször is három részre szakították, és 150 évre megszűnt önálló államisága. Mert alapvetően a katolicizmus táplálta a nemzeti érzést, az ellenállást az orosz (politikai) pravoszlávizmussal és pánszlávizmussal, illetve a porosz (politikai) protestantizmussal szemben. (A harmadik területrabló történelmi szabómestert, Ausztriát legalább e tekintetben nincs miért hibáztatnunk.) A két világháború közötti önálló Lengyelországban is a nacionalista érzések, egyben a hivatalos ideológia alapszólama volt, majd a kommunista érában újra az ellenállásé, a rejtett vagy kinyilvánított antikommunizmusé. A századokon átívelő szlogen tehát nem is annyira elcsépelt volt, inkább csépeltek, támadtak vagy védekeztek vele.
A 21. századi, lehiggadt, „modern” ember, álaggódó lapokat olvasgatva, magas röptű politikai vagy művészi performance-ok keretében, jól fizető, szaftos blogok fórumain, netán varsói, londoni vagy budapesti kocsmákban, örökellenzéki, éppen nem katolikus, netán vallástól megcsömörlött, esetleg ateista lengyellel disputálva persze azt is leszűrheti: ugyan, ez a mondás mára csupán sztereotípia! Retró. Elkopott. Már nem is igaz. Vagy csak papíron. Ráadásul kirekesztő. Sőt és pláne: antiszemita felhangja is van.
Pedig nem. A fejezetcím kérdésére a válasz pedig: Tak! ’Igen!’ Polak – katolik! A lengyel továbbra is és tendenciózusan katolikus! És nem is csak papíron, és nem is kirekesztőn. Ugyanis az országban vallásilag nem nagyon van kit és hova kirekeszteni. Az a kevés ateista pedig megbecsüli magát. Az antiszemitizmus persze Lengyelhonban is sokszor hallatja komoly vagy kevésbé komoly hangját, de az, sajnos, betilthatatlanul, örökké létezik a világban, és csak célzatosan kiragadott történelmi példákkal lehet mindig a katolikusok meg konkrét országok nyakába varrni.
Ne statisztikázzunk és ne wikipédiázzunk! A kérdőívek eredménye időnként többet csal, mint a látszat! Az általános, erős és aktív vallásosság ma is lépten-nyomon látszik. A templomok – reményteli vágyakozással – tele voltak a kommunizmus alatt is (a párttitkár rejtve elosont a misére két faluval odébb), tele voltak – izzón és bátran – a rendszerváltás előtt és alatt is, és – konszolidáltan – majdnem tele vannak most is. A városi templomokban vasárnap akár 6–7 misét is tartanak, a falvakban persze kevesebbet, de éppen eleget ahhoz, hogy szinte a teljes lakosság részt vegyen rajta. Azért árnyaljunk! A legújabb felmérések szerint Lengyelországban is csökkenő tendenciát mutat a rendszeresen templomba járók száma. A személyes megfigyelés ezt kivételesen alá is támasztja. Az országszerte oly jellemző vasárnap délelőtti tájkép, a bájos plein air, melyen sokan a misét kint, a kapu előtt, a templomkertben hallgatják, a nagy hársfa alatt „árnyalnak”, mára inkább csak megőrzött tradíció, kényelmi megszokásra vezethető vissza, oka nem az, hogy odabent megtelt volna a hely, s már egy gombostűt sem lehetne leejteni. (Lehet, hogy a plébános atyának azért előbb-utóbb le kell szedetnie a külső hangszórókat…) Távlatosabban nézve a kérdést, arról a pszichológiai „dafke”-jelenségről is beszélhetünk, hogy míg a kommunizmus idején – a hatalomtól nem támogatva vagy akár tiltva – az emberek ellenállásukat és bátorságukat akarták demonstrálni templomba járásukkal, addig a jelenlegi – központilag támogatott, sőt erőltetett – keresztény kurzusban ez a jelleg megszűnt vagy akár ellenkezőjébe váltott. De hívőhiány továbbra sincs!
A reggeli miséken inkább az öregek, a középkorúak és a gyerekek vannak többségben. A déli és esti miséken azonban már szép számmal képviseltetik magukat a felébredt és trendire sminkelt fiatalok is. Mert hát, ugye, a Saturday Night Fever is keresztény találmány!
Tegyük ehhez még hozzá, hogy ha bárhol a világban, főleg Nyugat-Európában vagy a világ kedvelt tengerparti üdülőhelyein egy misén veszünk részt, szinte biztos, hogy találunk a hívek között lengyeleket. Az ötcsillagos kegyhelyekről már nem is beszélve. A földteke szinte minden pontján találkozhatunk lengyel pappal vagy szerzetessel is: missziós tevékenységük közismert.
A Lengyelországi Katolikus Egyház ma is erős, befolyásos, gazdag és konszolidált. Persze itt-ott lehetnek égető gondok a toronyeresszel vagy a kántor hangjával, de úgy látom, hogy általában és összességében sem financiális, sem HR-gondokkal nem küzd. A plébániák és a templomok szépen rendbe vannak téve, a kegyhelyek pláne, a külső-belső egyaránt ápolt, a gránitpadló és a viacolor-sétány új – amit akár néhány eldugottabb ausztriai település is megirigyelhetne. Más összehasonlításban: míg a Magyarországon lassan egy papra három-négy templom is jut, addig egy-egy nagyobb lengyel parafia (’parókia, egyházközség’) gyakran három-négy-öt pappal gazdálkodhat. Még mindig.
Az Egyház fenntartási költségeiről oldalakat lehetne tanulmánykodni, de fogjuk rövidre! Nem tévedünk (hisz’ utánanéztünk), ha azt mondjuk: egyharmada (a legnagyobb harmada) állami költségvetésből származik, egy másik nagy harmada a persely- és stólapénz, illetve a hívői adományok, legkisebb harmada pedig az egyebek (saját gazdálkodás, termelés, szolgáltatás, oktatás, könyvkiadás, hasonlók). A büdzséből származó támogatások közül fontos megemlíteni az 1950 óta létező úgynevezett Fundusz Kościelny (’Egyházalap’) intézményt, amely egyébként az összes lengyelországi egyház és felekezet finanszírozásában szerepet játszik. A személyi jövedelemadó 1%-os felajánlása jelenleg csak közhasznú szervezetek javára lehetséges, s noha az egyházak részére is már régóta tervbe vette – 1,0% vagy 0,5%, – eddig még nem indították el ezt a programot. Pedig nagy összeg lenne. Egyes egyházi hangadók akár a Fundusz megszüntetését is felajánlanák cserébe.
Nincs egyházi adó! A misén tálcára tett összeg viszont összességében rendkívül sokat jelent. Egyszerű matematika: egyrészt nagyon sokan járnak templomba, másrészt elég magas az átlagösszeg, amelyet a lengyel hívők adnak. Jelenleg ez 10 zloty lehet (kb. 2,5 euró): egészen biztosan lényegesen több annál, mint ami a magyar vagy a német gyakorlatban megszokott. Igaz, nálunk van egy gyakorlatilag önkéntes, Németországban pedig egy szigorúan kötelező egyházi adó. A szentségek kiszolgálásának szabott vagy elvárt tarifája van, ezzel együtt dívik a co łaska (’amit szán’) nevezetű liturgikus ajánlatadás is, és azt csak az adott hely plébánosa tudhatja, kinek jobb ez: annak, aki kapja, vagy annak, aki adja. Egyébként problémás dologról beszélünk. A mise, keresztelés, esketés, temetés stb. méltányos tarifatáblázata valójában kiszámítható és európai megoldásnak tűnik, magyar megítélés szerint is, ott meg pláne, ahol nincs egyházi adó. Ferenc pápa mégis megdöbbent, amikor lengyelországi látogatása során meglátott egy ilyen plébániai árlistát – egyenesen „barbárságnak” nevezte![1] Értjük a Szentatya jó szándékát és latinos, on the spot felhördülését, de hát akkor hogyan? Ingyen? Vagy legyen általános az „amit szán”?
A lengyel gazdaság hosszú ideje tartó konjunktúrája, az egyre magasabb fizetések egyértelműen pozitívan hatnak az Egyház bevételeire is. A lengyel átlagbérek ma már kb. 20%-kal meghaladják a magyart. Az egyházközségek tradicionálisan számíthatnak a hívek társadalmi munkájára is. A profilaktikus aggódás természetesen elvárható az egyházi hierarchia minden szintjén, ennek az atyák a mise hirdetési részében gyakran hangot is adnak.
Ha már a gazdálkodásról van szó, létezik egy fölöttébb érdekes jelenség, mégpedig a Toruń városában székelő, redemptorista rendbeli Tadeusz Rydzyk atya, a maga Radio Maryjájával, Trwam televízióadásával és számtalan kiadványával, különféle akcióival. Nem túl sántító hasonlattal: ő állam az államban. Sokat elárul, hogy Mária Rádiója nem tartozik a katolikus Mária Rádiók nemzetközi családjához. Kétségkívül nagy menedzser, kiváló szervező, templom- és médiaépítő, teológiailag viszont a konzervatív nézeteket képviseli, így egyértelműen az idősebb hívek sztárja, akik nagylelkűen szponzorálják különféle szervezeteit a megküldött postai csekkeken, de akihez a fiatalok inkább elutasítón, a püspökök pedig meglehetősen ambivalensen viszonyulnak. Ám mivel mégsem bontja, jóval inkább építi az Egyház infrastruktúráját, továbbá nem igaz, hogy Maybachhal jár, hanem csak Lexusszal, s mivel a katolikus tv-adók között az ő csatornája, a rádióadók között messze az ő hullámhossza vezet, a házon belül mégsem lehet ellenség.
Persze a gazdagodó és politizáló Egyház nem marad „szent tehén” Lengyelországban sem. Főleg az egyházi luxusberuházások, aztán természetesen a politikai katolicizmus, bizonyos egyházi szervezetek és azok egyes, okkal vagy könnyen bírálható tagjai (így az említett ojciec Rydzyk) ott is gyakran megkapják a magukét: az építő, romboló, felháborodott, zsigeri vagy szórakoztató kritikát. A vezető liberális lap, a Gazeta Wyborcza megbízásából 2015-ben készített felmérés szerint a lakosság jelentős részének nem tetszik a püspökök és a papság érzékelhető önhittsége és látható anyagiassága. Igaz lehet.
Ám maga a katolikus hit és vallás, annak nemzetmegtartó szerepe továbbra is általános tisztelet tárgya Wyszyński bíboros és II. János Pál pápa hazájában, legyen szó akár az ultraliberális vagy erősen antiklerikális sajtóról. En bloc az egész Egyháznak vagy magának a vallásnak komolyabb ember nem ugrik neki, igaz, ez általában máshol sem szokás. (Kivéve az idült katofóbiában szenvedőket és az abból élőket.) Az éles egyházpolitikai vitákról majd a következő fejezetekben próbálok szót ejteni.
A katolikus vallás súlya olyan nagy, hogy szinte nincs olyan lap vagy portál, amelynek ne lenne állandó egyházi rovata. És az Egyház egyenlő a katolikus Egyházzal.
Papíron valóban szinte mindenki megkeresztelt katolikus. A kis számú, ám annál híresebb zsidó származású lengyel értelmiség és művészvilág tagjai is. A volt porosz területek egykori protestáns lakosságát pedig a II. világháború után gyorsan és kíméletlenül lecserélték a mazoviai, podlesie-i és főleg a Szovjetunióhoz csatolt volt lengyel területekről (ma Nyugat-Ukrajna, Litvánia) betelepített katolikus lengyelekkel.
A képlet tehát egyszerű: nincs vallási konkurencia. Még a keresztény ökumené jelentősége is marginális. A többi felekezet kicsi vagy parányi (de még azok között is vannak további katolikus, lengyel nemzeti, illetve ókatolikus egyházak. Igaz, ők nem ismerik el Rómát headquartersként.) Továbbá nincs lengyel „Hit Gyülekezete”, nincsenek újprotestáns mozgalmak vagy hasonló, lánglelkű, mindenféle „nem hamis” keresztény formációk. 40 év alatt nem láttam egyetlen Jehova-tanút vagy egzotikus ruhájú, parkolóban könyvet kínáló, keleti vallásút sem, pedig a statisztika azt állítja, hogy Lengyelországban is vígan működnek. Ateisták persze vannak, hallatják is a hangjukat, emellett erős az antiklerikalizmus. Ez utóbbi már akár a katolikusok körében is: vannak, akik tüntetően nem járnak templomba vagy éppen humorban fizető gúnyolódásba menekülnek. Bár ez inkább ateista aktivitás. Mint például a NIE (’NEM’) című vitriolos hetilap, amelyet a kommunista éra végnapjainak nálunk is ismert, emblematikus, hedonista médiaminisztere, Jerzy Urban alapított és tart jó karban máig.
Ahol erős a vallásosság, ámde virágzik a szólásszabadság, ott bizony keletje lehet a szórványos, ám vad vallásellenességnek is. Nemcsak a vallásból, hanem a vallásellenességből is jó bizniszt lehet csinálni. Ott, ahol. Mert ugyan kit érdekelne Svéd- vagy Csehországban bármilyen antiklerikális gúnylap vagy egy Bibliát széttépő színpadi performance. Ez utóbbit természetesen a lengyel Behemoth nevezetű metál (jelen esetben blaszfém) banda vezetője, Nergal (Adam Darski) követte el még 2007-ben egy gdański koncertjén. Teljesen kiszámíthatóan akkora visszhangja lett (felháborodás, sátánizmuskiáltás, feljelentés, per…), hogy a műbalhé országos (később már nemzetközi) hírnevet, pénzt és állandó közszereplést biztosított és biztosít számára.
A túlsúly, benne a sokszínűség azonban a vallási oldalon van. Több mint 100 országosan terjesztett katolikus lap és folyóirat létezik. A palettán minden réteg és minden korosztály megtalálhatja a neki valót. Persze a templomok előterébe nem kerülhet mindegyikből, valószínű, egyiket-másikat a plébános oda sem engedné. A Gość Niedzielny (’Vasárnapi Vendég’) című hetilap viszont minden templomban ott van, és veszik is hívek. Nívós, színes, nyitott szemléletű katolikus újság, magam is azt szoktam olvasgatni. Nincs adekvát magyar megfelelője. Kár. A sok egyházközpontilag támogatott lap mellett persze virulnak egyéb, konkrét vallási témákat vagy dogmákat taglaló színes, önálló kiadványok is. Mint például az őrangyalokról értekező Anioł Stróz (’Őrangyal’) vagy a frissebb katolikus portálok által is bírálgatott, rettentően elegáns megjelenésű, fullkolor Egzorcysta (’Ördögűző’) havi magazin.
A bírálat nem maga a téma (hisz a szakavatott ördögűzés intézménye nincs eltörölve), hanem inkább az, hogy módszeresen és fölöslegesen eltereli a figyelmet egy pokolian érdekfeszítő irányba. Aztán vannak már-már a keresztény ezotériába hajló egyéb érdekességek is a kirakatban, hisz van rájuk katolikus vevő. Hozzá kell fűznünk, hogy míg más országok (főleg Magyarország) könyvesboltjaiban gúlában áll a kősimogatós, hölgytrendis, földsugárzós, keleti, ősnemzeti vagy szinkretista ezoterika, addig Lengyelországban az ilyesmi nem igazán otthonos. Pontosabban: megpróbálnak azzal is katolicizmuson belül maradni.
Mióta az imprimatur elvesztette jelentőségét, a „katolikus” könyvek és füzetek terén minden megtalálható: a vadregényes misztika, a tisztítótűz-szakirodalom vagy a pokol színes, szélesvásznú, tételes bemutatása, számos lábjegyzettel. Viszont a polcok fő helyein mégiscsak az olyan, korszerű könyvek bestsellerkednek, amelyek alapos teológiai ismeretekre alapozva, modern szellemben, főleg a fiataloknak íródnak, és felvállalnak minden kényes témát (fogamzásgátlás, óvszer, elváltak, melegek, papi visszaélések, hívői képmutatás). Az országosan ismert szerzők közül mindenképpen érdemes megemlíteni a szerzetesképzést már kétszer is kipróbált, mégis kívül maradt, jó nevű lapok rovatait, továbbá tv-műsorokat vezető, kritikus, modern, ámde lojális és még mindig fiatal Szymon Hołowniát, akit bizonyos celeb-allűrökkel is megáldott a Jóisten. Ezzel is felvértezve igen élvezetes stílusban foglalkozik a katolikus vallás mai kérdéseivel, immár több vaskos, ám (tanúsíthatom!) könnyen olvasható köteten keresztül. Lojalitását azzal is manifesztálta, hogy hosszú éveken keresztül vezette a Newsweek lengyel kiadásának vallási rovatát, de amikor a szerkesztőség túl erősre vette az egyházellenes bukét, otthagyta őket. Hasonló modern és friss szemléletű katolikus újságírók egyébként Magyarországon is vannak, csak nem tudják így kinőni magukat. (Kisebb a kereslet.)
A lengyel katolicizmust sokszor illetik (főleg az arra nem hivatottak) a „konzervatív”, a „túlbuzgó” vagy akár a „bigott” jelzővel. Hogyan is van ez a mindennapokban? Kétségkívül vannak látható jelei egy hagyományos, régi vágású valláskultúrának. Csak néhány példa:
A papok még mindig szeretnek önérzetes távolságot tartani, nem ritka, hogy az atya – igaz, többnyire kedvesen – letegezi a felnőtt, akár korosabb híveket, azoknak viszont nem ildomos visszategezniük őt. Belefutottam magam is ilyen szituációkba, de hoztam a saját kultúrámat, és – bár már sok tekintetben szinte lengyel vagyok – ebben nem alkalmazkodtam.
A szentbeszédek, a homíliák esetében eléggé általános a színpadias, kenetteljes hanghordozás, az éneklős magas fejhang. Ugyanakkor az is észrevehető, hogy némelyik püspök vagy pap a nagy honfitárs, II. János Pál jellegzetes, mélyebb, ércesebb előadásmódját másolja. Valójában nem baj ez, főleg, ha a tartalom is olyan aktuális és életszerű, mint a lengyel pápa beszédei voltak. És gyakran az.
Hamar szembetűnik a sajátosság, hogy Lengyelországban gyakorlatilag nincs kézbe áldoztatás. Nem tilos, nem is lehet tilos, mégsem gyakorolják. Nicht erwünscht – ez lehet a legjobb kifejezés rá, mert magyarul vagy lengyelül nehezebb lenne ezt megfogalmazni. És ebben magam is követem lengyel hívőtársaimat.
Míg a nyugat-európai templomokban a térdelés egyre inkább kuriózummá válik (a térdelés helyett ugyanis felállnak), Lengyelországban mindenki letérdel, amikor a liturgia azt kívánja. Sőt gyakran máskor is: a templomba való megérkezéskor, távozáskor.
A temetések esetében is több szempontból megőrződött a régi tradíció. A templomban való felravatalozás és beszentelés az általános, a szertartás ott zajlik, nem a temetőben. Kissé megdöbbenve tapasztaltam egy alkalommal, hogy az öngyilkosok temetési formája eltér, őket alacsonyabbra ravatalozzák, gyakorlatilag a padlón. (Bár lehet, hogy ez nem mindenütt így van, nem volt kedvem erről konzultálni az atyával).
Úgy gondolom, nem kell senkinek sem megütköznie. Sem a lengyel hívőnek, ha külhonban modernebb megoldásokat lát (Jézusom, hát itt mindenki marokra fogja a szentostyát?!), sem annak, aki modernebb megoldásokhoz szokott, és lengyel liturgikus eseményeken vesz részt. Hiszen nem kényszer alatt történnek ezek a dolgok, hanem a hívők lelkiismeretével összhangban. Akár hasznos is lehet, ha vannak, akik óvatosabbak az újjal. Másfelől a konzervatívnak aposztrofált lengyel katolikus közegben rendszeresen találkozhatunk olyan modern szemléletű teológiai, egyházművészeti, zenei előadásokkal, filmekkel vagy éppen lelkigyakorlatokkal, amelyekről más ország katolikus hívői csak álmodozhatnak.
Mindamellett a „mélyen katolikus” ország mindennapi élete nem túl sokban különbözik az átlag európaitól. A bűnözés is átlagos, a korrupció azonban kisebb, mint például nálunk. A pénteki böjtöt tradicionálisan tartják, erre még a vállalati étkezdék is tekintettel vannak. Az egyházi ünnepek nagyszabásúak, a zarándoklatok folyamatos virágkorukat élik. De a (katolikus) fiatalok ott is élnek szexuális életet a házasság előtt, a fogamzásgátlás sem okoz általános lelki traumát, a házastársi hűség ott sem makulátlan, viszont a válások és az abortuszok száma dicséretesen alacsony.
Összefoglalva a mai lengyel egyház empirikus, utcáról történő megközelítését, páros tőmondatokban azt mondhatjuk: amilyen nagy, olyan színes. Tradicionalista, de nem ódon. Amilyen erős, olyan támadható. Nem kikezdhetetlen, de valójában legyőzhetetlen. A katolikus vallás ott is összeköt (de még mennyire!), ám gyakran szét is választ (sajnos!). Otthon, utcán, munkahelyen, médiában, művészetben, templomban, teológiai képzésen, püspökkari konferencián, politikában. De ez utóbbiról majd később.
II. JÁNOS PÁL VAGY FERENC?
E kérdés már valóban provokatív, de jogos. Ráadásul nem is csak Lengyelországban, ott persze különösen, tekintettel az első fejezetben említett tényekre, „JP2” származására, valamint a lengyel bíborosi-püspöki lobby erejére. A Vatikán jó ideje nemcsak olaszul, hanem lengyelül is beszél! Gyorsan meg is válaszolom: hivatalosan mindkettő, de mélyebben belemerülve a lengyel valóságba, inkább (még) II. János Pál. És hát ez így bizony, elég veszélyesnek tűnő megállapítás, hiszen a mindenkori pápához többnyire teljesen lojálisan viszonyuló katolikus Egyházat képzeljük optimálisnak dogmatice (meg úgy egyébként is). Valószínűleg le kell róla szoknunk! De nem azért, mert a történelem során ez soha nem volt divat, hanem mert minden reformot és újjászületést megosztottság kísér.
Az empíria itt csalhat: a templomokban, az egyházi médiában Ferenc pápáról egy kritikus hang el nem hangzik. Imáit idézik, leveleit méltatják. A katolikus hívek páparajongó tábora érte is rajong, menetrendszerűen. Kochamy Papieża Franciszka! (’Szeretjük Ferenc pápát!’) – is. És talán ez a többség. Közismert emberek, pláne egyházi vezetők nem tesznek felelőtlennek tűnő kijelentéseket, olyanokat, mint például a mi Kis-Rigó László püspökünk bátorkodott megjegyezni menekültügyileg a Washington Postban: miszerint „a Szentatya nincs tisztában a helyzettel”. (Erős volt ez ott, messze, házon kívül, még ha esetleg Ferenc valóban nem is szakértő e tárgyban.) A bayerzsolti stílusban elengedett vadabb beszólások, lemarházások, vénemberezések pedig Lengyelhonban több biztosítékot kivernének, mint a sátánistáskodó Nergal, mert hát ez utóbbit mégsem kell annyira komolyan venni.
De azért ez a minden téren és szinten megmutatkozó lengyel lojalitás inkább csak a tisztességtudó felszín. Mert a személyes beszélgetések során kiderül, a püspöki kulisszák mögül azért kiszivárog, hogy kavarognak a teológiai, egyházpolitikai és morális pro és kontrák mind a hívők, mind az egyházi vezetés és a papság körében. Nem tesz jót a helyzetnek a nem katolikusok, az ateisták, a korábban pápaellenesek, a liberálisra címkézettek, vagyis: az „ellenség” gyanús lelkesedése.
Kazimierz Nycz varsói bíboros érsek már korábban úgy nyilatkozott a Vatican Insidernek, hogy meglátása szerint Ferenc pápát a világiak jobban kedvelik, mint a papok, és a lengyel papságnak bizony vannak gondjai a ferenci változtatásokkal.[2]
A püspöki kar ellenállása, „maradisága” nem a hangszórókból hangzik, hanem a ferenci utasítások, javaslatok, bátorítások, levelek értelmezésében és végrehajtásában testesül meg, lojális köntösben. A hívők ellenérzése pedig a templomtól távolabb, az utcai beszélgetésekben, a netes fórumokon és a kommentekben köszön vissza. Ott már szabadabb lehet a szó, és sokarcú lehet a lojalitás. A beírt hozzászólások pedig ott is – mint bárhol másutt – vitára késztetőn, gátlások nélkül, gyakran cinikusan, de általában élvezetesen és plasztikusan adják vissza azt, amit az emberek gondolnak. Csak két erősebb, de nem kirívó példa, sommás vélemény két szélről, ugyanazon témában:
Sajnos, a lengyel egyházi méltóságok olyan sötétek, hogy saját magukat lövik lábon… (Dariusz Borowczyk)[3];
ezzel szemben:
A menekülés JP2 Familiaris consortiójától Ferenc pápa Amoris laetitiájához
annak a nyomásnak az eredménye, amelyet elsősorban a német püspöki kar gyakorol a pápára.
Németországban a gazdagok sok pénzt fizetnek az Egyháznak, és szívesen járulnának szentáldozáshoz halálos bűnben is. A szerencsétlen Szentatya azt sem tudja, mit csináljon [sic!].
Az argentin és német püspöki kar módszeresen keresi a könnyítéseket, miközben az olyan országok egyházi vezetői, mint Lengyelország, Kanada vagy Kazahsztán… az Evangéliumhoz való hűséget forszírozzák, azt, amit JP2 képviselt. Üdv [név nélkül]![4]
Mindebben lehet valami, csak azzal még messze vagyunk az igazságtól – válaszolnám rá, ha nem kérnének belépő jelszót a fórumra. Kazahsztán említése korántsem véletlen: az asztanai segédpüspök, az ókonzervatív Athanasius Schneider közismerten Ferenc pápa-ellenes.
Megkérdőjelezett vagy átértelmezett (szabotálásról azért nincs szó!) pápai intézkedésekről és iránymutatásokról Lengyelországban egyáltalán nem a menekültkérdést illetően beszélhetünk. A lengyel püspöki kar és a papság nagy része keresztényi kötelességnek tartja a menekültek megsegítését és befogadását. A pápa azon javaslatát, hogy a plébániák fogadjanak be menekülteket – dilemmázás nélkül – azonnal elfogadták és átültették a gyakorlatba. És ebben a hívek is partnerek! (A kormánypártnak, a Prawo i Sprawiedliwość-nak (PiS – ’Jog és Igazságosság’) nem is tetszik ez annyira, de erről majd a következő fejezetben.) Persze a lakosság nagy része ott is tart a közel-keleti és afrikai menekültektől, ellenzi a kvótákat, helyesli az orbáni kerítést. De inkább csak úgy általában (konzervatív ellensúlyilag), Európa miatt aggódnak, mert egyrészt Lengyelország nem célország, másrészt teljességgel elképzelhetetlennek tűnik Lengyelország bármikori iszlamizációja. (Soha ne mondd, hogy soha, kivéve, ha biztos vagy benne…)
A lengyel papság lebegő ellenállását továbbá nem is a ferenci reformok szegénységi vonala váltja ki, nem az, hogy társadalmi státuszuk, gazdasági helyzetük esetleg megrendül, kiváltságaikat éles ollóval megnyirbálják, vagy állandó sulykolással kvázi önkéntes anyagi visszafogásra kényszerülnek. Hisz maga Ferenc pápa is tudatában lehet, hogy bár pápai PR-ja, javaslatai, gesztusai (például jól fotózott kocsicseréje) követendő irányt és példamutatást jelentenek, mindenképpen komoly és szigorú intést a fényűzőknek, azért a világ papsága nem fog hirtelen önkéntesen elszegényedni, kocsijait tömegesen kisebbre cserélni, működésfenntartó bizniszeket (lásd stólapénz szedése) abbahagyni. A szegények és elesettek felé persze még nagyobb odaadással kell fordulnia a katolikus papságnak és híveknek, de Lengyelországban ezzel nem volt eddig sem gond. A súlypontokat persze még inkább ilyen irányba kell áthelyezni, illetve a stílust, a gesztusokat, a kommunikációt valóban lehetne trendibbé (értsd: közvetlenebbé, szeretetteljesebbé) alakítani.
A „baj” Lengyelországban is az a pápával, ami máshol. A dilemmák elsősorban teológiai és morális kérdéseket érintenek. Ugyanis – ott is – sokan (papok és hívők) a „másodikjánospáli” katekizmus és általában a katolikus tanítás szükségtelen fellazítását látják a ferenci irányvonalban. Főleg a homoszexuálisokra, elváltakra, ateistákra, kisebb mértékben a más vallásokra vonatkozó egyes pápai megszólalásokkal és írásokkal kapcsolatban jelennek meg kételyek, és a bíráló gondolatmenetek mindig abban a végső, aggódó kérdésben csúcsosodnak ki, hogy valójában ezzel merre és hova is tartunk.
Nézzük példának a – máshol is – sokat vitatott Amoris laetitia című apostoli buzdítást, annak is egyik rövid, de ominózus részét. Ahogy arról a magyar Katolikus Válasz is beszámolt, csak másfél éves belső vita után jelent meg a hivatalos lengyel püspöki iránymutatás az említett apostoli buzdításnak gyakorlatba ültetéséhez. Az iránymutatás, amelyet a püspökök 2017 végén, a Lublinban tartott általános gyűlésükre állítottak össze, egyértelművé teszi: Ferenc pápa tanítását a rendezetlen együttélésekben élő párok „kíséréséről” a korábbi katolikus tanítással összhangban kell értelmezni. A lengyel dokumentum nyíltan kijelenti, hogy azok a katolikusok, akik szentségi házasságot kötöttek, majd egy másik együttélésbe tértek át (akár informálisan, akár polgári szertartással megerősítve), olyan állapotban vannak, amely megakadályozza őket abban, hogy feloldozásban és Oltáriszentségben részesüljenek. Az Egyház újra megerősíti azt a Szentírásra alapozott gyakorlatát, hogy nem engedi eucharisztikus közösségbe azokat az elvált személyeket, akik új házasságot kötöttek. Onnantól [ugyanis] alkalmatlanná teszi őket a vételre a tény, hogy a helyzetük és életállapotuk objektíve ellentmond a Krisztus és az Egyház közötti szeretetegységnek, amelyet az Oltáriszentség kifejez és megvalósít.[5]
Tudni kell egyébként, hogy Ferenc pápa utasítására az argentin püspöki konferenciának az Amoris laetititiával kapcsolatos útmutatása hiteles értelmezésként (magisterium authenticum) megjelent az Acta Apostolicae Sedisben (AAS – Apostoli Szentszék Közlönye), tehát az tekintendő hivatalos olvasatnak.
A lublini dokumentum megalkotása ellenére, az olyan jellegű és lélegzetű írásos szembehelyezkedés, mint amilyen például a Correctio filialis,[6] amelyben – pontokba szedve – egyenesen eretnek nézetekkel vádolják Ferenc pápát, Lengyelországban elképzelhetetlen. A 250 aláíró között lengyelt talán csak egyet vagy kettőt találunk. Arkadiusz Robaczewski teológus-filozófust, a Lublini Katolikus Egyetem (KUL) volt tanárát biztosan támadják is érte.[7] (Ha már itt tartunk: az aláírók között magyar neveken is megakad az ember szeme, mint például Déri Balázs professzorén, aki a Magyar Egyházzene felelős szerkesztője.)
Mondhatnók, hogy ezek a – nemzetközi, de nemzetközileg nem túl ismert – notabilitások bátran, egyben lojális aggódással és számos lábjegyzettel fogalmaznak meg vagy írnak alá olyan „szakmai” véleményt, amelyet a vélhetőleg hasonlóan gondolkodó egyházi főméltóságok nem tehetnek meg. Elfogadható és üdvös is lenne ez így, de az „eretnekség” mégiscsak olyan vád, amely egyrészt – személyes „teológiai” véleményem szerint – elaggott, másrészt eleve rosszul indul, azaz: rosszindulatú.[8]
Lengyelországban – tapasztalataim szerint – sehol, semmilyen szinten, még a templommal szembeni sörözőben sem nevezik eretneknek a pápát, és nem beszélnek a megbuktatásáról. A „polski” Newsweek Hołownia utáni, vallásos szerkesztője persze talált egy krakkói papot, aki a szószéken egyenesen a pápa haláláért imádkozott,[9] de hát már egy „mértékadó” lapot is csak úgy lehet eladni, ha a szerkesztő addig keres, amíg talál egy szenzációt. Tárgyalt témánk természetesen nézőpont és megfogalmazás kérdése is. Bennem talán van egyfajta elfogultság is. Mert a számomra lojálisnak tűnő megszólalásokat és aggályokat van, aki nyílt támadásnak veszi a pápával szemben. Az Egyházfórumban is olvashattunk korábban ilyen, kissé előítéletes, túl vastagon fogó tollal írt osztrák cikket, amely – leicht sensationell – a lengyelországi „papi lázadásokról” és „pápabuktatásról” glosszált.[10] Persze Lengyelországban is vannak, akik hasonlóan látják, sőt előszeretettel fantáziálnak schizmát (’egyházszakadást’). „Gądecki bíboros érsek nyíltan támadja a Vatikánt” – írja például a www.natemat.pl nevű portál,[11] bár a nyíltság mindig messze állt a buktatós összeesküvésektől. Majd meglátjuk! A vatikáni kulisszák mögé a magamfajta teljesen nem láthat be. Minden elképzelhető.
Én mégis úgy érzékelem, Lengyelországban nincsenek olyan heves ellenérzések a pápával szemben, mint – állítólag – Észak-Amerikában vagy – tapasztalataim szerint – például a magyar katolikusság egyes rétegeiben. (Zilált kis hazánkban talán még azt is el lehetne hitetni arra alkalmas tömegekkel, hogy a pápa egyenesen Soros embere.) A Visztula mentén viszont nincs olyan nagy és fanatikus rajongótábora a „ferenci fordulatnak”, mint sok helyütt máshol. A pápa megítélése inkább tisztelettudóan megkérdőjelezett.
Persze, azt is látnunk kell, a hívők alapvetően ott sem egyháztudorok, nem teológusok, nem zsinatisták, nem lefebristák stb., hanem templomba járó, általában derék, de persze gyarló varsói, krakkói, poznani, városi, falusi, mazoviai, tengerparti, mazuri-tóvidéki, sziléziai vagy éppen góral (’tátrai’), pragmatista katolikusok. Pápisták. Döntően másodikjánospál-pápisták. Mert ne szépítsük, a „ranking” mégis csak az, hogy volt JP2, a Szent, ő a mérce, Benedykt már gyengébb, Franciszek talán még gyengébb. Az aktuális Szentatya fajny (’jó arc’) ugyan, impulzív, bátor és szeretetteljes, de nem igazán felkészült, meggondolatlan, így rizikófaktor lehet a katolikus vallásban. Saját maga is bizonytalanná válhat nézeteivel, lebegtethet vallási tanításokat vagy – ne adj’Isten – ide-oda táncolhat, mint például Reinhard Marx német bíboros a meleg párok megáldása kérdésében,[12] vagy – ezt már én teszem hozzá – a mi Erdő Péter bíborosunk a menekültügyben.
A dolog valóban nem egyszerű. Mert nem teljesen alaptalan, sőt nem is haszontalan az a „konzervativizmus”, amely burkoltan vagy nyíltan megkérdőjelezi, fékezi vagy gátolja a „ferenci reformokat” (amelyeknek szisztematikus és hiteles összefoglalása még várat magára). Nem az újtól való félelem, nem a vele szemben feltámadó zsigeri ellenérzés, nem valamiféle nacionalista pápaféltékenység és nem is annyira a lazítás a kulcsszó itt, hanem a bizonytalanság. Az emberek, így a katolikusok, nem szeretik a bizonytalanságot! Az Egyház valószínűleg ezért sincs vállvetve Ferenc pápa mögött. A polihisztor-harcos, immár szent II. János Pálban sokkal többen bíztak, érte talán többen is lelkesedtek (kivéve persze a kőkommunistákat, például a KGB-t, akiknek és amelynek túl veszélyes, illetve a türelmetlen teológiai reformistákat, akiknek meg túl konzervatív volt). A jezsuita-innovátor Ferenc pápáért felső(hő) fokon lehet lelkesedni, de benne bízni már nehezebb. Mert lehet, hogy maga sem bírja ki az ellenszelet. Lehet, hogy visszakozni kényszerül. Vagy talán még maga sem biztos egy-két kérdésben. JP2 idején egyértelműbbek voltak a helyzetek, és konkrétabbak a kapaszkodók. A politikában mindenképpen. Ferenc pápasága idejére nagyon sok dolog megváltozott, a geopolitikai kihívások helyett inkább a gazdasági, morális és „mássági” kérdésekben kell dönteni, amelyekben sokszor nehezebb megtalálni a biblikus, egyben használható útmutatást. A legszilárdabb keresztény kapaszkodó, amely Ferenc pápaságát láthatólag markánsan végigkíséri, a krisztusi, feltétel nélküli szeretet pedig mindennapjainkban sokszor nehezen érzelmezhető és még nehezebben kivitelezhető, még ha minden erővel szeretnénk is megvalósítani. A katolikus tanítást, a katekizmust mégse lehet leszűkíteni csupán a főparancsra. (A másik oldalról nézve: aki mindig csak célirányos vallási paragrafusokkal, katekizmus-pontokkal, odapasszoló bibliai idézetekkel vizsgálja a világot, benne az embert, azon belül – mondjuk – az elváltakat, homoszexuálisokat, más vallásúakat, talán jobb, ha nem hirdeti magát az igazság letéteményesének.)
Ámde meddig és hova fut ki a „ferenci fordulat”? Hol vannak a határok, ahol már a szeretet is azt mondja: eddig és ne tovább? Ezt a kérdést a pápában feltétel nélkül bízó hívőnek is fel kell tennie.
Ferenc pápa valóban gyakran improvizatív, hamar szól és gyakran indulattal, időnként úgy tűnik, nincs teljesen tisztában bizonyos helyi viszonyokkal. (De hát nem is lehet és nem is kell.) Csak mondja, amit a szíve, a lelkiismerete, a „pápai Szentlélek” súg. Folyamatosan decentralizál, hiszen a Szentlélek is azt teszi. Isten gyermeke vagy, de már felnőtt, hát gondolkozz magad is! Szívesen bízza másokra az értelmezést, aztán mégiscsak dicsér vagy fedd. Talán jobban kellene kommunikálnia. Mert sokan félreértik. Néha én is. De amit mindenkinek látnia kell: tele van nagylelkűséggel, megbocsátással, alázattal, önkritikával, harcol mindenféle kirekesztés és vallási dölyfösség ellen, a szíve nyitott mindenki, de leginkább a Jézus említette „legkisebbek” irányába. És hát azzal fejeződnek be a példabeszédek! Szenzitív ember. Az érzések teljes tárházával, amelyek a szeretet köré épülnek. Mindig erre keresi a bibliai idézeteket, imái erről szólnak. Hiszen állandóan csak a másik bűnét keresni, a Szentírással mint féltéglával dobálózni és ítélkezni, görcsösen kapaszkodni páli, jánosi… (netán mózesi!) passzusokba, a pergamenekbe vinni vissza a hitet – ezt hagyjuk meg az arra hivatott és nem ezért szeretett, kisebb vallási csendőrcsapatoknak. Ha pedig a pápa „eretnek módon” bizonyos kérdésekben a protestánsok felé közelít, azt kiváltképp jól teszi. Bár már nekilátna a kötelező cölibátus eltörlésének!
A Szentatya – úgy hiszem – tudja és érzékelteti, hogy nem mi vagyunk a Bibliáért, az Egyházért, a dogmákért, a katekizmusért, a tanításért, hanem azok vannak értünk! Isteni igazság biztosan csak egy van, de azt – a kinyilatkoztatások ellenére – véglegesen és teljes bizonyossággal a saját hitünk és vallásunk sem tudhatja, így a keresztény emberiség nem élheti le munkás életét teológiai konzervdobozokból táplálkozva.
E cikk írója – kissé magához ragadva a szót, pihentetve a tényeket, megértve és gyakran átérezve az említett kételyeket – bízik a pápában. Tudja, hogy nem bomlasztani, hanem (újjá) építeni akar. Ahhoz pedig ezt-azt előbb le kell bontani. És ha időnként magam is kételkedem a Szentatya rátermettségében vagy első olvasatokra vitatom is egyes állásfoglalásait, akkor gyorsan előveszem az eredeti és frissítő forrást: a Szent Márta-házban elmondott reggeli homíliáiból valamelyiket, és azonnal megnyugszom.
Konzervatív emberként is az a véleményem, hogy nekünk, mai katolikusoknak nem a múltból kell táplálkoznunk, még csak nem is a II. Vatikáni Zsinattal kell állandó-visszatérőn és belterjesen szakszerűsködni, élvezettel átúszni vagy dagasztani teológiai lábjegyzettengereket, hanem saját évtizedeink pápáinak tanításából, munkásságából, sőt életéből merítve érdemes hitünk igazságait keresni. Szent II. János Pál lehetett nagyon súlyos beteg, Benedek pápa lemondhatott, Ferenc pápa pedig forradalmi lendületből néha tévedhet is. A legnagyobb kérdéseket illetően azonban mindhárom pápa szilárd és egyértelmű tanítással szolgálta és szolgálja Isten katolikus népét. (És nem csak azt.) Számomra ez a pápai hármas valahogy nagyon emberi, hallatlanul felemelő és biztató. Egyházunk talán most lép egy újabb, Istennek tetszőbb, emberibb, közösségibb, megértőbb, szeretetteljesebb korszakába. Amikor például felszámoljuk végre az „eretnek” jelzőt és az eretneküldözés intézményét. Amikor a Szentatya, nem a tudós, nem a politikus, nem a teológus, nem a kánonjogász, hanem a Krisztus tanítását feltétel nélkül követő és a másik embert feltétel nélkül szerető ember „helytartói” példája inspirálón munkálhat közöttünk!
TRÓN ÉS OLTÁR SZÖVETSÉGE?
A legrövidebb fejezet. Igen: a szövetség él, erős, de megítélése nem mindig egyértelmű – ami sok tekintetben teljesen természetes. Ahogy máshol is. Ugyanis amikor az Egyháznak az államtól való függőségéről vagy függetlenségéről akarunk értekezni, kiinduláskor egy dologról nem szabad elfelejtkeznünk. A mindenkori hatalomnak – hacsak nem akarja megszüntetni a vallásokat, ami viszont eleve képtelen vállalkozás – mindig szüksége van az egyházak, főleg a nagyobbak támogatásra, és ez fordítva is igaz. Tetszik, nem tetszik, ezt a képletet szinte örök érvényűnek tekinthetjük az emberi történelemben. A „szekularizáció” olyan értelemben, mint az állam és az Egyház teljes elkülönülése, az egymás dolgaiba bele nem szólás, sehol nem létezik, e sokat emlegetett varázsszó történelmileg inkább azt jelentette (és jelenti ma is, de kis eséllyel ott, ahol még nem történt meg), hogy ne legyen az államszervezet és törvénykezés egyházi, az egyházi vezetők pedig ne legyenek egyben állami vezetők. A trón és oltár szövetsége azonban mindig és mindenütt működik valamilyen formában, még ott is, ahol a hatalom és az Egyház ellenséges viszonyban van egymással, netán nyíltan konfrontálódik. Rossz esetben a szövetséget árulókkal kötik meg. De a vallás- és egyházellenes politikai hatalmi rendszerek történelmi méretekben kérészéletűek. Ugyanakkor hatalmi támogatás nélkül, csupán a hívek adományaiból egy egyház mindig kisegyház vagy „szekta” maradt. (Az Újvilágot hagyjuk, az a kivételek hazája.)
Lehet követelni ugyan, sőt lehet egyházjogilag hivatalosan és szépen deklarálni az Egyház politikai semlegességét, lehet zsigerből felháborodni, hogy a papok ne szóljanak bele a politikába, csak ez mind értelmetlen. Lufiszlogenek, betarthatatlan határozatok, amelyekből persze bőven van a világban. Hiszen nincs politikamentes társadalmi formáció. Az Egyház is politizál, a papok és a hívek is politizálnak, ha egyébbel nem, akkor megszólalásaikkal, tetteikkel. Aki esetleg tényleg teljesen hátat fordít minden politikának, kilép abból a világból, az meg úgy. (Apolitikus politika.)
Ha pedig ezekkel a tényekkel nem akarunk fölöslegesen küzdeni, akkor már inkább az összefonódás, a trón és oltár szövetsége és az egymás dolgába beleszólás milyenségén érdemes elgondolkodni. Elfogadja-e az aktuális hatalom ebben az összefonódásban a kritikát is? Mennyire veszi figyelembe a törvényhozás az egyházak véleményét? Mennyire harcos az adott egyház? Meddig megy el egy egyház a megalkuvásban? Van-e és mennyire álságos a politikai látszatvallásosság, jelen esetben a látszatkereszténység?
A helyzet például Magyarországon nem túl biztató. Az egyházakat általában kilóra megvették, érdemes volt tehát egy-két kisebb felekezetnek nagyot hízni az utóbbi időszakban. Így aztán többnyire együtt énekelnek, akár együtt „harcolnak” a hatalommal. Vagy szelíden hallgatnak és kivárnak. Ha egyénileg valaki – püspök, főapát, plébános, lelkész, rabbi – esetleg halkan, diplomatikus-rekedten mégis szóvá tesz valamit, hamar kap rá köhögéscsillapítót. A rendszerkritika szabad öröme jószerével csak a kisemmizett kisegyházaknak marad. A történelmi keresztény egyházak nem gyakran és nem hangosan szólnak bele a törvényhozásba, főleg, hogy a hatalom úgyis erősen keresztényinek címkézi az országot és benne magát.
Lengyelországban a helyzet sok tekintetben fordított, a mindent átitató tradicionális katolicizmus, illetve a katolikus Egyház súlya és kulcsszerepe miatt. Először is szögezzük le: teljesen nyilvánvaló, hogy Lengyelországban nem annyira az Egyház szorul rá a hatalom elvi támogatására, hanem a politikai hatalom az Egyházéra! A hazánkban tapasztalható vallásos pálfordulások és magamutogatások ott nem igazán láthatók, az emberemlékezet óta templomba járó politikusokat nehéz lenne látszatkeresztényeknek nevezni, bár persze közöttük is lehetnek olyanok. Ott az állami támogatások elosztása gyakorlatilag nem vitatéma, a katolikus Egyház a maga erejével és tradicionális harcosságával pedig nem annyira együtt halad a kormányokkal, hanem inkább megelőzi, formálja azokat, illetve folyamatosan befolyásolja a mindenkori hatalmat. A mostanit is. Ha kell, szembe megy vele. Akár a mostanival is. Persze nem egységesen, hanem megosztottan.
Az nem tagadható, hogy egyelőre az egyházi vezetők és a papok többsége inkább a keresztény, konzervatív, népnemzeti trend, a „rendteremtés”, tehát a PiS-kormány mögött áll.
A választások előtt, alatt és a PiS győzelme után sokan fogalmaztak úgy, hogy a PiS és az Egyház vállvetve halad. 2017-ben Gądecki poznańi metropolita érsek, a Lengyel Püspöki Kar vezetője, a legfőbb egyházi méltóság azt nyilatkozta: „A háború óta soha nem volt az állam és az Egyház olyan egységben, mint most.”[13] Sok neves lap folyamatosan és erősen kritizálta ezt az együtt haladást, a Newsweek lengyel kiadása egyenesen „anakronisztikusnak” minősítette, hogy a jobboldal eleve egyházpárti.[14]
Ugyanakkor egyházi oldalról sokan támadják már a Kaczyński-irány antidemokratikus megoldásait is. Andrzej Czaja opolei püspök hangos megszólalásai vagy Tadeusz Pieronek püspöknek, a Lengyel Püspöki Konferencia egykori főtitkárának erősödő aggályai nem azt mutatják, hogy az Egyház és a (keresztény) kormánypárt ugyanazon vágányon haladna.
„A PO (Platforma Obywatelska Rzeczypospolitej Polskiej, a korábbi liberális-konzervatív kormánypárt) kiárusította az értékeket, a PiS lábbal tiporja az emberi jogokat” – mondta Czaja püspök,[15] és lám, egyes kormánypárti politikusok harciasan máris az értelmezhetetlen szlogennel reagáltak: a püspök úr túlságosan beleavatkozik a politikába! Pieronek püspök szintén keményen fogalmaz: „megérkezett a diktatúra”, és személy szerint támadja a miniszterelnököt arrogáns megszólalásai miatt. Az alkotmány átírását durva „fejszés” műveletnek nevezi: „Ha így megy tovább, akkor a PiS-t, a Jog és Igazságosság Pártját át lehet majd nevezni a Jogtalanság és Igazságtalanság pártjává.”[16]
Jelentős a gap menekültügyben is. A kormánypárti képviselőknek nagyon nem tetszett, amit maga Gądecki érsek mondott ez év elején a Migránsok és menekültek napján: „Még ha akár a lakosság 99%-a azt mondaná is, hogy nem szabad a menekülteket segíteni és befogadni, mi akkor sem lépünk olyan irányba. Bennünket ugyanis az evangélium vezet […].” Mire a „full keresztény” képviselők: Nem hagyjuk magunkat az Egyház által befolyásolni. Nem változtatunk az eddigi migránspolitikán![17] Ilyen éles konfrontáció a kormány és a katolikus Egyház között Magyarországon jelenleg elképzelhetetlen! Sajnos.
Az Egyház tehát aktívan politizál, hol contra, hol pro a hatalom viszonylatában.
A közvetlen pártpolitika persze ott is tilos, magam nem is hallottam soha lengyel papot a szószékről agitálni. Még ráutaló módon sem, nemhogy megnevezve-ajánlva azt a pártot, amelyre egy igaz katolikusnak kötelező lenne szavaznia. Egy-két esetben persze ilyen is előfordult, de azt a trombitás média rögtön fel is kapta, éppúgy, mint nálunk. Bár a szabadságszerető ember igazságérzetét zavarhatja, hogy bármiben megkötik egy pap kezét, de ez a tiltás talán hasznos dolog. Nehogy még az atya is megossza a nyáját! Úgyis megosztott az szinte mindig politikailag.
Az Egyház intézménye mindamellett nagyon fontos befolyással bír olyan társadalompolitikai kérdésekben és döntésekben, mint például az abortusz, eutanázia, az in vitro vagy a melegházasság. Teszi ezt egyrészt közvetlenül a püspökkari állásfoglalásokkal, másrészt hívői tömegén keresztül. Teljesen természetes, hogy a manifesztációknak, tüntetéseknek gyakran van erősen vallásos jellege, szlogenje, zászlója, plakátja. De a liberális, „demokrata”, antiklerikális vagy feminista ellentüntetők is derekasan helytállnak, teszik a dolgukat, időnként még hangosabbak is, de súlyban és háttértámogatásban abszolút nincsenek pariban. A katolikus vallásnak Lengyelországban társadalmilag döntő tömegbázisa van. És ez már túlmutat bárminemű trón-oltár szövetségen!
EGY LÉLEGZETVÉTELNYI ÖSSZEFOGLALÁS
A harangok tehát hangosan zúgnak Lengyelhonban, de nem teljesen egyformán szólnak. Az erős, tiszta ütések közé időnként fals hangok is kerülnek. A harang nyelve pedig időnként visszakérdez.
A Lengyelországi Katolikus Egyház nagy, erős, tradicionális, nemzeti, egyben jelentős nemzetközi befolyással bíró, mindamellett színes, változatos, kontraverzióktól sem mentes intézmény és társadalom. Hol konzervatív, hol modern. Hol előre visz, hol hátrahúz. Hol lelkesedve, hol kételkedve és ellenállva keresi az utat Szent II. János Pál pápa tanításától a ferenci reformokig. Bátor, kritikus, de egészen biztosan nem egységtörő. Léte a sokszínűen keresztény Európa garanciája, jobban, mint bármilyen kerítés.
KÖSZÖNET NYILVÁNÍTÁS
Ez a cikk sem jöhetett volna létre drága lengyel feleségem, Monisia segítő súgása nélkül, aki – hitem és reményeim szerint – már valahol a meg nem tapasztaltban, az Istenhez közelebbi dimenziókban láthatja egyre tisztábban azt, amit mi, az itt megtapasztaltban csak „tükör által, homályosan”.
HEGEDŰS ZOLTÁN
közgazdász, MBA (Master of Business Administration), vezetőképző tréner
korábban multinacionális cégek kelet-európai felső vezetője
keresztény szemléletű menedzserkönyvek és tanulmányok szerzője
Olsztyn – Törökbálint
[1] http://wiadomosci.dziennik.pl/wydarzenia/artykuly/527447,biskup-pieronek-papiez-franciszek-cennik-za-sakramentyrelacja.html (letöltve: 2018. 05. 01.).
[2] http://wyborcza.pl/1,134154,20203194,kardynal-nycz-papiez-franciszek-klopotliwy-dla-polskich-ksiezy.htm; vagy https://oko.press/nycz-swieccy-lubia-franciszka-bardziej-niz-ksieza/ (letöltve: 2018. 05. 01.).
[3] http://natemat.pl/120415,abp-gadecki-ostro-krytykuje-watykan-kiedy-wiec-schizma-prof-mikolejko-biskupi-nie-maja-odwagi-ale-to-dopiero-poczatek#comments-120415 (letöltve: 2018. 05. 01.)
[4] https://wiadomosci.onet.pl/opinie/franciszek-zaskoczyl-polskich-biskupow-maja-teraz-powazny-problem-opinia/ ml331j1 (letöltve: 2018. 05. 01.
[5] http://katolikusvalasz.blog.hu/2017/10/20/megerkezett_a_lengyel_puspoki_kar_hivatalos_utmutatasa_az_amoris_ laetitiahoz (letöltve: 2018. 05. 01.).
[6] http://www.correctiofilialis.org/ (letöltve: 2018. 05. 01.).
[7] http://www.kurierlubelski.pl/wiadomosci/lublin/a/zarzucaja-papiezowi-szerzenie-herezji-w-tym-byly-pracownik-kul,12520420/ (letöltve: 2018. 05. 01.).
[8] www.kereszteny.mandiner.hu/cikk/20170924_eretnekseget_ad_utat_ferenc_papa_teologusok_szerint (letöltve: 2018. 05. 01.).
[9] http://www.newsweek.pl/polska/spoleczenstwo/krakowski-ksiadz-modlil-sie-o-smierc-franciszka-jest-reakcja-biskupa,artykuly,424935,1.html (letöltve: 2018. 05. 01.).
[10] Siegmar, Berthold, Papok lázadása a pápa ellen (ford. Wildmann János), Egyházfórum, XXX. (V. új) évf., 2015/2, 20–24 (letöltve: 2018. 05. 01.).
[11] http://natemat.pl/120415,abp-gadecki-ostro-krytykuje-watykan-kiedy-wiec-schizma-prof-mikolejko-biskupi-nie-maja-odwagi-ale-to-dopiero-poczatek (letöltve: 2018. 05. 01.).
[12] http://katolikusvalasz.blog.hu/2018/02/21/marx_biboros_nem_inditvanyoztam_a_meleg_parok_megaldasat_csak_a_ lelki_buzditasukat (letöltve: 2018. 05. 01.).
[13] https://makowski.blog.polityka.pl/2018/01/02/pis-i-kosciol-ramie-w-ramie/ (letöltve: 2018. 05. 01.).
[14] http://www.newsweek.pl/polska/pis-kosciol-wybory-anachronizm-newsweek-pl,artykuly,367039,1.html (letöltve: 2018. 05. 01.).
[15] https://opole.onet.pl/biskup-opolski-andrzej-czaja-krytykuje-pis-i-po/cdte78 (letöltve: 2018. 05. 01.).
[16] http://www.tokfm.pl/Tokfm/7,103454,22148353,dyktature-mamy-bp-pieronek-o-rzadach-bezprawia-i-niesprawiedliwosci.html (letöltve: 2018. 05. 01.).
[17] http://www.gloswielkopolski.pl/wiadomosci/poznan/a/poslowie-pis-nie-damy-sie-przekonac-kosciolowi-chodzi-o-slowa-arcybiskupa-gadeckiego-o-uchodzcach,12854718/ (letöltve: 2018. 05. 01.).