Megjelent az Egyházfórum 2013/1. számában
Habakuk próféta fenyegető álmot látott. Elment hát Jójákim királyhoz, hogy elmondja neki Isten üzenetét. A nép elé is kiállt, s megjövendölte, hogy kegyetlen és vérszomjas barbár sereg támad, s rabláncra fűzik majd Júda és Jeruzsálem népét, mint ahogy lerombolták Ninivét a babiloniak és a médek.
A király, bár tudta, hogy a történelem kerekét Isten keze forgatja, s látta, hogyan csapnak össze országa körül az idegen hatalmak, csendre és nyugalomra intette őt. Titkon arra gondolt, hogy a próféta is tévedhet, vagy Isten megszánja a népét és őt magát.
A próféta azonban nem nyugodott bele a tétlen szemlélődésbe, hiszen látta, hogy amint végetért az asszírok uralma, az egyiptomiak ellenőrzésük alá vonták a Közel-Keletet, de a babiloni koronaherceg, Nebukadneccar Kardermisnél legyőzte őket, és ki kellett üríteniük az elfoglalt területeket. Habakuk tudta, hogy a hatalomban nincs holttér, a politikában nincs üres terület. Amint az egyik fél meggyengül, vagy akár csak meggyengülni látszik, azonnal a helyébe lép a másik, és kegyetlen következetességgel gyakorolja a hatalmát. Látta, hogy Jójákim királyra nem számíthat népe védelmében, egyenesen Istenhez fordult segítségért.
– Meddig kell még kiáltanom, Uram, miért nem hallgatsz meg? – fohászkodott. – Kiáltok hozzád az erőszak miatt, de nem segítesz! Miért kell látnom a romlottságot, és néznem a nyomorúságot? Erőszak és önkény vesz körül. Folyik a per, és új viszály támad. Azért nem érvényesül a Te törvényed, mert soha nem hoznak igaz ítéletet, mert a bűnös kijátssza az igazat. Mióta Jósiás király meghalt, oda a jog, oda az irántad érzett tisztelet. Jójákim maga mutatja a példát a bűnre, az erőszakra, és romlásba taszítja a népet. A történelem is a visszájára fordult, mintha a bűnösöket óvnád az igazakkal szemben… Kérlek, ha nem így van, cáfolj rám, Uram!
És szólt az Úr:
– Nézzétek a népeket, és lássatok, ámulva csodálkozzatok! Most útnak indítom a káldeusokat, ezt a kegyetlen, szilaj népet. Bejárják ők ezt a széles földet, birtokukba veszik a hajlékokat, melyek nem az övék. Félelmetes ez a nép. Önmaga szabja meg törvényeit és méltóságát. Lovai gyorsabbak a párducoknál, és vadabbak a pusztai farkasoknál a lovasai. Mind erőszakos szándékkal jön, arcuk csak előre néz, s annyi foglyot ejtenek, mint a fövény homokszemei. Csúfot űznek a királyokból, kinevetik a hatalmasságokat. Nem állhat nekik ellen sem emberi erő, se sánc, erőd, mindent legázolnak. De vétkesek ők, mert saját erejüket istenítik. Bálványimádó, barbár e nép.
– Uram, ősidőktől fogva Te vagy az én szent Istenem. Nem fogunk meghalni, azt Te nem engedheted! Szemed tiszta, nem nézheti a rosszat, nem engedheted meg az elnyomást. Miért nézed hát el a hűtlenséget, miért hallgatsz, amikor a bűnös tönkreteszi a nála igazabbat?
Habakuk várt, egyre csak várt Isten parancsára. Mit kell tennie? Kiállni a nép elé, és elmondani újra, meg újra, hogy bánják meg bűneiket, és térjenek vissza az igaz útra, amit az Úr Mózesnak kijelölt? Vagy kemény szavakkal egyenesen a király elé kell állni, s arcába vágni a vétkeit? És eljött az újabb álom, a törvény, melyet írásban kell rögzíteni, hogy látva lássa a nép. A hódítók pusztulását hirdeti, meg az igazak jutalmát, akik a próbatételt túlélhetik. Megkereste hát a kőfaragót, és kőtáblába vésette a törvényt.
„Az elbizakodott ember nem őszinte lelkű, de az igaz ember a hite által él.” Ez volt az egyikre írva. A másikra ez került:
„Bizony a bor megcsal, nagyhangúvá lesz a férfi, nem nyug- hatik. Szélesre tárja a torkát, mint a sír, telhetetlen, mint a halál, magához ragad minden nemzetet, magához gyűjt minden népet.”
Az ítélet beteljesedett. Két generáción át nyögte Izrael népe a Babiloni Birodalom igáját. Hullott a vér a csatamezőn, hullott a deportált népek fiaiból álló rabszolga sereg a babiloni városok építésénél. Asszonyok, lányok sikolya, gyerekek zokogása kísérte a birodalom nagyjainak gazdagodását. Habakuk ekképp jegyezte föl népe szenvedéseit, és Nebukadneccar dőzsölését:
Jaj annak, aki a házába tisztességtelen hasznot gyűjt, aki a fészkét magasba rakja, hogy megmenekülhessen a fenyegető veszedelemtől! Házad gyalázatára vált, amit terveztél. Önmagad ellen vétkeztél, amikor sok népet tönkretettél, mert a kő is kiáltoz a falból, és a tetőgerenda válaszol neki. Jaj annak, aki vérontással épít várost, aki álnoksággal emel várat!
A Seregek Ura így határozott: amiért a népek fáradoznak, azt a tűz pusztítja el, amiért a nemzetek fáradoznak, az semmivé válik. De a föld tele lesz az Úr dicsőségének ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja.
A hódítók letarolták a Libanon-hegység erdeit, hogy palotákat emeljenek uraiknak, s templomot építsenek belőle isteneiknek. Az udvar emberei unaloműzőként kiirtották a környék vadjait.
„A Libanon ellen elkövetett erőszak visszaszáll rád – írja Habakuk. – A vadállatok kipusztítása miatt majd te is rettegni fogsz. Te emberek vérét ontottad, és erőszakosan bántál országokkal, városokkal, és a bennük lakókkal.”
Végül Isten erejéhez fordul.
„Jaj annak, aki a fának mondja; Ébredj! És a néma kőnek; Kelj föl! Adhat-e bármelyik útmutatást? Arannyal, ezüsttel ugyan be van borítva, de semmilyen lélek nincs benne! Az Úr azonban ott van szent templomában; csendesedjék el előtte az egész föld!”
– Badarság! – mondta Jójákim király. – Dobjátok ki ezt az eszementet, és gondoskodjatok róla, hogy ne uszíthassa ellenem a népet! A babiloniak meg az egész világra törnek, a mi földünk túlzottan kis falat nekik.
Habakuk csak ült a kőtáblái mellett, s látta, mint nyargalnak át a mezőn a babiloni lovasok, s hajtják el rabszíjra fűzve a férfiakat. Látta, a megbecstelenített asszonyokat, az éhségtől szenvedő gyermekeket, és égre emelt karral fohászkodott. – Uram, küldd rájuk a dögvészt, és rendítsd meg a földet a talpuk alatt!
*
Bálint épp olyan gazda volt, mint a többiek a faluban. Talán annyiban különbözött tőlük, hogy ritkábban látogatta meg a kocsmát, mint a barátai. Azoknak is volt szőlőjük a domboldalon, boruk a pincesoron. Nem is azért mentek oda, mert a kocsmárosnak jobb bora volt, hanem a társaság miatt. Hogy megmutassák, ki milyen legény a gáton, elhúzassák a cigánnyal a nótájukat, és alkalom adtán, úgy félrészegen, megtapogassák a kocsmárosné tomporát. Ez volt a mindennapi szórakozásuk. Csak vasárnaponként mentek át istentisztelet vége, meg az ebédidő között a templommal szemközt lévő nagy kocsmába, hogy megbeszéljék a világ dolgait, míg az asszony az asztalra készíti a tyúklevest. Többnyire a kántor, a Szabó Lajos, meg Bálint vitték ilyenkor a szót, mert nekik járt a pesti újság. Ez a Bálint meg még a Gazda Kör könyvtárába is bejárt olvasnivalóért. A keresztanyja volt a könyvtáros. Főleg télen olvasgatott a petróleumlámpa fényénél, amikor ellátta az állatokat, és az asszony is aludni tért. Néha olyanokat mondott, hogy a barátai szeme-szája elállt tőle. Afrikai négerekről, meg amerikai cowboyokról mesélt. El is nevezték ügyvédnek a nagy esze után. Az ifjabb legények már a nevét se tudták, csak úgy emlegették, hogy az ügyvéd Bálint bácsi.
– Azt hiszem, újra háború lesz – mondta két kisfröccs között az egyik vasárnap délelőtt kevéssel fél tizenkettő előtt a kocsmai asztalnál Szabó Lajos. A németek nem nyugszanak bele a vereségbe.
– Lehet – bólintott rá egyetértően Bálint, az ügyvéd. – Olyan ez, mint egykor Egyiptom, meg a babiloniak. Habakuk próféta megjövendölte. Nem hittek neki, aztán jött a fogság.
– Kicsoda? – néztek rá sandán a barátai.
– Habakuk. Ha olvasnátok a Bibliát, ti is tudnátok, ki volt az.
– De nagyra vagy vele – húzta el a száját egyikük. – Minden vasárnap abból prédikál a tisztelendő úr, miért kételkednénk a szavában? Te ellenőrzöd, amit a szószékről beszél?
– Nem én, csak érdekes, ahogy ismétli magát a történelem. Akkor is így kezdődött, két és félezer éve. Mindig a nagyhatalmak robbantják ki a háborút, és a kicsik látják a kárát. Látom, naponta masíroztatják itt is a suhanc kölyköket. Leventék fapuskával… Aztán ha netán kitör a háború, vajon hányan jönnek vissza közülük?
Alig telt el egy hét, a kisbíró, Virágh Jakab beszólt Bálint udvarára, hogy menne már be a községházára, a főbírónak, Dani Gáspárnak lenne néhány szava hozzá.
– Hívattál, Gáspár? – kopogott be az ajtón.
– Hívattalak, de csak úgy barátilag – kínálta hellyel a másik. – A Habakuk miatt. Azt beszélik az okos népek, hogy a kocsmában valami Habakuk nevű emberrel riogatod őket. Háborút jövendöltök a kántorral, meg efféléket mondanak. Mi bajod neked a leventékkel? Olyan korú fiad nincs is, aki köztük lenne.
– Nekem ugyan nincs, de te is újságolvasó ember vagy, Gáspár. Aki érti a szót a sorok között, tudhatja, hogy nagy baj közeleg. Habakuk is tudta…
– Hagyd már a fenébe azt a szerencsétlen Habakukot! Nem a mi dolgunk. A leventék gyakorlatoztatását meg fentről rendelték el. Végre kell hajtani. Túl kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy beleüssük az orrunkat a nagypolitikába.
– Lehet, hogy így van Gáspár, lehet, de én látom, hogy sok szenvedés jön ránk, és valahogy meg kéne óvni ezeket a nagyszájú hősöket a pusztulástól.
– Rémeket látsz, Bálint. Menj szépen haza, tedd a dolgodat, az ország sorsát meg bízd azokra, akik értenek hozzá. – Aztán, amikor elment, fejcsóválva még hozzátette – te Habakuk, vagy ki a fene…
Nem tudni, ki hallotta meg az utolsó szavakat, de tény, hogy attól kezdve már nem ügyvédnek, hanem Habakuknak csúfolták Bálintot. És természetesen úton-útfélen kinevették a látomásaiért. Csak akkor hökkentek meg kissé, amikor a postás Jani elkezdte kézbesíteni a sasos behívókat. Aztán meg jöttek a Don-kanyarból a gyászjelentések. – De hiszen erről beszélt Habakuk is – mondogatták az istentisztelet utáni fröccsözésnél a falusiak. – Uram Isten, mi jöhet még? Akár a kenyerünket is elvehetik ezek az istentelen barbár hordák…
Valóban jöttek, és nemcsak a kenyerüket vették el. Lóháton jöttek, nyakukban dobtáros géppisztollyal. Riadt szeműek voltak és kegyetlenek. Előbb lőttek, aztán kérdezték, ki vagy. Asszonyok, lányok szemérme vérbe tiporva, a pincében puskatussal csapolt hordók, szuronnyal szabdalt zsákokból szétfolyt a mag… A piactéren gyűltek a járni még képes emberek. „Málenkij robot” mondták, és Szibériába indult a marhavagon.
– Bálványimádók – mondta a kántor. – A parancsnok zsebében ott a Lenin szobor. Azt istenítik, meg Joszifot, a Sztálint, és úgy félik őket, mint keresztyén ember az ördögöt.
– Isten Babilont is megbüntette a vétkeiért – bólintott Habakuk Bálint. – Meglásd, a dögvész őket is eléri. Csakhogy a mi vétkünket megbocsátotta-e, vagy most jön a negyvenévi pusztai vándorlás, hogy megtisztuljon a nép? Két emberöltőn át tartott a babiloni fogság…
Habakuk nem érhette meg a szabadulást, ahogy Bálint sírján is elhervadtak a virágok, mire kivonult a barbárok hada. S az új nemzedék elkezdte a múltat vallatni; ki, hol, mikor, hogyan követte el a hibát, netán a bűnt, amiért vezekelni kellett. A bíró csak azt tette, amit a hivatala megkövetelt. Az ő elöljáróit se illeti kritika, hiszen a nép felkent, szabadon választott vezetői voltak. Ki hát a vétkes, kire szálljon az átok? Nem maradt más, mint Habakuk, aki ezt az egészet megjövendölte. Talán nem is lett volna ekkora a vész, ha ott, a kocs- mában két kisfröccs között Bálint nem említi meg Habakuk nevét…
T. ÁGOSTON LÁSZLÓ