A sátán alakja René Girard mimetikus elméletében
Miért kellene egy teológusnak „kívülről” segítséget hoznia, ha olyan, látszólag egyértelmű témáról beszél, mint az angyalok, a bukott angyalok, illetve a sátán léte – kérdezhetné a hitére reflektáló katolikus. Az említett hívőnek ugyanis, figyelve az igehirdetés szavait és olvasgatva a katekizmus lapjait, könnyen az a benyomása támadhat, hogy a katolikus hagyománynak – különösen az újskolasztika óta – minden hitbeli kérdésre precíz, egyértelmű válasza van, és nem szorul rá semmiféle elméletre, találgatásra. A francia-amerikai irodalomtudós és történész, René Girard (1923–2015) mimetikus elmélete ellenben, akármennyire sokat foglalkozik is az evangéliummal, Jézus passiójával és általában véve a kereszténységgel, nem azzal az igénnyel lép fel, hogy teológiai koncepció kívánna lenni, és Girard önmagáról sem állítja, hogy teológiai szaktekintély lenne. Elmélete valójában komplex kultúrantropológia, amelynek recepciója számos területen gyümölcsözőnek bizonyul; a politológiától kezdve az etnológián és a pszichológián át egészen a szociológiáig. A teológiai recepcióért különösen a kitűnő dogmatikus, Raymund Schwager (1935–2004) tett sokat, aki idővel Girard barátja lett, s akivel kölcsönösen gazdagították egymás munkásságát. Mielőtt azonban a mimetikus elmélettel, illetve a címben foglalt kérdéssel foglalkoznánk, vázlatosan át kell tekintenünk, mi is az a „precíz, egyértelmű válasz”, amelyet a katolikus hagyomány a legújabb időkig képviselt a sátán személyével és működésével kapcsolatban.
Tamás Roland
(A teljes cikk az Egyházfórum 2022/2. számában olvasható.)