Megtiszteltetés számomra, hogy a Pax Romana által az általam is tisztelt és szeretett Békés Gellért emlékére rendezett előadás sorozatában előadhatok. Amikor Scharle Péter felkért ennek az előadásnak a megtartására, úgy döntöttem, hogy az engem eszmélésem óta foglalkoztató kérdésről, az erkölcs és vallás, illetve jog viszonyáról beszélek, azon belül is azokról a tapasztalatokról, amelyeket egyrészt már diákéveimben, másrészt gyakorló jogászként szereztem. Az erkölcs és a vallás viszonya kisdiák korom óta foglalkoztat. Noha az erkölcs és a vallás fogalmával nem igen voltam tisztában, de gyakran konfliktust észleltem templomjáró emberek tettei és a vallás parancsai között. Az erkölcs és a jog viszonya csak később került érdeklődésem látókörébe, amikor 1954-ben, a véletlennek köszönhetően az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Karán kötöttem ki. Bölcsészkari felvételi vizsga után értesítést kaptam, hogy a felvételi követelményeknek megfeleltem, de helyhiány miatt nem vesznek fel, ellenben hozzájárulnak ahhoz, hogy más egyetemre jelentkezzek át. Én a pécsi orvosi egyetemet választottam, ám tévedésből nevem és személyi adataim felkerültek a jogi karra átirányítottak listájára is. Akkoriban kevesen jelentkeztek a jogi karokra, toborozták a hallgatókat. Évfolyamunk 20-30%-a más egyetemekről átirányítottakból állt. Azt elhatároztam, hogy ügyész, bíró vagy ügyvéd nem leszek, inkább elmegyek vállalati jogásznak, a vállalatoknál akkoriban keresték a jól képzett jogászokat. Amikor érettségi előtt osztályfőnököm arra kapacitált, hogy az ügyvédi pályát válasszam, sértetten replikáztam, hogy nem akarok fizetett hazudozó lenni.
Témám kifejtése során nem a jog és az erkölcs mibenlétével, annak jogelméleti-filozófiai vonatkozásaival kívánok foglalkozni. Ehelyett néhány példával felidézem, hogy életem során milyen erkölcsi konfliktusokkal találkoztam – mind saját életemben, mind szűkebb és tágabb környezetemben, nem utolsó sorban ügyvédi praxisomban. Nem vagyok sem morálfilozófus, sem jogfilozófus. A témát a tapasztalat oldaláról közelítem meg. Néhány alapvető összefüggést mégis szeretnék felvázolni.
Az erkölcs, mint az ember közösségi létének és szabályainak a foglalata egyidős az emberi együttéléssel. Mibenlétének vizsgálatát már a görög filozófusok magas színvonalon művelték, kutatták az erkölcsi normák eredetét. Az ókori zsidók forrásnak a próféták útján közvetített isteni kinyilatkoztatást tekintették. A kereszténység Jézus és apostolainak tanítására építi normarendszerét, az ókori görög filozófusok ezzel szemben az embernek azt a felismerését tekintik forrásnak, hogy mi a társadalom és az egyén számára a legfőbb jó. Arisztotelész és követői szerint az erkölcsös cselekedet kívánt hatása a boldogság (ez az irányzat az eudemonizmus), mások szerint az etikus cselekvés élvezetekre irányul (hedonizmus) ismét mások a cselekedet erkölcsi értékét a közjó szolgálatában látták (utilitarizmus). Kant szerint léteznek abszolút erkölcsi törvények, amelyeket ő kategorikus imperatívuszoknak nevezett, és ezek feltétlen kötelező normák. Szerinte a legfőbb jó az akarat erkölcsisége. Az ember kötelessége a józan ész és a lelkiismeret szerint törekedni a kategorikus imperatívuszok betartására. A lényeg nem a cselekmény következménye, hanem a cselekvő ember szándéka. Hozzáteszi azonban, hogy a kategorikus imperatívusznak a cselekvő ember csak akkor tud megfelelni, ha szabadon cselekedhet.
Az abszolút erkölcsi normáktól különválik az erkölcsi ideál, vagyis az, hogy az uralkodó közfelfogás éppen mit tekint erkölcsösnek. Az erkölcsi ideál a történelem folyamán térben és időben váltakozó, aminthogy az is váltakozó, hogy az egyes embernek mennyi a szabadsága erkölcsös cselekedet végrehajtásához.
A teokratikus államban a jog és az erkölcs, illetve valláserkölcs fedik egymást. Minden más államformában az erkölcsi normák és a jogi normák ugyan részben fedik egymást, de el is térnek egymástól. A jog részletesen szabályozza az egyének egymáshoz, valamint a közösséghez vagy a hatalom gyakorlójához való viszonyát. A jogi normák egy része technikai jellegű, morális tartalommal nem feltétlen rendelkezik.
Nyilván a felvilágosodás hatására a XIX. század közepén az észak-amerikai kontinensen, Angliában és Németországban vallásoktól független etikai mozgalmak indultak. Létrehoztak olyan vallás-jellegű szervezeteket, amely a tagoktól nem követelt istenhitet. Az USA-ban a szabad egyházak szövetsége (Free Religious Association, illetve Society for Ethical Cultur), a legfontosabb erénynek a méltányosságot, az igazságosságot, az emberiességet, az emberek kölcsönös tiszteletét tekintette. Lényegében hasonló elveket vall az Európában a XVIII. század elején induló szabadkőműves mozgalom. Titkossága és arisztokratikus jellege miatt sok téves hiedelem övezi kezdetektől fogva. Tagjai között uralkodók, államfők, főpapok, tudósok, írók, művészek, többnyire köztiszteletben álló emberek is megtalálhatók voltak. A Habsburg birodalomban 1794-ben betiltották a működését, XII. Kelemen pápa pedig 1737-ben halálbüntetés terhe mellett tiltotta. Az Egyház autoritása megkérdőjelezőjének tekintette a mozgalmat. Ennek ellenére, különösen a protestáns Angliában és a skandináv országokban mindvégig az uralkodóház védelme alatt működött, széleskörű jótékonysági és társadalmi tevékenységet fejtett ki, az Amerikai Egyesült Államokban az elnökök mintegy fele szabadkőműves volt. Az Osztrák-Magyar Monarchiában 1868-tól engedélyezték újra a szabadkőművesek működését, de titokban addig is működött. Szabadkőműves volt Bethlen Gábor, Kazinczy Ferenc, Széchenyi Ferenc, Bacsányi János, Kölcsey Ferenc. Magyarországon 1920-ban ismét betiltották a páholyok működését, 1989-ben alakult újra két páholy. Az elmúlt évtizedben a Szentszék lényegében rehabilitálta a mozgalmat, bár hívei számára nem ajánlja.
JOG ÉS ERKÖLCS VISZONYA
Alapvető különbség, hogy míg az erkölcsi normák betartása döntően önkéntes, a cselekvő ember belátásán múlik – még akkor is, ha a cselekvő ember döntését sokszor, szinte már determinálja a közösség elvárása, az a tudat, hogy a norma megszegését a környezet majd elítéli, annak megszegőjét megveti, addig a jogi norma mögött ott áll a mindenkori hatalom, amely képes a norma betartását kikényszeríteni, megszegését pedig büntetni. Ez feltételez egy szervezett társadalmat a maga intézményrendszerével.
Jog és erkölcs kölcsönhatásban állnak egymással. A jogalkotás forrása és egyben célja a hatalmat gyakorlók érdekeinek az érvényesítése. De forrása az erkölcs is, amennyiben és amilyen mértékig a hatalom gyakorlója nem, vagy nemcsak a saját érdekét, hanem a közjót is kívánja szolgálni. A jogi normák jelentős részének nincs erkölcsi tartalma, racionális társadalmi illetve gazdasági-szervezési funkciójuk van (pl. a közlekedési szabályoknak). Erkölcsi tartalma akkor van egy jogi normának, ha az az emberek, vagy az emberek bizonyos csoportjainak méltányos érdekeit szolgálja vagy sérti. Gyakori, hogy a jogalanyok különböző csoportjai között érdekkonfliktusok vannak egy-egy jogi normával szabályozandó kérdésben, ilyenkor a jogalkotó erkölcsi és – és nem mellékesen politikai – felelőssége, hogy méltányos, a szembenálló érdekeket arányosan érvényesítő megoldást találjon még akkor is, ha a döntés széles körben népszerűtlen. A jó jogalkotás érvényesíti az erkölcsi normákat és ezzel erősíti a közerkölcsöt, az erkölcsi közfelfogást. Az erkölcstelen jogszabály rombolja a közerkölcsöket, de rontja a polgárok jogkövető hajlandóságát is. Ahol sok a korrupció, eltompul az emberek érzékenysége. (A Tocsik-ügy közfelháborodást keltett. Pár év múlva már az 50 vagy 100 tocsik-egységnyi ügyek is csak éppen borzolták a közvéleményt.)
A közerkölcs – a társadalom többsége által elfogadott etikai normák – nem kodifikálhatók és kisebb-nagyobb mértékben folyamatosan változnak, miként az életviszonyok is rohamosan változnak. Ebben az összefüggésben óriási jelentősége van a valláserkölcsnek, különösképpen a számunkra fontos keresztény erkölcsnek, amely forrásánál fogva stabil értékrenden alapszik. A keresztény felekezetek és az egyes hívők felelőssége, hogy saját cselekedeteik mennyire felelnek meg a valláserkölcsi normáknak, és mennyire tudnak ellenállni a valláserkölcsi normákkal ellentétes közfelfogásnak.
Magyarország XX. századi történelmében többször súlyos ellentmondás keletkezett az aktuális erkölcsi ideál és a jogi normák között. Ezeket a konfliktusokat azért említem, mert ha nem is éltem meg őket, de gyermekéveimben és diákéveimben ezek a közvéleményt még nagyon foglalkoztatták, így szűkebb környezetem tagjait is, és számomra ezek az események igen sok erkölcsi problémát vetettek fel.
A továbbiakban felidézem néhány jó és rossz élményemet erkölcsi kérdésekben.
Az első történet: öt éves voltam, amikor Magyarország a háborúba belépett. Édesapám egyik tisztviselő barátja tartalékos katonatisztként szolgált az orosz fronton. Szabadságra utazott haza néhány környéken lakó bajtársával. Teherautón hozták mindazt, amit ott „szereztek”. Szüleim megbotránkozásából tudtam meg, hogy a szabadságos katonatisztek rabolt dolgokat hoztak. Nem értettem, hogy a buzgó templomjáró bácsi hogyan rabolhatott. Az eset jelentőségét három év múlva értettem meg, amikor a szovjet katonák fosztogattak Magyarországon.
Egy másik történet: 1944-ben gyűjtőtáborba vitték a faluban élő öt zsidó család tagjait. Édesanyám nővérének férje állomásfőnök volt egy szlovák határmenti vasútállomáson, amelyen keresztül mentek a zsidókat a megsemmisítő táborokba szállító tehervagonok. Nagynéném suttogva mesélte szüleimnek – amit én kihallgattam – hogy milyen borzalmas körülmények között szállítják a deportáltakat. A csendőrök kezdetben még megtűrték, hogy nagybátyám utasítsa a vasutasokat, hogy a vízért könyörgőknek vizet adjanak, de hamarosan ezt is durva fenyegetéssel megtiltották. Nagyobb volt a döbbenetem, amikor az év végén édesapám suttogva hozta a hírt, hogy az angol rádió közlése szerint a deportált zsidókat megölik és elégetik. Tudtam, hogy sokan nem szeretik a zsidókat, gyakran hallottam, hogy szidalmazzák őket. 8-10 évesen rettenetesen sajnáltam őket. Nem értettem azt sem, hogy deportálásuk előtt a néhány házzal odébb lakó idős Groszman házaspárnak nagymamám és édesanyám miért a kerteken keresztül visznek este sötétben élelmet.
Apai nagyszüleim egy részben svábok lakta faluban éltek. 1945 januárjában a község fiataljait – a 18-35 éves férfiakat és nőket – közöttük apai nagynénémet kényszermunkára a Szovjetunióba deportálták. 32 hónapot töltöttek ott, nehéz testi munkát végeztek, nyomorúságos körülmények között. Egyharmad részük nem élte túl a megpróbáltatásokat. Azt értettem, hogy mindez a győztes fél bosszúja, de nem értettem, hogy miért kell védtelen fiatalokon bosszút állni (nota bene: a faluban egyetlen volksbundista volt, de az sem csinált semmit, nem is görbült meg a haja szála sem.). Az különösen érthetetlen volt számomra később, hogy nagynénémnek ezt miért kellett titkolnia, káderlapján ez miért szerepelt negatívumként. Ha csak azért nem, mert a személyzetisek jól sejtették, hogy akivel ez megtörtént, az számukra nem lehet megbízható, az nem azonosulhat a rendszerrel.
Igen súlyos morális probléma, hogy a magyar társadalom nyilvánosan nem vitatta meg és nem tisztázta a náci korszak szörnyűségeivel kapcsolatos felelősséget. Az egyik – szüleimmel baráti viszonyban lévő – piarista tanárunktól kérdeztük, miért nem lehet megbeszélni a zsidóság elpusztításának kérdését. Számomra érthetetlenül riadtan mondta, hogy ezt a hatóságok nagyon nem vennék jónéven. A konviktusi épület egyik szárnyában székelt az Állami Egyházügyi Hivatal megyei szervezete. Tanárainkat állandóan figyelték. Ennek ellenére képtelen voltam megérteni, miért kell erről a kérdésről hallgatni. Tragikus, hogy felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek jelentős hányada annyira tájékozatlan, hogy még a Holocaust tényének tagadásának is hitelt ad. Tudjuk, hogy a kommunista diktatúra azért nem engedte a Holocausttal kapcsolatos felelősség feltárását, mert elkerülhetetlenül terítékre került volna a szovjet uralom rémtetteinek a kérdése is.
Mind a náci, mind a kommunista diktatúrával kapcsolatosan felmerül keresztény felekezetek vallásukat gyakorló tagjainak, de különösen vezetőiknek a valláserkölcs alapján vizsgálható felelősségének a kérdése. Pontosan lehet tudni, hogy ott, ahol az egyházi méltóságok példamutatóan viselkedtek, sőt szószékről tiltották híveiknek a gaztettekben való közreműködést, ott a kisnyilasok sokkal kevésbé voltak aktívak.
A Rákosi Mátyás és Kádár János nevével fémjelzett időszakok törvénysértései, az állampolgárok tömegei ellen elkövetett atrocitások széles körben ismertek. Érdemes azonban áttekinteni, hogy ebben a két periódusban hogyan viszonyult egymáshoz a jog és az erkölcs. Normális viszonyok között ahol a jog az erkölcs keretei között alakítja ki a normáit, a kettő pozitív kölcsönhatásban van egymással. A szóban forgó két korszakban a jogrendszer, a jogi normák rombolták az erkölcsöket, a hatalom gyakorlói által diktált és széles körben elfogadtatni kívánt destruktív erkölcsi normák szerepet játszottak a jogrendszer torzulásában, a kölcsönhatás negatív volt. A kádári korszak sokak szerint a Rákosi korszakhoz képest ugyan kevésbé volt brutális a forradalom leverése utáni években, de morálisan talán rombolóbb volt, mert összemosta a morálist és az amorálist, korrumpálta a társadalmat.
A sztálinizmus idején a hatalom által diktált erkölcsi normák legitimálták az embertelen jogalkotást és jogalkalmazást, az állampolgárok jogainak lábbal tiprását. Osztályharcot és gyűlöletet hirdettek az uralkodónak deklarált munkás és szegényparaszti osztályok ellenségeivel szemben. Valójában az úgynevezett uralkodó osztálynak (mármint a munkásoknak és szegényparasztoknak) semmi köze nem volt a hatalomhoz, a hatalmat egy szűk pártapparátus klikkje gyakorolta szovjet szuronyokra támaszkodva. Az osztályellenségnek gyűlölet és üldöztetés volt az osztályrésze. Jellemző apróság: a börtönökben falragasz emlékeztette a börtönőröket a feladatukra: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!”. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán kiadott etikai példatárban gyöngyszem a következő kérdés: „Mikor nem bűn az anyagyilkosság? Válasz: Ha az anya osztályárulóvá válik.” Ez a szörnyű kiadvány még az 1970-es évek elején is forgalomba volt mindaddig, amíg Eörsi István az Élet és Irodalomban meg nem glosszázta és karikírozta, miszerint az elnyomó arisztokráciához tartozó anya, ha a jogaiért küzdő munkásosztály mellé áll, akkor osztályáruló, arisztokrata csemetéje pedig erkölcsös tettet hajt végre, ha megöli… (Ez a glossza nagy derültséget váltott ki, pedig véresen komoly kérdés, hogy ilyen primitív ostobaság egyetemi tankönyvben szerepelhetett.)
Az igazságszolgáltatás is az osztályharc eszközévé vált, ennek rendelték alá a jogalkotást, de a bíróságokat is, amelyek konkrét ügyekben még a rendszer jogszabályai által papíron biztosított jogaiktól is megfosztotta az érintetteket. Egy művelt jogász, évtizedek óta meggyőződéses kommunista, aki az ötvenes években a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese volt – a 70-es években írt önéletrajzában bűntudattal írja, hogy a kommunisták hatalomátvétele után ő verte a bírák fejébe, hogy az ítélet alapjául szolgáló jogforrás nem a törvény, hanem elsősorban „a dolgozó nép forradalmi jogtudata”. Felelősséget érzett azért, hogy ily módon sikerült szétverni azt a magyar igazságszolgáltatást, amely az két világháború között korrektségében csak az angolhoz volt mérhető. Szerinte emberöltők kellenek, amíg a bírói szervezet a mentális torzulást kiheveri.
A közerkölcsöt rombolta a magántulajdon semmibevétele is. Így gyorsan szinte erénnyé változott a hetedik és a tízedik parancs megszegése. Korábban akit lopásért elítéltek, megszégyenült. Néhány év múlva közsajnálat övezte. Az állami tulajdonból a szocializmus éveiben lopni már majdnem sikknek számított. Ez máig hatóan romboló hatású a közerkölcsben.
1958 őszén, amikor ügyvédjelöltként szakmai pályafutásomat az egyik gyöngyösi Ügyvédi Munkaközösségben elkezdtem, egy megfélemlített ügyvédi karba csöppentem. Az ügyvédet eskü kötelezi, hogy a jogszabályokat betartja és minden törvényes eszközzel érvényesíteni igyekszik megbízója érdekeit. Hamarosan tapasztaltam, hogy néhány idős kolléga bizonyos ügyekben nem mert a magyar állammal, a termelőszövetkezetekkel, vagy más hatósággal szemben képviseletet vállalni. Nem csoda, rossz emlékeik voltak az előző tíz évből. 1958 szeptemberében – éppen munkába állásom időpontjában – az ország összes ügyvédeinek mintegy egynegyedét kizárták a kamarákból konkrét indoklás és jogorvoslati lehetőség nélkül, politikai megbízhatóságuk vizsgálata alapján. Az ügyvédi kar meg volt félemlítve. Ostoba módon én sem akartam a falnak menni, de ki akartam tapogatni, hogy hol vannak a láthatatlan falak, meddig lehet elmenni. A tájékozódásban nagy segítségemre volt egyik principálisom, Bourdeaux Ottó ügyvéd kolléga, aki mellesleg néhány év múlva disszidált és jezsuita szerzetes lett. Hamarosan felhatalmazott arra, hogy az ő helyetteseként önállóan vállaljak ügyeket, még a bélyegzője használatát is megengedte nekem – természetesen teljesen szabálytalanul. Így vállalhattam az ő neve alatt kényes ügyekben is képviseletet, pl. egyéni gazdálkodóknak termelőszövetkezetek elleni kártérítési pereit, nem is kis volumenű ügyekben. Az egyik nagybefolyású termelőszövetkezeti elnök ismételten feljelentett az Ügyvédi Kamaránál és az Ügyészségnél, de a nyilvánvalóan alaptalan feljelentést elutasították. Az 50-es évek végétől a bírák már csak kivételesen kaptak utasítást, vagy kivételesen érzékeltették velük, hogy milyen döntést várnak el tőlük, de hajuk szála sem görbült, ha az elvárásnak nem tettek eleget. Az más kérdés, hogy ha a bíróság vezetője eleget akart tenni valamiféle külső elvárásnak, a kényesebb természetű ügyet olyan bíróra szignálta, aki kifejezett felkérés nélkül is tudta, mit várnak tőle. Ebben az időben már – különösen polgári peres ügyekben – nagymértékben a bírósági vezetők és a bírák egyéni tisztességén múlott, hogy korrekt ítélet született-e egy-egy perben.
1963-ban egy kényes büntetőügyben kaptam megbízást. Az ügy kihívás volt a számomra. Intellektuális bűncselekmény miatt emeltek vádat a magasan kvalifikált szakember elsőrendű vádlott ellen és a képzetlen segédmunkás másodrendű vádlott ellen. A cselekmény értelmi szerzője az elsőrendű vádlott volt. A másodrendű vádlottat védtem, aki szabadlábon védekezett, az elsőrendű vádlottat az eljárás megindításakor letartóztatták, állásából elmozdították. Az elsőfokú bíróság az elsőrendű vádlottat 2 év és hat hónap letöltendő börtönre, védencemet hat hónap letöltendő börtönre ítélte. Mindkét vádlott fellebbezett. A fellebbezési tárgyalás előtt a Legfőbb Ügyészség nyomozócsoportja rendhagyó módon pótnyomozást folytatott le az ügyben és annak eredményeként az ügyész a fellebbezési tárgyaláson az elsőrendű vádlott felmentését indítványozta arra hivatkozással, hogy bűnössége nem bizonyítható. Az elsőrendű vádlottat még a fellebbezési tárgyalás előtt szabadlábra helyezték és munkahelyére azonnal visszavették. Nyilvánvaló volt számomra, hogy az elsőrendű vádlott befolyásos körök védelmét élvezi. A másodfokú bíróság az első fokon megállapított tényállást a törvény szerint nem változtathatta meg, ezért az ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságnak újra kellett az ügyet tárgyalnia. Ekkor felkeresett védencem egyik hozzátartozója és elmondta, hogy megtalálta azt az eredeti okiratot, amit már az első nyomozati szakban a rendőrség több helyen tartott házkutatások alkalmával keresett, és amely okirat kétséget kizáróan bizonyította az I. r. vádlott meghatározó szerepét és felelősségét. Megállapodtunk ügyfelemmel, hogy ezt az okiratot csak az utolsó pillanatban fogjuk felhasználni. Erről mit sem tudva felkeresett az elsőrendű vádlott egyik hozzátartozója. Figyelmeztetett, tudják, hogy évek óta eredménytelenül kérem az ügyvédi kamarai felvételemet, és nem növeli az esélyeimet, ha megnehezítem az elsőrendű vádlott helyzetét.
Egy percig sem volt kétséges, hogy az okiratot védencem érdekében fel kell használnom, de nem volt mindegy, hogy miként. Mentő ötletem támadt. A tárgyalás berekesztése előtt a bíró feltette a kötelező kérdést, hogy van-e valakinek még bizonyítási indítványa. Kértem a bírót, hogy hadd tegyek fel egy kérdést, mert tanácsra van szükségem. Az elnök csodálkozott, de helyt adott kérésemnek. Elővettem az okiratot, kezemből ki nem adva megmutattam neki, és tanácsát kértem, hogy becsatoljam-e. Ő elolvasta, majd rám förmedt: „Ezt be akarja csatolni?!” Szándékosan zavartan válaszoltam: „Azt hiszem, nincs jelentősége az ügyben, nem csatolom be.” Még aznap kihirdették az ítéletet: az elsőrendű vádlottat bizonyíték hiányában felmentették, minden felelősséget védencemre terheltek, de csak három hónapi feltételesen felfüggesztett börtönre ítélték. Védencem boldogan bejelentette, hogy fellebbezni nem kíván, az ítéletet tudomásul veszi. Senki nem fellebbezett. Lehet etikai szempontból elemezni az ügyet.
A hatvanas évek közepéig tucatnyi pert folytattam le az Országos Társadalombiztosítási Igazgatósággal szemben nyugdíjjogosultság megállapítása ügyében. Ezekben az években érték el a nyugdíj korhatárt azok a valamikori mezőgazdasági kétkezi dolgozók, akik az 1945-ös földreformig nagybirtokokon voltak zsellérek, illetve erdei munkások. Munkáltatójuk 1939. január 1. után köteles volt társadalombiztosítási járulékot fizetni javukra az Országos Mezőgazdasági Biztosító Intézetnél. A munkáltatók többnyire le is rótták a járulékot. 1945 után ezek az emberek a földreform során egyéni gazdálkodóvá váltak, és 1959-ig saját földjükön gazdálkodtak, amíg be nem terelték őket a termelőszövetkezetekbe. Többségük 14 éven át nem állt munkaviszonyban, társadalombiztosítási járulékot sem fizetett. A törvény szerint, aki több mint öt éven keresztül nem állt társadalombiztosítási jogviszonyban, az ötéves megszakítás előtti szolgálati idejét elvesztette nyugdíjjogosultság szempontjából. Ezek a szerencsétlen emberek a termelőszövetkezetben nem tudták már a nyugdíjjogosultsághoz szükséges minimálisan 10 évet ledolgozni. Perben azonban bizonyítani lehetett – legfeljebb két év időtartamra –, hogy 1945 és 1959 között dolgoztak biztosítási kötelezettség alá eső jogviszonyban. Részletesen volt szabályozva, hogy mely jogviszonyok minősülnek biztosítási kötelezettség alá esőnek, pl. a részes aratás igen, a részes szénégető munka vagy részes fakitermelői munka nem, stb. Diplomatikusan rávezettem őket, hogy hazudjanak. Elmagyaráztam, hogy milyen munkavégzések vehetők figyelembe. Már párnapos napszámos munka is megszakította az elévülést.
Időnként feltettem magamnak a kérdést, hogy erkölcsös-e amit teszek. Mellesleg megjegyzem, hogy az ügyvédi honorárium a döntésemben nem játszott szerepet, mert ezekben az ügyekben szimbolikus összegeket kértem. Ennek dacára időnként foglalkoztatott a kérdés, hogy ilyen ügyekben a cél szentesíti-e az eszközt. Vallottam és vallom, hogy veszélyes dolog önmagunknak felmentést adni a törvényszegés vétke alól, ám azt is, hogy bizonyos konkrét esetekben az igazságosság és a méltányosság érvei erősebbek a törvényesség melletti érveknél. Római jogi regulával véltem igazolni önmagamat, miszerint: „summum ius, summa iniuria” (azaz: a legnagyobb jog a legnagyobb igazságtalanság).
Van egy eklatáns példám az erkölcsi bátorságról. Nemrég elhunyt szeretett barátunk Szalai Pál filozófus – amúgy elkötelezett szociáldemokrata gondolkodó – a 80-as évek közepén kétségbeesve keresett fel. Egy nagy titokba avatott be: Libertárius álnéven rendszerellenes írásokat publikált szamizdat kiadásban. Ezeket élvezettel olvastam, és nagyon sokan tudtuk – így nyilván az illetékes hatóságok is tudták – hogy ki rejtőzik a Libertárius név mögött. Pali feltételezve, hogy erről nem tudok, beavatott a titokba, de kérte, hogy ezt szigorúan ügyvédi titokként kezeljem. Meggyőződése volt, hogy hamarosan le fogják tartóztatni, és kérdezte, hogy fogom-e vállalni a védelmét. Nagyon félt a letartóztatástól. Nem mondtam el, hogy mindenki tudja, ki rejlik az álnév mögött, de megkérdeztem tőle, ha ennyire fél, miért ír. Felháborodva válaszolt: persze nagyon fél, de ez nem ok arra, hogy ne írjon. Az a bátor ember, aki fél, de le tudja a félelmét küzdeni. Aki nem fél, az tulajdonképpen nem bátor, hanem vakmerő.
Többféle ügyben és számos esetben találkoztam kimagaslóan etikus magatartású emberekkel a legnehezebb helyzetekben is. Az igazságszolgáltatás – talán pontosabban: jogszolgáltatás – régi alapelve, hogy büntetőügyben senki nem köteles önmagára nézve terhelő vallomást tenni, joga van tagadni, de az büntetendő, ha mást hamisan vádol. Számtalanszor tapasztaltam, hogy dörzsölt vagányok szemrebbenés nélkül tagadtak, és megúszták a felelősségre vonást, míg az értelmiségiek többsége igyekszik megőrizni a szavahihetőségét, és legfeljebb árnyalja vallomásában a valóságot, de csak nehezen tudja megtenni, hogy a nyilvánvaló valóságot letagadja. Márpedig a büntető bíróságok a nyilvánvaló tagadással szemben sem marasztalhatják el a vádlottat, ha egyéb bizonyíték nem áll rendelkezésre. Kérdés, hogy etikus-e ez a szabály? Nincs itt most idő, hogy ennek elemzésébe bocsátkozzak, de mindenkit meg szeretnék nyugtatni, hogy a szabály igenis etikus. Konkrét ügyben ugyan nem az igazság érvényesülését szolgálja, de ha nem ilyen lenne a szabály, abból sokkal gyakrabban és sokkal nagyobb hátrány származna a közjóra. Legalábbis így van, ha igaznak fogadjuk el azt a több százéves elvet, hogy inkább fusson száz bűnös, mint bűnhődjön egyetlen ártatlan.
Tiltott iratok, röplapok miatt eljárás alá vont barátaink többnyire már tudták, hogy mit kell válaszolni arra a kérdésre, hogy kitől kapta és kinek adta tovább az izgató irományt. A kötelező válasz az volt, hogy „találtam egy telefonfülkében”, illetve hogy „elvesztettem”.
Előfordult, hogy az egyik volt paptanárommal arról voltam kénytelen vitatkozni, hogy az ilyenfajta hazugság megengedett-e vagy sem. Ő ragaszkodott ahhoz, hogy csak az igazat szabad mondani. Az én véleményem az volt, hogy nem szabad beismerni olyan valós tényeket, amelyek sem erkölcsi szempontból, sem a hatályos törvények alapján nem kifogásolhatók, de a belügyi hatóságok és a bíróságok bűncselekménynek minősítik őket. Abban az időben könnyedén kreáltak összeesküvési vagy izgatási bűnügyet baráti összejövetelekből, ha azokon kritikus politikai kérdésekről beszéltek. Hangsúlyoztam, hogy véleményem szerint ilyen helyzetben erkölcsi kötelesség tagadni, különösen akkor, ha a beismeréssel mások törvénysértő büntetését segítem elő. Ez a tanárom hamarosan börtönbe került, és – mint utóbb kiderült – hasonló vitát folytatott a vele egy börtönbéli fordítóirodában dolgozó régi barátommal.
Már utaltam rá, hogy a kommunista diktatúra néhány év alatt hogyan rombolta az addigi felfogást az erkölcsi ideálról. Az emberek egyre kevésbé tekintették vétkesnek az erkölcstelen jogszabályok megszegését. Máig hatóan katasztrofálisan csökkent azokban az évtizedekben Magyarországon – és a hasonló sorsú kelet-európai országokban – a jogkövető hajlandóság.
Az erkölcstelen cselekedet egyik indítéka a kísértés, a bűnös cselekedetre kínálkozó alkalom. Az egyén tisztessége mellett ennek van talán a legnagyobb szerepe az erkölcsös cselekedet kérdésében. Nem véletlenül tartalmazza a keresztények legősibb imája a négy fő könyörgés egyikeként „és ne vígy minket a kísértésbe”. A kissé cinikus bonmot szerint „a tisztesség mértéke a kísértés nagysága”. Az összefüggést már a rendszerváltás kérdésével kapcsolatban vetem fel. A 80-as évek végén megindult a spontán privatizáció, majd a formális rendszerváltás után az intézményesített privatizáció. Köztudott, hogy az állami vagyon magánosítása mindenhol a világon a visszaélések melegágya. Főképpen a fejlett nyugaton, de még Japánban is, miniszterek, államtitkárok kerültek rács mögé az utóbbi évtizedekben ilyen területen tanúsított vétkes magatartásuk miatt….
A rendszerváltás után mind több korrupciós ügy borzolta a kedélyeket. Egy sajtótájékoztatón az egyik újságíró azt kérdezte tőlem, hogy szerintem a kommunista vezetők loptak-e többet vagy az akkori kormánypárti vezetők. A válaszom az volt, hogy rossz a kérdésfeltevés, mert nem attól lop többet vagy kevesebbet valaki, hogy melyik párthoz tartozik. A korrupcióra való hajlandóság egyrészt az egyén tisztességének a kérdése, másrészt a lehetőség, a kísértés nagysága is fontos tényező. A kommunista vezető, ha akart sem tudott igazán sokat lopni, mert nem volt rá lehetősége. Ezzel szemben a rendszerváltás kapcsán a gazdasági vezetők vagyonok felett rendelkeztek, a tisztességtelen gazdagodás lehetőségét tálcán kínálta a privatizációs folyamat és az ellenőrzési rendszerek elégtelensége. Másnap az egyik napilap címlapján olvashattam a szalagcímet: „Dornbach Alajos: A kommunista vezetők kevesebbet loptak”
Soros Györgytől 1983 őszén kaptam megbízást, hogy legyek jogi tanácsadója, amikor a magyarországi Soros Alapítványt létrehozta. Számos, tekintélyes ellenzéki véleményét kikérte. Többen azt javasolták neki, ne tárgyaljon a kormány képviselőivel, a támogatási összegeket bizalmi emberek útján, informális csatornákon juttassa el a támogatásra érdemeseknek. Mindezek a tanácsadók attól tartottak, hogy az állami részvétel lehetőséget ad majd arra, hogy manipulálják és a kívánt céltól eltérítsék a programot. Nem értettem egyet ezzel az aggállyal. Elsősorban arra figyelmeztettem Soros Györgyöt, hogy a konspirációs csatornákon áramló pénz útja nem ellenőrizhető és a közreműködők tisztességén múlik a pénz sorsa. Ekkora kísértésnek senkit nem szabad tartósan kitenni. Meggyőződésem volt, hogy a kívánt társadalmi és politikai hatás, valamint a támogatásra érdemes emberek felkutatása csak nyilvános pályázati rendszerben képzelhető el. Soros György ezt megértette és e szerint alakította az alapítványi programot. A Magyar Soros Alapítvány 22 évig a legnagyobb nyilvánosság mellett működött, mind hatása és tekintélye döntően a nyilvánosságnak volt köszönhető.
Terjedelmes konferenciasorozat tárgya lehetne a mai magyar társadalom általános erkölcsi, illetve valláserkölcsi állapotának elemzése. Nehéz lenne különbséget tenni napjaink általános erkölcsi eszménye, illetve a magukat kereszténynek vallók eszményei között. Nyilvánvalóan van különbség, csak éppen az nem eléggé tapasztalható. A társadalom egy jelentős részét áthatja a másként gondolkodókkal szembeni türelmetlenség, ingerültség, sőt gyűlölködés. A szeretet vallása nem reflektál egyértelműen és világosan ezekre a torzulásokra. Forradalmi jellegű gyökeres változások még békés folyamatok esetén is mindig erkölcsi lazulással járnak. Elhatalmasodik az önzés, a mohóság és az ügyeskedés. Elhomályosodnak az etikai normák. Kisebb vagy nagyobb gyarlóságára mindenki talál önigazoló érvet. (Elvették a családunktól törvénytelenül a verejtékesen megszerzett vagyont, most visszaszerzem, – nem hagytak érvényesülni, végre elégtételt szerzek magamnak, családomnak stb.)
Fontos valláserkölcsi normákat fogalmaznak meg a II. Vatikáni zsinaton elfogadott, az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló „Gaudium et spes” című konstitúció 76. és 92. pontjai. A politikai közösség és az egyház viszonyáról a következőt mondja: „Feladatánál és illetékességénél fogva az Egyház semmiképpen nem elegyedik a politikai közösséggel és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez; ……. a politikai közösség és az Egyház függetlenek egymástól a maguk területén: ott autonómiájuk van.” Szorgalmazza ugyanakkor a párbeszédet mindenkivel. Kimondja azt is, hogy ha ugyanarról a dologról a hívők közösségei másként gondolkodnak, senki nem használhatja fel az Egyház tekintélyét álláspontja igazolására.
A múlt legsúlyosabb hozadéka az emberek egymástól való elidegenedése, az önzés, a szolidaritás és a tolerancia hiánya. Az emberek többsége nem tartja tiszteletben a másik ember eltérő véleményét, társadalmi, gazdasági, illetve politikai kérdésekben. A vallásetika tekintetében magam részéről iránymutatónak tartom egyrészt a II. Vatikáni zsinat konstitúcióit, másrészt Hans Küng svájci teológia professzor nézeteit, aki a „Világvallások etikája” című könyvében háromféle etikai magatartást különböztet meg.
Első a „siker-etika”, amely szerint a cél szentesíti az eszközt. Ez a felfogás szabadossághoz, machiavellizmushoz vezet. Második az „elv-etika”, azaz az „abszolút etika”, ami veszélyesen történelmietlen adott helyzetben (nem vesz tudomást a kialakult történelmi szituáció bonyolultságáról), egyben a politikus még világnézeti alapú terrorizmust is igazolhat. Harmadik a „felelősség-etika”, amely Max Weber szerint nem elvtelenül, de tárgyilagosan mérlegeli a cselekvés következményeit és felelősséget vállal azok iránt. Az elv-etika és a felelősség-etika nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Ez felel meg a keresztényi etikának.
7. kép (Hans Küng): valahova ide, az utolsó oldalra
Képaláírás: Hans Küng – az erkölcs közügy
Az erkölcs nem magánügy, hanem közügy. Küng szerint a világ vallási vezetőinek felelőssége, hogy az széles egyetértéssel fogalmazódjék meg, ekként jönnek létre azok az alapfeltételek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az emberiség fennmaradjon egy lakható földön. Véleménye szerint nincs világrend világethosz nélkül, amelynek megteremtésében nagyon nagy a szerepe a világvallásoknak, de a vallástalanoknak is. Kétségbevonhatatlan tapasztalati tény, hogy a vallástalan emberek is képesek erkölcsileg tájékozódni és valóban erkölcsösen élni. Az elmúlt 18 évben politikai viták kapcsán magam kezdettől hangoztattam ma is vallott véleményemet: a tisztesség nem világnézeti meggyőződés és bizonyos szélsőségeket kizárva nem pártállás kérdése.
Hans Küng szerint a megálmodott világethosz elemeinek építéséhez dialógusra van szükség különböző felekezetekben tömörülő hívők és a nem hívők (deisták, ateisták, agnosztikusok) között. A dialógus alapja egymás megértése. Tordai Zádor megfogalmazásával: a megértés elismerése annak, hogy a másik ember hite szerinti igazság ugyanúgy igazság, mint az, hogy a saját igazam, a saját meggyőződésem nem lehet a másik ember mércéje. Természetesen a másik ember magatartásának a jogos megítélése csak közös vagy közösen vállalt értékek alapján lehetséges. Ezért elsőrendűen fontos a vallások közötti dialógus, továbbá minden résztvevő önkritikára, önkorrektúrára való képessége. Cél e tekintetben az ökumenikus teológia építése. Nem egységvallás teremtése a cél, hanem a vallások közötti megbékélés. Hans Küng könyvének zárógondolatával zárom mondandómat:
– Nincs emberi együttélést a nemzetek világethosza nélkül.
– Nincs béke a nemzetek között a vallások közötti béke nélkül.
– Nincs béke a vallások között a vallások közötti dialógus nélkül.
Budapest, 2008. november 13.
DORNBACH ALAJOS[2]
[1] Az írás a Magyar Pax Romana Békés Gellért Emlékelőadás-sorozat részeként a Budai Ciszterci Plébánia dísztermében 2008. november 13-án elhangzott előadás szerkesztett változata
[2] Ügyvéd, 1990 után parlamenti képviselő (SZDSZ), a katolikus magyar értelmiségi mozgalom (a mai Pax Romana) tagja.