Megjelent az Egyházfórum 2019/1. számában
Méltánylandó az Egyházfórum bátorsága és intellektuális becsületessége, hogy 2018/4 számában közölte Hergell Mónika mentálhigiénés szakember Keresztényi szeretetlenség című írását,[1] melyben a szerző a gender, a homoszexualitás és a theológia viszonyának tisztázását tűzte célul maga elé. Méltánylandó Hergell Mónika erőfeszítése is, hogy a nyilvánosság elé áll ezzel a témával, amely – mindnyájan tudjuk – érzékeny pont. Nyilvánvaló, hogy a társadalom ama része, amely vagy a gender tárgyalása ügyében teljesen indifferens, vagy amelyet a homoszexualitás nem érdekel, illetve nem érint, netán averziója van vele szemben, vagy talán utálkozik is, avagy a kereszténységhez semmi köze, azokat egy ilyen írás nem szólít meg. Aki azonban akár a társadalomtudományok iránt érdeklődik, s Szophoklésszel úgy gondolja, hogy az embernél nincs semmi csodálatosabb, akár a homoszexualitás ügyében érintett (saját személyében vagy egy szeretett hozzátartozóéban), akár vallásilag elkötelezett, az nem tud nem rezonálni e kihívásra. Az ember, aki nemi szervekkel születik, s akiről születése pillanatában megállapítják, hogy fiú-e vagy lány, s aki nem lakatlan szigetre, hanem társadalomba születik, ahol kezdettől fogva fiúként vagy lányként kezelik és nevelik őt, kezdetben saját maga még nincs tudatában a nemének. De bizonyos idő múlva, fölcseperedvén, ez tudatosul benne, s rá ösztönkésztetései és viselkedése révén maga is reagálni fog. Hasonlóképpen e fölcseperedés során saját belső és külső tapasztalatai révén találkozni fog azzal, hogy élete, sorsa alakulása nem csupán saját kezében van: mind a világban megtapasztaltak nyomása, mind a selfje révén érzékeli, hogy egy másik Hatalom is erőt gyakorol rá, s ahhoz viszonyulnia kell. Ebben a társadalom kulturális tradíciói is segítségére lesznek. (Ezt környezete „vallásnak” fogja nevezni.)
Hergell Mónika ezekben a dimenziókban akar minket körbevezetni „keresztényi szeretetlenség” címen. A cím nem nagyon utal sem a genderre, sem a homoszexualitásra, csupán a vallásra, és azzal kapcsolatban szeretetlenségre. Én valamiféle sértettséget vélek kihallani a címből – amelyet azonban nem tekintek illegitimnek. Lehet, könnyen lehet, hogy valóban megsértették. Ez állításainak igazságtartalmát nem kell, hogy befolyásolja. Néhány megállapítása mellett azonban nem tudok szó nélkül elmenni.
Azt hiszem, a cikk első felében a fogalmi tisztázás helyénvaló, és amennyire meg tudom ítélni, helyes is, bár néhány kérdés felmerül bennem. A genderszemlélet „ellenzi a diszkriminációt, és pártolja a nemi és szexuális egyenjogúságot” – mondja a szerző.[2] Ha a genderszemlélet az, aminek én – a cikkíró nyomán is – gondolom, nevezetesen „a biológiai nemekhez rendelt társadalmi szerepelvárások összességét”[3] tárgyaló diszciplína, akkor az állítás felettébb kétségesnek tűnik. Én, magánemberként, vagy a gender egy kutatója, szintén magánemberként, ellenezhetjük a diszkriminációt, de egy akadémiai diszciplína nem ítélkezik, pusztán tudományos megállapításokat tesz, amelyek segítségével emberek döntenek, és komfortosabbá teszik a világukat. Az irodalomtudomány megállapíthatja, mi a páros rím és mi az asszonánc, de aligha ellenezheti egyiknek a használatát vagy pártolhatja a másikét; a művészettörténet beszélhet egy reneszánsz festő perspektívaábrázolásáról vagy egy manierista festő színkeverésének technikájáról, de nem ellenezheti vagy pártolhatja egyiket vagy másikat. Egy akadémiai diszciplína deskriptív jellegű, egy konkrét személy (akár egy kutató is, magánemberként) morális döntéseket hoz; a diszciplína azonban nem tud ilyen döntéseket hozni, és ha (valaki a nevében) hozna is döntést, az illegitim lenne. Az ellenzés és a pártolás nem a tudomány kompetenciája. Ha a gender studies egy művelője kutatása során azt a következtetést vonná le, hogy a nőknek a konyhában van a helyük, a komoly dolgokról, pénzről, háborúról pedig csak a férfiak dönthetnek – amely nézet, ugye, aligha a nemi egyenlőség pártolása –, attól munkássága még a gender studies területére esne.
Természetesen, ha társadalomtudományokra szükség van, akkor a genderkutatásra is szükség van. Időről időre különféle („voluntarista”) rendszerek különféle (kellemetlen) tudományokról lemondanának. Pár évtizeddel ezelőtt nemcsak a theológia számított áltudománynak (számosan, akik soha életükben egyetlen theológiai könyvbe bele nem néztek, ma is annak tartják), de a vele (akkor) életre-halálra rivalizáló pszichológiát is áltudománynak tartották – egyiknek sem volt helye a Tudományos Akadémián. (Hasonló helyzetbe került például a genetika is – amely nem társadalomtudomány.) A theológiának ma sincs helye az Akadémián, legfeljebb egy-egy diszciplínája bújtatva, az orientalisztikán belül hebraisztikaként, az ókortudományon belül a patrisztika eszmetörténetként vagy a himnológia a zenetudományban. Ha társadalmi nem létezik, márpedig létezik, akkor azt kutatni is kell.
A cikk számomra legerősebbnek tűnő része a nemi identitással, a nemi azonosság választhatóságával, a transzneműséggel, a szexuális irányultsággal és a homoszexualitással foglalkozó fejezetek, amelyek egyszerre tárgyszerűek és empatikusak. Ugyanakkor itt is hiányérzetem van, mint ahogyan az egész cikkben: sehol egy hivatkozás, amelynek nyomán tovább lehetne menni, egy lábjegyzet, mely konkrét kutatásra utalna. A cikk – általam is feltételezett és elfogadott – állításairól sem tudom, hogy azok mennyire bizonyosak, kik állnak mögötte, és mikori kutatásokon vagy statisztikákon alapulnak. (Freud munkássága és Kinsey két nevezetes könyve óta [1948/1953] nagyon megváltozott a társadalmunknak a szexualitáshoz való hozzáállása.) A módszertani probléma nem abból adódik, hogy a cikkíróval szemben én úgy tudom, hogy a legsúlyosabb személyiségzavarok érintettjei nem 70%-ban éltek át gyerekkori szexuális abúzust,[4] hanem 69,87%-ban, hanem abból, hogy – noha a pedofíliát mindnyájan elítéljük, a borderline-szindróma pedig az érintett személynek valóban súlyos probléma – ez a szám hihetetlen és hiteltelen egy konkrét felmérés ismerete nélkül. (Talán azzal együtt is.)
A pedofília az a rész, ahol a szerző nem kielégítően határozza meg vizsgálata tárgyát. Mi tartozik a pedofília körébe? Felnőtt férfi penetrációval járó aktusa? Vagy már az is, ha a nagybácsi simogatja kis unokahúgát, ráüt a fenekére? Jogilag talán mindkettő. Kérdés, hogy a pszichés hatások tekintetében is az-é? Van női pedofília is? (Igen.) A pedoszexualitás (mert ez lenne a korrekt terminus, ha nem használnánk eufemizmust) nem feltétlenül jár együtt molesztálással, így nem is kriminális. Továbbmenve a szerző megállapítja: „a pedofília legnagyobb számban a hagyományos, patriarchális családokban van jelen, a második helyezést, mint tudjuk, a katolikus egyházi oktató-nevelő intézmények viszik, a harmadikat az egyéb nevelőintézetek, és csak az utolsó helyen vannak a játszótéri cukrosbácsik.”[5] Azt hiszem, a pedofíliáról igazán elmondható, hogy óriási a latenciája. A statisztikák aligha lehetnek megbízhatók. Leginkább csak a bűnügyeket látjuk, az meg félrevezető. Még ha igaz is, hogy az első helyen a családban elkövetett abúzus áll, honnan tudja a szerző, hogy ezek a családok hagyományosak, és mi ennek a hagyományosságnak a kritériuma? Én úgy érzem, hogy ez az állítás nem más, mint a hagyományos család (az én hagyományos családom) inszinuációja. A második helyezett, „mint tudjuk”, a katolikus intézményeké. Nem vagyok katholikus, így érintettség nélkül tehetem föl a kérdést: honnan tudjuk? Mi legitimálja ezt az összekacsintást? Kik lennénk ilyen beavatottak? A bulvárlapok olvasói? Ha sem a pedofília áldozatainak száma nem ismert, sem a katholikus intézményekben elkövetett abúzusok száma nem ismert, akkor honnan „tudjuk”, hogy ki a második helyezett? Hol maradtak az adatok? Nem vonom kétségbe, hogy voltak, vannak ilyen abúzusok, de ez – a hivatkozás hiánya következtében – nem más, mint „mobbing”. Az Élet és Irodalom például egy olyan (általam nem ellenőrizhetett) német vizsgálatra hivatkozott, amely szerint[6] a katholikus papi személyek által elkövetett pedofília – jelentsen bármit e jogilag nem létező, pszichiátriailag Proteusz-alakú diagnózis – az összes eset három ezrelékét tette ki.
Az igazi gond Hergell Mónika cikkében a kulturális és bibliai vonatkozások tárgyalása. Különösen is problematikus ez a tárgyalásmód egy egyházi, theológiai folyóiratban.
„A 15. századig a Föld népességének nagy része matriarchális társadalmakban élt. A ma létező matriarchális társadalmakban a nemi szerepelvárások csaknem tükörképei a patriarchális társadalmakban megszokottaknak” – mondja a szerző.[7] Ezt a 18–19. századi theóriát, amelyet Johann Jakob Bachofent[8] olvasván Friedrich Engels is,[9] és vele az úgynevezett „tudományos szocializmus” is propagált, már a múlt században elvetették. Nincs sem történeti, sem régészeti, sem ethnológiai bizonyíték, hogy valaha is bárhol a földön létezett volna ilyen társadalom – a matriarchátus a fantázia szüleménye, egyben társadalmi utópia. Majd következik az e fantazmagóriából levont – logikailag aligha indokolható – következtetés: „Az emberi homoszexualitás nagy valószínűséggel egyidős az emberiséggel. Őskori és ókori leletek, művészi alkotások utalnak rá.”[10] Nem világos, hogy egy hipothetizált matriarchátus miért igazolná jobban a homoszexualitás ősi meglétét – ezt valóban nem zárhatjuk ki –, mint a patriarchátus. Továbbá: mik ezek az őskori leletek? Hol vannak a homoszexualitást dokumentáló őskori műalkotások? Hisz vannak olyan őskoros régészek, akik a paleolithikummal vagy a neolithikummal foglalkoznak – ez nekik eddig nem tűnt fel? A homoszexualitás az őskorban is létezhetett ugyan, de ennek archeológiai bizonyítékait még nem tárták föl.
„A [homoszexualitást] a vallások közül csak a három bibliai vallás (zsidó, keresztény, muszlim) tiltja, a többi vallás, a másik két világvallást is beleértve, nem.”[11] Az iszlám a Korán vallása, nem bibliai vallás – ez meglehetősen durva tévesztés (és persze a zsidóság és a kereszténység Bibliája nagy mértékben különbözik egymástól), ilyen dezinformációnak egy egyházi lapban meg sem szabadna jelennie. No, meg az érvelés is elfogadhatatlan, hiszen a keresztényeket nem érinti az, hogy a hinduizmus mit enged vagy mit nem enged meg a saját híveinek, hisz a vallások exklúzívak.
Nem lenne érdektelen egy hivatkozásból megismerhetni azokat az őslakos amerikai indián törzseket sem, akik öt nemet különböztetnek meg. Ismerve az írás nélküli népek kultúrája feltárásának nehézségeit, itt lehetnek kételyeink. Ha viszont recens „őslakosokról” van szó, akkor meg az adataikat más helyi értéken kezeljük. Kár, hogy a cikk ezen része tudományosan nem értékelhető.
Vegyes érzéseim vannak a theológiai fejtegetésekkel kapcsolatban, mert a szerző – a szövegből kitűnően – meglehetősen távol áll mind a theológiától, mind a vallástól. Ez természetesen nem bűn, csak hát akkor nem kell egy egyházi lapba, vélelmezetten theológiai, ámde igénytelen érveléssel írni. Mert bár a homoszexualitás melletti kiállása megértést ébreszthet bennünk, elhagyandó lenne a theológiai rész, amely nemcsak nem szakszerű, hanem igen fonák is.
A Biblia többféleképpen is olvasható. Például mint szentírás, mint történeti dokumentum vagy mint szimbolikus nyelvezetű vallási irat. A „Ki teremtette a homoszexuális embereket?” kérdést föltenni természetesen szabad (mint a theodicea egy speciális kérdését), csupán inadekvát. Ha a szerző inadekvát kérdést tesz föl, akkor arra aligha remélhet őt segítő választ. Az orthodox bibliaolvasó azt fogja neki felelni, hogy Isten nem teremtett homoszexuális embert, hanem Ádámot és Évát teremtette (nekik lehetőségük sem volt, hogy hasonneműhöz vonzódjanak), akik aztán a bűnesetben – amely nem a szexualitásuk volt – elbuktak. Ennek sok negatív következménye lett, és a bűn következtében létrejött a homoszexualitás is. (A quo modóról a Biblia nem szól.) Sok millió keresztény így olvassa. Olvashatja történeti dokumentumként is, akkor egy ókori keleti mitológiai elbeszélés töredékét fogja találni, melynek rekonstruálása emberfeletti feladat lesz, és persze egy primordiális emberpárról fog szólni, s nem a homoszexuálisokról. Mint vallási irat, szimbolikusan is beszélhet „az” emberről, a conditio humanáról, annál is inkább, mert az adam szó ’embert’ jelent, az eva (tulajdonképpen hawwa) ’életet’. Az „ember” a korábbi próbálkozásai/birtokba vételei (= névadásai) után rátalál az „életre”, (még inkább: megajándékoztatik az élettel), és utódai születnek. A különböző (legitim) olvasatok persze komplementer módon viszonyulnak egymáshoz, és természetesen további lehetőségek is vannak. A vallás természetesen szimbolikus nyelvet használ, (soha nem társadalomtudományit, nem természettudományit, még kevésbé szexológiait) face value olvasata esetenként durva félreértésekhez vezethet. A mitológiai történet súlypontja nem is itt van (még kevésbé a homoszexualitáson), hanem ennek az embernek a teremtőjéhez, az Istenhez való viszonyában. Nem tilos, de inadekvát e történettől megkérdezni, hogy mi van a kopaszokkal, a nagyothallókkal, az analfabétákkal, a kerékpárosokkal és a belgákkal.
Hasonlóképpen a „Ha a keresztény Isten mint »atya«, férfi – akkor a nőt kinek a képmására teremtette?” kérdést is érdemes újragondolni. Keresztény Isten nincsen – Istennek nincs vallása, következésképpen Isten nem is keresztény. Mi lehetünk keresztények. Ha a teremtéstörténetnél maradunk, abban nincsen szó Isten neméről, így arról sem, hogy férfi lenne. Az ősi héber szöveg, tudjuk, egy patriarchális társadalomban született, és a nyelvtani nemek alapján tudhatjuk azt is, hogy kimondatlanul is férfira gondoltak. A Biblia, amikor a teremtés kapcsán megállapítja, hogy Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, akkor nem közli, hogy mi a tertium comparationis – de még ha feltételeznők is, hogy Isten férfi volta az ókori zsidóság számára hangsúlyos volt, akkor is egészen biztos, hogy a „képe és hasonlatossága” nem a szexuális jellegben mutatkozott meg, mint ahogy a Héber Bibliában Isten szexualitása – szemben egyes egyiptomi, mezopotámiai, ugariti, kánaáni istenekkel – nem játszik szerepet. Mint ahogy Isten nem is nemzés útján teremti az embert.
Mivel a kereszténység a homoszexualitást két évezreden keresztül elutasította, s ezt alapvetően a Bibliára hivatkozva tette (talán csak most kezdődik meg valami változás, nagyon-nagyon lassan), a cikk legértékesebb része az lehetett volna, ha a szerző e ponton kezd párbeszédet a Bibliával. Ezt – fájdalom – nem teszi. Sőt, bibliai tájékozottsága egyáltalán nincsen, itt csak nagyon elmaszatolt megfogalmazásokkal találkozunk. A homoszexualitással kapcsolatban (az ókori héber, illetve görög terminológia erősen vitatott) egyfelől vannak bibliai állítások, másfelől léteznek a kérdéssel kapcsolatban modern interpretációk (illetve interpretációs kísérletek). A kettőt külön kell választanunk. Az elsőre példa: „Ha valaki férfivel hál, úgy, amint asszonnyal hálnak: utálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak, vérök rajtok” (Lev 20,13), a másodikra példa lehet Dávid és Jonatán barátsága, melynek homoszexuális értelmezése csupán egy – nem igazolt – interpretációs lehetőség. A cikk szerzője egyetlen bibliai locust sem említ, pláne nem értelmez, így minden a levegőben lóg, következésképpen megállapításai érvelés híján semmilyen vonatkozásban nem „kötelezőek”. Azt állítja, hogy „azok a szöveghelyek, amelyeket a homoszexualitást elutasító szemlélet igazolásaként szoktak idézni, más elemzők [Ezek talán a homoszexualitást elfogadók? – H. P.] szerint nem vonatkoztathatók sem a kölcsönös vonzalmon alapuló homoszexuális párkapcsolatokra, sem a homoszexuális irányultságra.”[12] E „más elemzőknek” igazuk van, hogy a homoszexuális irányultságra sem ezek, sem azok a bibliai locusok nem vonatkoznak; hiszen irányultsággal a Biblia nem foglalkozik. A szerző mondata azonban azt sugallja, hogy például a „halállal lakoljanak” nem vonatkoztatható azokra a különleges (?) esetekre, ahol a homoszexuális kapcsolat „kölcsönös vonzalmon” alapul. Nos, ez nem igaz. A textust nyilván többféleképpen is lehet majd interpretálni, azonban akár elfogadjuk, akár (bármiféle módon, például történetileg meghaladottként) ignoráljuk, abban a „kölcsönös vonzalomnak” nem lehet szerepe. Ha a Héber Biblia ezt a kapcsolatot kárhoztatja, akkor azt nem azért teszi, mert a kapcsolat nem megegyezésen alapuló, pusztán egyoldalú, a másik felet nem tisztelő, nincs szeretetkapocs a partnerek között stb. Mindez indifferens. Éspedig mindkét esetben: ha elfogadjuk a tiltást, ha ignoráljuk.
Azt állítja Hergell Mónika: „sokszor csak válogatás és értelmezés kérdése, hogy ki mire és minek az ellenkezőjére talál konkrét bizonyítékokat a Bibliában.”[13] Ez a meglehetősen cinikus vélekedés a homoszexualitás esetében aligha áll meg. Az a néhány textus, amely ennek kapcsán fölvetődik (Lev 18,22; 20,13; Róm 1,26sq; 1Kor 6,9; 1Tim 1,10) talán tartogat exegetikai nehézségeket, de aligha tudna a szerző egyetlen olyan helyet is előbányászni a Bibliából, amely követendőnek tartaná a homoszexualitást, netán előírná, de még olyat sem, amely csendben tolerálná. Az, hogy „a férfival hálni, mint asszonnyal” kizárólag az anális penetrációt jelenti-é, vagy hogy konkrétan kit takar a görög malakosz (’lágy’, ’puhány’), valamint hogy az arszenokoitész Pál által képzett kifejezés eredetileg csak férfi prostituáltat jelentett-é, mindezek vitathatók, további kutatás tárgyai lehetnek. Ám vitathatatlan, hogy megítélésük a szövegkörnyezetük alapján negatív.[14]
A theológiában való teljes tájékozatlanságról árulkodik a 17. oldal utolsó sora, mely szerint a bibliai üzenet lényege a szeretet parancsa (és ezzel a minden alóli felmentés) lenne. Ez persze nemcsak cikkünk szerzőjének tévedése, mentségére legyen mondva, hogy sokan szokták ezt gondolni, leginkább szintén olyanok, akik a kereszténységet csak távolról ismerik. Ez a fajta „ethizálódás” számos kiüresedett keresztény prédikáció következménye is, és így kritikusan kell magunkba néznünk. Az új szövetségi kérügma lényege nem ez, hanem az, hogy Krisztus feltámadt, Isten Krisztusban húsvétkor legyőzte a halált, s ezzel számunkra új aión nyílt meg. Ennek azután lesznek következményei, lesz ethikai vonzata is, de az – bármilyen szép és kívánatos is – másodlagos. A világban, az életünk során számos fölénk magasodó hatalom erejét kell megtapasztaljuk, amelyeket saját erőnkből nem vagyunk képesek legyőzni. Lehet ilyen maga a társadalom, az akaratunkon kívüli, de minket legyűrő háború, a szegénységünk, betegségeink, akár az ösztöneink is. Vitathatatlanul ilyen a halál. Az új szövetségi bizonyságtétel központi állítása az, hogy van Hatalom a halál fölött. (Ez már a viszonylag korai extrakanonikus evangéliumokban mintegy misztériumjátékként ábrázoltatik, amikor Krisztus alvilágba szállásakor Thanatos [= Halál] és Amente [= Alvilág] remeg, menekül, bilincsbe veretik.)
A cikk utolsó két oldalának hangneme megváltozik, a tudományos ismeretterjesztőből dacos-vádaskodóra vált. Itt „genderellenesekről” lesz szó; a szerző a kifejezést olyan értelemben használja, mintha homoszexualitás-ellenesről beszélne, mintha a gender a homoszexuálist jelentené, holott a gender (diszciplína) a heteroszexuálisokról ugyanúgy szól. A gender nem azonos a feminizmussal (még akkor sem, ha nemritkán átfedésbe kerülhetnek), mert nem egyetlen (női) gender létezik. A Biblia két gendert ismer, a férfit és a nőt. A gender (diszciplína) nem azonos a homoszexualitás pártolásával vagy elutasításával. A genderellenes analógiája a művészettörténet-ellenes, biokémia-ellenes, asztrofizika-ellenes.
Hergell Mónika itt sérelmekről beszél – és ezen a ponton a többségi társadalomnak valóban el kell gondolkodnia azon, hogy miért sérti saját tagjait. Ez a rész nem illik a cikkhez, de igazságtartalmát nem akarjuk elvitatni. Alighanem ez a (számunkra kellemetlen, fájdalmas) vádaskodás, amely az ő fájdalmáról szól, valójában a cikk lényege, amely elé pusztán egy hosszúra nyúlt prológust illesztett. Itt is vannak megalapozatlan állításai. „A »keresztény szellemiségű« genderellenesek nem érvelnek, hanem kinyilatkoztatnak, nem is az Egyházra, hanem egyenesen Istenre hivatkozva. Érthetetlen: honnan ismerik ilyen pontosan a hitük szerinti Isten akaratát?” Nos, nem annyira érthetetlen – a számukra adott kijelentésből, a Szentírásból.
Hergell Mónika írását mindennel együtt érdemes komolyan venni, komolyan kell venni. Kiáltás, amelyet meg kell hallanunk. És abban is igaza van: „A tárgyi tévedésektől hemzsegő, tendenciózus közlemények azonban nem alkalmasak sem az érdemi vitára […]. Alkalmasak lehetnek viszont ijesztgetésre, megtévesztésre, bűnbakképzésre, ellenségkép-faragásra.” Ezért várjuk is a tévedésektől nem hemzsegő írásokat. És még az sem biztos, hogy vitára várjuk. Reméljük, hogy nem a kereszténység lesz az ellenségkép. Ezért persze nekünk is nagyon sokat kell tennünk.
Amit – véleményem szerint – a szerző nem jól mért föl, az az: nem biztos, hogy egy a kereszténységen kívül álló tudja adekvát módon megmondani, hogy a keresztényeknek mit kell csinálniok. Ezt nem egyfajta keresztény kevélység mondatja velem, ez nem a kívülről nyújtott testvéri kéz visszautasítása. A homoszexuálisok jelenléte a társadalomban, amely az utóbbi pár évtizedben vált markánsan láthatóvá a korábbi latencia évszázadai után, új kihívást jelent. A keresztények között található sok igen konzervatív hívő, sőt nyilván számos homofób elutasító, de mellettük van sok jóindulatú is, olyanok, akik befogadók. Amit viszont Hergell Mónikának jó tudnia, hogy a keresztények számára a Biblia Szentírás, attól nem tudnak és nem akarnak megválni, valamint nincs joguk arra, hogy abban nem tetsző szakaszokat átírjanak. Ez még akkor is így van, ha későbbi korok ismeretanyaga vagy morálja időközben megváltozott. A keresztényeknek meg kell tusakodniuk a maguk harcát a szent szövegekkel, továbbá két évezredes hagyományukkal. Nagy kihívás ez. E mindkét oldaliaknak nehéz úton egymást támogathatjuk, és a keresztény homoszexuálisok (sok dilemmával és sok fájdalommal, esetleg kétoldali kitaszítottsággal) hidat képezhetnek. Én egyelőre csak annyit látok, hogy nem lesz könnyű út, de annak semmi akadálya, hogy a félelmet, gyanakvást és szeretetlenséget legyőzzük.
Hubai Péter
egyetemi tanár, igazgató
Wesley János Lelkészképző Főiskola
Vallástudományi Intézet
[1]* E hozzászólásban a szerző egyéni ortográfiáját követjük. Az idézetek kivételével a görög thétát th-val jelöljük, az Ószövetség és Újszövetség szavakat (valamint ragozott alakjaikat) két szóban írjuk. (A szerk.)
Hergell Mónika, Keresztényi szeretetlenség, Egyházfórum, XXXIII. (VIII. új) évf., 2018/4, 2–19.
[2] I. m., 3.
[3] Uo.
[4] I. m., 13.
[5] Uo.
[6] Kasza László, Pedofília és a katolikus egyház, Élet és Irodalom, LIV. évf./12., 2010. március 26.; https://www.es.hu/cikk/2010-03-25/kasza-laszlo/pedofilia-es-a-katolikus-egyhaz.html. (Letöltve: 2019. 02. 26.)
[7] Hergell, i. m., 16.
[8] Bachofen, Johann Jakob, Das Mutterrecht. Eine Untersuchung über die Gynaikokratie der alten Welt nach ihrer religiösen und rechtlichen Natur, Stuttgart, Krais und Hoffmann, 1861.
[9] Engels, Friedrich, Der Ursprung der Familie, des Privateigentums und des Staats. Im Anschluss an L. H. Morgan’s Forschungen, Schweizerische Genossenschaftsbuchdruckerei, Hottingen–Zürich, 1884.
[10] Hergell, i. m., 16.
[11] Uo.
[12] Hergell, i. m., 17.
[13] Hergell, i. m., 17.
[14] A homoszexualitás theológiai problémáinak óriási irodalma van. Első tájékozódásnak ajánljuk a könnyen hozzáférhető WibBiLex Homosexualität (AT), Homosexualität (NT) szócikkeket: https://www.bibelwissenschaft.de/wibilex/das-bibellexikon/lexikon/sachwort/anzeigen/details/homosexualitaet-at/ch/414399a5256d00df1c64b3f8a0e3e050/, https://www.bibelwissenschaft.de/wibilex/das-bibellexikon/lexikon/sachwort/anzeigen/details/homosexualitaet-nt/ch/9e7b23d1dddd86498fe7b59b4e673706/. (Letöltve: 2019. 02. 26.) Itt nemcsak az exegetikai kérdések tárgyalásába nyerhetünk bepillantást, hanem a homoszexualitás problématörténeti tárgyalása után a kutatás hermeneutikai kérdésfelvetéseiről olvashatunk, valamint bőséges szakirodalmi útmutatást is találunk.