Megjelent az Egyházfórum 2009/4. számában
A gender forradalma – A nevelés államosítása
Ahogy azt Andreas Laun osztrák családreferens püspök az ajánlásában megfogalmazza „Gabriele Kuby könyve mindazoknak szól – keresztényeknek és nem keresztényeknek egyaránt –, akiket komolyan foglalkoztatnak korunk társadalmi változásai” (6). Ezek a változások arról tanúskodnak, hogy a régi struktúrák szétesnek, és lassan minden mindennel összemosódik. A már nem és a még nem között az elgyökértelenedett, atomizálódott, féltudású vagy teljesen tudatlan, fogyasztásra és szórakozásra idomított, életcéljául az elemi ösztönei kielégítését kitűző tömegember apatikusan szemléli, hogy életének menetét és keretét mindig mások határozzák meg. Közben természetesen folyamatosan tudatosítják benne – történetesen az agymosásra szakosodott média révén –, hogy szavazatával ő dönt(het) mindenről; miközben a megválasztottak (akiknek kapcsolata a tömeggel lényegében véve a kampányidőszakra szorítkozik) gyakorlatilag mindenre feljogosítva érzik magukat, hiszen mindent jog- és törvényszerűen tesznek. Ugyanakkor értelemszerűen ők hozzák a törvényeket, és alakítják ki a jogrendet. Ebben a folyamatban pedig nem a hallgatag tömeg, hanem az agilis és militáns, rendkívül jó érdekérvényesítő képességgel és hasznosítható kapcsolati tőkével rendelkező csoportosulások és érdekszövetségek a meghatározóak. Ezt nevezzük lobbizásnak, amely alapjaiban kérdőjelezi meg az egész demokratikusnak mondott politikai rendszer hitelességét. Nem véletlen, hogy a XX. században a társadalmak sokasága ment át minden különösebb nehézség nélkül demokráciából önkényuralomba és fordítva. Arról nem is beszélve, hogy miközben a politikai retorika demokráciáról szól, addig a gazdaságot továbbra is az önkényuralmi és feudális struktúrák határozzák meg; a különböző új vagy újszerű, illetve a hagyományokhoz markánsan visszatérő vallási struktúrákról nem is beszélve. Nagy kérdés tehát, hogy az a politikus, aki ilyen struktúrában szocializálódott, az miképpen képes a közéletben tényleges demokrataként megjelenni. Alapjában véve sehogy; csupán eljátssza a neki kiosztott szerepet, hiszen minden csupán színház: a lényeg a színfalak mögött zajlik.
Gabriele Kuby erről a színfalak mögötti világról ír – elsősorban a németországi helyzetet taglalva –, ahol a tömegnek szánt ideológiát kigondolják, s kidolgozzák annak menetét, hogy azt miképpen kényszerítsék rá a társadalomra. Nem véletlen, hogy Bíró László magyar családreferens püspök nagyon találóan „szenvedélyes hangú, de mégis mély igazságokat, valóságot feltáró” műnek ítéli (5). A könyv tulajdonképpen két részből áll. Első részében a „gender mainstreaming” politikai célkitűzéseit, stratégiáját és intézményi hátterét (ENSZ, Európai Unió) vázolja. Ennek lényege, hogy a férfi és a nő különbözősége valójában nem is tényszerű biológiai adottság, hanem csupán társadalmi konstrukció. Ily módon mindenki szabadon választhatja meg a nemét, s a törvénykezés – a diszkrimináció-ellenesség égisze alatt – fokozatosan abba az irányba mozdul el, hogy belátható időn belül a homo-, a bi- és a transzszexualitás lesz a társadalmi norma. A szerző szerint innen már csak egy lépés a pedofília legalizálása. Gondoljunk csak bele, hogy az időközönként leleplezett nemzetközi hálózatok tagjait nem annyira betanított segédmunkások képezik, hanem többnyire nagyon jó társadalmi-gazdasági helyzetű emberek (pl. egyháziak, ügyvédek, orvosok, politikusok stb.). Hasonlóképpen nem igen hallani, hogy a gazdag negyedekben, vagy a könnyű drogok legalizálásáért agitálók körében kábítószer fogyasztókat leplezett volna le a rendőrség.
Gabriele Kuby alapjában véve a politikai diktatúra veszélyét is felveti. „Diktatúrák nem az égből pottyannak – írja –, s a földi pokol sem egyik napról a másikra jön létre. Először jön a szellemi előkészítés, melynek gyökerei csak akkor válnak nyilvánvalóvá, mikor az emberek szenvedése leleplezi, hogy a nagy ígéret pusztán csábítás volt.” (19). Pillanatnyilag ez a szellemi előkészítés zajlik. Mögötte felfedezhető az európai kultúra és a kereszténység gyűlölete; de nem zárható ki az öngyűlölet sem. Napjainkban ugyanis az eszmék és a nézetek ütköztetését, valamint a társadalmi vitákat oly módon igyekeznek megtakarítani, hogy megkísérlik a szólás- és gondolati szabadságot megkurtítani. Régen ezt a problémát egyszerűen, az iratok és a szerzők elégetésével oldották meg. Kultúrált világunkban azonban fenn kell tartani annak látszatát, hogy nem létezik gondolati rendőrség. A ‘deviáns’-nak minősített gondolkodókat ezért sokkal kifinomultabb eszközökkel semlegesítik: egzisztenciális és társadalmi ellehetetlenítés, illetve lejárató rágalomhadjárat.
Természetesen egyetlen nép, kultúra vagy vallás léte sem történeti szükségszerűség. Európa jelenlegi állapota kísértetiesen emlékeztet a Római Birodalom szétesésének időszakára. A történelem akkor sem állt meg, a társadalom pedig nem szűnt meg; ellenben minden átalakult. Jelen pillanatban a történelmi kereszténység van abban az állapotban, amiben egykor a birodalmi vallás leledzett: semmiféle kohéziót nem volt képes biztosítani, csupán kiürült és elértéktelenedett rendszerként létezett. Ez volt akkor a kereszténység történelmi esélye. Ma ez az esély Európában az iszlám számára látszik körvonalazódni. Egy olyan erkölcsi és társadalmi rendet, családmodellt, az egyéneknek világos életkeretet kínál, amely szöges ellentéte mindannak, amit a nemek forradalma ideológia hirdet. Az uralkodó gender-ideológia korlátait mutatja, hogy ez a kínálat vonzó, amit az áttérések jelentős száma is bizonyít. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy hasonló vonzást gyakorolnak azok a zsidó, keresztény vagy keleti (pl. Krisna-tudatú hívők) vallási közösségek, amelyek szintén egy markánsan hagyományos szemléletet és pontosan körvonalazott női és férfi szerepeket jelenítenek meg. Mindez természetesen párhuzamos társadalmak – és vallási alapú vagy jellegű kizárólagos ideológiák – létrejöttét eredményezi, s csupán idő kérdése, hogy a teljes mértékben hiteltelenné váló demokrácia mikor számolja fel ténylegesen önmagát Európában. Akkorra azonban a hosszasan ‘megdolgozott’ tömeg – egy szűk kisebbséget leszámítva – nem is fogja érzékelni az átalakulást; kivéve, ha valamelyik ideológia erőszakkal nem igyekszik majd az összes többit felszámolni.
A könyv második része azt az oktatáspolitikát ismerteti, amelynek célkitűzése az európai kultúra és társadalom alapsejtjének, a családnak, a teljes mértékű szétbomlasztása, illetve az új gender-ember kinevelése (hasonlóval kísérletezett a nemzeti-szocializmus és a bolsevizmus is). Ebben elsődleges szerep jut a nevelés államosításának, és a szülői mozgástér erőteljes beszűkítésének. Amennyiben a német Állami Egészségügyi Információs Központ két tájékoztató dokumentumát – Szexuális nevelési tanácsadó 1-3 éves gyermekek szülei számára és Szexuális nevelési tanácsadó 4-6 éves gyermekek szülei számára – tartjuk szem előtt, nyugodt szívvel elmondhatjuk, hogy az már-már a téboly határát súrolja. Ugyanakkor azonban az is világossá válik, hogy a totalitarizmusra való hajlam vélelmezhetően benne van a német társadalomban (lásd környezetvédők, szélsőbaloldaliak radikalizmusa).
Gabriele Kuby végeredményben a demokrácia esetlegességére és törékenységére hívja fel a figyelmet; illetve arra a tényre, hogy a közhiedelemmel ellentétben a politikát soha nem a tömeg határozza meg. Az csupán sodródik az árral. Az agilis és tevékeny érdekcsoportok pedig lényegében mindent elművelhetnek; egészen addig, amíg a tömeget (és a közhangulatot) senki nem hangolja ellenük. Ezért az igazi küzdelmek mindig is az eszmék szintén zajlanak. S amennyiben ezen a téren sikerül minden ellenfelet semlegesíteni (kiiktatni), akkor semmi nem veszélyezteti a politikailag korrekt uralkodó ideológiát.
Kairosz Kiadó, Budapest, 2008.
JAKAB ATTILA