Megjelent a Egyházfórum 2015/2. számban
Lukinich Imre, a budapesti egyetem történészprofesszora, egyébként a krakkói Lengyel Tudományos Akadémia kültagja, egy diákcsere-egyezmény alapján 1935-ben Lengyelországba utazó egyetemi hallgatóknak instrukciókat írt, miként kell odakinn viselkedniük. Tanácsaiban többek közt nem mulasztotta el megjegyezni:
Hogy a lengyelek rokonszenvét megnyerjük, illetőleg biztosítsuk, vannak bizonyos tenni- és tudnivalóink.
1. A mai Lengyelország lakossága és népessége 4-5-ször nagyobb, mint a mai Magyarországé. Ezt szem előtt kell tartanunk; nem szabad tehát őket lekezelni, félválról [sic!] venni. Tekintettel kell lenni érzékenységökre és részben hiúságukra is. Feltétel nélkül hódolni kell Pilsudski emléke előtt.
Ez az írás nem feltétel nélküli hódolás Piłsudski emléke előtt, nem is foglalkozik a marsall életútjával. A róla írt lengyel – és külországi – művekkel tekintélyes könyvtár polcait lehetne megtölteni. Magyarul kevesebb életrajz olvasható, ám a megjelent művek közt a lelkes hangvételű brosúrától a tudományos elemzésig minden megtalálható. Mindjárt a lengyel–szovjet-orosz háború után látott napvilágot magyar fordításban Sieroszewski Vencel, azaz Wacław Sieroszewski, egykori szibériai száműzött, néprajzkutató, a nagy háború idején a Lengyel Légió ulánus őrmestere, író, a Lengyel Irodalmi Akadémia későbbi elnöke tollából egy kis füzet. Többnyire azonban halála után jelentek meg vele foglalkozó munkák, Lipcsei Steiner Mihály és Erdős László közös műve és egy kisebb brosúra, Nagysólymosi Józseftől. Piłsudski érdemeiről olvasni lehetett a Huszár Károly által szerkesztett reprezentatív magyar–lengyel albumban is. (Piłsudski-beszédek kivonatai mellett például Wacław Lipiński, Raymund Korsak írásait stb.). A kiegyensúlyozott tudományos értékelés azonban elég soká váratott magára, hiszen még a múlt század hatvanas éveiben is (nem kis mértékben a szovjet historiográfia nyomán) sommásan „fasiszta” jelzővel intézték el. Műveihez, illetve mindazokhoz a kiadványokhoz, amelyeknek katalóguscéduláján a Piłsudski név előfordult, nem lehetett hozzáférni, tekintve, hogy a könyvtárak zárt anyagába osztották. (Lengyelországban 1951-ben rendeletet hoztak, hogy valamennyi könyvtárból el kell távolítani Piłsudski műveit, valamint a róla szóló munkákat.) Jobbadán csak 1989 után jutott hozzá a magyar olvasó ahhoz a szakirodalomhoz, amely már érdemben tárgyalta a Marsall személyét és működését (Szokolay Katalin, Kapronczay Károly, Kovács István stb.). Aránylag kevesen foglalkoztak Piłsudski kultuszával, és inkább kívülről – tehát objektívabban – szemlélték a jelenséget, amely a két háború közötti Lengyelország döntő többségének mentalitását nemcsak alakította, hanem megalapozta, s bár a háború után minden módon igyekeztek elfojtani, a Szolidaritás idején ismét része lett a nemzeti kánonnak, majd 1989 után, főként külsőségekben, ma is él. E szerzők közül külön ki kell emelni Heidi Hein-Kircher munkásságát, aki egyben a történeti mítosz- és kultuszkutatás, ezen belül a személyi kultuszok kutatásának elvi alapvetését is jelentősen alakította. A témában írt legnagyobb összefoglalóját a lengyelek is nagyra értékelték, s az egyik jelentős varsói tudományos könyvkiadónál megjelentették lengyel nyelven.
*
Józef Klemens Piłsudski (Zułów, 1867. december 5. – Varsó, 1935. május 12; mozgalmi álnevei: Wiktor és Mieczysław), a Lengyel Szocialista Párt (Polska Partia Socjalistyczna, PPS) Központi Bizottságának (Centralny Komitet Robotniczy – Munkás Központi Bizottság) tagja, a párt harci osztagának vezetője, a lengyel függetlenségi mozgalom élharcosa, a lengyel lövészek, illetve e lövészekből az I. világháború kezdetén az Osztrák–Magyar Monarchia oldalán megalakított Lengyel Légiók (Legiony Polskie) megteremtője, 1918–1922 között a függetlenné vált Lengyelország államfője (Naczelnik Państwa), 1918-tól a lengyel hadsereg fővezére, 1920-tól Lengyelország Marsallja (Marszałek Polski), 1926–1928 között és 1930-ban Lengyelország miniszterelnöke, az 1926-os államcsíny, a „májusi fordulat” (przewrót majowy) után az úgynevezett szanációs politika (polityka sanacyjna) megalkotója és megvalósítója, kétséget kizáróan meghatározó személyisége volt a huszadik századi lengyel történelemnek.
Kultusza már életében kialakult, hiszen őt tekintették a független lengyel állam megteremtőjének, és – különösen a lengyel–szovjet háború győztes varsói csatája, a „visztulai csoda” (cud nad Wisłą) után – Lengyelország megmentőjének. A lengyel légiókban szolgáló katonái és általában párthívei nemcsak tisztelték, sőt csodálták mint zseniális hadvezért, hanem a mindennapi beszédben bensőségesen csak Parancsnokként (Komendant), Apóként, Nagyapóként (Dziadek) vagy egyszerűen Marsallként (Marszałek) emlegették. (Megjegyzendő, hogy ebből a rétegből került ki a Második Köztársaság politikai elitje és vezető hivatalnokrétege.) Kultusza az 1926-os államcsíny után hivatalos színezetet öltött, arcképe nemcsak az állami hivatalokban, hanem valamennyi iskolában ott függött.
Merészségét, akaraterejét a társadalom nagy része csodálta, de hatása alól nem vonták ki magukat olyan írók és költők sem, mint Żeromski vagy Witkiewicz, Tuwim, Staff, Asnyk, Lechoń vagy Iłłakowiczówna. Amikor tehát Piłsudski szerepéről beszélünk a politikai publicisztikától a költészetig, nem csupán a „kurzus-irodalom”-ra (például Kaden-Bandrowski) kell gondolnunk. Az állami ünnepeken, bajtársi összejöveteleken, megemlékezéseken, kórustalálkozókon felcsendültek a Piłsudskiról szóló katonadalok, a legionisták indulói, leggyakrabban az „Ének a kedves Vezérről” (Pieśń o Wodzu miłym; Wacław Kostek-Biernacki szövege, Zygmunt Pomarański dallama), mely szerint a Parancsnok többre értékeli a cifra tábornoki egyenruhánál a lövészek egyszerű mundérját, s a szürke posztó alatt arany szív dobog.
Piłsudskinak nemcsak párthívei, hanem ellenzői, sőt ellenfelei is voltak. Elsősorban a Nemzeti Demokrácia (Narodowa Demokracja, ND, Endecja), élén Roman Dmowskival, aki a még a magánéletben is ellenfele volt, mivel mindketten udvaroltak Maria Juszkiewiczowának, és végül Dmowski kapott kosarat. A másik nagy politikai ellenfél a parasztpárti Wincenty Witos, akinek kormányát éppen Piłsudski fegyveres államcsínye döntötte meg. 1930-ban Witost a hírhedt brześći erődbe hurcoltatta, a balközép vezetői ellen pedig koncepciós pert indított. (Piłsudski személyesen véglegesítette a letartóztatandók listáját.) Witos az ítélet jogerőssé válása után emigrált. (Kérdéses, nincs-e szerepe a kultusznak abban, hogy 2005–2007 között több parasztpárti képviselő hiába próbálta megsemmisíttetni az ítéletet és rehabilitáltatni az elítélteket.)
A törvényes varsói kormány elleni 1926-os államcsíny 379 halálos áldozatot követelt (köztük 164 civil vesztette életét; a sebesültek száma 920 volt). A Varsó védelmében részt vevő tábornokokat internálták, majd börtönbe zárták. Zagórski tábornok rögtön kiszabadulása után a Varsóba induló vonatról tűnt el nyomtalanul (Witos emlékiratai szerint kövekkel terhelten a Visztulába dobták), Rozwadowski tábornokot pedig, akinek Piłsudskival már jóval korábban megromlott a viszonya, minden valószínűség szerint megmérgezték.
A kultusz kialakulása szempontjából azonban az ellenfelek és ellenérdekű felek nem játszottak, nem játszhattak lényeges szerepet. Piłsudskihoz kötődően olyan személyi kultusz alakult ki Lengyelországban, amelyhez hasonló mértékűt sem nálunk, sem a kelet-közép-európai térségben nem lehetett megfigyelni. Minderre pedig az egykorúak tudatosan alkalmazták a kult (kultusz) kifejezést. (Tudomásom szerint a lengyel nyelvben a személyi kultusz [kult jednostki] kifejezést legelőször Antoni Potocki irodalomtörténész használta 1912-ben, a modern lengyel költészetet bemutató műve első kötetének címeként, természetesen még egyáltalán nem a mai értelemben.) Megjegyzendő, hogy 1945 után, a sztálini korszakban, a „legnagyobb lengyel tanítvány”, Bolesław Bierut személyi kultusza – mesterséges és idegen kreációként – minden tekintetben messze elmaradt a Piłsudskiétól.
Nemcsak a kifejezés, hanem az általa takart folyamatok, cselekmények, tárgyak összessége is erősen szakrális kötődésű, még akkor is, ha már politikai vagy személyi kultuszként elszakad a valódi hitbéli dolgoktól, és profanizálódik. Az irodalomtörténet az irodalmi kultuszok kutatása során már korábban felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy – Dávidházi Pétert idézve –„legtöbbjük a vallási élet istentiszteleti módozatainak leszármazottja”. Óhatatlanul vallásos reminiszcenciákat érzünk a kultikus megnyilvánulásokkal kapcsolatban. Ilyenek például a liturgiához hasonlatos ünnepségek, a névtisztelet és ezzel kapcsolatban a blaszfémia elleni védelem, a test- és tárgyereklyék, a kultusz szent helyei (például a szülőház vagy a halál színhelye, lakás stb.), a kultuszképek, emlékművek, mauzóleumok, stb., de ide számít még sok minden más is, a dicshimnuszoktól az ajándéktárgyakig (az offerekhez hasonlítható ajándékok, mintegy votumok a kultusz tárgya számára). Nem feledkezhetünk meg a kultusz közösségteremtő erejéről sem, amely nem csupán szűk rajongói csoportot, hanem széles társadalmi bázist tud létrehozni. A továbbiakban néhány ilyen jelenséget vizsgálok meg.
Hein megfogalmazása szerint a Piłsudski-kultusz sajátos formája a politikai kultuszoknak, és sokban különbözik a Hitler- és Sztálin-kultusztól. Valójában ez a személyi kultusz helyettesíti (vagy testesíti meg) az egész lengyel „szanációs rendszer” ideológiáját, szemben a többi autoriter rendszertől, ahol külön van állami/hatalmi ideológia és külön a vezér kultusza.
Piłsudski mítoszának öt alapvető aspektusa van. Először is ő a lengyel hadsereg létrehozója, a nemzet diadalmas vezére (szerepe a világháborúban a légiók élén, valamint a bolsevikok elleni harcban, a Varsó alatti „visztulai csoda”). Ennek folyományaként ő a feltámasztott Lengyelország újjáépítője, a függetlenség megteremtője és Lengyelország dicsőségének őrzője (nemcsak a függetlenség védelme a németek, az ukránok, litvánok, illetőleg a bolsevikok ellen, hanem a Köztársaság „morális egészségé”-nek helyreállítása, a szanáció, amely elsősorban a „májusi fordulat”-ban testesül meg.)
E kultusz kiteljesedésében ő a lengyel történelem legnagyobb alakja, aki egyesíti magában a nagy hősök és uralkodók erényeit, szerepe túlnő az ország határán, világtörténeti jelentőségre emelkedik. E párhuzamok közül Hein elsősorban Sobieski (III.) János személyét említi, aki Bécs alatt a pogány muszlimoktól mentette meg Európát, míg Piłsudski ugyanezt tette Varsó alatt, megszabadítva az európai civilizációt a még rettenetesebb ellenségtől, a vörös veszedelemtől. E történeti párhuzamok szempontjából azonban – nem utolsósorban magyar szemszögből is – hozzá kell tennem Báthory Istvánt, akit „muszkaverő”-ként tekintettek Piłsudski előfutárának.
A kultusz kialakulása és terjedése időben több periódusra osztható, a világháború éveitől kezdve a bolsevikok elleni harcokon át az 1926-os államcsínyig, majd haláláig (1935) és az utána következő időszakig. A kultusz annak arányában növekedett, minél több probléma mutatkozott a Piłsudski-táborban, és a Marsall, odahagyva a napi politizálást, egyre inkább visszavonult a közéletből. Végül a halál, a temetés adta a végső impulzust a kultusz kiteljesedésére.
A SZENT NÉV, ÜNNEPE ÉS VÉDELME
A névnap
Ma március tizenkilencedike van. Szent József napja. Milyen kedves nap ez! Romek, és Olek, és Ola is örül. Apjuk keresztneve József. Ma apjuk nevenapja van.
A gyerekek jókívánságokkal köszöntik. Legyen Papa mindig egészséges, vidám és boldog! Teljen öröme Romekben, Olekben és Olában! Az apa megcsókolja a gyerekeket. Örül. Az egész házban vidámság van.
A szöveg idézet egy lengyel elemi iskolai olvasókönyvből. E családi idill leírásából még nem derülne ki, miről is van szó tulajdonképpen, a tankönyv szerzői miért éppen a József-napot emlegették, holott a lengyel apukák nagyobb része Szaniszló, Tádé vagy Vencel – vagyis Stanisław, Tadeusz, Wacław – névre hallgatott. A szöveg fölötti illusztráció azonban mindent megvilágít: az Apa szerepében, marsalli egyenruhában, kezében virágcsokorral a nagy bajszú Józef Piłsudski öleli magához az apróságokat.
A Lengyelország Első Marsallja Névnapjának Megünneplésére Felállított Társadalmi Főbizottság (Główny Obywatelski Komitet Obchodu Imienin Pierwszego Marszałka Polski Józefa Piłsudskiego) a Gazeta Polska 1933. március 19-i számának patetikus névnapi köszöntőjében definiálta is, mit jelent, mit testesít meg Piłsudski neve:
Józef Piłsudski – Lengyelország fegyvere, melyet a világháború Légióinak dicsősége övez,
Józef Piłsudski – élni és győzni akarás, mely a Haza függetlenségének küszöbén Lemberg és Vilna századokra szóló védelmében testesült meg,
Józef Piłsudski – a mai Köztársaság határai, amelyeket a lengyel fegyverek ereje húzott meg,
Józef Piłsudski – a dicsőséges béke, a Nemzet győzelmes Vezére munkájának gyümölcse,
Józef Piłsudski – a közös munka jelszava, mely a Köztársaság erejének megszilárdítására törekszik az új lengyel társadalomban.
Piłsudski neve fontos része volt a kultusznak, lényegesnek tartották, hogy ez a név ott szerepeljen rendezvények fővédnökségében, társadalmi szervezetek díszelnökségében. Számos város tisztelte meg díszpolgári címmel, így emelve saját presztízsét. Közterek, utcák, iskolák viselték nevét. Mikor 1939 elején a lengyel csapatok bevonultak az 1919-ben egyszer már Lengyelországhoz csatolt, ám azután Csehszlovákiához tartozó Tescheni Sziléziába, Cieszyn túlparti részét (a mai Český Těšínt) a zömében lengyel lakosság rituálisan úgy vette birtokba, hogy leverte a cseh utcanévtáblákat. Fotók, filmhíradók dokumentálták (és propagálták) a főutca spontán táblacseréjét: a ház falára két kalapos civil férfi a Piłsudski marsall utca (Ulica Marsz. Piłsudskiego) feliratot szögezi föl. A két nagy, modern lengyel óceánjáró hajó egyikét is „Piłsudski”-ra keresztelték (a másik a „Batory” volt – a névpár nem a véletlen műve).
A szejm 1938-ban külön törvényt hozott, amelynek értelmében Piłsudski nevének gyalázását börtönbüntetéssel sújtották. (Magyarországon a kormányzógyalázás bűntettéről, lásd 1920:I. tc. 14. §: „A kormányzó személye sérthetetlen, és ugyanolyan büntetőjogi védelemben részesül, mint törvényeink szerint a király.”) A törvény, amelyet a kötelező formaságok elhagyásával, sürgősséggel alkottak meg, egy könyvkritika és a körülötte kirobbant botrány nyomán született. Az ellenzéki Nemzeti Demokrácia egy vilnai lapja gúnyos bírálatot közölt Melchior Wańkowicz propagandaízű könyvéről, amelyben – név nélkül, egy „bizonyos ripacs”-ra utalva – olyan mondást idézett, amely valamikor Piłsudski száját hagyta el. A cikk átment a cenzúrán, ám egy szélsőséges lap feljelentése alapján a hadsereg vilnai főfelügyelője, Stefan Dąb-Biernacki tábornok arra utasította tisztjeit, hogy verjék össze nemcsak a kritikust, hanem a lap főszerkesztőjét és szerkesztőjét is. (Politikai indíttatású veréseket katonatisztek már korábban is elkövettek: Piłsudski személyes ajánlására így „félemlítették meg” saját lakásában Jerzy Zdziechowski képviselőt.) A súlyos önbíráskodás nyomán diáktüntetések törtek ki Vilnában, majd ellentüntetések a kormány szimpatizánsainak részvételével. Az összevert újságírókat letartóztatták, a rendőrség lefoglalta a szerkesztőséget, a szejm pedig a képviselők követelésére azonnal törvényt hozott. Az indokolás szerint szükség van Piłsudski nevének védelmére, annál is inkább, mert jelentéktelen emberekben, „akik nem értik Józef Piłsudskit, még él a fenntartás, sőt a gyűlölet, és az egész nemzet érzéseit merészelik semmibe venni”. Az egyik képviselő büntetési tételként egyenesen 15 évi börtönt javasolt.
A törvény végleges szövege így hangzott (az eredeti nagybetűhasználat ismét csak szakrális párhuzamokat idéz):
1. §
A Haza Függetlenségének Feltámasztója és a Nemzet Nevelője, JÓZEF PIŁSUDSKI tetteinek és érdemeinek emlékezete örök időkre a nemzeti szellem kincsestárába tartozik, és a jog különös védelme alatt áll.
2. § Aki gyalázza JÓZEF PIŁSUDSKI Nevét, öt évig terjedhető börtönbüntetéssel sújtandó.
3. § Jelen törvény végrehajtásáért az igazságügyi miniszter felelős.
4. § Ez a törvény a kihirdetés napján lép életbe.
A törvény elleni vétség államilag üldözendő cselekménynek számított, tehát maga a hatóság lépett fel ellene. A büntetési tétel magasabb volt, mint a nemzetgyalázásért kiróható három év (a lengyel Btk. 152. §-a), és megegyezett a köztársasági elnök becsületének vagy hírnevének gyalázásáért kiszabható tétellel (lengyel Btk. 125. § 2. bek.). Az ügyet kirobbantó újságírót azonban nem tudták ennek alapján elítélni, hiszen visszamenőleges hatállyal nem lehetett törvényt hozni, így enyhébb ítéletet kapott. Alkalmazták viszont a törvényt Zygmunt Felczak, az Ochrona Ludu szerkesztője és egy karikaturista ellen, gúnyrajz közlése miatt. (Zygmunt Felczak a II. világháború idején Magyarországon is működő Wacław Felczak, későbbi krakkói történészprofesszor bátyja volt). Ugyancsak ez alapján emeltek vádat egy paraszt ellen, aki Piłsudski-viccet mesélt, bár a háború kitörése miatt már nem tudtak ítéletet hozni. (Ez utóbbi műfaj alig egy évtized múlva nálunk is ismert lett, „ötéves vicc” néven – ti. öt évet lehetett érte kapni…)
A törvénycikk az 1945-ös politikai változásokkal okafogyottá vált, de fura módon – netán elfelejtették? – egészen 1970-ig, az új lengyel büntető törvénykönyv életbe lépéséig nem törölték, holott Piłsudski emlékét hivatalosan mindenütt üldözték.
A KULTUSZ KÉPEI
A kultusz kifejeződésének talán legfontosabb vizuális formája a kultuszkép. Nemcsak megjeleníti, reprezentálja, hanem távollétében vagy holtában helyettesíti is a kultusz tárgyát, emlékeztet és figyelmeztet. Ilyen szerepet kap az uralkodói arcmás a császárkori Rómában, majd később az abszolutista európai államokban. A képek előtt szertartások játszódnak le, s a képet tiszteletlenséggel illetni, netán megrongálni egyet jelent az ábrázolt elleni merénylettel, vagyis a felségsértéssel.
Az, hogy a Marsall arcképe valamennyi állami hivatalban és a tanintézményekben is ott függött, egyébként nem volt par excellence lengyel jelenség, hiszen a korábbi felosztó hatalmak uralkodói e tárgyból alapos leckét adtak. Miklós cár Vlagyivosztoktól Varsóig, Vilmos császár Berlintől a Dar-es-Salaam-i német missziós iskoláig az osztálytermek dísze volt. A Monarchiában a Ferenc József-portrék jelenléte mindenütt szokásos volt (még a Kehelyhez címzett prágai kocsmában is), a világháború után az utódállamok is ápolták e hagyományt. (Nemcsak a román és a szerb király, de még a polgári demokráciának mondott Csehszlovák Köztársaság elnöke is „iskolaköteles” volt – hogy a magyarországi viszonyokról most ne is beszéljünk.) A nagy európai és euro-ázsiai diktatúrák pedig minden korábbit felülmúló buzgósággal helyezték el minden elképzelhető helyen nagy vezetőik arcmását.
A kor legismertebb, legkeresettebb festői szinte mindnyájan megfestették Piłsudski marsallt. Wojciech Kossak, csataképfestő, egy krakkói művészdinasztia tagja, maga is nyalka lovastiszt, aki korábban Ferenc Józsefet s a magyar arisztokratákat portretírozta a gödöllői vadászatokon és az alagi lóversenyen, a Vezért kedvenc lován, Kasztankán örökítette meg.
Egyetlen nagy képzőművészeti tárlat sem nélkülözte a róla készült arcképeket és mellszobrokat, ami a lengyel kiállítókat nemcsak otthon, hanem külföldön is kötelezte. Így történt ez Budapesten is, az 1928-as nagy lengyel képzőművészeti tárlaton, ahol Konrad Krzyżanowski 1920-as Piłsudski-olajportréja szerepelt. (Lásd Magyar Művészet, 1928, 188). 1938-ban pedig Tadeusz Pruszkowski arcképe díszlett nemcsak a kiállítás fő helyén, hanem a Magyar Művészet lengyel számának élén is. (Széles körű válogatást közöl a publikált arcképekből Andrzej Garlicki a Lengyel Életrajzi Szótárban.)
Kazimierz Sichulski 1915-ös karikatúrája (amelyet 1917-ben már sokkal kevésbé humoros formában ismételt meg), egyenesen a Jan Matejko közismert festményén szereplő Báthory István alakjához hasonlította Piłsudskit, akaratlanul is a történeti nagyság igézetét fonva köréje. (Az első példány, ma a zakopanei Muzeum Tatrzańskieban található, az első világháború idején Stanisław Karpowicz helyi vendéglőjét díszítette. A második a krakkói Nemzeti Múzeumba került.) Ugyancsak a Matejko-kép kompozícióját követi egy másik karikatúra, Zdzisław Czermańskié. Piłsudskiról készült gúnyrajzai olyannyira tetszettek a Marsallnak, hogy a varsói Belweder-palotában kiakasztatta őket a falra.A Báthoryval való összehasonlítás egyébként más alkotásokban is manifesztálódott, például a vilnai Báthory István Egyetem (Uniwersytet Stefana Batorego) újraindításának emlékére vert, Henryk Giedroyć által 1929-ben tervezett érmen, amelyet a két államférfi szinte egymásba olvadó profilja díszített. Nem véletlenül ez az érem ékeskedett azután a Huszár Károly szerkesztésében, párhuzamosan magyarul és lengyelül megjelent díszalbum borítóján.
A kultusz egyik legpregnánsabb kifejezője, egyben a két háború közötti lengyel alkalmazott grafika egyik jelentős műve Tadeusz Gronowski plakátja, amely 1930-ban, a szovjet-orosz hadsereg legyőzésének 10. évfordulójára készült. A Vezér sziluettje vörösen, a felkelő nap sugarainak ellenfényében magasodik katonái fölé, míg hátul a varsói királyi vár tornya és a hajdan Moszkvát bevevő III. Zsigmond király emlékoszlopa dereng a horizonton.
A művészet peremvidékén sorakoznak azok a reprodukciók, amelyek képeslapok formájában nagyban hozzájárultak a Marsall kultuszához. Ezek közül a legtöbb, sajtófotók alapján harsány színekkel készült festmény, közkeletű sémák segítségével idézte fel a Vezér alakját, tetteit.
A minden tekintetben legborzasztóbb giccs egy furcsa festmény volt, amely 1932-ben keletkezett, és a „Piłsudski apoteózisa” címet viselte. Népszerűségét annak köszönhette, hogy reprodukciója postai levelezőlapon terjedt. Az „alkotót” Marian Grużewskinek hívták (1885–1963), és csak „médiumfestő”-ként emlegették, ugyanis keresett és nagyra értékelt médium volt. 1919-ben egy orvos, Prosper Szmurło azt javasolta neki: mielőtt transzba esne a parapszichológiai kísérlet során, készítsen ki papírt, ceruzát, majd ébresszen magában erős akaratot arra, hogy valamit lerajzoljon. A propozíció annál is érdekesebb volt, mert Grużewski korábban egyáltalán nem foglalkozott képzőművészettel, tehetsége sem volt hozzá. Az ilyen üléseken készült képeket nemcsak tudományos vizsgálatnak vetették alá, hanem a húszas évek végén a „művész” maga is kiállította őket Európa nagyvárosaiban.
Ez a körülmény adta meg a pikantériáját a Piłsudski-apoteózisnak, amelynek vásárlóit nem zavarta a kép immár karikatúrába hajló pátosza, technikai gyengesége, kompozíciós és ikonográfiai zűrzavara; a lényeg az volt, hogy különleges lelkiállapotban, transzban készült.
A képes levelezőlapon a festmény nem kevésbé zavaros programja is olvasható:
Piłsudski József marsall, Lengyelország Függetlenségének Megalkotója kikristályosítja történelmi küldetését. A Lengyel Nemzet Lelke gyászruhában feléje fordítja szemeit. Az Öreg a Nemzet Felszabadulásának jövőjébe tekint. Piłsudski József megszabadította Lengyelországot a rabság bilincseitől, felébresztette az Alvó Lovagot, feltámasztván a Lengyel Hadsereget nagy hagyományának hatalmában.
E szimbolista szóburjánzásból hiányzik viszont a kép további néhány szereplője: a tarka tollú szárnyakkal felszerelt, félmeztelen, ám annál szőkébb Mihály arkangyal, lengyel címeres pajzzsal, valamint egy ugyancsak ruhátlan s ugyancsak kardot forgató ifjú, nem beszélve a rózsaszín habos viharfellegek közt vágtató árnylovasokról (ők a feltámasztott Lengyel Hadsereg?), az alattuk elterülő rommezőről, a leomlott kövek között a megfeszített Krisztussal. Van itt minden, ami a „kikristályosodott” küldetéstudathoz szükségeltetik.
A Piłsudskiról készült fotók, különösen a sajtófotók, a beállított propagandaképek, külön tanulmányt érdemelnének. (Az állam gondjait magára vevő Vezér hivatalos ténykedéseinek, protokolláris feladatai ellátásának témái mellett például az olyan, széles körben elterjedt fényképek, amelyek kedvenc pasziánsza közben vagy saját leányai, esetleg más gyermekek társaságában ábrázolták, azt szuggerálták, hogy a Nagyapó, a Dziadek jóságos, szeretetre méltó, és mindenkihez közel áll.
SZOBROK
Az első szobrokat még Piłsudski életében állították. A feltámadt lengyel állam egy kisebb tengerparti szakaszt is magáénak mondhatott, így a jövendő tengeri hatalom státuszáért is Piłsudskit illette a köszönet (holott ennek az ideának a propagátorai mások voltak, többek között Żeromski). A Marsallt 1928 márciusában a tengeri kikötővé kiépülő Gdynia díszpolgárává választották, 1933-ban mellszobrot állítottak neki a Grunwaldi téren (plac Grunwaldski). Ezt a szerény, az antik hermákra emlékeztető emlékművet aztán egyre több követte, főként állami intézmények belsejében,
1934. március 19-én – tehát a névnapon – avatták Piłsudski mellszobrát a varsói Ipari és Kereskedelmi Minisztériumban, Ferdynand Zarzycki miniszter és Antoni Około-Kułak kanonok, pápai prelátus jelenlétében. Különösen megkapó dokumentuma az eseménynek az a fénykép, amelyen egy Hanka Zawadzka nevű kislány szaval a szobornak.
A két háború közötti időszak kétségtelenül legeredetibb szobortervét Stanisław Szukalski készítette. Ez a szobrász– a Szczep Rogate Serce művészcsoport alapítója – ősi szláv képi világot vizionált, festményei, rajzai és főként monumentális szobrai expresszív erővel bírtak. A „Felszabadító” szoborterve (1936) alulnézetből ábrázolta a Marsall gigantikus alakját, aki kezében sast tart, fejére két angyal az aratóünnep (Dożynki) gabonakoszorújához hasonló hatalmas szalmakoronát illeszt, katonaruhája pedig csodás köpönyeggé alakul át. Szukalskinak a korai szláv és skandináv díszítőelemektől a mexikói prekolumbán művészetig sokfajta motívumot összeolvasztó, mégsem eklektikus művészetéért vagy nagyon rajongtak, vagy élesen kritizálták, sőt egyenesen nácinak minősítették. (Az igaz, hogy a szélsőjobboldali eszmék befolyása alatt álló és azoknak hangot is adó szobrász leghírhedtebb alkotása a toporzel, a mellén bárdokból összerakott svasztikát viselő sas volt, amelyet a keresztény kereskedők boltvédjegyének szánt – rövidítve ezt a tömörülést Szukalski „stílszerűen” GOJ-nak nevezte). Mindenesetre ez az emlékmű – ha megvalósult volna – sokkal eredetibb látványt nyújtott volna, mint az 1990 után létrejött, a szocreál legrosszabb emlékeit előhívó, monumentálisan unalmas vezéralakok, lóval vagy ló nélkül. (Szukalski tervét – nem véletlenül – a Második Köztársaság hivatalos kultúrpolitikája is elutasította, bár megjegyzendő, hogy ez a kultúrpolitika még mindig sokkal modernebb szemléletű volt, mint az egykorú magyar.) Az utóbbi években, főként az ezredforduló óta, szinte minden lengyel város azért versenyez, kinek van reprezentatívabb Piłsudski-szobra. Elrettentő példája ezeknek a krakkói Piłsudski utcában a legionisták szoborcsoportja, amely a magyar szemlélőben a budai Vérmező hajdani Kun Béla-emlékművét idézi – naturalista megfogalmazásban…
A legújabb alkotások közé tartozik a 2010-ben, Sulejówekban, a Parancsnok villájának közelében felállított „padocska” (Ławeczka Józefa Piłsudskiego).
Karol Badyna szobra Józef Piłsudskit két lányával ábrázolja. Maga díszegyenruhában egy fotelban ül, kardjára támaszkodva. Ifjabb leánya, Jadwiga a padon egy repülőgépmodellt tart, az idősebb Wanda mellette áll, kezében babát szorongat. A szobrot csak „Piłsudski padocskája”-ként emlegetik – a szobrász a „Történelmi lecke” (Lekcja historyczna) címet adta művének. Történelmi lecke – de kinek?
A kultusz legmarkánsabb szakrális megnyilvánulásai közé tartozik az a harang, amelyet a volhiniai noworodczycei plébániatemplom számára rendeltek meg az egyik legnevesebb (1808 óta máig létező) harangöntő műhelyben. A harangot azonban nem csupán Szent József, hanem védence, Piłsudski tiszteletére is öntötték; arcmását – barokk előképek nyomán – hadi trófeákkal díszítve. A II. világháború idején, a ma Ukrajnában található faluba (Новородчицы) benyomuló ukrán nacionalista UPA terrorlegényei a lengyel híveket gondozó adminisztrátort, egy idős ferences szerzetest lábánál fogva a katolikus templom csillárjára akasztották, majd a templomot is lerombolták. Ma a helyén szemétlerakó van. A nevezetes harang azonban máig megvan a falu pravoszláv templomában. A „transzláció” során nyilván a tárgyi érték fontosabb volt, mint a harang máig olvasható felirata:
„Lengyelország feltámasztásának tizedik évfordulója emlékére, Lengyelország első marsallja, Józef Piłsudski tiszteletére, [a harang neve] »József«, az Úr 1931. évében, L[udwik]. Felczyński és Társa harangöntödéjében, Przemyślben.”
„MEGSZENTELT HELYEK”
A térhasználat során azok a helyek, ahol Piłsudski megfordult, szinte mindenütt emlékjelet kaptak, s főként halála után, majd hosszabb szünet után, a Szolidaritás idejét kivéve, 1990-től kezdődően részeseivé váltak a kultusznak. Fontosságuk, súlyuk természetesen nem mindig volt egyforma, de valamennyi a fanum kategóriájába tartozott (s tartozik ma is).
Ténylegesen szakrális helyet jelölt meg 1927 óta az a tábla, amelyet a powiewiórkai (litvánul Pavoverė, régen a községet Sorokpolnak hívták) templom kórusán őriznek, s amelynek felirata: „Sorokpoli templom, Piłsudski József Marsall, a Nemzet Vezére keresztelésének helye. E föld fiaitól.” (Ez utóbbi, kissé tömör megfogalmazás azt jelenti, hogy a helyiek és a környékbeliek adományaiból készült.) Bár a leakasztható tábla (ma) nem szembetűnő helyen van, az ezüst keresztelőtál és az anyakönyv idevágó oldalának fénymásolata üveg alatt, a templomtérben őrzi annak emlékét, hogy születése után tíz nappal itt részesítették a keresztség szentségében Maria Billewicz és Józef Wincenty Piłsudski nemes rendű szülők negyedik gyermekét, Józef Klemenset.
Ugyanígy a megszentelt helyek közé tartoznak profán épületek is, amelyek közül némelyik igen hamar a kultusz részévé vált. 1920-ban táblával jelölték meg azt a łódźi házat, ahol a szocialista Piłsudski a Lengyel Szocialista Párt (PPS) illegális folyóiratát, a Robotnik („Munkás”) című lapot szerkesztette és nyomtatta. Az első táblát, amely eredetileg a házkapu fölött volt befalazva, 1945 után eltávolították, majd 1980-ban helyezték el újra.
Az első emléktábla szövege igyekezett hallgatni Piłsudski szerepéről a Szocialista Pártban, magyar fordításban így hangzott (a sortörések jelölése nélkül): „Itt lakott, és 1900. febr. 21-én a cári hatalom szolgái itt tartóztatták le az Állam Vezetőjét, Józef Piłsudskit a Robotnik nyomdájában.”
A második viszont – a Szolidaritás idejében vagyunk! – éppen a Szolidaritással mint mozgalommal való párhuzamokat húzta alá: illegális sajtótermék, titkos nyomda, letartóztatás stb. és Piłsudski-idézet; a párt említésével a munkásmozgalmi jelleget sem titkolja: „Józef Piłsudski e házban lakott 1889-ben. Itt szerkesztette és nyomtatta a Lengyel Szocialista Párt lapját, a Robotnikot. Letartóztatták 1900. febr. 21-én. »Legyőzve sem kerülni a győztesek hatalmába.«” Krakkóban a Topolowa utca 16. szám alatti lakását, ahol 1906–1910 között élt, az ifjúság 1937-ben jelölte meg egyszerű táblával.
Varsói jelenléte igen sok helyhez köthető, ezek közül többet megjelöltek, még ha csak rövid időre ment is oda. Ilyen „egyéjszakás emlék” kötődött Julia Romanównának a Moniuszko utca 2. alatt egykor állott panziójához, ahol Piłsudski a magdeburgi erődből való kiszabadulása után, a második emelet egyik szobájában töltötte első varsói éjszakáját. A ház a varsói felkelés során elpusztult, de a tábla sértetlenül megmaradt, csak a népköztársasági időkben távolították el. (Ma a régi helyén álló épületen látható.) Lakonikus szövege csak a tényre és a dátumra utal.
Zamość főterén (Rynek Wielki), a városház előtt az utcakövezeten jelölték meg táblával a helyet, ahol 1922. október 17-én ünnepi szentmise hallgatásakor állott. Ennek kétségtelen előképe az a kőlap, amely a krakkói Ryneken Kościuszko esküjének helyét jelöli, e gesztussal mintegy egyenlőségjelet téve a két vezető (Naczelnik), a nemzet két felszabadítója között.
„NEMZETI SZENTÉLYEK”
Az uomini famosi kultuszának szinte legfontosabb és leginkább szakrális helye a szülőház, ahol a tisztelet a leginkább kibontakozhat. Gondoljunk akár Kiskőrösre, akár Szimbirszkre vagy Gorira, a kultusz által a Vátesz születésének helye egyben az Eszme megtestesülésének helye is, tükör által, homályosan szinte egy betlehemi barlang vagy „rongyos istálló” képzetét kelti.
A szülőház, Piłsudskiék majd tizenegyezer hektáros birtokának középpontja, a vörösfenyőből épült zułówi kúria nem maradt fenn. 1875-ben, amikor a kis Józef – vagy ahogy becézték: Ziuk – hétéves volt, az udvarház mindenestől: bútorokkal, könyvtárral, gazdasági épületekkel, istállókkal, jószággal egyetemben tűzvész martaléka lett. A tönkrement család egy ideig az épen maradt tiszttartói lakban húzódott meg, majd mindent eladva Vilnába költözött. A későbbi (orosz) tulajdonosok nem törődtek a puszta alapfalakkal, 1919 után pedig – miután a terület Vilnával együtt Lengyelországhoz került – a lengyel hadsereg gyakorlóterének része lett. 1934-ben a Tartalékosok Szövetsége (Związek Rezerwistów) megvásárolta a hajdani udvarház telkét, s tervbe vették az épület rekonstrukcióját, ám ezt a Marsall halálával már elvetették, inkább szimbolikus emlékparkot terveztek. Amikor 1937-ben a „zułówi rezervátum”-ot a legmagasabb állami vezetők és az özvegy jelenlétében felavatták, annak a szobának a helyén, ahol Piłsudski született, egy tölgyfát ültettek emlékül. A teljes kiépítést már a háború, majd a Litván SzSzK megakadályozta. A szovjet időkben a szovhoz szinte mindent lerombolt, illetve takarmánytárolót építettek az emlékfalak fölé. A tölgyfa azonban szerencsésen megmaradt, mára tekintélyes koronát növesztett. Lakásként áll még az a faház is, amelyet eredetileg kiállítások számára emeltek. A terület mai gazdája, a Litvániai Lengyelek Szövetsége (Związek Polaków na Litwie), fekete márvány emlékkövet állított a tölgy mellé. Ismét napirendre került Zułów emlékparkként való újjáépítése, anyaországi segítséggel.
A Varsó déli részéhez közeli Sulejówekban a Milusin-villát Piłsudski egykori katonái (Komitet Żołnierza Polskiego) és a lakosság adakozásából építették. Itt lakott a Marsall 1923–1926 között. A hajdani udvarházakat, a lengyel nemesek ősi fészkeit idéző, Kazimierz Skórewicz tervezte épület ma (ismét) emlékhely, átvette a hajdani varsói Belweder-palotai emlékmúzeum szerepét. Elsősorban a függetlenség ünnepén, november 11-én zarándokolnak el ide a varsóiak.
A másik, Piłsudski személyéhez kapcsolódó villa – méghozzá a „kedvenc nyaraló” – ma Litvániában található. Pikieliszki (Pikeliškės) klasszicista udvarháza elég furcsa körülmények között jutott a Marsall birtokába. A légiók katonáinak járó ingyen föld osztásakor az egykori brigadéros is kapott telket, de az nem igazán felelt meg neki. Különféle cseréket ajánlottak fel, még fürdőhelyen is, de a Marsall hathetes nyári szabadsága idejére ragaszkodott a teljes csendhez, a falusi magányhoz. Így találtak rá az elhanyagolt kúriára, gyönyörű park közepén, tó partján, amely Vilnától sem esett túl messzire. Mivel azonban a litván államhatár közel húzódott, a biztonsági tényezőkre figyelemmel kellett lenni, főként a belügyminiszter meggyilkolása után, s mindezt úgy. hogy a magányosan sétáló Piłsudski ne vegye észre az őrséget. Pikieliszki csodával határos módon megúszta a rombolást (bár a berendezést széthordták), a helyi szovhoz irodái kerültek az épületbe. Talán az is közrejátszott a dologban, hogy a falu lakosai, a szovhoz dolgozói lengyelek voltak, s pontosan tudták, ki volt a korábbi lakó. Ma az épület a község könyvtáraként működik, de már néhány éve itt tartják – aratóünnep formájában – a kisebbségi népművészeti fesztivált is. A helyi önkormányzat és a lengyel kisebbség szervezetei szeretnék kulturális központként működtetni. Az anyaországból pedig mindig érkeznek turistacsoportok, amelyek a történeti emlékhely jellege miatt zarándokolnak ide. Litván nacionalisták viszont élénken tiltakoznak, mondván, hogy ilyen erővel Hitlert vagy Sztálint is tisztelhetnék itt.
A kultusz szempontjából centrális helyzetű „nemzeti szentély”-nek a varsói Belweder-palota számított, ahol Piłsudski hivatalosan lakott, s ahol a halál is érte. Nincsen szentély ereklyék nélkül: egy 1936-os csendőrségi delegáció útibeszámolója még a személyes tárgyakat is felsorolja.
18 órakor a küldöttség Zamorski tábornok [a lengyel rendőrség főparancsnoka] társaságában megtekintette a lengyel nemzet szentélyét [kiemelés tőlem, P. Á.] – a Belvedere-palotát – ahol az új Lengyelország megteremtője, a nagy Pilsudski tábornagy élt, dolgozott és lehunyta a szemét. Imponáló és egyben megkapó az a kegyelet, amellyel lengyel testvéreink nemzetük nagy fiának emlékét őrzik. A Belvedere múzeummá vált. Mindent érintetlenül hagytak. A tábornagy íróasztalán ott fekszik egyszerű, néhány pengőnyi értékű zsebórája, betegágya mellett, az éjjeli szekrényen a hőmérő, mutatva az utolsó lázmérés eredményét, a térkép asztalon a nagyítóüveg úgy, ahogy azt a tábornagy hagyta. Érintetlenül áll az a fekete drapériákkal burkolt terem is, ahol a tábornagy holttestét felravatalozták. A katafalkon, a koporsó helyén az a kristály urna áll, amelyben Pilsudski tábornagy szívét őrizték addig, amíg végrendelete értelmében ezüst urnába zárva, kedvenc városába, Vilnóba szállították, és édesanyja kriptájában helyezték el. A ravatal körül hervadnak a koszorúk százai, közöttük több piros-fehér-zöld szalagos magyar koszorú is. A tábornagy virágait gondosan ápolják, a virágvázákba mindennap friss virágot helyeznek, de mindennap odateszik a megszokott helyre azokat az újságokat is, amelyeket a tábornagy életében olvasni szokott. Az egyik terem magyar vonatkozású emléket őriz: a Báthory István nevét viselő m. kir. kerékpáros zászlóalj ajándékát. Pilsudski tábornagy nekünk, magyaroknak nagy barátunk volt. Sohasem felejtette el, hogy 1920-ban, midőn az orosz vörös hadsereg már Warszawa falaihoz közeledett, Európa népei közül csupán Magyarország volt az, amely annak ellenére, hogy földre tiporva maga is sok sebből vérzett, mégis segítő kezet nyújtott a testvéri lengyel nemzet felé.
A SÍR ÉS A „WAWELI AFFÉR”
Piłsudski halála valóban megrázta az egész lengyel társadalmat. Ahogy Heidi Hein megjegyzi: a nemzeti identitás vesztesége volt. Az 1935. májusi gyászünnepségeket, amelyekhez legfeljebb a legnagyobb királytemetések pompája hasonlítható, önmagukban is érdemes lenne tanulmány tárgyává tenni, összehasonlítva például Báthory István pompa funebrisével. A végső nyugalom helyéül nem a politikai, hanem a történeti fővárost, Krakkót választották, hiszen a waweli székesegyház hagyományosan a lengyel királyok temetkezőhelye volt. Hogy ez a választás rögtön a kormánytól, illetve az államfőtől indult-e ki, vagy Piłsudski végrendeletének egy mondata sugallta, nem tudni. A mondat így hangzott: „Nem tudom, nem akarnak-e a Wawelban eltemetni. Akarjanak!” ( „Nie wiem, czy nie zechcą mnie pochować na Wawelu. Niech!”) A koporsó végig ágyútalpon utazott: a vonathoz speciálisan kiképzett platókocsit csatoltak, erre került a löveg, s körülötte állt kivont karddal a díszőrség. Krakkóban a hagyományos királyi útvonalon – a koronázási és temetési menetek útján – haladt a katonaság, a koporsót követő kormány, a külföldi és belföldi delegációk sora és a hatalmas tömeg a várbeli székesegyház felé. (Magyarországot a Horthy által személyesen delegált vitéz Nánássy-Megay Ernő altábornagy (1880–1964), Budapest városparancsnoka képviselte, katonai küldöttség élén. Hitler, aki Piłsudskit mint hadvezért nagyra tartotta, Ribbentroppot küldte maga helyett, viszont Berlinben, a Szent Hedvig-katedrálisban külön gyászmisét tartatott, lengyel zászlóval letakart katafalkkal, amelyen személyesen részt vett. Mikor 1939-ben a német csapatok elfoglalták Krakkót, megparancsolta, hogy Werner Kienitz tábornok koszorúzza meg Piłsudski sírját, és állíttasson a kriptához díszőrséget.
Az egyházi szertartások után Piłsudski koporsóját, melyben akkor még a zarándokok kis üvegablakon át megtekinthették a mumifikált vezér arcát, ideiglenesen a krakkói székesegyház Szent Lénárd-kriptájában (krypta św. Leonarda) helyezték el, ahol Kościuszko szarkofágja is állott. A külön e célra létrehozott bizottság sokfajta tervet dolgozott ki, hol lehetne kialakítani a végleges mauzóleumot. Az egyik ötlet szerint a kincstár alatt, egy másik szerint a déli harangtorony, az „Ezüst harangok tornya” alatt. Az előbbit az egyház elutasította (már csak biztonsági szempontból is), a másikat viszont hosszas megfontolások után magáévá tette. Állami részről két éven át húzódott az ügy, végül 1937 júniusában a krakkói érsek, Adam Sapieha herceg megelégelte a „procrastinatió”-t, s mint a székesegyház gazdája, önhatalmúlag döntött a holttest átviteléről a már majdnem kész kriptába. Hiába volt minden közbenjárás az átvitel elhalasztására, a főpásztor (aki később a németek, majd a kommunisták számára is kemény diónak bizonyult), még a köztársasági elnöknek is nemet mondott. A dologból nemcsak botrány, hanem kormányválság is lett, mert a miniszterelnök benyújtotta lemondását, azzal az indokkal, hogy „egy állampolgár” nem volt hajlandó az elnök utasítását végrehajtani, s ez a hallatlan dolog, „a Respublika felségének megsértése” az ő kormánya alatt történhetett meg, ezért levonja a konzekvenciát. Ráadásul Piłsudski tisztelői, a volt legionisták és a tisztikar nagy része mérhetetlenül felháborodott, tüntetéseket szerveztek, a korábban már említett Sieroszewski pedig nyílt levélben azt követelte, hogy a waweli székesegyházat, mint nemzeti pantheont, vegyék el az egyháztól, és az állam diszponáljon felette, az érseket meg rövid úton zárják börtönbe. („Kattanjon a bilincs…”) Mościcki államelnök azonban nem menesztette a kormányfőt, a Vatikánhoz fordult közvetítésért, mialatt a szejm mindkét háza rendkívüli ülésszakra készülődött. Sapieha azzal indokolta döntését, hogy a Szent Lénárd-kripta nedves, nem megfelelő hely, a sok látogató – akik közül nem is mindenki hívő katolikus – állandó jövés-menésével zavarja a templom csendjét és a liturgia nyugalmát, sőt beszennyezi a szent helyet, ezért méltó, a látogatók számára kívülről (tehát nem a székesegyházon keresztül) megközelíthető helyre kellett a Marsall koporsóját átszállítani.
Feltehető azonban, hogy más megfontolások is közrejátszottak az új, egyébként állami jóváhagyással kialakított helyválasztásban. E kérdésnél egy kis kitérőt kell tennünk.
A torony alapja s így a kripta nem a tényleges templombelső alatt fekszik, hanem kiugrik a déli oldalhajó vonalából. Sapieha elveihez ragaszkodó, következetes és kemény ember volt. Piłsudski vallásos élete kapcsán viszont már korán felmerültek bizonyos problémák, ugyanis még illegális szocialista tevékenysége idején, 1899. május 12/24-én hivatalosan áttért az evangélikus vallásra. A konverzió elsődleges oka az volt, hogy másképpen nem vehette volna el élet- és munkatársát, Maria Juszkiewiczowát, aki a katolikus egyház álláspontja szerint férjezett volt. Másrészt az is motiválta, hogy ha az illegális szocialista lap kiadása közben lebukna, az orosz büntetőjog szerint házastársát nem marasztalják el. Tizenhét évvel később, az első világháború idején, súlyos betegen, ágyban fekve, 1916. február 28-án Karasinban azonban visszatért a katolikus anyaszentegyház kebelére, tanúk előtt, de titokban. A tábori lelkész, aki előtt a hitvallást letette, a következőt jegyezte föl: „A Parancsnok saját kívánságára ezt az aktust nem vezettem be az első gyalogezred főkönyvébe, hanem a saját emlékkönyvébe, hogy az egész ügy titokban maradjon.” Hivatalos aktára viszont csak akkor lett szüksége Piłsudskinak, amikor első, már a háború idején elhagyott felesége halála után házasságot akart kötni Aleksandra Szczerbińskával 1921 novemberében. Egyébként nem igazán szívelte az egyházi méltóságok társaságát, az egyetlen püspök, akit közel engedett magához, Władysław Bandurski, a közép-litvániai haderők tábori főpapja volt; neki, nem mellesleg, igen rossz viszonya volt az egész lengyel püspöki karral.
Az a hiedelem, hogy Piłsudski – legalábbis kezdetben – nemcsak szocialista, hanem szabadkőműves lett volna, nem fedi a valóságot. Viszont bátyja, a néprajztudós Bronisław és öccse, a jogász és pénzügyminiszter Jan, aktív páholytag volt, ahogy közvetlen katonai környezetében is sokan, például szárnysegédje, Bolesław Wieniawa-Długoszowski tábornok. A májusi fordulat utáni első kormány elnöke, Kazimierz Bartl és a miniszterek kétharmada is közéjük tartozott. (Később a szabadkőművesség egyre inkább kritizálta a szanációs rendszert a szabadságjogok megnyirbálásáért.)
Természetesen Sapieha érsek tisztában volt azzal: ha vannak is ilyen aggályai, azoknak nyíltan nem adhat hangot, sőt nyilatkozatában, amelyet végül kiadott, és ezután az országgyűlés a harcias hangulat ellenére elfogadott, s az ügyet lezártnak tekintette, kijelentette, hogy az új sírboltot, miután oda katolikus hívőt temettek, annak rendje és módja szerint beszenteltette. A Marsall sírja mindeközben (1937. június 22–24. kivételével) továbbra is célpontja maradt a Krakkóba látogató hivatalos és társadalmi delegációknak éppúgy, mint a Wawelba zarándokló egyszerű embereknek, volt legionistáknak, iskolásoknak, cserkészeknek.
Az 1939. augusztus végéig Krakkóban megfordult valamennyi magyar küldöttség kötelező érvénnyel felkereste a kriptát, hogy ott tiszteletét tegye. Már 1935 júliusában (tehát két hónappal a temetés után) a spałai nagytáborba különvonaton utazó félezer magyar cserkész a pályaudvartól a Wawelig rendezett sorokban, magyar zászlók alatt vonult a székesegyházhoz a krakkóiak lelkes tetszésnyilvánítása mellett. Árvalányhajjal díszített, hatalmas koszorút hoztak magukkal, amelyet Piłsudski sírján helyeztek el. Érdekesség, hogy közvetlenül a háború kitörése előtt, 1939-ben ugyancsak cserkészek voltak az utolsók, akik lerótták kegyeletüket: a Magyar Cserkészszövetség küldöttsége Papp Antal egyetemi tanár, helyettes államtitkár, a szövetség elnöke vezetésével koszorúzott a kriptában.
Végakaratának megfelelően a Marsall halála után – még Varsóban kivették szívét és agyát. Kívánsága az volt, hogy szíve Vilnában nyugodjon, anyja holttestével együtt. Ehhez azonban Litvániában exhumálni kellett Maria Piłsudska földi maradványait, ami a szertartás megrendezésében komoly késedelmet okozott. A szívtemetés is teljes katonai pompával ment végbe. A Rossa temetőben ma is látható a fekete márványlap: „Az Anya és a Fiú szíve” (Matka i Serce Syna) felirattal. Lengyel zarándokok virágokkal borítják, litván nacionalisták festékkel öntik le.
Piłsudski agyának még kalandosabb a története. A huszadik század első felében fellendült agykutatás különös érdeklődést mutatott a nagy emberek agya iránt. Jelentős kutatóközpontok létesültek Berlinben, Moszkvában (ahol Lenin agyát is vizsgálták), Madridban. Lengyelországban a két háború között Vilnában működött ilyen tudományos intézet, Maksymilian Rose professzor vezetésével. A Marsall agyvelejéről fényképsorozatot, majd preparátumokat készített, kutatási eredményeiről azonban halála miatt csak munkájának első kötete jelent meg (címlapján nem nevezte meg közreműködő munkatársait). A háború megakadályozta a további kutatást. Vilna litván, majd szovjet megszállása után Piłsudski agya – a teljes dokumentációval és valamennyi eredeti fényképnegatívval együtt – egyszerűen eltűnt. Ma sem tudjuk, hová lett. Többféle teória is közszájon forog: a lengyel tudósok elrejtették, de a rejtekhelyet ismerők meghaltak; Varsóba vitték, ám az 1944-es felkelés során elpusztult; az oroszok Moszkvába vitték, ma is ott őrzik titokban; a németek Berlinbe vitték, ahol később megsemmisült; az oroszok bosszúból elpusztították stb. A kombinációk sorát még folytathatnánk, ez azonban már inkább a detektívregények műfajába illenék. Így viszont a kultuszhoz tartozik egy titokzatos testereklye; hollétének vagy nem-létének titka könnyebben bekapcsolja a kultuszba, mint ha egy laboratórium polcán vagy egy múzeumban bárki által látható lenne.
PIŁSUDSKI HALMA
Legmonumentálisabb, máig látható emléke e kultusznak a Piłsudski halma (Kopiec Piłsudskiego, valójában a Lengyel Függetlenség Piłsudskiról elnevezett halma (Kopiec Niepodległości im. Józefa Piłsudskiego), amely a krakkói Lasek Wolski fái fölött 383 méter magasan emelkedik.
Az emlékdomb eszméje még a Vezér életében megszületett: a „fegyveres tett” (czyn zbrojny), vagyis a világháború kezdetén az első legionárius lövészezred kivonulásának napjához kapcsolódva. 1934-ben a Lengyel Légiók Szövetségének (Związek Legionów Polskich, ZLP) delegátusai Krakkóban rendeztek találkozót, ekkor vetették fel a Sowiniec-hegyen emelendő halom tervét, azzal a megfontolással, hogy onnan az egész városból jól látható lesz, a több mint száz évvel korábban emelt Kościuszko-halom mellett. A rendezési munkálatokat a Marsall 1935-ben bekövetkezett halála meggyorsította. Tükrözte ezt a lelkesedést Aleksander Gałuszka himnusza a krakkói Piłsudski-halomról (Hymn o Kopcu Marszałka Józefa Piłsudskiego w Krakowie), amely 1935-ben jelent meg az Ilustrowany Kurjer Codzienny 144. számában:
Emléket emelünk Néked
a virágzó kertek fölé,
gránitnál és ércnél maradandóbbat.
A halom hazai földből
őrködni fog Lengyelhon felett!
Hallgatag Vezérünk!
Győzelmes Vezérünk!
Az építésben részt vett a társadalom minden rétege. A korabeli magyar filmhíradó tudósítása ugyancsak ezt sugallta: „Piłsudski emlékmű. A lengyel nemzet kegyelettel adózik nagy fia emlékének. Lengyel notabilitások hordják a földet a »Pilsudski-emlékhalom«-ra.” A halom építésében magyar cserkészek is részt vettek, akik 1935 júliusában a lengyel cserkészet fennállásának 25. évfordulója alkalmából a spałai nagytáborban vettek részt (például a későbbi népszerű muzsikus, Holéczy Ákos, a nyelvész Lőrincze Lajos, a művészettörténész Radocsay Dénes stb.). A csapatot Teleki Pál vezette. A munkáról Papp Antal számolt be Egy nemzet dombja címmel:
Az épülő domb földtömegeinek a nagyobbik része a közvetlen környező területek talajrendezéséből kerül ki. A domb közepén azonban annak egész magasságában egy elég tágas aknát vezetnek, amelybe a lengyellakta helyekről jövő zarándokok hazai földet hordanak össze az ország minden részéből, sőt a külföldi lengyel telepekről is.
A spalai jubiláris táborozásra utazó magyar cserkészek öregeiből és tisztjeiből egy százas csoport jelentkezett 1935. július 12-én az épülő Pilsudski-dombnál, hogy élükön a parancsnokkal, gróf Teleki Pál tb. főcserkésszel, maguk is leróják kegyeletüket a testvér lengyel nemzet halhatatlan vezérének. Az a száz talicska föld csak parányi része az addig már hatszázezeret meghaladó talicskaszámból került földtömegnek: de ott lesz majdan a kész dombnak éppen a közepén, annak a szívében, mint testvéri érzéseinknek és szeretetünknek szimbóluma.
Más magyarok is részt vettek a Kopiec építésében. 1935-ben az Újpest labdarúgó csapatának tagjai végeztek munkát. Amikor Hóman Bálint kultuszminiszter látogatást tett Krakkóban, ugyancsak jelentkezett munkára, a fotóriporterek meg is örökítették a korpulens minisztert talicskatolás közben.
A halom számára Lengyelországból és külföldről nagyon sok emlékföldet, különféle csataterekről gyűjtött földdel teli urnát küldtek a lengyelek és a külföldi lengyelség szervezetei. Magyarországról Miklóssi Ferdinánd Leó kezdeményezésére a Magyar–Lengyel Szövetség küldött tablószerűen elrendezett, kis zacskókba töltött földet az akkori magyar vármegyék területéről. E zacskókat az adott megye címere díszítette. A felirat szerint:
„Csonka-Magyarország összes vármegyéiből összegyűjtött emlékföld-zacskók, melyeket 1935. október 20-án a budapesti Magyar–Lengyel Szövetség küldöttsége hozott Krakkóba.”
Az ereklye ma Krakkó Város Történeti Múzeumában van.
A német megszállók mind Kościuszko, mind Piłsudski emlékhalmát el akarták tüntetni, sikertelenül. A sztálinista rendszer már hatékonyabbnak bizonyult, különösen a Piłsudski-dombot illetően: 1953-ban tankkal rántották le tetejéről azt a kőtömböt, amelyre a lengyel légiók keresztjét faragták ki, s csak 1991-ben helyezték vissza.
PIŁSUDSKI KULTUSZA ÉS A SZOMSZÉDOS KELET-KÖZÉP-EURÓPAI ÁLLAMOK
Piłsudski kül- és védelmi politikájában a Kelet játszotta a döntő szerepet. Ebben származása, saját élettapasztalata, a világháború és az 1920-as bolsevik támadás nagymértékben befolyásolta: az oroszok voltak és maradtak a lengyelség első számú ellenségei. (Politikai ellenfelei mindig is szemére vetették: nem törődik az újjászülető állam nyugati határaival, negligálja a német veszélyt, sőt németbarát politikát folytat, és Sziléziában a határok kialakításakor nem torolta meg az Olża-vidék cseh megszállását.) Ebben a külpolitikában – a szovjet fenyegetés elleni katonai szövetségesként – a legfontosabb szerepet Románia játszotta. Piłsudski négyszer tett hivatalos látogatást délkeleti szomszédjánál.
A szoros lengyel–román viszony magyarázza a tényt, hogy Magyarországra – a szóban sokszor hangoztatott hagyományos barátság ellenére – sohasem jött, s Horthy, bármennyire is szerette volna, egyszer sem kapott tőle meghívást. Csak a Marsall halála után látogatott el Lengyelországba, ám a lengyel fél az invitálás célját még így is csak vadászatban jelölte meg – noha ténylegesen az államfőknek kijáró pompával fogadták a kormányzót Krakkóban.
Harmadik romániai látogatása alkalmával 1931-ben Piłsudskit kinevezték a moldvai Fălticeni-ben állomásozó 16. gyalogos darabont-ezred tiszteletbeli ezredesévé, az ezred felvette a Marsall nevét (Regimentul 16 dorobanţi „Baia Mareşal Iosif Pilsudski”), jelvényeiben szerepeltette a JP monogramot, a hajdani ezredtulajdonosok régi hagyományát követve. A román ezred Piłsudski krakkói temetésén díszszázaddal vett részt.
PIŁSUDSKI-KULTUSZ MAGYARORSZÁGON
Piłsudskiról 1936-ban Buda XII. kerületében a korábbi Ince utcát nevezték el (a mai Apor Vilmos tér és Stromfeld Aurél utca). Ez alkalomból az államférfi portréjával díszített emléktáblát lepleztek le. A bronz domborművet Sződy Szilárd szobrászművész készítette. A korabeli filmhíradó megörökítette az avatási ünnepség néhány részletét. (Magyar Világhíradó, 640. 1936. május) 1945 után ezt eltávolították, csak a mellette lévő pillér maradt meg a sasos lengyel címerrel, a ház kerítésének elemeként. 1993-ban Pusztai Ágoston újra elkészítette az eredeti tervek szerint. Ma régi helyén, az Apor Vilmos tér 2. számú ház kerítésén látható.
Bár nem közvetlenül hivatkozik Piłsudskira, ide tartozik a kőbányai lengyel templom felszentelésének emléktáblája (ma a templom belsejében). Augustyn Hlond bíboros. Lengyelország prímása 1930-ban, Nagyboldogasszony napján, „a nagy varsói csata” tizedik évfordulóján benedikálta a budapesti lengyel kolónia templomát. Az emléktábla szövege csak általánosságban „a lengyel vitézség”-et emlegette, amely „visszaverte a Vörös Hadsereg”-et. Azt hiszem, hogy a dicsőséges szovjet hadsereg legyőzésének kőbe vésett szövege 1989 előtt nemcsak Magyarországon, hanem az egész „béketábor”-ban egyedül állott. A Budapesti Emlékmű Felügyelőség minden tőle telhetőt megtett, hogy eltávolítsák, ám a templom belsejében lévő tárgyak nem tartoztak jurisdikciója alá. Ha nem is a Vörös Hadsereget, de az okvetetlenkedő hivatalnokokat sikerült visszaverni…
PETNEKI ÁRON
művelődéstörténész, nyugalmazott egyetemi tanár
IRODALOM
Czermański, Zdzisław: Marszałek Piłsudski w 13 karykaturach (wstęp Jan Lechoń), Paris, 1931; 2. kiad.: Warszawa, Wydawnictwo J. Przeworskiego, 1935; reprint: Warszawa, Graf_ika, 2010
Dávidházi Péter, „Isten másodszülöttje”. A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza, Bp., Gondolat, 1989, 28.
Garlicki, Andrzej, Józef Klemens Piłsudski, in Polski Słownik Biograficzny, XXVI, Kraków, PAN, 1981
Gliński, Mateusz (red.), Józef Piłsudski i jego legjony w muzyce i w pieśni. Monografja zbiorowa. Numer specjalny czasopisma „Muzyka” nr. 127–129. Warszawa, Muzyka, 1935 [A „Muzyka” címűfolyóirat különszáma]
Hein, Heidi, Freiheitsheld und Symbolfigur. Der Piłsudski-Kult als Mittel nationaler Identitäts- und Bewusstseinsbildung, Zeitenblicke III. (2004)/1,1–5. http://www.zeitenblicke.de/2004/01/hein/Hein.pdf (2015-06-07)
Hein, Heidi, Historische Kultforschung, in Digitales Handbuch zur Geschichte und Kultur Russlands und Osteuropas, 2005. https://www.vifaost.de/texte-materialien/digitale-reihen-und-sammlungen/handbuch/handb-kultforsch/ (2015-06-09)
Hein, Heidi, Historische Mythosforschung, in Digitales Handbuch zur Geschichte und Kultur Russlands und Osteuropas, 2005. http://epub.ub.uni-muenchen.de/639/1/hein-mythosforschung.pdf (2015-06-08)
Hein, Heidi, Historische Mythos- und Kulturforschung, in Politische Mythen, Tepe, Peter (Hrgs.), Würzburg, Königshausen & Neumann, 2006, 30–45.
Hein-Kircher, Heidi, Piłsudski-Kult und seine Bedeutung für den polnischen Staat 1926–1939, Marburg, Herder-Institut, 2002
Hein-Kircher, Heidi, Kult Piłsudskiego i jego znaczenie dla państwa polskiego 1926–1939, ford. Owczarek, Zdzisław, Warszawa, Wydawnictwo Neriton, 2008
Huszár Károly (szerk.), Magyarország és Lengyelország / Polska i Węgry, Bp.–Warszawa, Athenaeum Nyomda, 1936
Józef Piłsudski apostatą? in http://www.jpilsudski.org/pisma-jozefa-pilsudskiego/itemlist/tag/konwersja (2015-06-02)
Kapronczay Károly, Józef Piłsudski (1867–1935), in Valóság XXXXVIII (2005)/6, 92–99.
Kienzler, Iwona, Kobiety w życiu Marszałka Piłsudskiego, Warszawa, Bellona, 2012
Koprowski, Marek A., W Pikieliszkach Marszałka, in Współnota Polska, 2011. 07. 18. wspolnota-polska.org.pl/wiadomosci/W-Pikieliszkach-Marszalka,727.html (2015-06-10)
Kovács István, Józef Piłsudski és a lengyel állam újjászületése, 1–2., Kortárs L. (2006)/5, 62–92, L. (2006)/6, 46–76. http://www.kortarsonline.hu/2006/05/jozef-pilsudski-es-a-lengyel-allam-ujjaszuletese-4/6099, (2015-06-07), http://www.kortarsonline.hu/2006/05/jozef-pilsudski-es-a-lengyel-allam-ujjaszuletese-3/6097 (2015-06-07), http://www.kortarsonline.hu/2006/06/jozef-pilsudski-es-a-lengyel-allam-ujjaszuletese-2/6066 (2015-06-07), http://www.kortarsonline.hu/2006/06/jozef-pilsudski-es-a-lengyel-allam-ujjaszuletese/6063 (2015-06-07), http://epa.oszk.hu/00300/00381/00105/kovacs.htm (2015-06-07), http://epa.oszk.hu/00300/00381/00106/kovacs2.htm (2015-06-07)
Lipcsei Steiner Mihály– Erdős László, Pilsudski József, Bp., Magyar Mickiewicz Társaság, 1935
Lukinich Imre utasítása és tanácsai a csereakció keretében Lengyelországba küldött magyar diákoknak, gépirat, 1935 után, OSZK Kézirattár, Lukinich-hagyaték
Nagysólymosi József, Pilsudski József, 1867–1935, Győr, Mercur Ny., 1939
Noworodczyce (parafia), in Wołyń – pamiątki polskich czasów, http://www.wolhynia.pl/index.php?option=com_content&view=article&id=110:noworodczyce-parafia&catid=25&Itemid=101 (2015-06-12)
Obchody imienin Marszałka Józefa Piłsudskiego w II RP, http://tmwizw.republika.pl/pilsudski_imieniny.htm (2015-06-01)
Olchváry-Milvius Attila, A magyar csendőrség és rendőrség küldöttsége Lengyelországban, in Csendőrségi Lapok, XXVI (1936)/23 (dec. 1.), 724–732.
Papp Antal, Egy nemzet dombja, in Lengyel földön, Doró Gábor (szerk.), Bp., Magyar Cserkészszövetség, 1936, 65–66.
Oltványi-Ártinger Imre, A mai lengyel festészet, in Magyar Művészet XIV (1938)/4, 97–113. (A Piłsudski-arckép a 97. lapon.)
Polgár Tamás, Föderáció, kivel és hogyan? Józef Pilsudski föderációs elképzeléseinek létjogosultságáról (1918–1920), in „Önkényuralom, alkotmányosság, forradalom”. Előadások és tanulmányok az első orosz forradalom 100 éves évfordulója alkalmából, Polgár Tamás (szerk.), Pécs, PTE–BTK, 2006, 241 (MOSZT könyvek: Modern Oroszország és Szovjetunió történeti kutatócsoportjának közleményei, I.)
Romanowski, Andrzej, Piłsudski, Litvánia és „a bölcs belátással megtett szakaszok” in 2000 (2003)/11, 99–109. http://ketezer.hu/2003/11/pilsudski-litvania-es-a-bolcs-belatassal-megtett-szakaszok/ (2015-06-05)
Rose, [Maksymilian] Maximilien, Le cerveau de Joseph Piłsudski. Premiėre partie, Wilno, 1938. [Több nem jelent meg.]
Rożek, Michał, Krakowska katedra na Wawelu. Dzieje, ludzie, sztuka, zwyczaje (2. kiad.), Kraków, Petrus, 2012
Rumuński 16 pułk piechoty Marszałka Józefa Piłsudskiego, in JPiłsudski.org, http://jpilsudski.org/artykuly-historyczne-pilsudski/patron-jozef-pilsudski/item/2175-rumunski-16-pulk-piechoty-marszalka-jozefa-pilsudskiego (2015-05-30)
Schaffer Károly, Beszámoló Pilsudski József agyvelejéről, in Mathematikai és Természettudományi Értesítő, LVIII (1939)/3, 794–801.
Schlott, Wolfgang, Piłsudski-Kult. Die Wiedergeburt einer charismatischen Persönlichkeit in der Solidarnosc-Ära (1980 bis 1989), Forschungsstelle Osteuropa Bremen, Arbeitspapiere und Materialien, Nr. 48 – August 2003. http://www.forschungsstelle.uni-bremen.de/UserFiles/file/06-Publikationen/Arbeitspapiere/fsoAP48.pdf (2015-06-06)
Sieroszewski Vencel [Wacław], Pilsudski József, Bp., Toldi biz., 1921
Szablowska, Anna Agnieszka, Tadeusz Gronowski. Sztuka plakatu i reklamy, Warszawa, Instytut Sztuki PAN, 2005
Szokolay Katalin, Piłsudski, Józef (1867–1935), in A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv 1992, Bp., Magyar Lajos Alapítvány–Politikatörténeti Alapítvány, 1992, 356–364.
Szokolay Katalin, A Piłsudski-jelenség, Múltunk, XXXXIV (1999)/1, 3–43.
KÉPI FORRÁSOK
Adolf Hitler attending memorial service of Polish First Marshall Jozef Pilsudski in Berlin, 1935. in Rare Historical Photos, http://rarehistoricalphotos.com/adolf-hitler-attending-memorial-service-polish-first-marshall-jozef-pilsudski-berlin-1935/ (2015-06-07)
Gronowski, Tadeusz, Odparcia Najazdu Rosji Sowieckiej, lithographic poster http://image.invaluable.com/housePhotos/weschler/00/307400/H0143-L23780491.jpg (2015-06-07)
Magyar Világhíradó 599. 1935. augusztus. Lengyel notabilitások hordják a földet a Piłsudski emlék-halomra. http://filmhiradok.nava.hu/watch.php?id=1560 (2012-08-20)
Rumuński 16 pułk piechoty Marszałka Józefa Piłsudskiego, Narodowe Archiwum Cyfrowe,http://jpilsudski.org/images/stories/grafiki_w_artykulach/ciekawostki/16-rumunski-pulk-pilsudskiego.jpg
Sichulski, Kazimierz, Karykatura Józefa Piłsudskiego, [1915. és 1917.] in Kazimierz Sichulski, Lwów 1879 – Lwów 1942, www.pinakoteka.zascianek.pl/Sichulski/Sichulski_5.htm (2015-06-07)
A kiegyensúlyozott tudományos értékelés azonban elég soká váratott magára, hiszen még a múlt század hatvanas éveiben is (nem kis mértékben a szovjet historiográfia nyomán) sommásan „fasiszta” jelzővel intézték el. Műveihez, illetve mindazokhoz a kiadványokhoz, amelyeknek katalóguscéduláján a Piłsudski név előfordult, nem lehetett hozzáférni, tekintve, hogy a könyvtárak zárt anyagába osztották. (Lengyelországban 1951-ben rendeletet hoztak,