Észrevételek az új egyházügyi törvényről

2011. július 12-ére virradóra, éjjeli háromnegyed egy körül fogadta el a törvényhozás „A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról” szóló 2011. évi C. törvényt (a továbbiakban egyházi törvény). Órákkal korábban, a parlament alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottsága zárószavazás előtti módosító indítványaival alaposan felülírta a zárószavazásra váró bizottsági, valamint általános és részletes vitán keresztüljutott egységes törvényjavaslatot. A zárószavazás előtti módosító indítvány intézménye a Házszabály szerint a koherencia-zavar kiküszöbölését célozza, azaz az indítványnak az Alkotmánnyal és a törvényekkel történő összhang megteremtésére kell irányulnia. Ezúttal azonban nem a koherencia-zavar elhárítása volt a kitűzött cél, hiszen a módosító indítványok nem az összhang megteremtését, hanem az egységes javaslat rendelkezéseinek az érdemi megváltoztatását célozták.

Alkotmányos alapelvek sérelme

Az egyházi törvény mindenekelőtt többszörösen is feszegeti az alkotmányos alapelveket: egyes rendelkezései ugyanis nemcsak az állam és az egyház elválasztását, hanem az állam világnézeti semlegességét is relativizálják. Az egyházi törvény súlypontilag az egyház, vallásfelekezet és vallási közösség (a továbbiakban egyház) nyilvántartásba vételére, működésére, valamint megszűnésére vonatkozó rendelkezések újraszabályozására irányul. Az alábbiakban természetesen csupán néhány szempontra szeretnénk rámutatni.

A szabályozás több vonatkozásban is óriási és indokolatlan visszalépést jelent a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény rendelkezéseihez képest, amit legfőképp az igazol, hogy egyházi jogállású vallási közösségek százai veszítik el – minden különösebb indok nélkül – eddig élvezett egyházi státuszukat. Soványka vigasz, hogy az egyházi jogállásukat elvesztő vallási közösségek – ha megfelelnek az új kritériumoknak – benyújthatják az egyházként történő nyilvántartásba vételre irányuló kérelmüket. Az egyéni képviselői indítványként benyújtott törvényjavaslat legfőbb indokaként arra hivatkoztak, hogy az 1990. évi IV. törvény egyházalapításra vonatkozó „rendkívül nagyvonalú feltételei” lehetőséget biztosítottak „az alapjoggal történő visszaélésekre is, mind az egyházaknak járó állami támogatások jogosulatlan igénybevételére, mind pedig ténylegesen nem hitéleti tevékenységet végző szervezetek egyházként történő bejegyeztetésére”. A törvényjavaslat kidolgozói tehát úgy vélték, hogy visszaélések történtek az 1990. évi IV. törvény alapján, amennyiben ún. bizniszegyházak jelentek meg a vallási „piacon”. Csakhogy nem állnak rendelkezésre azok az elmarasztaló jogerős bírói ítéletetek, amelyek ezt a publicisztikában és a közbeszédben sűrűn visszaköszönő vádat megnyugtatóan bizonyíthatnák. Magától értetődő, hogy a jogsértést vagy a joggal való visszaélést szankcionálni kell. Erre egyébként az 1990. évi IV. törvény rendelkezései is lehetőséget biztosítanak, hiszen a bíróság az ügyész keresete alapján törli a nyilvántartásból azt az egyházat, egyházi jogi személyt, amelynek tevékenysége alkotmányba vagy törvénybe ütköző, amennyiben e tevékenységet felhívás ellenére sem szünteti meg. A most elfogadott egyházi törvény azonban az egyszerűbb, de alkotmányos szempontból aggályosabb megoldáshoz folyamodott. Egyszerűbb, mert egyetlen tollvonással megszüntette több száz vallási közösség eddig biztosított egyházi státuszát. Aggályosabb, mert semmiféle alkotmányosan igazolható szemponttal nem sikerült e tollvonást alátámasztania.

A vallási tevékenység politikai meghatározása

Az egyházi törvény ugyanakkor definiálja a „vallási tevékenység” fogalmát is. Eszerint „[E] törvény alkalmazásában vallási tevékenység olyan világnézethez kapcsolódó tevékenység, mely természetfelettire irányul, rendszerbe foglalt hitelvekkel rendelkezik, tanai a valóság egészére irányulnak, valamint az erkölcsöt és az emberi méltóságot nem sértő sajátos magatartási körülményekkel az emberi személyiség egészét átfogja.” Nem szerencsés – miután nem a feladata –, hogy a törvényhozás normatív módon állapítja meg a vallási tevékenység attribútumait. Ebből a szempontból teljességgel helyénvaló az indokolásnak a 4/1993. számú alkotmánybírósági határozat szellemiségét felidéző fordulata, miszerint „az állam teológiai kérdéseket nem dönthet el”. Csakhogy az ebből levont következtetés – azaz az egyházi státusz megadásának szabad belátáson alapuló feltételekhez kötése – már nem egészen helytálló. A vallás, vallási tevékenység mibenlétének a tekintetében a vallási közösségek öndefiníciójára – nem pedig a törvényhozás definíciójára – kell hagyatkozni. Semmiképpen sem helyeselhető, hogy kívülről oktrojált szempontrendszerhez igazodjon egy közösség vallási tevékenysége. Hitbeli igazságokat illetően a világi törvényhozás nem rendelkezhet zsinati hatáskörökkel. Más kérdés, hogy a törvényhozás negatív módon meghatározhatja, hogy a törvény alkalmazása szempontjából mit nem tekint vallási tevékenységnek, miként ezt a törvényjavaslat meg is tette. A „vallási tevékenység” definiálásával az egyházi törvény mindazonáltal nemcsak az állam és az egyház elválasztásának, hanem az állam világnézeti semlegességének az alapelvét is feszegeti.

A nyilvántartásba vétel szabályozása

Rendkívül aggályos az egyház nyilvántartásba vételére vonatkozó szabályozás. Az egyházi törvény szakít az 1990. évi IV. törvény formális kritériumokat felvonultató regisztrációs eljárásával, helyette – az egyházi törvény által megállapított kivételektől eltekintve – kérelem alapján induló, érdemi nyilvántartási eljárást vezet be. A kivételezetti körbe tartozó, az Országgyűlés által elismert 14 egyházat¹ az egyházakkal való kapcsolattartásért felelős miniszter (a továbbiakban miniszter) veszi nyilvántartásba. A többi vallási közösség esetében a nyilvántartásba vételre irányuló kérelem miniszterhez történő benyújtására csak az egyházi törvény által nevesített feltételek megléte esetén kerülhet sor. Amennyiben a vallási közösség a feltételeknek megfelel – a vallási tevékenységgel kapcsolatos feltételek fennállását szakértő is megvizsgálhatja –, a miniszter a kérelmet az Országgyűlés elé terjeszti. Az egyházként történő elismeréshez az országgyűlési képviselők kétharmadának a szavazata szükséges. Még ha találunk is hasonló külföldi megoldásokat, aránytévesztésnek tűnik az Országgyűlés számára az egyházi státusz megadása feletti szavazati jog megadása. Ennél a megoldásnál sokkal szerencsésebb a törvényjavaslat eredeti intenciója, amely a regisztrálással a Fővárosi Bíróságot kívánta felruházni. Ugyanakkor a törvényi feltételek megléte esetén sem jegyezhető be egyházként olyan közösség, „amellyel szemben működése során az illetékes állami szerv nemzetbiztonsági kockázatot állapított meg.” Ha egy közösség működése nemzetbiztonsági kockázatot jelent, akkor – gondolom – semmiféle keretek között sem működhet: sem egyházként, sem társadalmi szervezetként, sem bármi másként. Egy társadalmi szervezet legális keretek közötti működése viszont a formál logika szerint önmagában ellentmond bármiféle nemzetbiztonsági kockázat meglétének. Amennyiben az Országgyűlés elutasítaná a nyilvántartásba vételt – jogorvoslati lehetőséget a törvény nem helyez kilátásba -, a bejegyzési kérelmet egy éven belül nem lehet ismételten előterjeszteni. E szabályozás legfőképp amiatt aggályos, mert nyilvántartásba vételi eljárásra készteti azokat a vallási közösségeket, amelyektől az egyházi törvény elvonja a korábban megszerzett egyházi státuszt. Azaz ebben a vonatkozásban a rendelkezések visszamenőleges alkalmazására kerül sor, aminek a szükségessége nincs kellőképpen alátámasztva. Az egyházi törvény nem ad magyarázatot arra, mi indokolja a jogszerűen működő egyházi jogállású vallási közösségek státuszelvonását. Méltatlan helyzetbe kerülnek még azok a vallási közösségek is, amelyeket az Országgyűlés utóbb egyházként „elismer”, hiszen nem a törvény erejénél fogva, mint a kivételezettek, hanem nehezített körülmények és feltételek mellett szerzik meg – pontosabban vissza – azt a közjogi státuszt, amelyet korábban már élveztek. Ily módon szükségszerűen kétféle egyházi kategória fog kialakulni: az egyházi törvény erejénél fogva elismert egyházak mellett ugyanis idővel megjelennek az Országgyűlés által elismert egyházak. Aligha ez a legmegfelelőbb módja az ún. bizniszegyházak kiszűrésének. A nem kívánatos jelenségek kiszűrését ugyanakkor hatékonyan segíthetné elő a szektorsemleges intézményfinanszírozás maradéktalan érvényesülése, valamint az állam és az egyház elválasztásán alapuló egyházfinanszírozás mechanizmusainak a kialakítása. A fejlemények azonban nem egészen ebbe az irányba mutatnak.

A vallási pluralizmus létrejöttében kiemelkedő szerepet betöltő 1990. évi IV. törvény, helyesen, nem állította fel a vallási közösségek közjogi hierarchiáját, hiszen egyféle egyházi státuszt ismert el. Ez felelt meg az akkori alkotmányos háttérnek, s utóbb ezt a felfogást tükrözték az Alkotmánybíróság határozatai, illetve azok indokolása is. Kétségtelen ugyanakkor, hogy az 1990. évi IV. törvény nyomán kibontakozó jogszabályi háttér, valamint az egyes vallási közösségek eltérő történelmi, társadalmi beágyazottságából fakadó különbségek nyomán körvonalazódott az egyházak egyfajta virtuális közjogi hierarchiája, csakhogy a világnézetileg semleges államnak a meglévő különbségek lehetőség szerinti kiegyenlítésére, nem pedig azok elmélyítésére kellene törekednie.

Végezetül néhány „apróság”. Az egyházi törvény eredendően sarkalatos törvénynek készült. A zárószavazás előtt beterjesztett módosító indítvány nyomán azonban a lelkiismereti és vallásszabadság jogát szabályozó I. fejezet kikerült a sarkalatossági körből. Azaz az I. fejezet rendelkezései – sajátos módon – egyszerű többséggel is megváltoztathatók, míg a többi fejezet megváltoztatása – a záró rendelkezésektől eltekintve – minősített többséghez kötött. Hasonlóképp frappáns megoldás, hogy az egyházi törvény preambulumában magasztalt, ám hatályon kívül helyezésre ítélt 1990. évi IV. törvényt az Országgyűlés végül mégsem helyezte hatályon kívül. A zárószavazás előtti módosító indítvány ugyanis törölte az egységes javaslatból az 1990. évi IV. törvényt hatályon kívül helyező rendelkezést. Furcsa helyzet alakulhat ki két, egymással szöges ellentétben álló egyházi törvény rendelkezéseinek az egyidejű alkalmazásakor. S ez idéz majd elő valóságos koherencia-zavart!

Schweitzer Gábor, jogász, tudományos kutató