Eucharisztia, politika és az egyházak felelőssége
Bevezetés
Amennyiben vizsgálat tárgyává tesszük a hazai ünnepi istentiszteletekről készült felvételeket és fotódokumentációkat, egyértelműen megfigyelhetjük, hogy a templomok első sorait gyakran a politikai és közéleti szereplők, méltóságok számára tartják fenn; nemzeti és jelentős keresztény ünnepek alkalmával politikai vezetőink – miniszteri vagy államtitkári szinten – részt vesznek az egyházi szertartásokon.
A politikai szereplők részvétele az egyházi eseményeken számos esetben heves társadalmi vitát generál. Egyes vélemények szerint a politikai vezetők vallási környezetben való megjelenése hitelesíti a közösségi értékeket, erősíti a társadalmi kohéziót, valamint pozitív üzenetet közvetít a közéleti és vallási szféra együttműködéséről. Mások azonban élesen kritizálják ezt a gyakorlatot, azzal érvelve, hogy a politikai jelenlét átpolitizálja a vallást, veszélyezteti a liturgia szentségét és aláássa az egyház erkölcsi függetlenségét. Ezen ellentétes álláspontok sok esetben az etika kérdéskörét és az egyház társadalmi, illetve politikai szerepének határait feszegetik.[1]
Írásomban arra a kérdésre keresem a választ, helyénvaló-e a politikai képviselet jelenléte a vallási élet legszentebb eseményein, és azt is elemzem, hogy a politikai és közéleti szereplők számára fenntartott kiemelt helyek milyen felelősséget rónak az egyházakra.
Az Eucharisztia szerepe az egyházban, a politikában és a keresztény életben
A 20. század méltán nevezhető az Eucharisztia századának. Az egyházi életet átható események, mint a liturgikus mozgalom fellendülése és a II. Vatikáni Zsinat közösségi szemlélete mély hatást gyakoroltak a keresztény közösségek életére és az ökumenikus párbeszéd alakulására. Az Eucharisztia témája kulcsszerepet játszott az Egyházak Világtanácsa által szervezett dialógusokban is, különösen az 1982-ben megjelent Limai dokumentumban, amely az Eucharisztia szentségi jelentőségéről szóló közös alapelveket fogalmazta meg. Az Anglikán-Római Katolikus Nemzetközi Bizottság 1971-ben kiadott Eucharistic Doctrine című nyilatkozata hangsúlyozta Krisztus valóságos jelenlétét és az Eucharisztia közösségformáló szerepét, míg az ortodox–katolikus párbeszéd az Eucharisztia szentségi és liturgikus dimenzióira helyezte a hangsúlyt, az első évezred egységes gyakorlatára alapozva. A protestáns felekezetek, például a református és evangélikus közösségek szintén újraértékelték úrvacsorai gyakorlatukat: a barthi teológia és az augsburgi közös nyilatkozat az Eucharisztia kegyelmi és közösségi szerepét állította előtérbe, erősítve a közeledést a katolikus egyházhoz. Eközben a pünkösdi és karizmatikus mozgalmak a Szentlélek jelenlétének hangsúlyozásával új dimenziót nyitottak az Eucharisztia teológiájában, bár liturgikus gyakorlataik eltérnek a történelmi egyházakétól. Ezek az események és dokumentumok együttesen bizonyítják, hogy
az Eucharisztia nem csupán egy-egy egyház belügye, hanem a kereszténység egészét átformáló, közösségi és teológiai jelentőségű kérdés, amely a 20. századi ökumenikus törekvések központi elemévé vált.
A keresztény hívő istentiszteletének központi eleme az eucharisztikus ünneplés, a Szenttel való találkozás mély, meghitt aktusa. A Katolikus egyház katekizmusa így ír az eucharisztia központi szerepéről: „Az Eucharisztia az egész keresztény élet forrása és csúcsa. Az Egyház többi szentsége, valamint minden egyházi szolgálat és apostoli munka a szent Eucharisztiára irányul, s belőle meríti erejét, mert a szent Eucharisztiában van az Egyház egész lelki java: maga Krisztus, a mi Húsvéti Bárányunk.”[2] Ökumenikus megközelítésben az eucharisztia az Atyának szóló hálaadás, amelyben a Krisztus váltságára és áldozatára való emlékezés jelenik meg. Ugyanakkor az ünneplésben a Szentlélek segítségül hívása fontos szerepet játszik, ahol az Eucharisztia a hívők közösségének és Isten eljövendő országának előképeként jelenik meg. A 20. századi ökumenikus párbeszédek eredményeképpen a hangsúly az Eucharisztia értelmezésében a Szentháromságon nyugvó szemlélet felé tolódott el: az Eucharisztia eseményét a Szentháromság együttes és egyidejű cselekvésének ünnepléseként értelmezik. Így az Eucharisztia a keresztény élet közösségi, spirituális és transzcendens dimenzióinak egységes beteljesülése.[3]
Az Eucharisztia azonban nem pusztán az egyházi élet belső ügye. Augustinus tanítása, miszerint bizonyos pun dialektusokban az Eucharisztia az „élet” szóval azonos, jól tükrözi, hogy az eucharisztikus misztérium az emberi lét minden aspektusát áthatja. Az Eucharisztia hidat képez a szent és a profán között, megerősítve, hogy maga az élet isteni jelenléttel van átitatva. A 20. században az Eucharisztia újjáéledése különleges kapcsolatot teremtett a politikai teológia újraértelmezésével. A kereszténység történetében mindig is jelen volt a politika és a vallás kapcsolatának vizsgálata, legyen szó Órigenész gondolatairól a császárhoz való viszonyról, Augustinusnak a „két városról” szóló elmélkedéseiről vagy Aquinói Szent Tamás politikai filozófiájáról. A 20. században azonban a politikai teológia saját tudományos diszciplínává vált, válaszul a szekularizáció kihívásaira.[4]
Ezen új megközelítések fényében az Eucharisztia és a politika viszonyának vizsgálata kulcsfontosságú. A politikai viták légköre – amelyet gyakran heves érzelmek, éles szavak és beteljesületlen ígéretek jellemeznek – éles ellentétben áll a keresztény eucharisztikus ünneplés szellemiségével. A politika lényege nem pusztán a hatalom, a befolyás és az érdekérvényesítés, hanem az emberi együttműködés elősegítése, a közös célok megvalósításának irányítása és a társadalmi harmónia megteremtése is. Bár a verseny és az etikai normák összeütközése gyakran elkerülhetetlen, a politika valódi értelme abban rejlik, hogy a különböző érdekek és értékrendek között olyan párbeszédet alakítson ki, amely az egyéni és közösségi érdekek összehangolását célozza. Ugyanakkor a választási kampányok dinamikája gyakran rávilágít arra, hogy a hatalom megszerzésére irányuló törekvések miként árnyékolhatják be az értékek és az igazság képviseletét, újra és újra próbára téve a politika eredeti célját. Ezzel szemben a keresztény eucharisztikus élet az alázat, az igazságosság és a felebaráti szeretet értékein alapul. Az Eucharisztia a keresztény közösség spirituális és transzcendens dimenzióinak beteljesedése, amely az emberi kapcsolatok és a közösségi élet megújítására hív. Ez az ünneplés emlékeztet bennünket arra, hogy a hatalom és a befolyás célja nem a megosztottság fokozása, hanem az igazság és a szeretet szolgálata. Az Eucharisztia tehát nem csupán vallási szimbólum, hanem a keresztény közösség és a világ iránti elköteleződés forrása. Ünneplése összeköti az egyéni lelki életet a közösség szolgálatával, hidat képezve a spirituális és a társadalmi valóság között.
A méltatlanság teológiája az Egyesült Államokban
A 2020-as amerikai választásokat követően heves vita alakult ki arról, hogy az Egyesült Államok katolikus püspökei kizárják-e Joe Biden elnököt és más katolikus politikai vezetőket az Eucharisztiából. A javaslat mellett felsorakozott érvek három fő szempontot emelnek ki. Először is, Biden abortuszpárti álláspontja ellentétes az egyház tanításával. Másodszor, az Egyház hagyományos tanítása szerint az Eucharisztiához való hozzáféréshez szükséges a személyes méltóság megléte, és a katolikus tanítások tartós elutasítása csökkenti ezt a méltóságot. A méltatlanság teológiáját különösen Szent Pál figyelmeztetése alapozza meg, miszerint senki sem részesülhet méltatlanul az Úr asztalánál (1Kor 11,27–29).[5] A méltatlanság teológiájának hívei úgy vélik, hogy azoknak, akik súlyos bűnt követtek el, először a bűnbánat szentségében kell bocsánatot nyerniük, mielőtt részesülnének az Eucharisztiában.[6]
Azonban a javaslat, miszerint az abortuszpárti politikai vezetőket kizárják az Eucharisztiából, Robert W. McElroy véleménye szerint[7] komoly veszélyeket rejt magában, mivel nem csupán az abortusz kérdésére vonatkozik, hanem az Eucharisztiáról is szól. A javaslat azt a veszélyt hordozza, hogy politikai célokra használják fel a szentséget. Az Eucharisztia szent természetét és jelentőségét figyelembe véve a Katolikus egyház katekizmusa azt tanítja, hogy az Eucharisztia „a közösség hatékony jele és magasztos oka az isteni életben és az Isten népének egységében”,[8] és célja az egyház egységének megjelenítése. Az Eucharisztiát tehát soha nem szabad politikai célok elérésére felhasználni. Az abortuszpárti politikai vezetők kizárása nemcsak az egyház tanításának elutasítását jelentené, hanem mély politikai megosztottságot is szíthatna az Egyesült Államokban.
A politika felhasználása a szentség eszközeként alapvetően ellentmond az Eucharisztiáról szóló keresztény tanításoknak, amelyek az egységet és a szeretetet helyezik előtérbe.
A méltatlanság teológiájának két alapvető problémája is felmerül. Az egyik, hogy a méltatlanság kiváltó okait túl széles értelemben értelmezik, miszerint bármely katolikus, aki tartósan elutasítja az egyház tanításait egy súlyos erkölcsi kérdésben, már méltatlanná válik az Eucharisztia vételére. Ezen érvelés szerint Biden elnök abortuszpárti álláspontja indokolná kizárását az Eucharisztiából. Azonban kérdéses, hány politikai vezető felelne meg ennek a kritériumnak, és mi történne, ha ezt a méltatlanságelméletet minden katolikusra alkalmaznák. Az egyháznak hirdetnie kell, hogy minden katolikusnak kötelessége elfogadni az egyház tanításait, de a teljes mértékű megfelelés nem lehet az eucharisztikus méltóság mércéje egy olyan közösségben, amely bűnösökből és keresőkből áll.[9]
A méltatlanság teológiájának másik problémája, hogy míg szélesen értelmezi a méltatlanság fogalmát, a szankciók szelektíven és következetlenül alkalmazhatók. A kizárásra irányuló javaslatok alapvetően az abortusz és az eutanázia kérdését emelik ki, de miért nem kerül említésre más alapvető erkölcsi rossz, mint például a rasszizmus? A II. Vatikáni Zsinat és II. János Pál pápa egyértelműen az alapvető erkölcsi rosszak közé sorolta a rasszizmust, amely megosztja az emberi családot és tagadja a megváltott világ új teremtését.[10] Továbbá Joseph Ratzinger bíboros figyelmeztette a püspököket, hogy a katolikus tanítás egységes egész, és nem szabad kiemelni egyes elemeket a tanítás teljes egészének rovására.[11] Az amerikai püspöki konferencia előtt álló döntés tehát nem csupán a politikai és vallási kérdéseket érinti, hanem azt a mélyebb teológiai dilemmát is, hogy Krisztus eucharisztikus meghívásának központi szerepe a személyes méltóság vagy a kegyelem és az irgalom.[12]
A magyar kereszténység és a politika viszonya
Orbán Viktor 2019-es tusnádfürdői beszéde[13] kulcsfontosságú momentum a Fidesz által vezetett politikai rezsim és a magyar kereszténység viszonyának meghatározásában.[14] A beszédben Orbán az „illiberális demokrácia” mellett érvelt, és hangsúlyozta a kereszténység központi szerepét a magyar nemzeti identitás és a társadalmi értékek formálásában. Kifejtette, hogy Magyarország jövője a hagyományos keresztény értékek védelmétől függ, szemben a liberális ideológiák növekvő térnyerésével. Orbán szerint a kereszténység nemcsak vallási rendszer, hanem a társadalmi és erkölcsi rend alapja is, amely nélkülözhetetlen a nemzet jólétéhez. Kiemelte, hogy Magyarország politikai rendszere a keresztény tanítások és a nemzeti hagyományok védelmére épül, és ezt egyfajta ellenállásként tüntette fel a globalizmus és a bevándorlásellenes ideológiák ellen. Orbán tehát a politikai és a vallási identitás szoros összefonódását szorgalmazza, a kormányzati politikát és a keresztény értékeket egységes egészként ábrázolva.[15]
Orbán Viktor politikájában a keresztény értékek központi szerepet játszanak és több különböző aspektust ölelnek fel. A családok támogatása kiemelt szerepet kap benne, amit a családtámogatási rendszer bővítésével és a gyermekvállalást ösztönző programok bevezetésével próbálnak elérni.[16] A keresztény gyökerekre való hivatkozás szoros összefonódásban áll a magyar nemzeti identitás védelmével, amelyet Orbán úgy tekint, mint Magyarország történelmi és kulturális örökségének alapját.[17] A migrációs politikában a kormány a keresztény értékek védelmét és a keresztény kultúra megőrzését hangsúlyozza, különösen az iszlám kultúrával szemben.[18] Orbán ekkor retorikájában többször hangsúlyozta, hogy a migráció veszélyeztetheti Magyarország keresztény jellegét. Az európai identitás kérdésében is a kereszténységet tekinti Európa alapjának, amelyet meg kell védeni a modern világ kihívásaival szemben.
Az orbáni rendszer viszonya a kereszténységhez, valamint nemzeti identitáspolitikájának ellentmondásai számos társadalmi és vallási feszültséget eredményeznek. A kormány hivatalosan a kereszténység védelmét és az ehhez kapcsolódó értékek képviseletét hirdeti, hangsúlyozva a család védelmét, a nemzeti szuverenitás megőrzését és a keresztény kultúra megóvását. Ezzel párhuzamosan olyan intézkedéseket hoz, amelyek nemcsak hogy ellentmondanak a keresztény tanításoknak, de gyakran még az alapvető keresztény értékeket is figyelmen kívül hagyják. A kormány gazdasági intézkedései, amelyek elősegítik az oligarchák vagyongyarapodását, valamint a korrupcióval kapcsolatos vádak súlyosan ütköznek a keresztény tanításokkal, amelyek az igazságosságot és a szegények védelmét hirdetik.[19] Az Orbán-kormánynak a szociális juttatások csökkentésére irányuló intézkedései és a szegények, a betegek, valamint a hajléktalanok helyzetének romlása komoly ellentmondásban áll a keresztény tanításokkal. A kereszténység alapvetően arra tanít, hogy segítsünk a rászorulókon, különösen a szegényeken, a betegeken és a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjain. Ezzel szemben az Orbán-kormány politikája, amely számos intézkedésével csökkentette a szociális juttatásokat, a szegények és rászorulók helyzetét nem javította, hanem inkább súlyosbította. A kormány által alkalmazott gazdasági intézkedések, például az egészségügyi és szociális támogatások visszavágása, illetve a hajléktalanokat sújtó jogszabályok azt eredményezték, hogy a legelesettebb rétegek még inkább kiszorultak a társadalomból. Ezek az intézkedések ellentmondanak azoknak a keresztény értékeknek, amelyek a segítségnyújtást és a társadalmi igazságosságot helyezik előtérbe.[20]
A migrációs politika terén különösen éles ellentmondások figyelhetők meg. A kormány a migránsokat bűnözőknek és terroristáknak állítja be, miközben a keresztény tanítások a szeretet, a szolidaritás és a menekültek segítésének fontosságát hirdetik. A kereszténység alapvető üzenete a mások iránti felelősségvállalás, míg az Orbán-kormány retorikája inkább kirekesztő és dehumanizáló jellegű, amely a társadalmi megosztottságot és a félelmet erősíti. Ezenkívül a humanitárius szervezetek és emberjogi aktivisták megbélyegzése is éles ellentétben áll a kereszténység alapértékeivel, amelyek a szeretetet, a segítőkészséget és az emberséget helyezik előtérbe.[21]
Wildmann János teológus szerint „az illiberalizmus nemzeti partikularizmusa […] ellentmond a kereszténység univerzalizmusának”.[22] Bár a kormány a kereszténydemokrácia értékeit képviseli, azok gyakran inkább felszínesen, nem pedig a keresztény tanítások mélyebb, univerzális értékeinek figyelembevételével jelennek meg. Az orbáni politika és a keresztény tanítások közötti ellentmondások ezen értékmegközelítések közötti különbségekből fakadnak. Ezen ellentmondások közepette a vallásos emberek gondolkodása és értékrendje sokszor nem annyira egyházuk tanításaihoz, hanem inkább a politikai és társadalmi környezethez igazodik. Wildmann megfigyelése szerint a vallásos emberek értékrendjét gyakran nem hitük vagy egyházuk tanítása, hanem a politikai diskurzus határozza meg,[23] ami különösen a migráció kérdésében vált láthatóvá: az Orbán-kormány politikáját támogató vallásos emberek gyakran előnyben részesítik a kormány kirekesztő politikáját Ferenc pápa befogadó és szolidáris tanításaival szemben.
Azt tapasztaljuk, hogy az Orbán-kormány politikai kereszténysége és az evangéliumi kereszténység közötti nyilvánvaló ellentmondásokra a hazai történelmi egyházak vezetői általában véve nem reagálnak nyilvánosan.[24] Ennek hátterében számos tényező húzódhat, amelyek alaposabb vizsgálatot igényelnek. Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy a keresztény vezetők hallgatása valamilyen politikai, társadalmi vagy gazdasági megfontolásból eredhet, mivel
a kormányzati politikával való konfrontálódás bizonyos esetekben súlyos következményekkel járhat a vallási közösségek számára, beleértve a támogatások csökkenését vagy a politikai marginalizációt.
Másrészről lehetséges, hogy a kormány által hozott intézkedések nem ütköznek elég erőteljesen az evangéliumi keresztény tanításokkal ahhoz, hogy azok felkeltsék a vallási vezetők figyelmét. Az Orbán-kormány vallási retorikája és politikai cselekedetei esetleg nem érik el az egyházak vezetőinek erkölcsi ingerküszöbét, így az intézkedésekkel kapcsolatos bírálat nem jelenik meg hivatalos szinten. Míg az amerikai katolikus közösség már érdemi diskurzust folytatott a politikai és vallási szféra szétválasztásáról, valamint a méltatlanság teológiájáról, addig a magyar egyházi vezetők még azt a kérdést sem teszik fel, hogy helyénvaló-e a politikusok kiemelt szerepeltetése a liturgiában, és hogy ennek lehetnek-e erkölcsi vonatkozásai.
Az eucharisztikus lelkület kihívásai a keresztény egyházak felé
Amennyiben a keresztény egyházak kiemelt helyet biztosítanak a politikai szereplőknek az Eucharisztia ünneplésében, az az Eucharisztia szellemiségéből adódóan különböző kötelezettségeket és felelősséget ró az egyházakra. Ezeket az imperatívuszokat katolikus gondolkodók szemüvegén keresztül vizsgálom meg, de azok tanítása alkalmas az ökumenikus szempontok figyelembevételére, így szólhatnak bármely keresztény egyház vezetőinek is.
XVI. Benedek pápa Sacramentum Caritatis apostoli buzdításában az Eucharisztia küldetését a világ átalakításának eszközeként értelmezi, amelyet az Egyház hordoz. A pápa az Eucharisztiát a teremtés belsejébe hatoló, radikális változást hozó erőként említi, amely végül az egész világ transzfigurációjához vezet.[25] Az Eucharisztia nem csupán misztérium, hanem missziós feladatot is jelent, ahol a hívőknek tanúkká kell válniuk, akik elhozzák Krisztust a világba tetteikkel és szavaikkal. A politikai és társadalmi felelősségvállalás is része annak, amit az Eucharisztia életünkben megkíván: a hívők számára nem lehet csupán magánügy a vallás, hanem az élet minden aspektusát át kell hatnia. A Sacramentum Caritatis az egyházak és a keresztény laikusok számára egyértelműen meghatározza, hogy az Eucharisztia nemcsak a személyes vallásosságot alakítja, hanem politikai és társadalmi elköteleződést is követel, amelynek része az igazságosabb és testvéribb világ építése.[26]
Az egyház és a politikai közösség autonóm, és független egymástól, és az egyház nem kívánja helyettesíteni a politikai közösséget, hanem annak lelkiismereteként kíván működni.[27]
A keresztények számára tehát nem célja az eucharisztikus missziónak a politikai hatalom megszerzése, hanem alázatos szolgálat, amely mások javát szolgálja, különösen a szegényekét. Az egyház nem akar meghódítani, hanem a társadalmat szeretné átformálni, és ezt az érvelés és a példamutatás erejével kívánja elérni.
A Sacramentum Caritatis konkrét irányelveket ad a karitatív szolgálat végzésére. Az egyház társadalmi küldetése magában foglalja:
- az emberi élet, a család, és a gyermekek oktatásának szabadsága iránti tisztelettel való döntéshozatalt;
- a közjó előmozdítását minden formában;
- a megbékélés elősegítését;
- az igazságtalan struktúrák átalakítását és az emberi méltóság tiszteletének helyreállítását;
- a szegénységben élők, menekültek, éhezők és alultápláltak segítését;
- a teremtés védelmét.[28]
Ezek a pontok mind a közjó és a társadalom igazságosabbá tételére irányulnak az egyház missziójának szerves részeként.
Az illiberális politika – amennyiben valójában egy kirekesztő politikai ideológiát jelöl – az egyik legnagyobb kihívás a transzformatív küldetés szempontjából, mert ellentétes mindazzal, amit az Eucharisztia képvisel az egység és a közösség megteremtésével. Az Eucharisztia hívása, hogy felülemelkedjünk a megosztottságokon, és egyesüljünk a közös hitben és küldetésben. Ezzel szemben az illiberális politika a politikai hűséget és a „törzsi” hovatartozást helyezi minden más elé, aláásva a közjó, a méltóság tiszteletét és a közösségben való egyesülést, ami mind az istentiszteleten, mind a társadalomban alapvető lenne.
Az Emmanuel Katongole professzor által említett „törzsi hovatartozás” fogalma segíthet megérteni ezt a fajta politikai jelenséget. A törzsi hovatartozás az embereket politikai vagy ideológiai identitásukra redukálja, ellentétbe állítva őket más csoportokkal, és ezzel erősítve a „mi és ők” mentalitást. Ez a mentalitás szétzilálja a polgári egységet és a közjót.[29] Hazánkban a politikai polarizáció fokozódása, amely ideológiai és párthovatartozások mentén osztja meg a társadalmat, „partizánkultúrát” eredményezett, amely a legsúlyosabb formájában politikai erőszakhoz és gyűlölethez vezethet. Ez a helyzet aztán átszivárog más társadalmi területekre, beleértve az Egyházat is.[30]
Az illiberális „partizánpolitika” veszélye az egyházban, hogy eltakarhatja azt az univerzális hívást, hogy minden embert szeretni és tisztelni kell, politikai vagy ideológiai állásfoglalástól függetlenül. Amikor keresztény politikusok vagy választók inkább a pártplatformokat vagy ideológiákat helyezik előtérbe a keresztény társadalmi tanítással szemben, vagy amikor az Eucharisztiát politikai célokra használják, a közösség megbomlik. Az ilyen megosztottságok elidegeníthetik a hívőket, károsíthatják az egyházi közösséget, és arra az érzésre vezethetnek, hogy a hit másodlagos a politikai lojalitásukkal szemben.[31] Ez különösen problémás, mert az egyház küldetése, hogy felülemelkedjen a politikai megosztottságokon. Ahogy VI. Pál pápa figyelmeztetett, ha a keresztények között vallási viták, ideológiai polarizációk vagy kölcsönös elítélések zajlanak, akkor a hirdetett Evangélium elveszíti hitelességét. Az egyháznak a szeretet és az egység tanújaként kell fellépnie, és ha benne egyfajta politikai narratíva dominál, a kívülállók kevésbé fogják látni, hogy „mennyire szeretik egymást”, és inkább a megosztottságot érzékelhetik. Továbbá az ilyen politikai attitűd gyengíti az egyház prófétai szerepét: ha a papok, presbiterek, lelkészek és püspökök túl közel kerülnek politikai frakciókhoz és funkciókhoz, nehezen tudnak állást foglalni az emberi méltóságot sértő politikai intézkedésekkel szemben.
Végső soron az Eucharisztia arra hívja az egyházat, hogy politikai határokon túl dolgozzon együtt a társadalom átalakításában, a közjó védelmében, valamint az igazságosság és a béke előmozdításában. Az Eucharisztia ezen szellemiségére építve az egyháznak el kell kerülnie a megosztó politikai kultúrát és a partizánpolitikát, mivel ezek ellentétesek az egyház küldetésével, és gyengítik annak képességét, hogy valódi átalakulást és megbékélést hirdessen. Az Eucharisztia arra tanít minket, hogy a megosztottság helyett közösséget kell építenünk Isten, egymás és minden ember között,[32] mivel a közösség hitünk és szeretetünk alapja.
Az Eucharisztia arra kötelez minket, hogy a politikai ellenfeleinket is testvéreinknek lássuk, akiknek az Úr életet adott, szeretve őket mindvégig.
Az eucharisztikus politika nem ad helyet a megalázásnak, gúnyolódásnak vagy olyan cselekedeteknek, amelyek ellentétesek az Evangélium lelkületével.[33]
Csizmadia Zoltán
katolikus teológus,
az Egyházfórum Alapítvány kuratóriumának elnöke
Felhasznált irodalom
A katolikus egyház katekizmusa, A Római Katolikus Egyház tanításának összefoglalása, Budapest, Szent István Kiadó, 1997.
Cavanaugh, William T., The Church in the Streets, Eucharist and Politics, Modern Theology 30(2014)/2, 384–402.
Dignitatis humanae, A II. Vatikáni Zsinat határozata a vallásszabadságról, Róma, 1965.
Dolhai Lajos, Az eucharisztia teológiája, Budapest, Szent István Társulat, 2018.
Dunn, Robert, The Eucharist and the Transformation of Politics, Church Life Journal, 2024. 09. 27., https://churchlifejournal.nd.edu/articles/the-eucharist-and-the-transformation-of-politics/.
Gaudium et spes, Az Egyház a mai világban, A II. Vatikáni Zsinat lelkipásztori konstitúciója az Egyház és a mai világ viszonyáról, Róma, 1965.
- János Pál pápa, Veritatis splendor, Erkölcstani enciklika, Ford. Diós István, Budapest, 1994.
Katongole, Emmanuel, Christianity, Tribalism, and the Rwandan Genocide: A Catholic Reassessment of Christian ‘Social Responsibility’, Logos: A Journal of Catholic Thought and Culture, 8(2005)/3, 67–93.
Máté-Tóth András, Radikális Eucharisztia, radikális reveláció, in: Hit és gondolkodás: Tanulmányok Mezei Balázs köszöntésére, Budapest, L’Harmattan, 2021, 401–416.
McElroy, Robert W., The Eucharist is being weaponized for political ends. This must not happen, America: The Jesuit Review, 2021. 05. 05., https://www.americamagazine.org/faith/2021/05/05/joe-biden-communion-eucharistic-exclusion-abortion-us-bishops-240596.
Metz, Rudolf, 2017, Határok nélkül? Orbán Viktor és a migrációs válság, in: Viharban kormányozni: Politikai vezetők válsághelyzetekben, MTA TK PTI, 240–264.
Middleton, Chris, The weaponised Eucharist, Eureka Street, 2021. 07. 01., https://www.eurekastreet.com.au/article/the-weaponised-eucharist.
Ratzinger, Joseph, The Participation of Catholics in Political Life, The Congregation for the Doctrine of the Faith, 2002.
Székely János, Egy társadalom embersége… – Székely János a szociális törvény módosításáról, Magyar Kurír, 2022. 10. 30., https://www.magyarkurir.hu/hirek/egy-tarsadalom-embersege-szekely-janos-szocialis-torveny-modositasarol.
Transparency International Magyarország Alapítvány, Korrupció, gazdasági teljesítmény és jogállamiság Magyarországon, A Korrupció Érzékelési Index eredményei 2019-ben, Budapest, Transparency International Magyarország Alapítvány, 2020.
Wildmann János, Korszerű hűségben. Bevezetés a gyakorlati teológiai gondolkodásba, Budapest, Egyházfórum Alapítvány, 2024.
XVI. Benedek pápa, Sacramentum Caritatis apostoli buzdítása, Ford. Rónay László, Roma, 2007.
[1]
Máté-Tóth 2021, 8–10.
[2]
KEK 1324.
[3]
Dolhai 2018, 13–115.
[4]
Cavanaugh 2014.
[5]
„Ezért aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza.”
[6]
Middleton 2021.
[7]
Hasonló véleményt fogalmaztak meg San Diego katolikus püspökei.
[8]
KEK 1325.
[9]
Ratzinger 2002.
[10]
Veritatis Splendor.
[11]
A katolikusok politikai életben való részvételével kapcsolatos néhány kérdés doktrinális jegyzéke.
[12]
McElroy 2021.
[13]
https://2015-2019.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/beszedek-publikaciok-interjuk/orban-viktor-beszede-a-xxx-balvanyosi-nyari-szabadegyetem-es-diaktaborban.
[14]
Wildmann 2024, 156–159.
[15]
Uo.
[16]
https://kormany.hu/hirek/a-magyar-kormany-ot-pillerre-epitette-csaladpolitikajat
[17]
Wildmann 2024, 168–170.
[18]
Metz 2017.
[19]
Transparency International Magyarország Alapítvány, 2020.
[20]
Székely 2022.
[21]
Wildmann 2024, 170–177.
[22]
Uo. 170.
[23]
Uo. 176.
[24]
Ez alól van néhány kivétel: ilyen például Beer Miklós nyugalmazott vagy Székely János püspökök megnyilatkozásai katolikus körökben, evangélikus körökből pedig Fabiny Tamás evangélikus püspök megnyilvánulásait emelhetjük ki.
[25]
Sacramentum Caritatis, 11.
[26]
Uo. 79, 84–86.
[27]
Gaudium et Spes, 76.
[28]
Sacramentum Caritatis, 83, 88–92.
[29]
Katongole 2005, 78–89.
[30]
Lásd például az alábbi esetet: https://acnews.hu/balog-puspok-miatt-dulakodtak-a-reformatusok-rendort-hivtak-rajuk/.
[31]
Dunn 2024.
[32]
Sacramentum Caritatis, 15; 76.
[33]
Dignitatis Humanae, 14.