Megjelent az Egyházfórum 2012/2. számában
„Viktorból akár Pál is lehetne még”, írta Fekete János tavalyi utolsó számunkban közölt nyílt levelében, ha a miniszterelnök végre nem jobbra, hanem középre igazodna, és a zsidó-keresztény értékeket magukénak valló polgárokra építene. Vajon milyen esélye van egy ilyen fordulatnak? Képes lenne rá a kormányfő? Ha igen, kire támaszkodhatna? Az ilyen és hasonló kérdésekre keresnek választ súlyponti rovatunk cikkeinek szerzői. Nagy Péter Tibor egy ötvenezer fős adatbázis alapján az 1998-ban jobboldalra szavazók, különösen pedig a keresztény diplomások és a szélsőjobb egymáshoz való viszonyát vizsgálja. Elemzése szerint a jobboldali érzelmű értelmiségen belül „minél inkább keresztény értelmiséginek tekinthető valaki, annál valószínűbb, hogy elfogadó magatartást tanúsított a szélsőjobboldali eszmékkel szemben”. Saját kutatásaim szerint különösen a nagy történelmi egyházak tagjai féltik nemzeti függetlenségünket és a keresztény értékeket. A közelmúltban több püspök is hasonlóképpen nyilatkozott. A sort katolikus részről Székely János esztergom-budapesti segédpüspök nyitotta meg. Írásomban többek között néhány az ő közleményével kapcsolatos véleményt ismertetek.
A magyar közállapotokkal foglalkozó elemzések visszatérő témája a politikai erkölcs és közmorál hiánya, amelyet nem helyettesíthet a mégoly karizmatikus vezető sem. Himfy József az Hitler-mítoszt vizsgálva mutat rá a karizmatikus uralom főbb jellemzőire, amikor is a vezér saját tekintélyével és elszántságával „mintegy megtestesíti mindazokat a célokat és eszményeket, amelyekért az uralom alá vetettek áldozatra, összetartásra, közös munkára, összetartásra hajlandóak”. Jakab Attila szerint a magyar közéletet és közbeszédet a rendszerváltás óta uralja a hazugság, képmutatás és kettős beszéd, de mindez „a mostani nemzeti-keresztény politikai kurzusban csúcsosodott ki, amikor is a középszerűség uralma elhatalmasodott, a tudás és teljesítmény pedig teljesen elértéktelenedett”. Épp ezért, véli, „a magyar társadalmat semmiféle formában nem lehet megújítani”. Kizártnak tartja Orbán Viktorral a jobbközép fordulatot Winkler Lajos is, mert nem hiszi, hogy „a mozgalom vezetőjeként pajzsra emelhető lenne az az ember, akit megosztó egyéniségnek ismertünk meg, s aki nemzeti együttműködést hirdetve csak a saját híveire gondol”.
Személyes hangú levélben fordul a vitairat szerzőjéhez Györkös Gábor, aki a Hit Gyülekezete egykori tagjaként nem osztja Fekete János optimista megállapításait a közösséggel kapcsolatban. A fiatal szerző úgy látja, hogy a gyülekezet vezetősége sok problémával és nehézséggel szemben eltompult, politikailag pedig jobbra táncolt, „a különböző gyülekezeti nyilatkozatok retorikája pedig olyanná vált, mint bármelyik történelmi egyházé.” Új erkölcsi alapon még lehetne más a politika, véli P. Gábor Mózes. „Hogy a nép csürhévé vagy nemzetté válik-e, az attól függ, hogy meddig lehet morális vagy immorális célokkal (félre)vezetni.” Az első feladat ezért „a hatalmi, közösség- és nemzetellenes manipulációk fölismerése”.
A Vatikán ún. keleti politikája máig meghatározó eleme a katolikus egyház belső életének. Dokumentációs rovatunkban két levelet közlünk, amelyek a néhai Lékai László bíboros kinevezése kapcsán némi bepillantást engednek a színfalak mögé. Kultúra rovatunkban Téglásy Ferenc és Téglásy Márk arra a kérdésre keresik a választ, hogy lehet-e az evangelizáció eszköze a televíziós szentmiseközvetítés. Tátyi Tibor pedig a 800 éve született és magyar származású Prágai Szent Ágnesről emlékezik meg.
WILDMANN JÁNOS