Egy albumot lapozgattam. A görög-római kor művészeti emlékeit nézegettem, és gyönyörködtem a márványba vésett szép emberi alakokban. Ezután a városi rendelőintézetbe kellett mennem egy kontroll-vizsgálatra. Órákig nézhettem a kezelésre váró beteg embereket; fiatalokat és öregeket. Egy közös vonásuk volt: kiábrándító ellentétei voltak annak, amit a művészek ideálisnak gondoltak. Elhízott vagy csont-bör sovány, sántító, krákogó, vaksin tapogatózók sokaságával, nagy sérülések és törések nyomait viselőkkel találkoztam. Nemcsak az ókor istenábrázolásaiban, hanem korunk művészetében is más számít tökéletesnek. Megszoktuk, hogy a filmek és tv-játékok szereplői közül is azonnal ki tudjuk válogatni a jóravaló, pozitív hősöket a nyilvánvalóan gonosz rosszarcúak közül. Közfelfogás, hogy az emberi tökéletesség legfőképpen a testi megjelenésben nyilvánul meg. E szemlélet túlzó változata, hogy reklámfigurákként vagy rosszabb esetben pusztán adható-vehető portékaként állítják elénk a szépeket, és tartják szemünk elől eltakarítandó szemétnek a rokkantakat, hajléktalanokat, fogyatékosakat.
Egy albumot lapozgattam. A görög-római kor művészeti emlékeit nézegettem, és gyönyörködtem a márványba vésett szép emberi alakokban. Ezután a városi rendelőintézetbe kellett mennem egy kontroll-vizsgálatra. Órákig nézhettem a kezelésre váró beteg embereket; fiatalokat és öregeket. Egy közös vonásuk volt: kiábrándító ellentétei voltak annak, amit a művészek ideálisnak gondoltak. Elhízott vagy csont-bör sovány, sántító, krákogó, vaksin tapogatózók sokaságával, nagy sérülések és törések nyomait viselőkkel találkoztam. Nemcsak az ókor istenábrázolásaiban, hanem korunk művészetében is más számít tökéletesnek. Megszoktuk, hogy a filmek és tv-játékok szereplői közül is azonnal ki tudjuk válogatni a jóravaló, pozitív hősöket a nyilvánvalóan gonosz rosszarcúak közül. Közfelfogás, hogy az emberi tökéletesség legfőképpen a testi megjelenésben nyilvánul meg. E szemlélet túlzó változata, hogy reklámfigurákként vagy rosszabb esetben pusztán adható-vehető portékaként állítják elénk a szépeket, és tartják szemünk elől eltakarítandó szemétnek a rokkantakat, hajléktalanokat, fogyatékosakat.
Az antik világban azonban megjelent egy másik szemlélet képviselőjeként, a kereszténység. Márai szavaival: „Különös vallás a kereszténység, melynek legfőbb jelképe egy eltorzított, bordáiban, hasában, izmaiban agyonkínzott emberi test. Apolló, Buddha, Zeusz más testet mutattak az embereknek”. Való igaz, a keresztények kezdettől fogva ennek az agyonkínzott testű Krisztusnak akartak a követői lenni. („Örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy dicsősége megnyilvánulása napján majd ujjongva örülhessetek”– mondta Péter apostol.)
Két szembenálló szemlélet, az emberi tökéletesség megjelenésének két arca: az erőt sugárzó, kisportolt férfi és nő (akiknek alakját csak a múlt században Mussolini, Hitler és Sztálin diktatúrája dagasztotta „húsmarhává”), és a meggyötört, megcsonkított emberi roncsok, akik legnagyobb dicsőségüknek az önként vállalt mártírhalált tartják.
A két felfogás azonban nem feltétlenül zárja ki egymást. Ennek ellenkezőjét csak egy, a kereszténységnél alig fiatalabb szekta vallotta. Úgy hívják őket, manicheusok. Azt hirdették, hogy a test a Sötétség, a Gonosz műve. Ezt kell a Világosságból származó léleknek akár a test tönkretételével legyőznie. A keresztény viszont azt vallja, az egész mindenséget az egyedüli Jó (Isten) teremtette, és amikor azt mondja: Hiszek a test feltámadásában, nem a saját és mások jelenlegi nyomorúságát látja, hanem a görögök által megálmodott alakokat, a testben és lélekben ideális, a megdicsőült embert. Talán ennek a reménynek költői megfogalmazását olvashatjuk ki Tóth Árpád verséből:
Vázlatok vagyunk valaki kezén,
A sok torz vázlat szemétre kerül,
De hátha egyszer teljesül a mű,
Hátha az Ember végre sikerül!
(A test csodája)
Winkler Lajos