Eduard Schweizer: Teológiai bevezetés az Újszövetségbe

Megjelent az Egyházfórum 2005/3. számában

A Zürichi Egyetem emeritus professzorának mintegy ötven évnyi, az Újszövetség tanulmányozásával töltött teológiai munkássága gyümölcsének is tekinthető ez az 1989-ben írt teológiai bevezető, amelyet most magyar nyelven is kezükbe vehetnek az olvasók.

A keresztényeknek az Újszövetségben leírt egysége iránti vágy, s ezen egységnek – a felekezetek között megindult párbeszéd ellenére még mindig tapasztalható – hiánya az Újszövetség üzenetének önnön értelmezése iránt is kritikus tanulmányozására készteti a szerzőt magát, aki ugyanerre invitálja olvasóit: komolyan „akarjuk megkísérelni, hogy igen elszántan figyeljünk az Újszövetségre, arra is, ami először talán nem illik bele saját elképzeléseinkbe. Mivel sok előítélet határoz meg minket és olvasási módszerünket, csak azt kérhetjük, hogy Isten egyre inkább szabadítson meg ezektől” (8).

Ennek az elszánt figyelemnek az eredményeképpen teológiai bevezetője felépítésében E. Schweizer eltér a szokásos irodalomtól, amelyek általában az Újszövetségben megjelenő bizonyos teológiai témákból, fogalmakból indulnak ki, tartalmaznak egy tudomány-történeti áttekintést, illetve az újszövetségi könyvek kánoni sorrendjét követik.¹ Jelen kötet szerzője azt szeretné bemutatni, hogy „mi történt ‘teológiailag’, vagyis mi az, ami mindmáig lényeges az egyház hitvallása számára” (9): tehát az egyház élő hitét igyekszik a kánoni iratokon keresztül az olvasó elé állítani. Azt a hitet, amely jóllehet mindig ugyanaz, a különböző korokban, történelmi szituációkban és kulturális környezetben mégis eltérő módon fogalmazódott meg. Így a szerző a keresztény hagyomány nyomába szegődve, s a különböző korú szövegek eltérő hátterét komolyan véve, keresi az utat a „változatlan” igazság felé. Ennek érdekében azt a történelmi folyamatot kíséri végig, melynek során a gyülekezetek hite számára a mértékadó iratok megszülettek és gyűjteménnyé váltak.

A nyolc nagyobb fejezetre tagolt mű kiindulópontja a Jézus személyére vonatkozó történelmi ismeretek, valamint a Jézust követők körében megőrzött, Jézus szavaira és tetteire vonatkozó hagyományok. Már e hagyományokban rávilágít az értelmezés három fontos mozzanatára: 1) történelmi emlékezet, amely a történeti Jézus személyére alapozott; 2) ugyanakkor pedig a feltámadás döntő tapasztalatában „Úrként” felismert, s az eljövendő Krisztusra vonatkoztatott; illetve 3) a „folytonosan új értelmezése annak, amit ez a hallgató jelenlegi élete számára jelent” (16). A szerző különbséget lát abban, hogy az írásba foglalás során a hit számára kérdéseket felvető szituációtól függően, mikor, melyik szempont érvényesül erősebben.

A tanulmány legterjedelmesebb részét (II.-VII. fejezet) az iratcsoportok bemutatása teszi ki. Ez nem kánoni sorrendet követ, hanem alapvető szándékának megfelelően egy kronologikus bemutatást ad (páli levelek; páli tanítványok; egyéb levelek; szinoptikus evangéliumok és ApCsel; jánosi kör; Jelenések). Az egyes könyvek tárgyalásánál, a teológiai bevezetőkben szokásos módon, a keletkezés körülményeit, a címzettek helyzetét és a könyv teológiai tartalmát vázolja. Újdonsága inkább abban áll, hogy a „miért”-eket elszántan keresve igyekszik rámutatni, hogy az adott körülmények között milyen, a hit tisztaságát veszélyeztető (kívülről vagy magából a közösségből eredő) hatások érik a közösséget, s hogyan reagál erre az illető irat.

Az evangéliumok értelmezési irányát így jellemzi: „‘azt a dimenziót’ írják le, amelyben [Jézus] életét és halálát szemlélni kell” (120), s ezzel arra a kérdésre adnak választ, hogy kicsoda Jézus. „Márk számára a földi életben cselekvő Jézus a kereszten éri el célját” (124), vagyis Márk Jézusát „messiási titok” veszi körül, amely csak Húsvét után tárul fel. Máténál „Jézus Isten emberré vált bölcsessége” (133), azaz Jézus szavai állnak a középpontban, az elbeszélések pedig a szavak értelmezői. Lukács „történész akar lenni” (134), tehát elbeszélő, ahol a jézusi szavak a történeteket világítják meg.

A tanulmány rövid zárófejezete a kánon jelentésének és jelentőségének kritikai bemutatása, mely kritikai szándékot a szerző a szalagkorlát szemléletes példájával így világítja meg: „…egy autóút mentén vannak szalagkorlátok és fehér szegélyvonalak. Ezek kilométerről kilométerre folytatódnak, tehát nem egyszerűen ugyanazok, amelyekkel már az út elején találkoztunk, de minden kanyar ellenére mégis folytatólagos vonalat alkotnak. Az a szerepük, hogy megóvják az autósokat az életveszélyes kisodródástól akár a szembejövő forgalom, akár az útszéli szakadék felé. Persze az, aki a teljes biztonság érdekében megáll az első három méteren, nehogy áttörje a szalagkorlátot vagy átlépje a nyomvonalat, az egyáltalán sehová nem jut el, s aki ezeket összetéveszti magával az úttesttel, és rajtuk akar haladni, az valószínűleg hamar ráfizet. Az embernek e korlátok és vonalak között, az út szabad terében kell szabadon eldöntenie, hogyan akar közlekedni…” (166).

Kálvin Kiadó, Budapest, 2004.

Szatmári Györgyi