Kategória: Világ-nézet

Egyházközségünk újdonsült fiatal plébánosa szinte mindenkit (többeket kínosan, néhányunkat kifejezetten kellemesen) meglepve Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmjét emlegette homíliájában, méghozzá kifejezette pozitív kontextusban, amikor a filmbeli keresztfán szenvedő filmbeli Jézus megkísértését idézte föl a „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen”-hez (Máté 16,24) fűzött elmélkedésében. Számos filmet támadtak már vélt keresztényellenességük miatt (például a Da Vinci-kód-ot vagy a Dogmá-t), de a legnagyobb felháborodást talán a Krisztus utolsó megkísértése váltotta ki, olyannyira, hogy fundamentalista keresztények Molotov-koktélokat dobtak egy párizsi moziba a film vetítése alatt. A filmet számos országban (a muszlim Törökországban ugyanúgy, mint a keresztény Mexikóban) betiltották, mert a film Jézusa a kereszten megkísértetve arról fantáziál, hogy leszállva a keresztről normális családi életet élhetne Mária Magdolnával. Nálunk 1997-ben egyházi tiltakozásra az RTL Klub vette le műsoráról Scorsese akkor már majdnem tízéves filmjét, melyet minden idők 25 leginkább ellentmondásos filmje közé is beszavaztak. Mindmáig gyanakvás árnya veszi körül, miközben Mel Gibsonnak a pornográfia határát súroló vériszamos Jézus-filmjére külön buszokkal szállítják a híveket, mely sok helyen szinte részét képezi a nagyheti liturgiának.       

Peter L. Berger, az emberi élmény- és érzésvilág komikus dimenzióját tanulmányozó neves tudás- és vallásszociológus rendkívül fontos könyvet írt A megváltó nevetés címmel, elsősorban a „szomorú” és „komoly” vallások hívei számára. Különösen aktuális ez mai egyházunkban, ahol a leszögezett karú szenvedő Krisztus mellett még mindig eléggé ritkán bukkan föl az ölelő-szerető és az feltámadt-ujjongó Krisztus, a komoly Krisztus mellett jóval ritkábban a mosolygó, a tréfálkozó, a kánai menyegzőn táncoló, a velünk összekacsintó Krisztus. Túl sok még (és túlontúl édeskés) az „édes Jézus”, a vallási elit jelentős részét kitevő túlbuzgó hívők arcára ráfagyott „kötelező” mosoly, és – bár a karizmatikus mozgalom valamit javított a mérlegen – még elégé kevés egyházunkban az igazi derű, az önfeledt nevetés, a „szent bolondozás”.

Az ember egzisztenciális feszültégben, a „Légy hű önmagadhoz!” és a „Változtasd meg életedet!” felszólítások kereszttüzében él, és úgy tűnik, hogy ez a feszültség, koptat és éltet egyszerre.  Ajándékba kapott gyökereim lecövekelnek a viharban, de visszatartanak a transzcendálásban. Mennyiben lehetek hű gyarló korlátaimhoz és felülbírált eszményeimhez? És nem azok kapnak rendre hűségjutalmat, akik nem mernek vállalkozni, életükön változtatni, akik a biztonságot az új iránti bizalom elé-fölé helyezték? 

A misztikus és a spirituális mellett az egyháznak is van társadalmi „halmazállapota”, mely két egymást kiegészítő dimenzióban működik: az intézményesben és a mozgalmiban. A budapesti Szentimrevárosban az olajozottan működő vallási intézményeken (a plébánia, a ciszter gimnázium) kívül elsősorban a cserkészet, a harmadrend és a körzet-apostolok képviselték a mozgalmi egyházat. 1949-ben mindezek egyik pillanatról a másikra szűntek meg. Így aztán szentimrevárosi földalatti ifjúsági mozgalom ebből a hiányból született oly módon, hogy egyszerűen a föld alatt folytatódott mindaz, ami a fiataloknak (és persze szüleiknek) rettentően hiányzott: legfőképpen a cserkészet és a hittan. Meglehetősen spontán módon jöttek létre  ― Bibót parafrazálva ― a jézusi szabadság kis körei ―, melyek számomra (aki benne is voltam, majd harminc évvel később kutattam) a szabadság hiteles helyeinek bizonyultak, méghozzá nem csak a valamitől való, hanem a valamikért való szabadságnak.   Amikor megnövekedett a mozgalom, és a lekapcsolt klerikusok helyére tízen-huszonéves civilek kerültek, a tagok egy részéből hirtelen felelős vezető lett. Az intézményes egyházon egyszerre kívüli és belüli mozgalmak közül a szentimrevárosi lett a legjelentősebb.  

1988-ban jelent meg az Új Emberben Szálláscsinálás (egy lakótelepi plébánia) című szociografikus esettanulmányom (1992-ben pedig Egyházközség-építők című könyvemben) a Kövi Szűz Mária plébániáról, abban a sorozatban, amelyben ― Lukács László ötletére ― a jelenben a jövőt megjelenítő „mintaplébániákat” mutattam be. Vigassy Mihály és csapata nem akármilyen társaságba került: a gyáli Nagy László, a pestszentimrei Varjú Imre, a szombathelyi Horváth József és a füzéri Ács István mellé. Mihályra főmunkatársa, Gyöngyi hívta föl figyelmemet még 1985-ben a Hittudományi Akadémia tanácskozásán, ahol ő „egyházközségi adóbeszedőként” (így mutatkozott be) neves teológusok közé ékelődve arról beszélt, hogy igen is van esély arra, hogy az egyházközségek egyházi közösségekké váljanak. Bemutatkozó látogatásomon ― annak ellenére, hogy Blanckenstein Miki ajánlólevelével érkeztem ― hosszasan vizsgáztattak, puhatolgatták, mit is takarhat és akarhat a „vallásszociológus”. Végül megszületett a „nihil obstat”, és ettől kezdve beavatódhattam közösségükbe, és virtigli közösségre leltem.

1995 elején még az etika szerepelt a készülő NAT-ban, de a szakterület felelőse, Honffy Pál  jól ismerte az Országos Közoktatási Intézet általam vezetett Embertan műhelyének innovációját: az embertanba ágyazott erkölcstant, és önmaga helyett engem javasolt a készülő alaptanterv Ember és társadalom munkacsoportjába. Sokak szerint az 1995-ben elfogadott és 1998-ban bevezetett hivatalos curriculum egyik legmarkánsabb fejezete éppen az Emberismeret lett, egy igazi hungarikum, mert ehhez hasonló ― a leíró és normatív embertudományokat egymásba ötvöző ― tárgy máig nem található Európa oktatástérképén. Az akkor oktatásszociológiai felmérések szerint egyaránt elfogadható volt a különböző világnézetű oktatáskutatók, pedagógusok, szülők és tanulók nagy többsége számára. Az ilyen mértékű konszenzusos támogatás szerintem elsősorban a többdimenziós (biológiai, pszichikus, történeti-szociológiai és szellemi) emberképének valamint konszenzus-etikájának volt köszönhető.

Azért választottam Márai regényének címét, amelyben ugyan az alábbi sorok a harmincas évek németjeire utalnak, mivel ezek minden további nélkül miránk is alkalmazhatók: „…ezek az emberek félnek. … Nem gyávák, szó sincs erről. …Önmaguktól félnek, ami a lelkükben leküzdhetetlen, kéjes halálvágy, a beteg, a vágyait személy szerint rögzíteni nem tudó sexus bosszúvágya, egy kielégületlen, nagy nép életfogytiglani pubertásának kaján és életveszélyes kíváncsisága… A kielégülést kergetik, ami hiányzik a lelkükből. Mi adhat kielégülést egy népnek? Csak az, ami egy embernek: az önismeret, a valóságismeret, a szegénység.” Szomorú látni a sok rettegő embert, akik félnek Brüsszeltől, a migránsoktól, a Nyugattól, a Kelettől, a baloldaltól, a jobboldaltól. Akiket szándékosan tartanak ebben az állapotban. A rettegő emberek pedig gyűlölnek mindenkit, aki bármiben is különbözik tőlük, vagy aki csak egy kicsi gondolkodást, megértést kér. Elég csak ránézni a csütörtöki „gyűlölet ellen” tüntetők eltorzult arcára, élükön a Ferenc pápát „demens vénembernek” nevező publicistával. Ezek a felhergelt emberek képviselnék a kereszténységet? Az irgalom és a felebarát szeretetének vallását? Hiszen ezek nem szeretnek senkit. Talán még magukat sem. Ők védenék az európai kultúrát?

A Debreceni Ítélőtábla (miután egy másik perben jogerős ítélet mondta ki az etnikai alapú szegregáció megtörténtét) tavaly szeptemberben jogerősen úgy döntött, hogy a gyöngyöspatai általános iskolában az elkülönített oktatás gyakorlata sértette a felperes (roma) diákok jogait, akiknek ezért (évenkénti és személyenkénti bontásban) összesen közel százmillió forint kártérítést kell fizetni. Külön osztályba járatták a roma gyerekeket, alig találkoztak a nem roma gyerekekkel, mert külön emeleten voltak, nem engedték be őket a farsangi bálba, nem vitték el őket osztálykirándulni, nem tartották meg nekik az informatika órákat, nem vehettek részt az úszásoktatásban. „Én nem vagyok gyöngyöspatai, de hát azért, ha ott élnék, mégis megkérdezném, ez hogyan van, hogy egyébként valamely okból a velem egy közösségben, egy faluban élő, etnikailag meghatározó népcsoport tagjai egy nagy jelentőségű összeget fognak kapni mindenfajta munkavégzés nélkül. Miközben ezért a pénzért én nem tudom, hány órát, hány napot, hány évet kell dolgozzak. (…) És azt gondolom, hogy ezeknek az embereknek igazuk van. Én még nem tudom, pontosan mit kellene tenni, hogy ez nem maradhat így, az bizonyos”, nyilatkozta miniszterelnökünk. A választókerületért felelős fideszes parlamenti képviselő ez ügyben arról posztolt, hogy az egész valójában a „Soros hálózat” öncélú pénzszerző akciója, mellyel a roma családok közé dobott milliók romba döntik Gyöngyöspatát, ismét kiélezve az etnikai feszültséget.

Jellemzőnek tartom, hogy sem a „kultúra”, sem a „művelődés”, sem a „művészet nem szerepel olyan címet viselő művek tárgyszójegyzékében, mint a Dogmatika, vagy a Keresztény élethivatás, pedig például az utóbbiban helyet kapott a „donor”, az „uzsora” és a „részegség” is. Szerencsére – persze korántsem véletlenül – szerepel a „kultúra” Karl Rahner teológiai szótárában mint „az emberi létezés ama sajátossága, hogy az emberi szellem megismerésére és szabadságáéra támaszkodva maga alakítja önmagát és világát.” Őszerinte a kultúra objektiváló és közvetítő anyag, az ember feladata, mivelhogy az ember önmagát megvalósító létező. Ugyanezt Pilinszky így fejezi ki: „Mi halandók és halhatatlanok vagyunk, ebből a feloldhatatlan feszültségből született egész kultúránk és minden imádságunk.”

Pierre Bourdieu úgy véli, hogy a társadalmi és gondolkodási struktúrák közötti megegyezés a szimbolikus rendszereknek, vagyis a nyelvnek, a művészetnek és a vallásnak köszönhető. Felfogása szerint vallás olyan szimbolikus rendszer, mely „elősegíti, hogy rejtett módon a hívekre erőszakolják a világ, s kiváltképpen a társadalom észlelésének és elgondolásának strukturáló elveit. Gyakorlatoknak és képzeteknek olyan rendszerét kényszeríti a hívekre, melynek struktúrája objektíve ugyan a hatalommegosztás elvére épül, ám mégis a kozmosz természeti-természetfeletti struktúrájaként jelenik meg.” Ne kedvetlenítsen el bennünket ez a jócskán elfogult elgondolás! Vizsgáljuk meg, fogott-e mégis valamit a neves szociológus a – szerintem is – lyukas hálóval! Például meggyőzőnek tűnő bizonyítékai vannak arra, hogy együtt jár az egyistenhit, az osztálytagozódás és az erős szervezet, miként a papság (ószövetségi értelemben használja ezt a fogalmat), az allegória, és az üdvjavak monopolizálása is együtt jelentkeznek.