Megjelent az Egyházfórum 2010/2. számában
Az Osztrák Katolikus Egyház reformmozgalmai által 2009. november 20-án rendezett „Egyházreform és az emberi jogok” ankét a Római Katolikus Egyházjog (Codex Juris Canonici 1983) tarthatatlanságát igazolta.
Ezen egyházjog sok tekintetben ellentmond mind a bibliai előírásoknak és a II. Vatikáni zsinat határozatainak, mind pedig a napjainkban általánosan elismert alap és emberi jogoknak.
SÜRGETŐ FELHÍVÁSSAL
fordulunk ezért az illetékes egyházi vezető szervekhez, hogy haladéktalanul szüntessék meg e súlyos hiányosságokat, melyek nagyban ártanak az egyház szavahihetőségének, s ezzel vessenek véget az egyház népe valamint az egyház vezetése között ténylegesen már bekövetkezett szakadásnak.
Elengedhetetlenül szükséges,
- hogy elindítsák az egyházi alkotmány alapvető megújítását, és
- fenntartás nélkül hitet tegyenek az 1948-ban kiadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, az 1950. évi Európai Emberi Jogi Egyezmény, valamint az Egyesült Nemzetek Szövetsége 1966-os emberi jogi egyezményei mellett.
Mindez mindenekelőtt azt jelenti,
- hogy elfordulnak a római centralizmustól a szubszidiaritás javára abban az értelemben, ahogyan a katolikus társadalmi tanítás megköveteli azt, hogy meg tudjanak felelni a helyi egyházak igényeinek, továbbá,
- hogy a tanácsadó kollegiális és szinódusi testületeket döntési joggal felruházott fórumokká értékeljék fel, hogy ily módon testvéri egyetértésre cserélhessék fel a tekintélyelvű klerikalizmust.
Mindehhez arra van szükség
- hogy elismerjék asszonyok és férfiak teljes egyenjogúságát, valamint életformájuk szabad megválasztásának jogát: a házasság és a papi hivatal nem zárja ki egymást;
- hogy olyan fair eljárásjogot vezessenek be, mely legalább a jogállami eljárások és a független bíráskodás szabványainak megfelel.
Az ankéton összegyűlt katolikus hívők tudatában vannak ama felelősségüknek, amelyet a keresztség és a bérmálás révén ruháztak rájuk. Ezért arra kötelezik magukat, és arra hívnak fel, hogy ezen alapelvek szerint alakítsák életüket, és az ezen alapelvek támasztotta követelményeket egyházi elkötelezettségük valamennyi szintjén megköveteljék és érvényre juttassák.
„Világi kezdeményezés”, „Mi vagyunk az egyház” platform, „Hivatal nélküli papok”, „Plébánosi kezdeményezés”
Bécs, 2009. november 27.
MAGYARÁZATOK A BÉCSI KIÁLTVÁNYHOZ
SÚLYOS VÁLSÁGBAN AZ EGYHÁZ
A válságnak olyan tünetei vannak, mint az egyház fogyatkozó jelentősége az emberek életében, a hit jelentős mértékű kiveszése a társadalomból, valamint a tagok és lelkészek számában bekövetkező drámai veszteség. E válság nem korlátozódik Ausztriára és Európára, itt azonban hamarabb és különösen egyértelműen lép színre.
Pluralista társadalomban az egyház már nem támaszkodhat hagyományos struktúrákra. Arra van utalva, hogy elfogadottságát hiteles igehirdetéssel és hiteles cselekedetekkel biztosítsa. A társadalomnak az egyház részéről való bírálata csakis akkor jogos, amennyiben e bírálat maga is számításba veszi a tudás mai állását, valamint a jelenlegi társadalmi rend humán standardjait.
Elkötelezett katolikus hívők a II. Vatikáni zsinat óta próbálják új útkeresésre bírni az egyházi vezetést. E hívek fáradozásai azonban hasztalanok. Az egyházi vezetés még csak rendezett párbeszédbe sem bocsátkozik a régóta világszerte fellépő reformerőkkel. Ezzel szemben Róma igyekszik kedvében járni olyanoknak, kik még az egyház megújítására tett ama lépéseket is elutasítják, amelyeket a II. Vatikáni zsinat vezetett be.
AZ EGYHÁZJOG MEGÚJÍTÁSA
Ezért sürgősen és alapvetően újra kell gondolni az egyházi vezetést, s ennek az újragondolásnak egy korszerű egyházi rendben kell kifejezésre jutnia. A hierarchia nem az egyházat jelenti, hanem az egyházon belül van kiszolgáló szerepe. Mindennemű igazság és tekintély az egyház egészére van bízva, következésképpen a hierarchia elitista igényének, hogy az igazságot és az irányító hatalmat kizárólagosan birtokolja, háttérbe kell szorulnia azzal a közreműködési joggal szemben, amely az egész egyház népét megilleti.
Minthogy mindez az érvényben lévő CIC-ben semmilyen formában sem jut kifejezésre, ezért az egyházjog alapvető újrafogalmazását kell kidolgozni. E felülvizsgálatnak mindeközben az emberi jogok különféle nyilatkozatait kell szem előtt tartania.
AZ EGYHÁZ ALULRÓL ÉPÍTKEZIK
Minden egyes helyi egyház az egyházközségtől az egyházmegyén át valamely terület egyházáig teljes értelemben vett egyház, nem pedig a római központ „kirendeltsége”. Az egyház alulról építkezik, miként az újszövetségi időben a házi egyházakból kiindulva történt. A szubszidiaritás elve ezért miden egyházi rend alapvető feltétele.
A hiten belüli egység megőrzése érdekében azonban intenzív kommunikációra van szükség a helyi egyházak között; ennek szavatolása a fő feladata a püspöki szolgálatnak. Jézus kimondottan leszögezi, hogy követőinek körében nem mehetnek úgy a dolgok, mint a politikai hatalom birtokosainak körében, akik megéreztetik hatalmukat a népekkel (Mt 10, 42-43).
A VÉLEMÉNYNYILVÁNÍTÁS HAGYOMÁNYA
Az „egyházon belüli demokráciának” a hivatali egyház részéről történő sztereotip elutasítása azon a hamis feltételezésen nyugszik, hogy a demokratizáló törekvések az egyházra valamely politikai és az egyház lényegétől idegen rendszert akarnak ráhúzni. Valójában az egyházon belüli, zsinatokon és szinódusokon zajló közös döntéshozatal olyan régi hagyománynak felel meg, mely a rendi káptalanokban mind a mai napig továbbél. A világiak mindig is részt vettek ebben, mert „Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk” (1 Jn 3,1). Már az apostolok zsinati vitájának egyengetésénél (ApCsel 15, 22) is az egész község részt vett. Amennyiben komolyan vesszük valamennyi keresztény testvériségét, úgy klerikusok és világiak között a történelem során keletkezett kétosztályos társadalom hibás fejlődésnek bizonyul.
Minden egyes keresztény férfinak és nőnek joga van arra, hogy az Evangélium követelményeire hivatkozzék. Ám mindmáig nem lett eredményes még a II. Vatikáni zsinat által kihirdetett püspöki kollegialitás sem; sőt, még a különböző egyházmegyei szinódusok reformkezdeményezéseiről sem vesznek tudomást évtizedek óta. Az olyan népszavazás-szerű próbálkozások sem eredményeztek eddig strukturális változásokat, mint a több milliós támogatottságú egyházi népszavazási kezdeményezés a „Párbeszéd Ausztriáért” döntéseiről.
Ez olyan tarthatatlan állapot, melyet nem puszta szándéknyilatkozatokkal, hanem csak egy olyan megváltozott magatartás révén lehet helyrehozni, amely jogilag rögzített szabályokon nyugszik.
NEM FÉRFI ÉS NŐ KÉRDÉSÉRŐL VAN SZÓ
Férfi és nő egyenjogúsága megfelel a természetjognak, és nem az emberi jogokról szóló különféle nyilatkozatokban került először rögzítésre; sokkal inkább a keresztény üzenet alapelemei közé tartozik. A Galatákhoz írt levél régi keresztelési formulája megszünteti az etnikai, szociális, valamint a nemi szerepekkel kapcsolatos gátakat: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Jézus Krisztusban” (Gal 3, 28). Ezt az alaptételt az egyház történetének során „elfelejtették”, és a jelenleg érvényes Katolikus Egyház Katekizmusában nem engedik érvényesülni.
Mindezzel a nőnek, valamint férfi és nő kapcsolatának leértékelése szoros összefüggésben van. Az egyenjogúság az életforma szabad megválasztását, valamint a valamely ajándékul kapott karizmára adott szabad válaszadást jelenti. Ezen alapjogot az egyházi vezetés egyes rendelkezései sem sérthetik meg, hogyha ezzel lényegi magvát sértik meg. Az ankét résztvevői ezért hangot adtak ama meggyőződésüknek, hogy elhivatott nőknek is joguk van a diakonátushoz, valamint ahhoz, hogy pappá szenteljék őket.
A papok élethossziglani kötelező cölibátusa ellentmond a Bibliának és a természetjognak – az emberi méltóság megköveteli megszüntetését; ez nem csupán a paphiány elleni intézkedés, hanem véget vetne azon – az egyházi vezetés által kikényszerített – alakoskodásnak is, amely a kapcsolatban élő papok körül zajlik. Az önkéntesen vállalt „házasságnélküliség a mennyek országáért” szintén csakis ezt követően jelenthet hiteles tanúbizonyságot.
KÖZÉPKORI PERJOG
A CIC-ben az egyházi konfliktusokra előirányzott eljárásjog messzemenően ellentmond azoknak a szabályoknak, amelyeket jogállami területeken évszázadok alatt annak érdekében kifejlesztettek, hogy tisztességes eljárásokat és független bíráskodást szavatoljanak.
Az egyházi perjog megállt a középkori usance-oknál. Hiányzik a bizonyítás közvetlen és szabad bírói mérlegelése. Puszta aktaeljárásban a bírák nem hallgatják meg személyesen az egyes feleket és tanúkat; a határozatokat elégtelenül indokolják és latin nyelven, fordítás nélkül adják ki.
Mindez ütközik azon alapjoggal, amely szerint „mindenkinek joga van arra, hogy ügyét tisztességesen /…/ és ésszerű időn belül” meghallgassák (Európai Emberi Jogi Egyezmény 6. cikkelye). Épp a tanítással kapcsolatos eljárásokra és a házassági perekre jellemző, hogy lebonyolításuk hiteltelen, és ésszerűtlenül hosszú időt vesz igénybe, az ítéletek pedig nem állják ki a kritikus vizsgálat próbáját.
TANULNUNK KELL A TÖRTÉNELEMBŐL!
Az egyház jogrendjére még mindig rányomja bélyegét, hogy az egyház olyan hatalomgyakorláshoz szokott, melyet megengedhetőnek tartott az iskolázatlan és a kiszolgáltatott emberekkel szemben. A hivatalos egyház olykor feljogosítva érzi magát arra, hogy elutasítsa a reformjavaslatokat.
A reformmozgalmak javaslatai számos teológus felfogásának felelnek meg, és nyitott gondolkodású felelős egyházi vezetők támogatását élvezik. Noha e javaslatok az érvényes normák egyszerű módosításával megvalósíthatóak lennének, mindeddig eredménytelenek maradtak.
Azon ellenvetés, amely szerint efféle kérdéseket csakis világviszonylatban, sőt csak egy zsinat által lehetne megoldani, pusztán eltereli a figyelmet az időszerű felelősségtől: minden egyes szükséghelyzettel ott kell – valamennyi rendelkezésre álló eszközzel – megbirkózni, ahol fellép. Az egyházi vezetés nem bújhat ki eme kötelezettség alól, hacsak nem akarja egy történelmi ballépés terhét magára venni.
Nap mint nap emberek méltósága sérül az egyházi vezetés gyakorlata és az érvényes egyházjog miatt; megbántják, megalázzák, emberi jogaiktól fosztják meg őket. Mindenütt, ahol ez megtörténik, az különös kihívást jelent a Jézus példáján és a bibliai hagyományon nevelkedett lelkiismeretes ember számára. Különösen azok számára jelent problémát, akik szolidárisak embertársaikkal, és hathatósan kiállnak az egyházban és a társadalmon belül a szegényekért és a megalázottakért.
(Fordította: Himfy József)