Megjelent az Egyházfórum 2006/2. számában
Európai műveltségünk sajátos alkatából következik, hogy folyamatosan törekszik tisztázni a maga számára azokat a fogalmakat, melyekkel naponta találkozik. Vannak szavak, amelyeket gond nélkül használunk, tudjuk is a jelentésüket, de amikor fogalmat akarunk alkotni arról, mit is jelölnek valójában, mindjárt zavarba jövünk a tisztázatlanság miatt. Úgy járunk, mint Ágoston egyházatya az idővel: „Micsoda hát az idő? Ha senki sem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ám ha kérdésre válaszolva kell megmagyaráznom, akkor már nem tudom.” (Vallomások XI,14,17).
Így vagyunk az „iszlám” szóval is, amelyet – híveit követve – napjaink elméletileg legkevésbé érthető és politikailag legnehezebben kezelhető világvallásának jelölésére használunk. Sokak számára az „iszlám” szó kiejtése egyet jelent a félelemkeltéssel, annak a lehetőségnek a felemlítésével, hogy bármelyik pillanatban történhet valami rettenetes; valami váratlanul érkező katasztrófa; olyan esemény, amely elrabolja mindazt, amit eddig sikerrel biztosítottunk magunknak; megfoszt a biztonságérzettől, az épségtől, s végső soron megfoszt magától a földi élettől.
Azok azonban, akiknek megadatott, hogy huzamosabb ideig éljenek az arab országok valamelyikében muzulmán hívek között, egészen mást tapasztalnak. Az emberiesség, a másikkal való törődés és közösségvállalás, az emberi szolidaritás és segítségnyújtás olyan csodálatos emlékeivel térnek haza, amihez hasonlóval Európában aligha találkoznak. Még szégyenkeznek is, ha beszélniük kell róla, mert csak a kételkedés jeleit látják a hallgatók arcán és szemében, hisz kevesen vannak, akik valóban hitelt adnak szavaiknak.
Mi hát az iszlám? Mit jelent ez a szó? Milyen fogalmat alkothatunk róla?
Az „iszlám” szó eredendően arab gyökerű és az arab szóképzés szabályait követő kifejezés, amelyet eredetileg maga Mohammed használt az általa hirdetett „igaz” vallás jelölésére, hogy megkülönböztesse azoktól a vallási alakulatoktól, amelyeket eleve hamisnak, vagy emberi lelemények által meghamisítottnak talált. Amikor az iszlám megjelenik az arab félszigeten, olyan társadalmi környezetbe érkezik, amit a későbbi muzulmán szerzők „dzsáhilíjának”, a mindenen uralkodó ősi arab ösztönvilág érvényesülési időszakának neveznek. Jobb híján a „dzsáhilíja” kifejezést „az iszlám előtti kor” kifejezéssel szokták fordítani. Mások „a tudatlanság, barbárság, vadság korának” fordítják. Bármire jussunk is a fordítási kísérletezésben, a „dzsáhilíja” alapszavát jelentő „dzsahl” kifejezés azt az emberi magatartást jelöli, amelyen a féktelen önérvényesítés elvakult ösztöne, a másokat számításon kívül hagyó, megfontolások nélküli önmegvalósítás indulata uralkodik. Ez az emberi magatartás még az isteni tulajdonsággal felruházott bálványokkal szemben is vonakodik a valódi tiszteletadástól és hódolattól.
Ezzel szemben az iszlám az „igaz” vallást és az „igazi” vallásosságot jelenti. Az egyetlen és egyedüli Isten valóságának komolyan vételét, a teljes emberi való meghódolását és hódolatát a mindenható Isten színe előtt. Ez a mélységes hódolat megnyilvánul az emberi test mozdulataiban is az istentisztelet alkalmával, amikor a hívek a mekkai szentély irányában homlokukkal a földet érintve meghajolnak az élő és mindenható Isten színe előtt.
Az iszlám hívei gyakorta dicsekednek azzal, hogy az ő vallásuk őrzi legtisztábban az első ember vallását a maga őseredeti őszinteségében és egyszerűségében. Páratlan hűséggel juttatja kifejezésre azt a lelki hódolatot, amellyel az első ember, Ádám, tisztelte az Istent. Ezért „iszlám” volt az első ember vallása: a teremtmény hódolata teremtője, a mindenható Isten előtt. Ebben a hódolatban elcsitulnak az önmagát féltő emberi aggodalom „miért” kérdései; a teremtmény nem vonhatja kérdőre teremtő Urát, csak egyet tehet, meghódol a világteremtő, világkormányzó, mindenható Isten rendelése előtt. Az iszlám szó ezért azt az emberi indulatot fejezi ki, amely mindenben és minden körülmények között, jó sorsban és rosszban egyaránt, csak egyetlen akaratot lát, dicsér és magasztal: az Istenét.
Az iszlám szó ugyanabból az arab szín‑lám‑mím (sz-l-m) mássalhangzóláncból álló szógyökből származik, mint a közismert „szalám” (béke) szó. A Koránban ez olvasható: „Az Irgalmas Istennek szolgái azok, akik a földön szelídséggel járnak. Midőn megvetéssel szólítják meg őket, ők így válaszolnak: Békesség néktek.” (25:63) Tabaríj, a híres Korán‑magyarázó ezt a mondatot így értelmezi: „Azok az Isten szolgái, akik szelídséggel járnak a földön, és megvetésre nem megvetéssel válaszolnak”.
Az „aszlama” ige, amelyből az „iszlám” szó származik, ezt jelenti: „meghódol, megalázza magát, engedelmeskedik”. Az iszlám tehát nem más, mint a vallásos ember alapvető viszonyulása az Istenhez, amely az Isten előtti hódolatban, az iránta tanúsított alázatban és a neki való engedelmességben lesz nyilvánvalóvá. Aki így viszonyul az Istenhez, annak lelke csendessé, nyugodttá válik, az elnyeri a belső békességet (szalám).
Németh Pál