MÁS NEMZETEKNÉL
Abban a tekintetben hogy mennyire fontos tényező az oktatásban egyfelől az ember, az erkölcs és a társadalom, másfelől a vallásismeret és a hittan, az európai országok tanterveiben, iskolaügyében, oktatási-nevelési koncepcióiban és gyakorlatában rendkívül tarka kép tárul elénk. Olybá tűnhet, mintha eléggé különböző történelmi korszakokat és kultúrákat képviselnének az Európai Unió országai. Egy biztos, ebből a pedagógiai praxisból – legalább is elsőre – eléggé nehéz uniós legnagyobb közös osztót kiolvasni. Egyes katolikus országokban (Horvátország, Málta) kötelező a hittan, és mellette az emberrel és erkölccsel kapcsolatos tematikák csak másodlagosan (csak egy-két évfolyamon, kis óraszámban, nem kötelezően) jelennek meg. Néhány más erősebben vallásos és főleg katolikus országban (Görögország, Írország, Olaszország, Spanyolország) már a kötelező hittan mellett a tantervekben jelentős súllyal képviselve van a társadalmi és a polgári tematika. A legtöbb európai országban a hittan kötelezően válaszható. Egyes országokban (tipikusan Közép- és Kelet-Európában) a kötelezően választható hittan alternatívája az etika (Belgium, Csehország, Litvánia, Lengyelország, Németország, Szlovákia). Máshol a választható hittan vagy etika mellett a kötelező tárgyak között megjelennek a társadalmi és a polgári ismeretek, valamint a vallásismeret (Ausztria, Luxemburg, Románia, Szlovénia, Anglia, Finnország, Portugália). Észtországban és Lettországban a kötelezően választható hittan alternatívája a semleges vallásismeret. A többi országban (tipikusan Nyugat- és Északnyugat-Európában) a hittan semmilyen formában sem kötelező, de a társadalmi és polgári tematikán kívül hangsúlyosan megjelenik az erkölcsi és a vallási tematika is.
Kontinensünk ember-, erkölcs-, társadalom- és vallásismeret kínálata legfőbb erőssége a sokáig monopol vagy hegemón helyzetben lévő hittan alternatíváinak kidolgozása, különös tekintettel a világi etikára és a semleges vallástanra. Másik erőssége a demokratikus beállítódású, más kultúrák és nézetek iránt nyitott, nem csak a toleráns, hanem a megértő polgár nevelése. Legfőbb gyengéje éppen az elsőre roppant demokratikusnak tűnő a hittan és az ember- és erkölcstan-típusú tárgyak közötti választhatóság. Először is azért, mert több helyen nem is annyira a diák vagy a szülő választ, hanem az erőteljes ideológiai és politikai hatásoktól befolyásolt iskola, és így a „többség dönt” elve alapján a hittan alternatíváját választó kisebbség valamiféle hátrányt szenved. Kissé leegyszerűsítve: a hittanos gyerek kimarad az emberi és társadalmi jelenségek szélesebb és alaposabb megismeréséből, valamint a másféle vallási és erkölcsi rendszerek megismeréséből. (Kosová 2005; Hanesová 2006; Fridrichová, 2008, Korim 2008, Pusztai 2008, 2009, Kamarás 2009.)
EMBER- ÉS ERKÖLCSTAN: EGY MAGYAR TALÁLMÁNY
Ebbe a tipológiába meglehetősen nehezen illeszthető be a magyarországi modell és gyakorlat. Az 1998-as Nemzeti alaptantervben megjelenő hungarikum lényege a komplexitás és multidiszciplinaritás, vagyis a leíró embertudományok (lélektan, szociológia, kulturális antropológia, politológia, ökológia) és normatív embertudományok (etika, filozófiai antropológia) egymásra épülése, ötvözete, szerves egysége. Másképpen fogalmazva: az ember és társadalom működése a magyarországi modellben nem marad leíró, pragmatikus szinten, hanem erkölcsi és filozófiai nézőpontból reflektált, méghozzá egy nem semleges, de nem is irányzatos, hanem egy nagyon sok minden számára elfogadható konszenzusos etika alapján. Mindennek eredményeképpen elkerülhetők a pszichologizálás, a szociologizálás és a moralizálás rövidre záró csapdái (Géczi, Kamarás 2007).
Ebben a komplex tantárgyban az erkölcstan egy olyan konszenzus-etika volt, melyet mint legnagyobb közös osztót lényegében szinte mindenki (tanárok, diákok, szülők, egyházak, liberálisok, konzervatívok és még sokan mások) elfogadhatónak tartott. Ez a tantárgy (mely később embertan, emberismeret, emberismeret és etika, ember- és erkölcstan, ember-, erkölcs- és társadalomismeret és hasonló neveken szerepelt a hetediktől a tizenkettedik évfolyamokon) eleinte valóságos sikertörténet volt. Ahol csak közepesen is tanították, már ott is nagyon szerették a diákok, hiszen ez a tárgy a „rólad van szó, érted, veled” jegyében működött, fő tevékenység-formái pedig a beszélgetés, a véleménycsere, a szerepjáték és a kutatás voltak. Az előző Fidesz-kormányzat idején azonban teljesen váratlanul egyharmadára csökkentették a tárgy óraszámát, és a következő két kormányzat nem szíveskedett helyreállítani a tantárgy becsületét (óraszámát, presztízsét). Egy szó mint száz, az ember- és erkölcstan nem lett próféta saját hazájában, jobbára csak vegetált. Ahol szabályosan (tehát betartva a minimálisan előírt nevetségesen alacsony óraszámot) működött a tantárgy, ott sem jutott elegendő idő az egyes témák alapos átbeszélésére, kikutatására, szerepjátékban való átélésére és „gyakorlására” sem igen jut idő (Géczi, Kamarás, 2007).
A MAI FELEMÁS HELYZET
Az ember- és erkölcstan már-már harcukat feladó végvári vitézei számára kétségkívül felmentő seregként érkezett az új Nemzeti Alaptanterv és a kerettanterv. Mindenképpen üdvözlendő, hogy 1) a Nemzeti Alaptanterv-tervezetben 5-8. évfolyamon a hittan órákkal azonos óraszámban jelenik meg az erkölcstan nevű tantárgy, 2) a szakma elszánt küzdelmének eredményeképpen (melyben kulcsszerepe volt Lányi Andrásnak) ennek az új tárgynak a tartalma a már bevált magyar találmány, az embertanba épített konszenzusetika maradt, 3) az előzőhöz képest jelentősen megnövelt terjedelemmel épült bele a régi-új tárgyba a vallásismeret is. Mondhatnánk, hogy „akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés”, az új helyzet mégis ugyancsak felemás. Először is a középiskolában egyfelől nem emelkedett az eddigi rendkívül alacsony óraszám, másfelől „kilőtték” mellőle a társadalomismeretet, melynek művelését az Európai Unió nyomatékosan szorgalmazza. Másodszor is nagyon szerencsétlenül és félrevezető módon etikának nevezték el ezt a többdimenziós tantárgyat. Az általános iskolában rendkívül örvendetes módon megnőtt az óraszám (elsőtől nyolcadikig heti egy órában), de a szakma heves tiltakozása ellenére a pedagógust, a szülőt, a diákot és a médiát jócskán félrevezetve a multidiszciplináris tárgyat igen szerencsétlenül erkölcstannak nevezték el. A másik szerencsétlen döntés a tárgy kötelezően választhatósága, vagyis az „erkölcstan vagy hittan”’ alternatíva, ami kifejezetten hátrányos helyzetbe hozza a hittant választó diákokat, ugyanis ekképpen a hittanos kimarad nemcsak az ember- és társadalomismeretből, az önismeretből, a konszenzusetikából, hanem még a vallásismeretből (más vallások, valamint a vallásosság lélektani és szociológiai aspektusainak megismeréséből) is.
HOL A HITTAN LEGMEGFELELŐBB HELYE?
Egy éve 150, vallását rendszeresen gyakorló diplomás keresztény válaszolt a megkérdezett180 közül a hittan, valamint az ember- és erkölcstan viszonyával kapcsolatos kérdéseimre. Fele-felerészben klerikusok és laikusok voltak. A katolikus, református, evangélikus, unitárius, adventisa, baptista, valamint a Hit Gyülekezetéhez és a Golgota közösséghez tartozó klerikusok között nyolc püspök, három rend- és házfőnök, továbbá három egyházi egyetem rektora szerepelt, a laikusok között hitoktatók, pedagógusok, zömmel humántudományokkal (köztük tucatnyian pedagógiával és lélektannal foglalkozó) minősített kutatók és tucatnyian lelkiségi mozgalmak prominens tagjai. A kérdezettek négyötöd része inkább konzervatív vagy erősen konzervatív beállítottságú volt, köztük az Antall-kormány minisztere és államtitkára.
Arra a kérdésre, hogy „Hol van a hittan legmegfelelőbb helye, a gyülekezetben, az iskolában, a kollégiumban vagy a lelkiségi mozgalomban?”, eléggé eltérő válaszokat kaptam. A válaszolók tizedrésze szerint a hittan helye bárhol lehet, ha jól csinálják, ugyanennyien úgy gondolták, hogy bárhol lehet, csak ne az iskolában. Hasonló arányban az iskolát is elfogadhatónak tartották, de a legmegfelelőbb színhelynek a gyülekezetet látják. Kétszer ennyien egyformán jó megoldásnak tartották az iskolát és a gyülekezetet. Mindössze a válaszolók egytizede voksolt egyértelműen az iskola mellett.
Összegezve: a gyülekezet a válaszolok 69, az iskola 52, a kollégium 10, a lelkiségi mozgalom 9 százalékában szerepelt. (Minden második válaszoló több lehetőséggel számolt.) Az iskolai hittan mellett voksolok körében az átlagosnál nagyobb arányban vannak a reformátusok.
SZERENCSÉS-E AZ „ERKÖLCSTAN VAGY HITTAN” ALTERNATÍVA?
Mivel az Erkölcstan nevű tantárgy tartalma emberismeret és etika (és ez az etika egy konszenzus-etika), megkérdeztem, hogy „Szerencsés megoldásnak tartják-e a hittan vagy erkölcstan közötti választás kényszerét?” (Vagyis azt, hogy a hittanos tanulók kimaradjanak az emberismeretből, miközben a nem hittanosok az ember és erkölcsismeret keretében, annak ötödét-negyedét kitevő vallásismeretet is tanulnak.) A kérdésre válaszolok kétharmada döntő többsége (köztük négy püspök és három rendfőnök) nem tartotta szerencsésnek ezt az elképzelést. Legtöbben azért, mert a hittanosok kimaradnának az emberismeretből, márpedig jó néhányuk szerint ez a „gratia supponit naturam” elve alapján megfelelő alapozása lehetne a hittannak. A válaszolók egytizede (köztük két püspök, átlagon felüli arányban református klerikusok) úgy gondolta, hogy a hittan alternatívája inkább a vallásismeret lehetne, ám azt tartanák legjobbnak, ha az ember- és erkölcstan mindenki számára kötelező tárgy lenne. Ugyanennyien javasolták azt, hogy lehessen ugyan választani, de ez esetben épüljön be a hittanba az emberismeret és a vallásismeret. A válaszolók nyolcvan százaléka (köztük öt püspök, három rendfőnök, egy rektor, protestánsok és katolikusok, laikusok és klerikusok nagyjából azonos arányban) tartotta elfogadhatónak a hazánkban eddig működő modellt, mely szerint az állami iskolában mindenki tanuljon ember- és erkölcstant és az ebbe beépülő vallásismeretet, a hittanra jelentkezők számára pedig legyen biztosítva az iskolai hittan, ha a szülők ezt kérik.
UGYANEZEKRŐL HIVATALOSAN
A hivatalos egyházi reakciók egyik része meglehetősen ambivalensen viszonyul a hittan-erkölcstan ügy alakulásához. Erdő Péter többször is egyértelművé tette, hogy a kötelezően választható hittan bevezetésének igénye nem az egyház részéről merült fel, hiszen erre eddig is megtalálták a megfelelő megoldást. Mint értésre adta, elégedettek voltak az eddigi rendszerrel, melyben a plébániai, gyülekezeti hittanoktatás mellett az iskolákban fakultatív módon lehetett felvenni a tantárgyat. Ugyanakkor, ha nem is kérték a kötelezően választható hittant, de azért elfogadták, miközben az általam megkérdezett prominens katolikusok többsége (köztük püspökök is) egyértelműen a gyülekezetet tartották a hittan legmegfelelőbb helyének.
A másik fajta reflexió az egyeztetés, a megfelelő tájékoztatás és a kellő időben foganatosított intézkedések hiányolása és kritikája volt. A református és az evangélikus egyház vezetőivel együtt a katolikusok is több alkalommal hiába kérték a megfelelő egyeztetést és tájékoztatást az állami szervektől. Még 2013 augusztusában is bizonytalanok az egyházi illetékesek az indítandó hittancsoportok létszámáról. A 142/2012(VII.3)5/3 kormányrendelet értelmében nincs korlátozva a szervezhető hittancsoport létszáma, ugyanakkor a 2012. július 5. napján hatályba lépett egyházi költségvetési céltámogatásokra vonatkozó kormányrendelet alapján 2012/2013-as tanévben az állam azok után a hitoktatási csoportok után fizet támogatást, amelyek elérik a hét főt.
A harmadik fajta reflexió nagy mértékű tájékozatlanságról árulkodik a világi erkölcstant illetően. A bíboros egyik nyilatkozatában (www.origo.hu/ittho/20130520-erdő) megemlítette, hogy ahol Európában létezik etika vagy erkölcstan nevű civil tantárgy, ott annak a tartalmával mindenütt bajok vannak. Véleménye szerint, ha egy állam dönti el, hogy mit kell etika címén oktatni, akkor ahhoz kellene egy világnézeti egyetértés a minimális értékekben, de szerinte „ez bizony egy-egy országon belül sem nagyon van meg”. Ezzel szemben az igazság az, hogy a „világnézeti egyetértés” jelentős mértékben létrejött a különböző országokban működő konszenzus-etikák különböző változataiban. A bíboros azt szeretné, hogy legyenek olyan etika tankönyvek, „amelyek nagyjából a zsidó-keresztény értékrendnek az alapjait mégiscsak tartalmazzák”. A szakma által elismert hazai tankönyvek éppen ilyenek. Ámbár erről egyházi lapokban és folyóiratokban több írás jelent meg, meg kellene nyugtatni a bíborost, hogy magyarországi ember- és erkölcstan kidolgozásában meghatározó szerepet kaptak a kilencvenes évek elején, közepén és ma is a keresztény szakemberek. A szentendrei református egyházközség hittannal kapcsolatos tájékoztatásában a következő kérdés szerepelt „Tartalmazza-e a hittan az államilag kötelező erkölcstan anyagát, vagy pedig másról szól?” A válasz: „Tartalmazza, de annál többet ad”. Erről azonban szó sincsen, mert ilyenféle hittan ma még Magyarországon nyomokban sincsen. Azért is fájó ilyenfajta hitelrontásról értesülni, mert csupán a Pannon Egyetemen 25 református lelkész (és egy püspök) szerzett ember- és erkölcstan tanári diplomát.
Vannak olyan nyilatkozatok, melyek az egyházak túlságosan is impulzív törekvéséről árulkodnak. A veszprémi érsekség (veszpremiersekseg.hu/hit-es-erkolcstan) egyértelműen a plébániai hittan elé helyezi az iskolait, méghozzá eléggé nyersen fogalmazva: „Figyeljünk arra is, hogy a szülők megértsék: a plébániai hittan nem helyettesíti az iskolai hittant. Azaz, aki az iskolájában nem vállalja fel katolikus hittanosságát, az ne tartson igényt a plébániai hittanra sem.” Másutt is találkozunk ilyen felfogással, mely szerint az iskolai hittanra beiratás jó esetben hitvallói aktus, rosszabb esetben egyben politikai demonstráció is. Erősen elgondolkodtató a veszprémi érsekség honlapján olvasható következő kijelentés is: „Ha jónak látjuk, adhatunk le tanmenetet, ha ezt az utat látjuk jónak ahhoz, hogy a szülők betekinthessenek abba, amit tanítani fogunk. De lehet, hogy meggyőzőbb a mi kezünkben egy-egy hittankönyv vagy eddigi hittanosaink munkájának bemutatása.” Nemrégen beszélgettem egy katolikus püspökkel, aki a rendszerváltás előtt az illegális, majd féllegális lelkiségi mozgalom mai szóhasználattal sztárpapja volt, aki így szólt a jelenlegi helyzetről: „Tudomásul kellene venni végre mind a kormánynak, mind az egyháznak, hogy egyszer és mindenkorra vége a népegyháznak, én papíron egy egyházmegye püspöke vagyok valójában egy missziós állomáson működöm. Be kell látni, hogy alulról felfelé kell építkezni, és nem fentről lefelé.” Nos, az iskolai hittannak a gyülekezeti hittan rovására történő erőltetése nem éppen az alulról építkezés, hanem az állami széllel hajózó misszió jegyében történik, olykor kultúrharcos felhangokkal.
A BEIRATKOZÁSI ADATOK ÉRTELMEZÉSE
Az elsős gyerekek 52, az ötödikesek 42 százalékát iratták be hittanra, és ez akárhogy is váratlan vallásszociológiai szenzáció. A várható arány az átlagos 48 százalékhoz képest ennek harmada-fele lett volna, hiszen az egyháziasan vallásos és rendszeres vallásgyakorlók aránya hazánkban átlagosan 14-18 százalék, ráadásul az elsős és ötödikes gyerekek szülei körében pedig még ennél is alacsonyabb. Történt már egyszer valami hasonló, ugyanis a rendszerváltást követő egy-két évben, amikor a lakosság jelentős része csodákat várt az egyházaktól és a hittantól, kétszer annyian jelentkeztek fakultatív hittanra, mint ahányan vallásukat rendszeresen gyakorolták, vagyis a nem nagyon vallásos, sőt a nem vallásos szülők egy része is hittanra küldte gyermekét. Ez a helyzet azonban csak eléggé rövid ideig tartott. Több okból is hamarosan reális szintre, a felére csökkent a hittanosok száma. Részben a csodák elmaradása, részben a gyenge minőségű és hatásfokú hittan miatt.
A hittanosok mostani arányának előzetes becslésénél figyelembe kellett venni egy másik fontos, éppen hazánkra jellemző tendenciát. Míg 1991 és 2008 között 36-ról 28 százalékra csökkent a legalább havonta templomba járók aránya, addig 7-15 százalékkal nőtt az Istenben és a túlvilágban hívők aránya, vagyis a hagyományos, gyakorló vallásosság hanyatlása mellett nőtt a transzcendencia iránti igény, a fiatalság körében szintén (Rosta 2010). Arra a kérdésre, hogy a transzcendencia, a misztika és a vallás iránti érdeklődés növekedése mint kereslet milyen mértében találkozott az iskolai hittannal mint kínálattal, a jelenleg rendelkezésre álló (hivatalosan csak országos, tehát területi és egyéb bontás nélküli) adatok birtokában csak feltevésekkel lehet válaszolni
Egy harmadik tényezővel, a politikai és ideológiai hatásokkal, a fel-fellobbanó kultúrharccal is számolni lehetett. Erről szólnak a szlovákiai tapasztalatok, egy olyan országé, ahol jóval nagyobb arányú a hagyományos (és bizonyos tekintetben etnikai jellegű) vallásosság, mint hazánkban. Pozsonyban nagyon alacsony (15 százalék), a vidéki kisebb településeken viszont nagyon magas a hittanosok aránya. Ennek fő oka az ottani kisebb mértékű elvilágiasodás, de jelentős szerepet játszik a jobboldali nyomásgyakorlás a hittan irányába, a polgármestereken és az iskolaigazgatókon keresztül.
Hazánkban a kisebb települések egy része jóval elvilágiasodottabb, mint a városok, és nálunk inkább a legnagyobb városokban tapasztalható a vallási élet megélénkülése. Egyetlen megbízható friss adatom van: az evangélikusok által átvett pestszentlőrinci iskolában a diákok 15 százaléka választotta a hittant. Míg a vallásosságról egy Gallup-kutatás jóvoltából pontos térképünk van, járásokra, városokra lebontva, még nem áll rendelkezésbe a hittanos-térkép, hogy e kettőt egymásra helyezhessük. A számomra rendelkezésre álló mintegy háromszáz iskola adatai alapján a trend eléggé egyértelműnek tűnik, a kisebb településeken jóval nagyobb, néhol 60-90 százalékos a hittanra beíratás aránya, mint a városokban. Kaposváron az elsősök szüleinek 58, Somogy megyében 63 százaléka választotta a hittant, az ötödikeseknek viszont csak 39 százalékát íratták be hittanra a megyeszékhelyen. Szombathelyen az elsősök 57, az ötödikesek 47 százaléka lett hittanos, Szegeden az elsősök 40, az ötödikesek 25 százaléka. Az a tendencia, mely szerint minél kisebb településről van szó, annál nagyobb a hittanosok aránya, nem magyarázható csupán azzal, hogy a falu vallásosabb, mint a város, ugyanis hazánkban jó néhány kis település erőteljesen elvilágiasodott. Igaz, a nagyszülők nemzedéke falun még mindig jobban kötődik a hagyományos vallásossághoz, akkor is, ha már nem is rendszeres vallásgyakorlók, és a hittan melletti döntésben komolyabb szerepük lehetett. Ez azonban szerintem nem képezheti a magyarázat nagyobbik részét.
Az általam összegyűjtött visszajelzések alapján kijelenthetem, hogy nem csak a szülők, de még a pedagógusok jelentős része sem volt tisztában azzal, hogy mi között is lehet választani. Már önmagában a tantárgy szerencsétlen (de természetesen nem véletlen, hanem nagyon is tudatos) elnevezése igen komoly zavart okozott. Nemcsak az engem tájékoztató pedagógusok (zömmel tanítványaim), hanem magam is tapasztalhattam, hogy jó néhány helyen a pedagógusok egyszerűen nem tudták, mi is az erkölcstan tartalma. A szülők közül sokan úgy gondolták, hogy a hit- és erkölcstanban benne van az erkölcstan is. A nem vallásos szülők egy része nem csak hit- és erkölcstannal szemben viseltetett ellenérzéssel, hanem az erkölcstannal szemben is, melyet sokan egy Hoffmann Rózsa-féle katolikus erkölcstannak gondoltak.
Az általam megismert esetek nagyobb részében a szülők az iskolában megismerkedhettek a három-négy-öt felekezet képviselői által bemutatott hittanokkal, de semmiféle tájékoztatást nem kaptak az erkölcstanról, vagyis állami iskolákban az „állami tantárgyról”. Ahol mindkét tárgyról tájékoztattak, a hittant tekintélyesebb, befolyásosabb személyiségek (plébánosok, lelkészek) képviselték, az erkölcstant viszont általában nem az igazgató vagy egy diplomás ember- és erkölcstan tanár, hanem jobb esetben egy 30-60 órás tanfolyamot végzett tanár. (A beiratkozáskor még javában folytak ezek a tanfolyamok.) Általában egészen másfajta habitust és identitást képviselt a hitoktató, aki a vallást, az egyházat, a hitoktató szakmát jelenítette meg, mint egy tanfolyamot végzett pedagógus, aki még azt sem tudta, hogy mire és meddig jogosítja fel őt ez a tanfolyami végzettség. A hittan egyházak által kiküldött felelősei tisztességgel tették a dolgukat, méghozzá nem ritkán igen hatásosan (többnyire egy érdekes, beszélgetős, játékos, élményt kínáló tárgynak mutatva be a hittant), és így megérdemelt előnyt szerezhettek a versenyben. Az állami iskolák ezzel szemben hogy mennyire akaratlanul, mennyire tudatosan, még nem ismerhető kifejezetten hátrányos helyzetbe hozták az „állami” erkölcstant.
A különböző médiumokban sok esetben csak a hit- és erkölcstant nevezték új tantárgynak, holott az erkölcstan eddig még sem elsőben, sem ötödikben nem szerepelt. Ezzel szemben az iskolák honlapjairól a szülők vajmi keveset tudhattak meg az erkölcstanról, a plébániák és gyülekezetek honlapjain viszont jelentős teret és hangsúlyt kapott az iskolai hittan.
Jó néhány helyen bizonyosan (de nem tudni, hogy az esetek hány százalékában) politikai és ideológiai tényezők hatására választották a szülők a hittant, azzal magyarázva, hogy „most ilyen világ van”, „ha nem a hittant választanánk, azt gondolnák, hogy nem vagyunk vallásosak”, „ha nem a hittant választjuk, kiderülhet, hogy nem vagyunk vallásosak”. Néhányan bevallották a pedagógusoknak, hogy a keresztény kurzus elvárásai miatt egyszerűen félnek.
LEHETSÉGES ALTERNATÍVÁK
Az egyik alternatíva nyilván az általam megkérdezett (és inkább kormánypárti, mint ellenzéki) prominens katolikusok által is támogatott magyar modell, mely szerint mindenkinek jár az erkölcsi reflexióval átszőtt emberismeret, önismeret, társadalomismeret és vallásismeret (másképpen: az emberismeretbe ágyazott erkölcstan), és nem kötelezően választható hittan. Másik lehetőség a kötelezően választható hittannak az ember- és vallásismerettel való kibővítése lehetne. Egy harmadik lehetőség szerint a hittan alternatívája nem az erkölcstan, hanem a vallástan lenne. A negyedik lehetőségre heti két órát kellene biztosítani az ember- és erkölcstannak, melynek csak heti egy órában lenne a kötelezően választható hittan a párja, a nem-hittanosok pedig kapnának még egy ember- és erkölcstan órát.
Bármelyik változat megvalósítása esetén számolhatnánk az ember- és erkölcstant tanítók, valamint a hitoktatók és hittanárok békés egymás mellett élésen túli érdemi együttműködésére is. Mint ahogyan mindkét tárgyat tanító lelkész és hitoktató tanítványaim nem keverik össze a két tárgyat, ugyanúgy nem keverik össze a hit és a tudomány bizonyosságát sem. Hasonlóképpen remélhetjük, hogy az ember- és erkölcstan tanárok is olyan diskurzust folytatnak a nagyon különböző világnézetű tanítványaikkal az emberről (aki értékelő és így erkölcsi lény), melyben ki-ki tovább építheti a maga világát, emberségét, személyiségét, nyitottságát és párbeszédkészségét.
KAMARÁS ISTVÁN OJD
Hivatkozott szakirodalom
Géczi János, Kamarás István (2007) Emberismeret az útvesztőben. (Beszélgetés Kamarás Istvánnal) In: Új Pedagógiai Szemle, 12. sz. 69-106. old.
Hanesová, D. (2006) Náboženská výchova v Európskej únii. Banská Bystrica : Univerzita
Mateja Bela, 2006. ISBN 80-8083-304-4
Kamarás István (2009) Emberismeret és etika nálunk és más nemzeteknél. In: Iskolakultúra, 10. sz. 125-132. old.
Kamarás István (2012) Javítható-e az „erkölcstan vagy hittan” elképzelés? In: Új Pedagógiai Szemle, 4-6. sz. 78-91.
Kamarás István (2013) Miből van az a erkölcstan? In: Élet és Irodalom, LVII. 14:12.
Korim, V. et al (2008) Premeny etickej výchovy v európskom kontexte. Univerzita Mateja Bela v Banskej Bystrici, Pedagogická fakulta, 9-59.
Kosová, B. (2005) Primárny stupeň vzdelávania v medzinárodnom porovnaní. Banská Bystrica : Metodicko-pedagogické centrum.
Pusztai Erzsébet (2009) Structures of religious education in eastern and central europe. In: http://www.nevelesszociologia.iif.hu/dok/edu_chapter_Final.pdf
Rosta Gergely (2010) Vallásosság a mai Magyarországon. In. Vigilia, 10. sz. 741-750.
Walterová, E. (1994) Kurikulum. Proměny a trendy v medzinárodní perpěktívě. Brno, Masarykova univerzita: Centrum pro další vzdelávání učitelů.