Megjelent az Egyházfórum 2006/5. számában
„Kérdéseik – az iszlám-probléma kivételével – sajátos módon mind személyesen érintenek.
Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy 1935-ben születtem egy olyan vidéki városban, ahol minden vallásfelekezet békében megfért a többivel. Szülelim és az egész kiterjedt rokonság neológ zsidó volt, de én katolikus iskolába jártam, ahol apácák tanítottak. Ők is rejtegettek néhány társammal együtt a vészkorszak idején. A holokausztot a családból egyedül én éltem túl, mindenkim odaveszett. Ezután megkeresztelkedtem – valószínűleg nem meggyőződésből, hanem hálából, de ezen akkor nem gondolkoztam. Azt viszont eldöntöttem, hogy soha nem fogok olyan embercsoporthoz tartozni, amelyet minden értelmes ok nélkül, csak úgy el lehet pusztítani.
Budapesti katolikus fiúhoz mentem férjhez, a gyerekeinket hittanra járattuk stb. Jól éreztem magam az egyházban, pedig abban az időben nem volt könnyű vallásosnak lenni. Barátaink többsége szintén katolikus volt. A nyolcvanas években egy nagyszerű fiatal káplán kezdeményezésére imacsoportot hoztunk létre az egyházközségen belül. Havonta egyszer találkoztunk vasárnap délután, Szentírást olvastunk, imádkoztunk, beszélgettünk. Azután jött a rendszerváltás és vele valami számomra érthetetlen szörnyűség. A plébános, a képviselőtestület számos tagja, sőt még az imakör tagja is zsidózni kezdtek! Mintha nem lett volna vészkorszak, mintha nem pusztult volna el ártatlanul hatmillió ember! Először nem hittem a fülemnek, másodszor kértem, hogy rám való tekintettel hagyják abba. Zavarba jöttek, hiszen nem is tudták, hogy zsidó származású vagyok. Megpróbáltak uralkodni magukon, de látszott rajtuk, hogy színből csinálják és nem szívből. Olyan is előfordult, hogy két házaspár vacsorázni jött hozzánk. Élénken beszélgettek, amíg én a konyhában az ételt készítettem, mikor azonban beléptem az ebédlőbe, kínos csend támadt.
Sajnos azt kell mondanom, hogy most már nagyon rosszul érzem magam az egyházban – úgy, mint az a fogadott gyermek, aki jól megmelegszik egy családban, és ekkor ajtót mutatnak neki. Szerintem hiába kért többször is bocsánatot a zsidó néptől az áldott emlékű II. János Pál, a magyar katolikus egyház mindennapi gyakorlatára ez nem gyakorolt semmiféle befolyást.
Biztosan elfogult és nagyon megbántott vagyok, de azt hiszem, nem lényeges, hogy az egyházban a liberális vagy a fundamentalista irány az erősebb, vagy hogy merre tart az ökumenikus mozgalom, amíg sok katolikus szószéken nyilvánosan szidják Soros Györgyöt, és nem fosztják meg palástjától ifj. Hegedűs Lórántot.
Igen, a misszió fontos lenne, de az egyházon belül, és elsődlegesen arra kellene irányulnia, hogy a hallgatók végre megtérjenek az antiszemitizmus bűnéből, és szeretetben hordozzák azt a népet, amelyhez az Úr Jézus tartozott.
Kösznöm, hogy mindezt elmondhattam.
Tisztelettel:
… Anna