Greta Thunberg svéd klímaaktivista 2019-ben ezekkel a szavakkal zárta felszólalását a davosi
Világgazdasági Fórumon:
A felnőttek mindig azt mondják: „Tartozunk a fiataloknak azzal, hogy reményt adjunk
nekik.” De nekem nincs szükségem az önök reményére. Nem akarom, hogy
reménykedjenek. Azt akarom, hogy essenek pánikba! Azt akarom, hogy érezzék át azt
a félelmet, amit mindennap érzek, és azt akarom, hogy cselekedjenek. Azt akarom,
hogy úgy cselekedjenek, mint amikor válságban vannak. Azt akarom, hogy úgy
cselekedjenek, mintha a házunk lángokban állna. Mert így van.
Greta Thunbergnek és generációjának éles hangja ez, amelyet meg kell hallanunk.
Ugyanakkor saját bőrünkön is tapasztalhatjuk, hogy a reménytelenség legalább annyira bénító
hatással lehet ránk, mint a hamis reménység illúziói.
Van-e remény vagy nincs, ha a bolygónk, gyermekeink jövőjéről elmélkedünk? Ebben a
lapszámban ennek a kérdésnek jártunk utána, és ahány szerző, annyiféle válasz érkezett.
LÁNYI ANDRÁS humánökológus például arról ír SÚLYPONT rovatunkban, hogy „mi vagyunk az
első nemzedék, amely a közeli katasztrófa tudatában él, és valószínűleg az utolsó, amely még
döntő mértékben képes befolyásolni annak kimenetelét. Mégis úgy élünk, hogy szinte semmit
sem teszünk annak elhárítására. Ehelyett azon tépelődünk, hogy van-e még remény, vagy jobb
lesz-e inkább beletörődni fajunk végzetébe.”
Miközben „a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését” – többek között erről
az igeszakaszról ír SZŰCS KINGA a Season of Creation, azaz a teremtés ünnepe idei mottóját
elemző teológiai esszéjében. CSIZMADIA ZOLTÁN pedig az eucharisztikus lelkület és az
ökoteológia kapcsolatát elemzi tanulmányában. De megtalálhatjuk a lapban WILDMANN JÁNOS
elemzését a bázeli ökumenikus gyűlés záródokumentumáról és Ferenc pápa Laudato si’
kezdetű enciklikájáról, ezekhez kapcsolódóan írunk a környezeti válság nőkre és gyerekekre
gyakorolt hatásairól. FÓRUM rovatunkban Bemutatkoznak a történelmi egyházak
teremtésvédelmi projektjei, könyvajánlónkban pedig három olyan kötetet ajánlunk, amelyek
abban segíthetnek, hogy a reményvesztettség és a klímaszorongás mellett vagy ellenére miért
lehet mégis a saját magunkkal, embertársainkkal, valamint a növényekkel folytatott
barátságos párbeszéd előrevivőbb az önostorozásnál.
Greta Thunbergnek és minden szerzőnknek igaza van, amikor azt állítja, hogy nemcsak
remény nincs, de azt latolgatni is képmutatás, egyáltan van-e remény. Mégis hinnünk kell
valamiben ahhoz, hogy cselekvőképesek lehessünk. Ez talán nem a hárítás, hanem a valódi
remény hangja lehet, amely bátorít, és cselekvő közösségeket teremthet. Arról nem is
beszélve, hogy a kereszténység fókuszában egy olyan történet áll, amelyik a
legreménytelenebb helyzettől vezet el bennünket az új életig.
LABORCZI DÓRA