Ezúttal a kánonjogot helyeztük a Súlypontba. Mivel az Egyházfórum nem teológiai szakfolyóirat, a diszciplínának csupán néhány vonatkozását vesszük szemügyre. (Bizonyos mértékig előzménynek tekinthető e tárgyban Vörös Imrének 2021/4-es számunkban megjelent, Egyház – jog – egyházjog. Mission impossible? című, gondolatébresztő előadásszövege.) Deák Dániel – mint mindig – cikkében neuralgikus pontra tapint. Számot vet azzal, hogy jóllehet a kánonjog az emberek közötti viszonyok szabályozására irányul, alapvető feladata az üdvösség biztosításához való hozzájárulás a maga sajátos eszközeivel. E kettősségből következően a szerző egyrészt rámutat a kánonjog és a világi jog viszonylagos elkülönülésére, másrészt jelzi, hogy a világi jogban kifejlődött elvek hasznosítása a kánonjogban is indokolt lenne. Ilyenek például az alkotmányos szinten szabályozott alapvető jogok. Kiss Gábor hivatásos kánonjogászként a hatalomnak – a teológusok és az egyházjoggal foglalkozók érdeklődésére is számot tartó – általános mivoltáról, illetve annak egyházban megvalósuló gyakorlásáról értekezik. Három törvénymódosítás példáján mutatja be, hogy törvényhozó tevékenységével Ferenc pápa miként járul hozzá a világi, pappá nem szentelt személyek és az egyház szervezetén belül gyakorolt kormányzati hatalom viszonyának tisztázásához.
Egyház és társadalom rovatunkban Fazekas Csaba az egyházaknak nyújtott állami támogatások történetét tekinti át a közép- és kora újkoron át az 1989–1990-es rendszerváltásig, majd részletesen bemutatja a „harmadik köztársaság” és a 2010-től kiépülő Orbán-rendszer egyház-finanszírozási elveit és gyakorlatát. Az egyházak költségvetési támogatása Magyarországon szorosan összefüggött a mindenkori kormányzat egyházpolitikájával és a pártok ideológiai arculatával. Megállapítja: napjainkra olyan sajátos támogatási rendszer alakult ki, mely a hatalom számára kedves egyházakat érdekeltté teheti az új politikai berendezkedés ideológiai megalapozásában és stabilizációjában. Rovatunk másik szerzője, Ille C. Gebeshuber neves osztrák fizikus. Vallja: „Amikor a különböző szakterületek fiataljai összejönnek, újra és újra meg kell mutatni a bölcsészettudományokat és azok szépségét.” Hívő keresztény oktatóként a Laudato si’ enciklikára támaszkodva szorgalmazza, hogy az egyetemi pasztorálás vegye ki részét a hallgatóknak a fenntarthatóság iránti érzékenyítéséből.
René Girard (1923–2015) a közelmúlt egyik meghatározó gondolkodója, eszmetörténeti jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy beválasztották a Francia Akadémia halhatatlanjai közé. Kultúrantropológiája gazdag teológiai recepciónak örvend. Tamás Roland tanulmánya arra tesz kísérletet, hogy bemutassa a Girard mimetikus elméletében rejlő teológiai lehetőségeket egy olyan vitatott kérdésben, mint a személyes gonosz léte.
Balogh Vilmos Szilárd szellemes egzegézisében egy következetlennek tűnő szentírási helyet vizsgál. Miért kell a feltámadás reggelén a sírhoz futó Mária Magdolnának másodszor is megfordulnia/elfordulnia, miután a „kertészben” felismeri az Üdvözítőt? A válasz az Esszé rovatban olvasható.
Hátsó borítónkon különleges Szentháromság-ábrázolás látható: a Szentlélek nem galamb, hanem egy ifjú képében jelenik meg rajta. Ezzel a fotóval kívánok kedves Olvasóinknak tesi-lelki-spirituális élményekben gazdag nyarat a szerkesztőség nevében:
PONGRÁCZ MÁRIA