Megjelent az Egyházfórum 2020/2. számában
„Most sírunk Karthágó romjain, a veszendő, elárvult Magyarország felett, amikor az ország négy tája felől temetésre szólnak a harangok. […] A lelkiismeret furdaló hangján át azonban még mást is hallhat a leégett magyar. […] Észreveheti, hogy minden gazdagság, nagy hatalom, önérzet múlandó, csak a kultúra örök. A kultúrát nem bírhatja le még a háború sárkánya sem. A kultúra nem éghet el, mint a vetés; főnixmadárként megszépülve, megnemesedve menekül meg a tűzvészből.” Krúdy Gyula fogalmazta meg így 1921-ben a zsigeri fájdalom mellett az „és mégis” bizakodást – ezek Trianon után nemzedékek életérzését határozták meg. Emlékszámunkban ezúttal helyet kap a szépirodalom, hogy érzelmi kordokumentunként idézze föl a traumát, amelynek feldolgozásával ma is van tennivalónk. Olyan önazonosság-problémáról van szó, amely a másik – bármely etnikumú – emberhez való viszonyként is értelmezendő, tehát par excellence keresztény relevanciájú. A tét nagy: a kiengesztelődés, nyomában a megbékélés – majd az együttműködés.
A Súlypont – rendhagyó módon, de a téma természetéből következően – elsősorban politikai-politológiai szempontú elemzéseket tartalmaz. Lengyel László a közelmúlt és a jelen három nemzetpolitikai modelljét mutatja be. Az institucionalista Antall Józsefét, aki Magyarországot egy univerzális szabályok és intézmények talaján működő, nyugati típusú világrendszer részévé kívánta tenni, Markó Béláét, aki szerint a határon túli magyaroknak érdekérvényesítésüket – független politikai szervezetek felépítésével – az adott ország demokratikus és jogállami keretei között kell megoldaniuk. Harmadikként az Orbán-doktrínát; ennek alapja az átrendeződő nemzetközi viszonyok geostratégiai erőterében konfliktusokat vállaló, egyközpontú, szuverén nemzetállam, amely nemzetegyesítési politikájával a határon túliakat az anyaországhoz köti, dezintegrálva őket a többségi nemzetektől. Gabriel Andreescu bukaresti politológus a magyar–román viszony állapotát vizsgálja az emlékezetpolitikák és nemzetstratégiák tükrében, a két centenárium által szimbolikusan meghatározott időszakban. Bemutatja, miként aknázza ki Romániában egy akadémiai tekintélyre támaszkodó, médiabefolyásoló erőcentrum a „magyarveszély” hangoztatásában rejlő manipulációs lehetőséget. Szerzőnk a problémák megoldását mindkét ország számára az európai integrációban, az Unió demokratikus értékrendjével való azonosulásban látja. Kőszeghy Péter szubjektív töprengései bizonyára számos olvasóban keltenek rezonanciát, ám aszemélyes vonatkozások írásának csupán egy rétegét képezik. Gazdag kultúrtörténeti példatárral és az évfordulós megnyilatkozások egyfajta sajtószemléjével hív árnyalt véleményformálásra.
A Visszapillantóban Jakab Attila – dokumentumokat idézve – leírja a Trianon utáni politikai berendezkedés folyamatát: ahogy Horthy Miklós Szegedtől a kormányzóságig mindent és mindenkit alárendel saját hatalmi ambícióinak. Érdekeinek megfelelően felhasználja korabeli antiszemitizmust is, majd visszaszorítja, ám engedi, hogy az a mélyben tovább mérgezze a magyar társadalmat.
A Lélekszigetben Bátor Botond OSPPE egy sajátos szubkultúrában végzett pasztoráció ismertetésével oszlat előítéleteket.
Fehér Pálma Virág és Ferentz Anna-Kata izgalmas irodalmi példákkal szemléltetett Műhely-tanulmányának témája a titok mint pszichológiai jelenség.
Pongrácz Mária