Megjelent a Egyházfórum 2018/3. számban
Vitaindítójában Deák Dániel személyes keresztényi szabadságunk, az igazságkereséshez való egyéni és közösségi jogunk alapkérdéseit feszegeti. Nézeteit így summázza: ha azt kérdezzük, hívőnek szabad-e a tanítóhivatallal szembeszegülnie, a válasz – természetesen – nem. Az engedelmesség azonban nem alárendeltséget jelent, hiszen az engedelmesség aktus, a Krisztusként elismert Názáreti Jézus követése. Az imitatio Christi üdvösség forrása minden ember számára, aki ezzel élni akar, kisugárzódik laikusra és elöljáróra egyaránt. Engedelmesség és lelkiismereti szabadság nem magánügy, hanem az Egyház működésének sarokköve, a hit átadásának, az örömhír terjesztésének alapvető feltétele. A tanítás minden egyes hívő emberi természetében rejlő képességek és hajlamok kibontakoztatásából jön létre a zarándokegyházban, amelynek tagjai egymást segítve közelítik a vágyott célt, remélve, hogy majdan el is érik.
Deák Dánielhez kapcsolódva Urbán József piarista abból indul ki, hogy a véleménykülönbség nem öncélú, hanem a személyes hitre jutás, a tanulás, az azonosulás útja. Az egész ember alakulása értelmében vett tanulás partneri kapcsolatban történik a nem felemészteni akaró, hanem párbeszédre hívó hagyománnyal, melyet a kölcsönös asszimiláció tesz élővé és érvényessé. Hozzá való hűségünk kívánja: új módon legyünk azok, akik vagyunk. Az olyan egyházi intézményi kultúra, amelyben nincs tere a hagyománnyal folytatott párbeszédnek és ezért nincs a másik újdonságának befogadására kész szándék, könnyen lesz a visszaélés terepévé, nem tud az emberi növekedés helyévé válni. Az igazságkeresés megköveteli a személyes alakulásáért, a tanulásért felelősséget vállaló, érett egyéneket, közösségi szinten pedig a kölcsönös meghallgatás és döntéshozás, a szinodalitás működésmódjának bevezetését.
Mártonffy Marcell a kérdés kapcsán áttekintést nyújt a katolikus teológia álláspontjának változásáról, amelyet meghatároz egy önértelmezését gyökerében érintő paradoxon: az újkori szekuláris társadalmak politikai és felekezeti pluralizmusában az Egyház csak a részlegesség jegyében (a vallási, politikai és társadalmi szereplők egyikeként) képviselheti hivatalos tanításának egyetemesség- és kizárólagosság-igényét. A római tanítás hegemóniáját nem csupán a kereszténység eltérő értelmezései kérdőjelezik meg: a katolikus teológián belül is megkerülhetetlenné vált a történeti és kritikai gondolkodásmód. Ez tette láthatóvá, hogy már az egyházatyák és a skolasztika kiemelkedő teológusai is különbözőképpen gondolkodtak a lelkiismereti szabadságról. A II. Vatikáni Zsinat a Szentíráshoz és nem mellesleg Aquinói Szent Tamáshoz kapcsolódott, amikor feltétlennek ismerte el a lelkiismereti szabadságot, szemben Joseph Ratzingerrel/XVI. Benedek pápával, aki egy kevésbé tekintélyes tradícióra hivatkozva felülvizsgálta a zsinati álláspontot. A katolikus hívők tehát nemcsak a jelenkor és a Zsinat szavára hallgatnak, hanem egyöntetű újszövetségi és meghatározó egyházi hagyományt követnek, amikor igényt tartanak a véleménynyilvánítás és a döntésekben való részvétel jogára.
Az Egyház és társadalom rovatban Wildmann János a létező, keresztény megalapozottságra hivatkozó, magyarországi illiberális demokráciáról nyújt látleletet, gondos anamnézissel egyetemben. Ugyanitt egy lapszámunk témájához illő, kedvcsináló fejezetet közlünk Kamarás István OJD Egyházam lábnyomában című, kiadásra váró kötetéből, amely – jóllehet mutat átfedéseket korábban megjelent írásaival – „krónikaféle, emlékiratféle, naplóféle”, de nem vitairat és nem dokumentumgyűjtemény: Isten vándorló népének lába nyomát vizsgálja az elmúlt 35 év Magyarországán.
Pongrácz Mária