„A »keresztény Európa« csak lázálom” – nyilatkozta 1991-ben Tegyey Gábor jezsuita, aki az európai egységesülés elkötelezett híve és tevékeny munkása, az Európai Közösség akkreditált katolikus újságírója volt. A csattanós kijelentés akkor hangzott el, amikor a rendszerváltási folyamat részeként végre lendületet vehetett Magyarország csatlakozása a geopolitikai-kulturális Nyugathoz. A hazai egyházakban lassan – történelmük, adott helyzetük függvényében – tudatosult saját felelősségük, és a politika színpadán is keresni kezdték szerepvállalásuk lehetőségeit.
Az állítás nem veszített aktualitásából: a közelmúlt történései inkább arra világítanak rá, hogy naivság volna történelmietlen vágyképek illúziójában ringatnunk magunkat, és súlyos hiba keresztény címkével ellátott, anakronisztikus politikai célkitűzéseket megfogalmazni és elérésükre törekedni. A kereszténység – ma már – nem uralkodó ideológia, nem politikai berendezkedés, hanem, egyik szerzőnk szavait kölcsön véve: „emberi tartás”. Európa, e kétségkívül keresztény szellemiségű, a kereszténység spirituális-kulturális hagyományával átitatott földrész pedig sohasem volt homogén. Gyökerei kezdettől szerteágaztak. Az Európa-ház legalább három pilléren nyugszik: Athén, Róma és Jeruzsálem a három város, amely az európaiként definiált bölcselet, jog és hit szimbolikus alapja.
Jelen folyóiratszámunk fő témája a keresztény univerzalizmus és a nemzeti partikularitás között feszülő ellentét. Hogyan fér meg egymás mellett egyetemes és egyedi? Lehet-e jelzője a keresztény identitásnak? Ha igen – mint ahogy napjainkban is próbálnak hozzá illeszteni e világból való minősítéseket –, az vajon nem per definitionem szűkítést, sőt kirekesztést jelent? E kérdést járja körül egy virtuális kerekasztal társasága, Törzsök Erika szociológus és beszélgetőpartnerei: Donáth László, Gárdonyi Máté és Ludassy Mária. A probléma másik, nálunk kevéssé ismert vetületét elemzi tanulmányában Gabriel Andreescu: a Román Ortodox Egyház és a Rómával Egyesült Román Görög Katolikus Egyház történeti egymásnak feszülését és jelenlegi viszonyát, amelynek lényege a görög katolikusoknak az állami intézményrendszer által is támogatott, példátlan elnyomása. A trón és oltár szövetségének objektív adatokkal igazolt bírálatát olvashatjuk a szerzőtől, aki nemcsak elméleti munkásságával szerzett nemzetközi hírnevet, hanem a Ceauşescu-diktatúra idején, majd azt követően a demokrácia és az emberi méltóság védelmében tanúsított bátor, következetes kiállásával.
Wintermantel Balázs előző számunk témájához kötődve, olvasói reflexióként, kutatása eredményeivel igazolt, kiérlelt elemzésben mutatja be a református egyház, nevezetesen Ravasz László tevékenységét a holokauszt tükrében. Az emlékezetformálás visszásságaira utalva idézi Éliás Józsefet: „Nagy kár származna az embermentés olyan túlértékeléséből, ami eszközül szolgálhatna arra, hogy az érdekeltek eltakarhassák a Soá rémemlékeit […].”
Pikó Gábor Mózes óhitű teológus a zsoltárok teológiájához kínál nagy érzékenységgel és kiváló szakértelemmel megfogalmazott új szempontokat, Gyorgyovich Miklós pedig Szabó Ferenc SJ Henri de Lubacról szóló, összegző monográfiáját ismerteti.
Kedves Olvasóink türelmét megköszönve, jó olvasást kívánok a megkésett számhoz.
Pongrácz Mária