Megjelent a Egyházfórum 2014/1. számban
Éppen harminc éve jelenet meg a római Katolikus Szemlében egy tanulmányom, amely a magyarországi katolikus egyház helyzetével és lehetséges jövőbeni útjaival foglalkozott. Írásom egyházi fogadtatása hozzájárult egy önálló folyóirat, az Egyházfórum két évvel későbbi megalapításához. Azóta jó néhány megállapításom fölött elszaladt az idő, de mások, különösen Buenos Aires érsekének pápává választása és az általa körvonalazódni látszó ferenci egyházfordulat tükrében, mintha még ma is aktuálisak lennének. A tervezett főszerkesztőváltás reményében is visszatekintve az elmúlt három évtizedre az a kérdés foglalkoztat, hogy helyes volt-e az Egyházfórum által követett irány, és mindenekelőtt: ment-e az elmúlt harminc év alatt a magyar katolikus egyház elébb. Jelen számunkban három ismert szerző segítségével vontjuk meg a mérleget. Mindhárman egy-egy olyan kérdést tárgyalnak, amelyekkel annak idején én is foglalkoztam. A párhuzamok és esetleges összefüggések miatt egykori tanulmányomból is részleteket közlök, amiért is az Olvasó megértését kérem.
Az egyház helyzetének egyik meghatározó tényezője már évtizedekkel ezelőtt is az államhoz való viszony volt. Lengyel László az egyházat, pontosabban az egyház vezetését, egyenesen az állam foglyának tartja. A fő kérdés szerinte jelenleg az, hogy „kiszabadulhat-e a magyar egyház a ferenci vatikáni politika hatására”, és ha igen, hol kínálkoznak kitörési pontok a „felkészültebb, európai kultúrájú főpapok” számára. Harminc éve én az éppen megtorpant és tétovázó báziscsoportokat neveztem az egyházi megújulás reményének és zálogának. Kamarás István egy közelmúltban és szélesebb baráti körben végzett gyors felmérése szerint a választ adók fele „nem tud egyetlen olyan közösséget sem megnevezni, mely hazánkban a ferenci reformok bázisa lehetne”. Vajon mit mond a válaszolók másik fele? Annak idején a Katolikus Szemlében az írtam, hogy a „krisztusi örömhír teljes felszabadítást ígér, az egész embert érinti, ezért a vallási dimenzión túl társadalmi vetülete is van”. Deák Dániel szerint „Ferenc pápa félre nem érthető módon szegény egyházat akar”, amely „nem jótékonykodással foglalatoskodik, hanem a társadalmi egyenlőtlenségek strukturális okainak felszámolására törekszik”. Mit jelent azonban a mai Magyarországon a „felszabadítás cselekvése”?
A judaizmusban és az iszlámban a jótékonykodás eredetileg nem alamizsnálkodást jelentett, hanem „az igazság szellemében nyújtott adományt”. Szécsi József egyenesen „vallási kötelezettségről” beszél. – „Mi az a jó, ami az embert emberré teszi”, kérdi P. Gábor Mózes. Meggyőződése, hogy csak az ember-, a természetfölötti, maga az isteni lélek. Ahhoz azonban, hogy ezt fölismerjük a lelki ember nehéznek tűnő útjára kell lépnünk. – A keresztények hajlamosak arra, hogy a világban lépten-nyomon az üldözés jeleit fedezzék fel. Hegedűs Zoltán sorra veszi az üldözés terepeit az általánosságoktól kezdve a hazai politikai vezérkaron keresztül egészen saját bensőnkig. – Gyakorló keresztények meglehetősen ellenségesen viszonyulnak az ezotériához, de hát mi is az ezotéria, kérdi Balogh Judit egy előadás kapcsán született rövid beszámolójában. – A kárpátaljai Nagyberegi Református Líceum húsz éve történt újraindulásáról emlékezik meg előadásában Pándy-Szekeres Anna, az intézmény első igazgatója
Wildmann János