Megjelent az Egyházfórum 2010/3. számában
SZÁMUNK ELÉ
Amikor jelen számunkat sajtó alá rendezzük, nyár és meleg van. Remélem, hogy Olvasóinknak is jutott a szabadságból és pihenésből. Ilyenkor azonban „hol lubickol a lélek?” Talán Legalsószentbenedeken, ahol Bolond Pista, Kanalas Rozália és két csodaszép gyermeke Ipiapi atya, az Isten Bohócai Rend egyik elhunyt tagjának boldoggá avatását kezdeményezik. Mindezt azok alapján, amelyeket Kamarás István, a rend egy másik tagja írt meg az atyáról szóló könyvében. Bár van, aki a könyvet csak legendának vagy mesének tartja, a szerzőnek szimpatikusabb a posztmodern fikció kifejezés. A boldoggá avatás pedig közel sem lehetetlen, hiszen a könyv – legalábbis a szerző szerint – a nyíregyházi görög katolikus hittudományi főiskolán ajánlott olvasmány lett, sőt még egy református lelkésznő is pozitívan nyilatkozott róla. Igaz, a római katolikus papnevelő intézetekben még kivárnak. Isten bohócai azonban nem ismernek akadályt!
„A mai európai/nyugati gondolkodásban sem a filozófia mint ideológia, sem a teológia mint hittudomány nem játszik már jelentős szerepet. Így nélkülük végső fokon csak kreatív természet- és társadalomtudományról lehet szó, és nem beszélhetünk többé az emberi tudás átfogó egészéről, bölcseletről, tehát igazi, kortárs filozófiáról sem”, állítja P. Gábor Mózes az említett tudományok történeti viszonyáról szóló írásában. A filozófia a haszonelvű szaktudományok szolgája lett, a teológia is csődöt mondott, mert „a steril, egyházi dogmatizmus gátolta a hiteles, lelki tapasztalatokon nyugvó, belső, teológiai megújulást”. A középkori egyház morális válsága pedig „már korábban szekularizálódást indított el a formálisan keresztény világban”. A szerző fő kérdése ezért így hangzik: „vajon lehetséges-e egy új, vallási szervezetektől független teológia?”.
A vallások és egyházak egyik problémája az, hogy makacsul képviselik a maguk igazságát, ami viszont dogmatizmushoz, sőt fundamentalizmushoz vezet. A korai ferences misztikusok viszont „nem az igazságot tekintették az élet legfőbb eszményének, hanem a szeretetet. Meggyőződésük volt, hogy spirituális szempontból semmi sem lehet igaz, ha nem szeretetből történik”, mondja Richard Rohr amerikai ferences szerzetes. Csak a szeretet képes a szembenállás megszüntetésére, és új összetartozások megteremtésére. Az egyházaknak is fel kell ismerniük, hogy ők csupán eszközök, de nem célok. „Így én is hálás vagyok azért, hogy a katolikus egyházban nevelkedtem, és az evangéliummal értem felnőtté. De ma ugyanúgy tudom azt is, hogy a katolikus kereszténység csak egy „tartály”, nem maga tartalom.”
Más egyházi személet sugárzik Dimitrij Mihajlovics Vologyihin a Moszkvai Állami Egyetem Történelem Tanszéke professzorának írásából az Orosz Ortodox Egyházról. Szerinte a sztálinizmust sem csak az egyházüldözés jellemezte, hanem a II. Világháború után inkább a politikai haszonszerzés, aminek fejében „számos ortodox püspököt és papot szabadon bocsátottak a börtönökből és a Gulágról”. Az igazi felszabadulást azonban Oroszországban is Gorbacsov hatalomra kerülése, illetve a szovjet birodalom összeomlása jelentette, a 90-es évek pedig a „kereszténység diadalát” hozták, amikor is „emberek milliói jutottak hitre nagyszüleik révén”. A diadalhoz azonban a szerző szerint nem csak lelkipásztori eredmények, újra kinyitott kolostorok és templomok és a papság létszámának jelentős emelkedése, hanem politikai sikerek is kellenek. Az 1990 utáni pátriárkák ezért fokozottan és eredményesen erősítették „az együttműködést a hatalom struktúráival”.
450 éve hunyt el Philipp Melanchthon, nagy humanista reformátor. A wittenbergi teológusról, aki egyben Luther munkatársa is volt, Bódi Emese az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanára emlékezik meg. Melanchton a Biblia után a klasszikus görög drámák tanulmányozását ajánlotta hallgatóinak. Meggyőződése volt, hogy Szophoklész tragédiái a valóságos életet mutatják be, az emberi esendőséget, a fékevesztett indulatokat, az önmérséklet hiányát, az istenek megvetését. Keresztényként értelmezte a tragédiákat, ezért különösen is ostorozta a házasságtörést, és erőteljesen hangsúlyozta a törvényes, tiszta házasság fontosságát.
A Demokrata Néppárttal foglalkozó sorozatunk negyedik részében Szabó Róbert és Szakolczai György a párt 1949-es feloszlatása utáni üldözésről, egyes képviselőinek 1956-os szerepéről, valamint a forradalom utáni kommunista bosszúhadjáratról számolnak be. Bepillantást nyerhetünk a Rákosi-terror széles eszköztárába, a megaláztatásoktól kezdve az összeveréseken, letartóztatásokon át az egzisztenciális ellehetetlenítésig vagy fizikai megsemmisítésig. Volt, akinek felesége a megpróbáltatások hatására öngyilkos lett, másnak meg kellett tagadnia férjét, hogy gyerekeit el tudja tartani. Volt olyan KALOT főtitkár, akiből sertésgondozó lett, másnak a vagyonát, házát, lakását kobozták el, vagy nyugdíját vonták meg. Szerencsésnek mondhatták magukat azok, akiket magasan képzett értelmiségiként bár megfosztottak állásuktól, de valamilyen beosztásban mégis értelmiségi pályán maradhattak.
Remélem, Olvasóink ebben a számban is találnak egy-két figyelemre méltó írást!
WILDMANN JÁNOS