Megjelent az Egyházfórum 2009/3. számában
Az 1945 utáni gazdasági fellendülés során éppen a kellő pillanatban újra felfedeztek egy megfelelő gyermekjátékot, amely Ausztriában már 1936-ban is ismert volt a következő néven: „Spekuláció”.[1] Sok éven át gyakran és szenvedélyesen játszották az emberek, habár a játékban egyfajta „üzleties kereskedelmet” kellett favorizálniuk, amely nagy általánosságban nézve hasonló volt az „(osztrák) gazdasági csoda” belső motorjához. Amikor a sok építési telket, de még a vasúthálózatot és a nagyfeszültségű áramvezetékeket is eladták[2], majd később a telkekre felépítették éppen azokat az ominózus házacskákat, amelyek jócskán feltornázták a játékosok által kifizetendő lakásbérleti díjakat, a játék elérte a célkitűzését, ám magának a játéknak koránt sem volt még vége. Amikor az első körökben a hat játékos megpróbált tulajdont szerezni magának, a bank birtokában volt még szinte az összes (játék)pénz. A későbbiek folyamán a bankba befolyt értékesítési bevételt úgy is tekinthetnénk, hogy egy „állami bank” mindent megpróbált eladni, ami tulajdonképpen a kezdeteknél „közösségi tulajdonnak” számíthatott. A játék kezdete előtt feltehetően létezett egyfajta szocialista „őstársadalom”.[3] Ha egy pillanatra eltekintünk a játéktól, azt is állíthatnánk, hogy megmagyarázhatatlan okokból – amelyeket egyetlen történész sem szeret fejtegetni – hat szereplő, akik jelen esetben játékosként jelennek meg, megpróbálta ezt a társadalmi-gazdasági alakzatot megváltoztatni.[4] Itt már nem segít a játékszabályban megfogalmazott felhívás sem a gazdasági morál elsajátításához: „Az a játékos lesz ennek az üzleti versenynek a győztese, amelyik megfelelő óvatossággal és körültekintéssel gazdálkodik.“[5]
KÖZTULAJDONBÓL MAGÁNTULAJDON[6]
Tehát így kezdődött el egy nagy ívű privatizációs hullám. A játékosok azt remélték, hogy egy kis szerencsével a kockadobásoknál számottevő tulajdonhoz juthatnak hozzá. Hogy a játékosok a vásárlásaikhoz szükséges készpénzt fel tudták mutatni, a bank nagyvonalú támogatásainak köszönhették, amikor is a startmezőn áthaladtak. Ez a kifizetés olyan volt, mint egyfajta beruházási hitel, de mindenesetre nem kellett visszafizetni.[7]
Hosszú időszakokra beköszöntött egy stabil gazdasági egyensúly állapota. Ez keltette a szociális piacgazdaság látszatát az emberekben.[8] A játékosok kevéske készpénze átgondolt költekezésekre kényszerített, emiatt a résztvevők csak egyetlen vásárlást tudtak megengedni maguknak körönként. Így aztán a tényleges különbség a tőke és a tulajdon nagysága között igen csekély volt. Az a játékos, aki szerencsétlen dobása után semmi lényeges dolgot nem tudott magának megszerezni, több készpénzt birtokolt, míg sikeresebb ellenfele ugyan tulajdonhoz jutott, de a kör végére kevesebb pénze maradt. Ezen játékos egyáltalán nem tudhatta, hogy ő a kálvinista gazdasági ethosz megtestesítőjeként jelenik meg. A szerencsés és szerencsétlen kockadobások normális eloszlású matematikai függvényének hála a tulajdon, a föld és a tőke koncentrációja sok kör után sem jött igazán létre. A játékszabály itt úgy hatott, mint egy korai alkotmány, és megakadályozta egyesek gyors meggazdagodását. Minden játékos, aki hozzájutott a privatizált javakhoz (építési telkek, földterületek, vasútvonalak, légi társaságok vagy energiaszolgáltatók), relatíve kedvező bérleti vagy használati díjat fizetett értük. Ezekből az ember nem tehetett szert jelentős nyereségre, de ha mégis ez bekövetkezett, akkor szerencsés felvásárlások sorával „monopolistává“ kellett válnia, és a mindenkori rokon ágazatokat egyetlen kézben egyesítenie. A kockadobásoktól való függés miatt azonban a profit nagyarányú emelése lehetetlen volt. Ezen körülmények mellett a játék szinte a végtelenségig folytatódhatott volna.
A LIBERÁLIS FORDULAT
Ez a gyermekek számára túl unalmas volt.[9] Azért, hogy őket a folytatásra rábírják, a játékosok elkezdték megváltoztatni a szabályok értelmezését. Tulajdonképpen az alapszabály megváltoztatását általában mindenki óhajtotta, és általánosságban a „liberalizáció” irányába. Mindez lehetővé tette az eddig illegálisnak számító kétoldalú megállapodásokat a játékosok közt, akik saját szerződéses partnereiket megpróbálták efféle szinergia-effektusokkal tudatosan hátrányos helyzetbe hozni. A játékszabályból csak a játék célját tartották meg, nevezetesen hogy nyerni kell, ez azonban már nem volt egyfajta gazdasági alaptörvénnyel megszorítva, hanem éppen ellenkezőleg: az elsöprő nyereségnövekedés iránti személyes sóvárgás által fel lett lazítva.
Nyerni ebben az új formában már csak úgy volt lehetséges, hogy ha egyik oldalról a tulajdonviszony „monopóliummá” változott át, másrészről a játékostársakat körről-körre mindig magasabb kifizetésekre lehetett rákényszeríteni – mindez a monopólium-építés eredménye is egyben. Akinek ez sikerült, az az ellenfelét tényleg meg tudta zsarolni egy rémisztő mértékű áremeléssel. Végül a bank kifizetései a folyó költségek fedezése érdekében túl kevésnek bizonyultak, ráadásul az „állami bank” a saját dotációs politikája miatt, amely a támogatások igazságos és azonos mértékű szétosztására vonatkozott, a fizetésképtelenség állapotába kormányozta magát. Így aztán ezt a fajta „állami intervencionalizmust”[10] már nem lehetett fenntartani. Az eredetileg az elosztórendszerben fennálló gazdasági igazságosság a továbbiakban már nem volt finanszírozható.
Mielőtt a bank csődje bekövetkezett, a játékosok hangsúlyozták, hogy messze nem érték el a saját gazdasági érdekeik diktálta céljaikat. Majd a bank csődje ellenére is síkra szálltak a játék folytatása mellett.[11] Ebben az új helyzetben a játékosok mérlegelték azt is, hogy ők csak egy fizetőképes „állami bank” fennállása esetén tudják a játékot folytatni, ezért a banknak hitelekhez kellett folyamodnia. Ezzel a bankot szándékosan belekényszeríttették a privatizációba.[12] Így tudta csak a bank saját helyzetét újra stabilizálni és ezzel a kisebb-nagyobb nyereségek megszerzése a továbbiakban már kockázatmentes vállalkozás lett.
Hiába tekintették volna most már a játék folytatását biztosítva, valamint azt az érdeket is, hogy valaki „győztes” és ezzel „milliomos” is legyen, létrejött volna egy nagyon hosszadalmas és egyenlőtlen arányú jövedelem- és nyereség-felosztási séma a játékosok között, ami természetesen lecsökkentette volna a játék iránti érdeklődést.[13] Ezért rendszeresen újabb hitelfelvételekre került sor, hogy az „állami bankot” életben tudják tartani, másrészt ezzel a szegényebb játékosok fizetőképességét is félig-meddig megkönnyítették. Ez az új rendszer sikeres volt több körön át – kinek-kinek a saját szerencséje szerint, mert nem minden mező volt csak mondjuk egy játékos tulajdonában, ráadásul a játéktáblán voltak szabad mezők, amikért nem kellett fizetni.
A TŐKE KONCENTRÁCIÓJA
Mivel azonban a két-három leggazdagabb játékos szerette volna maximalizálni győzelmi kilátásait, a továbbiakban már nem állt érdekükben, hogy a banknak újabb hiteleket nyújtsanak. Effajta hitelezés mellett ugyanis lehetetlen lett volna magas bevételeket elérni. Másik oldalról viszont a gyengébb játékosok fordulóról fordulóra szegényebbek lettek. Az esélyegyenlőség elvét felváltották a verseny alapelvével, amelyről mindenütt hangsúlyozták, ez fogja az innováció, a kreativitás és a növekedés alapját képezni. A szegényebb versenytársakat arra kényszeríttették, hogy idegenítsék el a birtokukban lévő földterületeket és a különböző üzemekben meglévő részesedéseiket. A verseny és az érdekek objektív védelme nevében úgy határoztak, hogy ezeket a vagyonelemeket el fogják árverezni. Az eladók ezzel egyetértettek, mivel az utolsó lehetőségük volt, hogy készpénzhez jussanak. Habár ezeknek a részesedéseknek a forgalmi értéke a korábbi vételár segítségével definiálható volt, az árverezés olyan magasságokba hajtotta fel ezen üzletrészek árát, hogy az eladási érték az értékpapírok reális értékét sokszorosan felülmúlta. A pénzes érdeklődők abban a helyzetben voltak, hogy ezt a vételárat is meg tudják fizetni a drámaian felülértékelt tulajdonrészekért, mert ehhez felhasználhatták a banknak korábban átengedett hitelösszegeiket. Így lehetett tehát megfigyelni azt az érdekes hatást, hogy a készpénzigény és a tranzakciók mérete jócskán meghaladta a forgalomban lévő játékpénz mennyiségét.
Tulajdonképpen két formája jött létre a valutának, egy valós és egy fiktív típusú, az utóbbit értékpapírok és adósságlevél formájában a játékosok a banknál letétben helyezték el. A játékpénz mellett, amely még a valódi értékeken nyugodott, kifejlődött egy képzeletbeli valuta is, amelyet csak az elszámolásokhoz tudtak felhasználni. A vagyontárgyak eladói megkapták a kézzel gyorsan kiállított „értékpapírokat“, végre újra pénz birtokába kerültek, és játékosként való túlélésük hosszú időn át biztosítottnak tűnt. Úgy játszottak a következő körökben, mint az elszegényedő arisztokraták. A vásárlók azonban hirtelen csak nagyon kevéske tőkefedezettel rendelkeztek, akik aztán legtöbbször a két fennmaradó játékost kényszeríttették, és a tőkeerős, ám a profitszerzés minden esélyéből kizárt – és ezzel hamarosan újra „szegényebb“ játékosoktól a pénzüket elszedték. A tőke, ellentétben a kezdeti állapotokkal, egyértelműen a felsőbb rétegek felé kezdett vándorolni.
Ezzel együtt azonban egy paradox helyzet következett be, nevezetesen az, hogy az elszegényedő játékosok dobásai a módosabb ellenfelek győzelmi esélyeit is meghatározták. Ezzel lényegében a játék célja is nagymértékben módosult, bár a szándék, hogy végül győzedelmeskedni kell, a játékosokat mégis nagy lépések megtételére sarkallta. Okos érvekkel, ígéretekkel vagy némi díjazással próbálták az elszegényedő játékostársakat rábírni arra, hogy a játékot ne hagyják abba idő előtt. És valóban, ők elfogadták az ajánlatot.[14] Gyerekek esetében is mindig ez a helyzet, ha felismerik, hogy egy játékban már nem győzhetnek, először fenyegetőznek, hogy anarchistákká válnak, azonban némi ígérgetéssel hamar rábírhatók lesznek arra, hogy a játékot mégis folytassák.[15]
A PROLETARIÁTUS MEGJELENÉSE
A játéknak ebben a fázisában a kapitalizmus felfedte saját valódi arcát. A haszon- és profitérdekek mentén a sikeresek kerültek előtérbe, azonban a többiek már nem találták vidámnak ezt az egészet, és kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy ők csak kizsákmányoltakként maradhatnak bent a játékban. Szó szerint vagy tárgyakká váltak vagy úgy játszottak tovább, hogy közben – régi terminológiával élve – megtapasztalták saját „elidegenedésüket“ vagy proletarizációjukat. Ahogy tehát ez a fajta kapitalizmus a játék elején jól álcázta magát, hiszen akkor ott még állítólag esélyegyenlőség uralkodott, mely mindenesetre a szerencse változásával vagy egy-egy pechszéria által lépésről-lépésre odaveszett, ugyanígy most hosszú előélet után a kapitalizmus nyíltan a színre lépett.
A mind nagyobb egyenlőtlenségeket a bank megpróbálta még hosszabb időn át kiegyenlíteni, de ezt, mint az előbb láttuk, nem lehetett tartósan megtenni. A pénzügyi tartalékok kimerítése, a készpénzállomány és megtakarítások jelentős hiánya mellett az „állami bank“ stabilizáló szerepe sem működött. A kapitalizmus azután a játékszabályok kreatív megváltoztatásával jelentkezett, a szabályok új tartalomjegyzékét a gazdag játékosok, mint ‚alkotmányjogászok” jegyezték, persze kisajátították a hajdani „állami bankot“ is, a saját érdekük céljaira. Ezzel a lényeges alaptörvény-módosításokat véglegesen befejezték, amelyekből az egyik például az esélyegyenlőség megőrzéséről a felvásárlások során a következőt mondja: „A kölcsön összege nem haladhatja meg …. az eladási ár 50%-át, … ezen felül az ilyen telkekből sem bérleti díjat, utazási költséget, stb nem szabad behajtani.“ A ellenőrzött privatizáció intézménye nem csak, hogy kezdettől el lett döntve, mert a banknak eddigi köztulajdont kellett értékesítenie, hanem ennek a rendszersajátosságnak a fejlődése a privát tulajdonlás felé utólagosan is meggyengítette a játékszabályok érvényességét, amelyek áttekinthetetlen üzletekké és egyezségekké alakultak át. Az árverések körüli lendületes üzletelgetés hozta el végül az értékelvű kapcsolatok teljes összeomlását, a határok nélküli licitálgatás, amely aztán kezdte elbúcsúztatni az összes eddigi meglévő gazdasági racionalitást.[16] Azonban: a játéknak ennek a pontján mindenki azt a prognózist mérlegelte, hogy a játéknak most már akár bármely pillanatban vége szakadhat. Egy bekövetkezendő krízis előre történő „prófétálása“ hiteles cselekedet lehetne. Ám ez egy újabb paradoxon a kapitalizmus történetében: ezek a prognózisok alapvetően nem szoktak beválni.[17]
Hosszú idő óta meg lehetett már figyelni, hogy a játék során a korábbi rendszeres események megváltoztak, a vásárlások és a pénzkifizetések akadoztak, mivel egyrészt nem volt mit megvásárolni, másrészt a szegényebb játékosoknak nem volt mivel fizetniük. A legfontosabb esemény a játék képében egyre inkább az adós elismervények (váltók) jegyzése lett. Ezt a jelenséget hevesen vitatták, támadták, a kockadobásokat is manipulálták, és a játék általános hangulata kezdett kívánnivalókat hagyni maga után. A gazdálkodók becsületes hozzáállásából és a rizikóvállalásukból egy etikailag is aggasztó csalás- és átverés-sorozat kerekedett. A játékszabályok közt azonban a tisztességesség kifejezetten hangsúlyos követelményként szerepelt: „…nem szabad a banki kölcsönökön túl semmilyen adósságot csinálni, a kifizetéseket, bérleti díjakat, útiköltségeket, büntetéseket mindig azonnal és készpénzben ki kell egyenlíteni“. Ennek alapján az ember azt gondolhatta volna, hogy a különböző kereskedelmi események, a beruházások gondos mérlegelése kedvezni fog egy józan kereskedelmi életnek, és összességében egy liberális, de szabályozott kereskedelmi piac egy szép és izgalmas játékot fog eredményezni, ahol a nyertes egy kicsivel több vagyont tarthat meg magának, mint a többi játékostársa. A valóságban azonban, amit senki nem gondolt volna, a nyitott és szabad piacnak ez az ideális állapota nyomás alá került a bank szubvenciós politikája – jobban mondva invesztíciói – által és a kiszámíthatósága miatt. A bank ugyanakkor éppen a pénzpiacokat felügyelte. A matematikai játékelmélet[18] alapján az ember azt gondolhatta volna, hogy eredménytelen dobások után majd egy szerencsesugár az eshetőségeket kijavítja, de a végére ott maradt az a dilemma, hogy a szerencsét és a sikert az egyre liberálisabb szabályok egymástól függetlenítették, és az egyre elborzasztóbb változatok pedig a játékot és magát ezt a rendszert is a végletekig vezették el.
A SZÜRKEZÓNA KIALAKULÁSA
Ezen kívül a szereplők a munka világától teljesen eltávolodva tudtak létezni és cselekedni, ez nem eredményezett számukra semmiféle fizetéscsökkentést, sem a munkaerőpiacon nehézségeket vagy bármilyen alkalmazkodási kényszert egy üzem átalakulásakor. Ők feltehetően kezdettől fogva a teljesen automatikus termelés (bevételek) szerencsés helyzetében voltak, a munkaerő-piaci helyzettől függetlenítve, és sem magas adókat, sem pedig társadalombiztosítási járulékokat nem kellett megfizetniük az államnak; sem munkavállalói, sem munkaadói oldalról. Ennek a kivételesen kedvező és már csaknem protekcionistának tűnő gazdasági helyzetnek az elismerését egyáltalán nem honorálták (a társadalom felé – a ford.megj.) a játékosok, sokszor inkább maguk zúgolódtak az amúgy is csekély mértékű közforgalmú díjak miatt, amit esetenként nekik teljesíteniük kellett. A nyereségvágy egocentrikussá tette őket, és a sikerelvárások minden kisebb csökkentése mértéktelenül felingerelte őket.
Ezen felül úgy tűnt, hogy egy variáns a játék alakulását különösen gyakran és erőteljesen fogja módosítani. Nagy gyakorisággal említettek fel olyan szituációkat, amelyek kezdetben azt a benyomást tették, mintha azok lennének a továbbiakban a siker előfeltételei. Mindenesetre ezeknek a bevezetése egy előfeltételt támasztott, amelyet a legtöbb közgazdasági teóriánál elsikkasztanak: a nyereség fokozásának és a tulajdon növelésének kettős spirálja – habár ott van a játék motivációi között, és állítólag elősegíti a játék folytatását – paradox módon nem túl gyakran következik be. Nem a gazdagok tudják a folytatást kierőszakolni, hanem azon játékosok döntenek erről nagy tömegeikben, akik már a szegénységi küszöb alá estek. Nevezetesen, amikor ők szerencsésen a „szabad“ mezőket elérik, akkor a kizsákmányoltság állapotából kikerülnek.
A rendszer számára még fenyegetőbb volt, amikor a szegényebb játékosoknak sikerült fogságba esniük, és így a játékból három kör erejéig kimaradniuk.[19] De mivel nem volt bevétel és így nyereség sem, nem lehetett pénzmozgás és további tőkefelhalmozás sem. Ekkor létrehoztak egy sajátságos dolgot: a játék tagadásának a játékát. A gazdag játékosok erre felkínálták a fogvatartottak számára a kaució megfizetését is, csakhogy a játék menetét ne veszélyeztessék. Aztán kidolgozták ezek a fejlett gazdaságok a jogbizonytalanság intézményét, és szívesebben látták a társadalmat az etikai megosztottság állapotában. Ezt követően a szegényebbek elmenekültek a szociális ‚szürke zónákba’, hagyták magukat kriminalizálni és saját fogságukat úgy ünnepelték meg, mintha egy új szabadság állapotát élvezhették volna.[20]
A játéknak nem azért lett vége, mert a gyerekek egy forradalmi megmozdulással a játékot egyszerre abbahagyták, hogy a bábukat az asztalról a földre söpörjék, hanem mert a gazdasági kapcsolatokat tartósan akadályozva voltak. Aztán végül a profithúzók a nyereségüket oly sokszor számolgathatták össze, a bankjegy-kötegeiket pakolgathatták, mégsem tudtak a sikerük miatt boldogok lenni, mert a szegény játékosok inkább kiestek, mivel arra büszkébbek voltak, hogy a játék (végső) célját el tudták kerülni. Nem akartak számtalan kifizethetetlen tartozás áldozataivá válni.
NINCS KISZÁLLÁS?
A szélsőséges alternatívája ennek a gyakori jelenségnek egy másik kezelési módszer. Nem azoknak a veszteseknek a kollektív frusztráltság-élményében gyökeredzik, akik közvetlenül éppen saját romjaik előtt állnak, és egymással legalább érzelmileg szolidaritást vállalnak, hanem a játéknak ezen fordulatát éppen egy gazdag játékos idézheti elő. Ha nem lenne kapitalizmus és az ehhez tartozó „individualizmus“, akkor az üzleti kereskedelem ilyenféle egyéni megoldásait kizárnák. Tucatnyi okból kifolyólag éppen egy nagyon sikeres játékos juthat arra az álláspontra, hogy folytonos nyereség- és sikerkényszer taposómalmát elhagyja. Ki akar szállni. Lehetséges, hogy ezzel a döntésével magát elhamarkodottan biztos győztesnek érezte, de az is lehet, hogy a játékkedvét veszítette el.
Tételezzük fel azt az esetet, hogy a játékos a vagyonát sikeres dobásainak köszönhetően kezdte összegyűjteni, és most gazdálkodótársai számára ezt szeretné vagy eladni, vagy elajándékozni. A játékszabály tételesen ezt a paradox viselkedésmódot nem zárja ki. Tehát ha a vagyonát most elajándékozza, a játékos vesztesként száll ki, és ezzel pervertálni fogja a játék lényegét. Ezt a viselkedésformát a játékostársak azonban éretlen dacoskodásként fogják értékelni, stigmatizálni fogják őt, mint a játék elrontóját, és ez után és még a játékon kívül is felháborító visszautasításokat kell, hogy elszenvedjen.[21] Szándékosan idő előtt elrabolja a játék báját és az odaajándékozott gazdagság[22] nem teremt objektívan mérhető, valamint általában jobb szociális helyzetet.[23] Ezek az adományok inkább elmélyítik azokat a relációkat, amelyek még az egyébként sokat vitatott alapjövedelem megléte esetén is fennállhatnak, nevezetesen hogy az infláció a már meglévő szociális biztonságot is nagyon gyorsan erodálja. A gazdag játékosokat jó időben ellátják tanácsokkal, hogy szkeptikus altruizmusukat most már ne is gyakorolják tovább. Ha a játékos tényleg a boldog győztesek táborához akarna tartozni, akkor vagyonát valahol el kellene adnia igazán jó áron. Ebben rejlik az alapítványok létesítésének egyik motívuma is. Ideális helyzetben a kilépő gazdag marad, győztes, és az alapítványi célok szerint vagy jótevő, vagy mecénás lesz. A játék nélküle is folytatódhat. Mindenesetre azt megállapíthatjuk, hogy a játék menete most már eljutott odáig, hogy minden egyes kilépés egy sor veszélyt rejt magában. Ha azonban megtörténne az értékesítés, adódik a kérdésfeltevés, a játék menete vajon milyen fordulatot venne?
A bank nem tudja felvásárolni ezt a hatalmas tulajdont, mivel maga is régóta már a túlélésért küzd. A játékosok ahhoz szintén nagyon kevés pénz felett rendelkeznek, hogy részt tudnának venni egy árverezésben. A következmény egy általános értékvesztés lesz, ami éppen azokat sújtja, akik önmagukat korábban biztos győztesnek gondolták. Nekik – a játék szabályai szerint – nem csak fel kellett kínálniuk házaikat a banknak fél áron eladásra, hanem végig kellett nézniük, ahogyan számukra csak az építési telkek nominális értéke fog megmaradni. Hasonlóképpen akár egyetlen éjszaka alatt is elveszíthették befektetett értékeik nagy részét. Így kényszeríti őket rá a kapitalizmus, hogy mégis játékban maradjanak. A játékos ezután egy paradox létezési formába menekül, amikor végül megtagadja a játékban való részvételt, felmondja a játékostársaihoz kötődő gazdasági kapcsolatait és ezzel a meglévő gazdasági rendet szétrombolja anélkül, hogy menekülhetne ettől a helyzettől. Ezen abszurditás miatt kezdett bele egykor Karl Marx a kapitalista polgári társadalmak analízisének elkészítésébe.
De minden variáció esetén bizton számíthatunk rá, hogy ha azon alapvető faktorok kihullnak, amelyek a játék menetét biztosítják, akkor a kapitalizmus elérkezett saját végéhez – a széteséshez. Feltehetően ez a gyermekjáték látnoki módon, a játékmezőkön a pénzügyi krízist előre vetíthette. A krízisre adott konkrét válasz ugyanúgy ötlettelen, mint a korábban a játék feladásának frusztráló helyzete miatti. Senkinek nem jutott eszébe, még ha a játék rendjének meg/kijavítása akarata a napirenden lett volna is, hogy egy „alapszabályreformon“ gondolkodjék – körülbelül mintha visszatérnénk az eredetileg szigorúnak mondható játékszabályokhoz. Legördül egy fekete függöny, mintha már minden játéklehetőség kimerült volna. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a következő vasárnap nem fogunk játszani – és de facto ez a motívum minden játékos megalapozatlan reménye: hogy nyerni kell, és ezáltal a frusztráció is kisebb lehet…
REINHOLD KNOLL[24]
Fordította: Fenyvesi Zsolt
[1] Magyarországon ‘Gazdálkodj okosan!’ néven terjedt el az 50-es években ugyanez a társasjáték, és mai formájában is igen népszerű – a ford.megj.
[2] A fent nevezett időszak előtt még létezett az a politikai bölcsesség, hogy a magán és a közösségi gazdaság között egy kiegyensúlyozott viszonyt kell megcélozni, ahogyan az Ausztiára oly jellemzően, a szociális és a gazdasági partnerek hatáskörében kifejeződésre jutott, és a bér- és árviszonyok szerződésben szabályozott arányainak meghatározását szolgálta. Összefoglalóan: Reinhold Knoll, Anton Mayer: Az osztrák konszenzusos demokrácia elméletben és gyakorlatban. Az állam, az érdekszövetségek, a pártok és a politikai valóság. Bécs, 1976.
[3] Számos hipotézis létezik arra vonatkozóan, milyen társadalmi viszonosságok léteztek egyrészt a történelem előtti gazdaságok formáiban, másrészt hol vannak azok a pusztán spekulatív okok szerepeltetve, amelyek az egyes gazdálkodási stílusok megváltozását előidézték. /Klaus Wasserburg/
[4] Ehhez általánosságban ld. Friedrich Schneider (Hg.): Közösségi vállalatok privatizációja és deregulációja a Nyugat-európai államokban. Bécs, 1990.
[5] Lásd: http://www.dkt.at/scripts/index.dll?page=regeln. 1. oldal.
[6] Az alcímek a szerkesztőtől származnak.
[7] Az ‚Európai Újjáépítési Programot’ eredetileg George Marshall amerikai külügyminiszter fejlesztette ki. Vö. M. J. Hogan: A Marshall-terv. Amerika, Nagy-Britannia, és Nyugat-Európa rekonstrukciója, 1947 – 1952. Cambridge, 1954.
[8] A fogalom: „Szociális piacgazdaság“ Alfred Müller-Armack által lett meghonosítva az 50-es évek elején, és a tőke és munka közötti alapvető harmóniát jelentette. Vö. Ludwig Erhard, Alfred Müller-Armack: A szociális piacgazdaság, a jövő rendje, Frankfurt, 1972.
[9] A játék folytatására irányuló hajlandóság csökken, ha a motiváció elégtelen vagy a játék célja a gyermeki képzelőerőnek nem felel meg. Vö. Dorothy Singer, Jerome Singer: Rejtelmek háza. Gyermekjátékok és a fejlődő képzelőerő. Cambridge Mass, 1990.
[10] A gazdasági életbe való állami beavatkozás szószólóit a 19. században általánosságban „Katedra-szocialistáknak“ nevezték, úgy, mint pl. Albert Schäffle, Gustav Schmoller, Lujo Brentano, Adolph Wagner. Modernebb formákban a gazdasági válság egyes fázisaiban létezik egy ezzel összevethető közgazdasági elgondolás, amelyet elsősorban John M. Keynes a „deficit spending“ /kb. kiadások költségvetési hiányból való finanszírozása/ kifejezésben képviselt. John M. Keynes: A foglalkoztatás, a kamatok és a pénz általános teóriája. München, 1936. Alapvetően ez ellen lép fel a neoliberális iskola. Friedrich A. Hayek: A szolgasághoz vezető út. Erlenbach-Zürich, 1945.
[11] Ennek az eseménynek többek között vannak előfeltételei is, de amikor Bécsben az Allgemeinen Boden-Credit-Bank 1929-ben a katasztrofális fejlemények dacára összehasonlíthatóan is magas osztalék-kifizetések után összeomlott, ennek is hasonló következményei voltak. A túlélés érdekében a Credit-Anstalttal való fúziója 1931-ben aztán annak bukásához vezetett. Erről ld. Karl Ausch kitűnő elemzését: Amikor a bankok elhullottak – a politikai korrupció szociológiájához. Bécs, 1968.
[12] Ld. Friedrich Schneider (Hg.): Privatizáció… Még kézenfekvőbb Talcott Parsons: A modern társadalmak rendszere, München 1985, 99. o.: „A pénz a saját árucsere- és értékmérő funkciója által egyre inkább a gazdaságban zajló folyamatok privát kontrolleszközévé vált.“
[13] Talcott Parsons elméleti munkássága alaptézisei közt egyértelműen ott szerepelt az a cél, hogy a relatíve stabil szociális rendszert meg kell őrizni. „A piac történelmileg a helye – locus classicus – a versengő individualizmusnak…Emiatt van az, hogy a kapitalista elméletek nagy része mindig arra koncentrált, hogy a versenyfeltételek tisztaságát, az esélyegyenlőség mintáját garantálni tudják. Nagyon sok arca van az egyensúlyi állapotnak az egyenlőség és különféle sikerek közt…“ Talcott Parsons: A modern társadalmak rendszere, 141. o.
[14] Az, hogy a játékot ebben a pillanatban nem szakították félbe, vagyis egyfajta ‚forradalom’ keletkezett, annak köszönhető, amit Joseph A. Schumpeter munkájában leírt. Művében, „Az imperializmus szociológiája“-ban előadta, hogy a kapitalista gazdaság diktátumai közé tartozik az is, amikor a „tartás nélküli értelmiségieket, a bértől függő hivatalnokokat vagy az alkalmazottakat az irodában“ nem csak ebbe a bajos szociális helyzetbe akarják belenyomni, hanem őket ráadásul ennek a rendszernek a fő szószólóivá is teszik. Ld. ehhez dolgozatát, in: Joseph A. Schumpeter, Szociológiai tanulmányok. Tübingen, 1953.
[15] Ha Christopher Lasch pszichoanalitikusan megfogalmazott feltevése helyes, hogy a kapitalizmus és a nárcisztikus személyiségjegyek egyfajta szoros vegyi-kötést hoznak létre, akkor ennek a jelenségnek a mai korban is léteznie kell. Az elszegényedő játékos nárcisztikus önismeretének megfelelnek ezek az ígéretek, aki ezáltal egy váratlan bérjuttatással és egyfajta önigazolással is találkozik. Christopher Lasch: A nárcizmus kora.
[16] Hasonló módon írja le Fredmund Malik a jelenlegi gazdasági krízist: „Csak nagyon kevés hozzáértő ismerte fel korábban a deflációs folyamatot, amely pedig most mindnyájunk szeme láttára bontakozott ki, zuhanó részvényárfolyamokban, összekapcsolódó ingatlanpiaci és alapanyagárakban. A ‚mainstream-közgazdászok’ azonban zavartalanul tartják magukat….falsnak bizonyult véleményeikhez, mint ahogyan még 2008 júniusában is …..az év végére 2-3 %-os növekedést jósoltak a világgazdaságban.“ Fredmund Malik idézet havi jelentéséből, 1/09, Helyzetelemzés és kilátások 2009-re (malik-management-zentrum-st.-Gallen), 6. o.
[17] A kapitalista rendszerek tartósságának paradoxiájáról írt Lester Thurow az ázsiai „kistigrisek“ sorsának példáján át a 90-es években. A kapitalizmus jövője. Düsseldorf, 1996.
[18] Egyes matematikai modellek alkalmazásának lehetőségét a gazdaságra és később a társadalomtudományokra is először Oskar Morgenstern fejlesztette ki 1935-ben Bécsben. Oskar Morgenstern: Játékelmélet és gazdaságtudományok. Bécs, 1963. Ezek a sikeres átültetési folyamatok a matematika világából a közgazdaságtanra erősen befolyásolták a gazdasági elméletet és annak felhasználási területeit. Ennek során a kérdésfeltevésekben láthatóan sok leegyszerűsítésre került sor csakúgy, mint kb. a fajok biológiai evolúciójának elméletében és ennek későbbi kihatásaiban a társadalomtudományokra.
[19] Ez a társasjáték meglepő nyíltságában a társadalom növekvő kriminalizációját láttatja a hat játékos példáján keresztül, mint jellemző vonását a modern ipari társadalmaknak növekvő egyenlőtlenségek esetén.
[20] A játék menetének megváltoztatásával egy abszurd cselekményvariáns realisztikusként fog megjelenni, amely a valós életben ugyanúgy megfigyelhető: „Annál a pontnál, ahol a modernitás saját post pozícióját eléri, a fogházak falait ledöntik, így aztán a szerző és/vagy szereplő – már nem kívülről, éppen mivel már nincsenek is falak, amelyek a fogvatartás területét kijelölnék, – rögtön ezzel a feladattal néz szembe…“ Id. Zygmunt Bauman: Korzózók, játékosok és turisták, Esszék a posztmodern életformáról. Hamburg, 1997. 121. o.
[21] Ilyen döntés előtt álltak körülbelül az orosz arisztokraták, akik a szociálrevolúcionista vagy akkor még csak anarchista mozgalomhoz csatlakoztak – pl. Michail Bakunyin vagy Alexander Herzen, aki „természetes fia volt gróf Jakovlev-nek“. Friedrich Engels továbbra is egy textilgyár tulajdonosa maradt, amelynek a nyereségéből az I. Internacionalét és magát Karl Marxt is támogatni tudta. Ugyanígy járt el Victor Adler a saját örökségével, aki ezt alapító tagként, a szociáldemokrata párt támogatására használta fel. Ennek tudatában Lenin közvetlenül 1917 után „átírta“ az orosz örökösödési jogot, hogy a jövőben megakadályozza az ellenzéki csoportok jelentős pénzügyi támogatását. Ehhez ld. Manès Sperber: Élni ezekben az időkben. Hét kérdés a hatalomról. München, 1978.
[22] Ld. Játékszabályok 3.o.: „Ha vannak ilyenek (házak vagy szállodák), akkor elsősorban a banknak kell eladni ezeket a bekerülési költség feléért. Egy szállodáért a bank a vételár felét plusz a négy lakóház értékének a felét fizeti ki….Az értékesítés….csak a bank felé megengedett.“
[23] Ebben az értelemben végre megérthetjük Leszek Kolakowski mondatát, amikor kijelentette: „Tudják Önök, a rablók attól nem lesznek gazdagabbak, hogy másokat kirabolnak. Ez azt jelenti, hogy az egyes emberek természetesen azok lesznek, de a társadalmak maguk ezáltal biztosan nem gazdagodnak….“ Siegfried Lenz: Beszélgetések Manès Sperberrel und Leszek Kolakowskival. München, 1982. 122. o.
[24] A szerző a Bécsi Egyetem nyugalmazott szociológiaprofesszora.