Kamarás István OJD:
Adj nekünk, Uram, ellenzéket!
Még a nyolcvanas években egy kisközösségi összejövetelt lezáró szentmisén a hálaadás keretében egy főiskolás így imádkozott: „Hálát aduk Néked, Istenünk, hogy elküldted közénk szociológus testvérünket, aki hozzásegített minket, hogy pontosabb képet alkothassunk egyházunkról, hogy még jobban kiszűrhessük belőle, ami evilági, hogy elkerülhessük a bálványimádás vétkét!” Egy évvel a rendszerváltás után ugyanott az egyház és politika viszonyáról beszélgettünk, és akkor valaki így imádkozott: „Adj nekünk, Uram, ellenzéket, hibáinkra figyelmeztető testvéreinket!”
A 34 éves távollét után hazaérkező, a kereszténysége Latin-Amerikában megtapasztaló neves liberális-humanista újságíró egyfelől úgy gondolja, hogy a felváltott rendszer erkölcsi fertőjétől ma kereszténység védett meg hatásosabban, másfelől a Szent István-napi „tömjénes divatbemutató” után úgy érzi, hogy 1936-tól kezdjük újra. Ő már pusztán a „mi keresztények” kifejezésben is fenyegetést érez. Valóban ezzel a „mi”-vel lehet a baj, vagyis önazonosságunkkal. Kévés az önbizalmunk, megroncsolódott önbecsülésünk, s úgy tűni, egy jó kis ellenség nélkül nem boldogulunk.
Azokkal értek egyet, akik szerint az ördög éppen az ellenzék hiánya, amikor önmagunkat látjuk önmagunkkal szemben, glóriával fejünkön, az elénk tükröt tartó őrangyalra pedig patát és szarvat rondítunk. A kiskunhalasi katolikus fiatalok találkozóján (mellesleg egy református fellegvárban) a „Katolikus Ifjúági Mozgalom aktivistái »Életünk Krisztus« feliratú pólókkal ajándékozták meg az előadókat. Surján László nem tétovázott, s levetve öltönyét, nyakkendőjét, ingét magéra öltötte a pólót, vastaps kíséretében”, tudósít lelkendezve az Igen munkatársa, a vastapsból azonban a magamfajta szociológus sokféle hangot ki tudott hallani, a „Most megint mi jövünk!” magabiztosságától az olyan visszafogott reflexiókig, mint „ezt rólunk, és nem a trikónkról kellene leolvasni”.
A hetvenéves Nyíri Tamás professzor ezt írta barátainak küldött levelében: „A Pázmány Péter R. K. Hittudományi Akadémián nyugdíjba vonulásommal befejeztem működésemet, filozófiai-teológiai tevékenységemet azonban folytatni kívánom. Két állami egyetem hívott meg filozófiatörténeti előadások tartására, illetve keresztény filozófia oktatására.” Mindez örvendetes, de ugyanakkor szomorú is, mert nem tudunk arról, hogy lengyel Lászlót, Tomka Miklóst, Balassa Pétert, Endreffy Zoltánt vagy Ancsel Évát meghívták volna a Hittudományi Akadémiára, és arról sem, hogy határozott lépések történtek volna a teológus-és lelkészképzésünkben tapasztalható fojtogató középszer enyhítésére.
Sok sebből vérzünk, de sebeinket szívesebben gyógyítgatjuk a szférák zenéjével, mint a Jóisten fülsértő szaxofonjátékával. Pedig az értünk megtestesülő Mindenható ― legalább is Esterházy Péter szerint, ő pedig jó helyről tudja ― még arra is hajlandó, hogy kedvünkért (és helyettünk) megtanuljon szaxofonozni. Csak oda kell figyelni, s rájöhetnék, hogy az, ami elsőre hamisnak tűnt, az csak egy másik hangnem,és még hitelesebb is a megszokottnál. Az ellenzék testvér is Krisztus arcát viseli. Kritikusan néz ránk, majd a porba rajzol valamit, aztán azt mondja: „Az vesse rám az első követ, aki bűntelen közületek!”
1991-ben írtam mindezt, ma is aláírnám, de ma még ezt is hozzátenném: adj Uram, még az ellenzéknek is ellenzéket!