A zsinat hatása Magyarországon V.

Megjelent az Egyházfórum 2005/3. számában

Világi hívek az egyházban¹

Külföldről hazatért szerzetes:

Sok mulasztása van ennek a magyar egyháznak. A ’80-as években a magyar püspöki kar azt mondta, hogy nem foglalkozunk a vatikáni zsinattal, bevezetjük a liturgikus megújulást, a többivel nem zavarjuk a híveket. Valószínűleg féltek, hogy zavarná a pártállamot a vatikáni zsinat bevezetése. A pártállam nem vette volna szívesen a világi hívek beszervezését, amikor a papok se nagyon közeledhettek a hívekhez. Megengedték nekik, hogy a templomban csinálják a dolgukat, de kifelé – a család vagy az ifjúság felé – nem tehettek sokat. Tehát ott legalább 20 évet késtünk.

Amikor én visszajöttem (az országba), a hozzáértők azt mondták nekem, hogy a magyar egyház nem volt fölkészülve erre a rendszerváltozásra, nem is vett bent részt, végig kitartott az Egyházügyi Hivatal mellett, amelyik dirigálta őt. Elmulasztotta azt is, hogy fölmérje a helyzetet vagy terveket készítsen, hogy melyek is az ő feladatai. Elsősorban a papságnak kellett volna egy továbbképzést nyitni a zsinati tanítások megismerésére. (…)

A papság nem zsinati szellemű. Lukács László piarista leírja, hogy bár az egyház mozgásterében az aggiornamento úgy látszik, hogy megkezdődik, mégis restaurációra való törekvés van. Sok pap vissza akar térni a háború előtti viszonyokhoz. De hát akkor mit csináljunk, ha ez van? Tisztelet a kivételeknek, természetesen. Vannak jó papok és jó plébániák, de a nagy részük ilyen. Nem foglalkoznak a hívekkel. A hívek tőlük soha nem is hallottak a II. Vatikáni zsinatról, arról sem, hogy a zsinat mit mond a világi hívek szerepéről. (…)Persze a világi hívők nagy része is műveletlen, nem is érdeklődnek. Hiába is vennék maguk elé a zsinat tanítását, nem értenék meg. Az értelmiség jó része pedig kiábrándult, mert hiába megy prédikációra, hiába megy máshova, ezektől a papoktól nem tud meg sokat.

Egy-két kivételtől eltekintve a plébániákon sincs még közösség. A közösség lényege pedig a részvétel, akár a döntéshozatalban is. A képviselőtestületek vagy tanácsok azonban csak formálisak, döntési jogkörük nincs. Ha én képviselőtestületi tag lennék, sokszor elmondanám a véleményemet, de ha azt látnám, hogy a plébános erre nem ad semmit, akkor azt mondanám, hogy semmi értelme az időmet itt tölteni.

Katolikus lapszerkesztő:

A II. Vatikáni zsinaton külön dekrétum foglalkozik a világi hívek apostolkodásával, vagyis azzal, hogy a nem papok, hanem a világi hívők komolyan vegyenek részt az egyház életében, akár a szeretetszolgálatban, akár apostol igehirdetésben és így tovább. Magyarországon, az a benyomásom, hogy ez nagyon kevéssé történik meg és a világiak nagyon másodrendű vagy harmadrendű hívek az egyházban. Egy konkrét példát mondanék erre. Magyarországon az egyház gazdálkodását teljes homály borítja, vagyis azt, hogy a katolikus egyház mennyi pénzt kap az államtól, mennyi pénz folyik be a perselybe és milyen egyéb bevételei vannak. Bár újabban nyilvánosságra hoznak valamilyen adatokat, azokat senki sem tudja leellenőrizni. De arról már tényleg semmit sem tudni, hogy mit mire költenek. Hogy autóra költi-e a püspök, vagy szegényházat rendez be, esetleg romákkal foglalkozik, azt már nem lehet tudni. Ez azért érdekes, mert pl. Svájcban, ezt svájci magyar katolikus barátaimtól hallottam, a svájci katolikus klérus pénzzel egyáltalán nem foglalkozik. Erről a világi hívek döntenek, ők osztják be, ők vigyáznak a pénzre és a papnak „csak” a lelkipásztorkodás marad.

Volt magas rangú politikus:

Az emberek legtöbbször nem érzik, hogy az egyház törődik velük, hogy elmegy hozzájuk, hogy megkérdezi, „ mi a bajod?”. Az egyház vezetése, amin általában az egyházat értjük, az meg nem veszi jó néven, ha én világi létemre a katolikus egyház nevében tevékenykedek, ha én megyek el és én szólítom meg azt a beteget. Ő is csodálkozva fog rám nézni, hogy milyen jogon jövök én oda, de ha egy pap megy, őt elfogadja, mert hiszen azért van a pap, hogy vigasztalja és vigye Isten országának örömhírét az embereknek. (…) Az a hagyomány, hogy az egyház ügyeibe a püspökökön és a papokon kívül másnak nincs beleszólása. L

Közgazdásznő:

1990 környékén óriási lehetőséget láttam, hogy a saját képünkre vagy Isten képére próbáljuk formálni az egyházat vagy az egyházakat – nemcsak a katolikus egyházról beszélek. Sokan abban reménykedtünk akkoriban, hogy a laikusok is nagyobb szerepet kaphatnak az egyházon belül, hogy ki lehet építeni különböző katolikus mozgalmakat, nemcsak a múltból, hanem a mostani társadalomnak jobban megfelelő szervezeteket vagy mozgalmakat. A ’80-as évek második felében, amikor már lehetett érezni a rendszer bomlásának jeleit, már próbáltuk keresni azokat a papokat és laikusokat, akiket jobban be lehetne vonni a társadalmi fejlődésbe. Pillanatokon belül felmértük azt, hogy a kisközösségek, bázisközösségek szigetszerűen működnek, de ott vannak mindenütt, az ország minden részén, most mindegy, hogy milyen lelkiségi mozgalomhoz tartoznak. Felmértük akkor, hogy kik azok a nagyobb kisugárzású vezetők, akiket össze lehetett hívni. Itt a lakásunkban gyűltünk össze 30-40-en, először csak azt megbeszélni, hogy van-e igény ilyen megmozdulásra. Aztán éveken keresztül rendszeresen találkoztunk, és megpróbáltuk a katolikus és protestáns egyházat közelebb vinni a társadalomhoz, a fiatalokhoz. Gyakorlatilag ebből alakult ki a Háló is, ami ma is létezik, a kisközösségek hálózata, az ország minden részén vannak tagjai. És ez a mozgalom most már kiterjed a környező országok magyar lakosságára is. Ez egy élő hálózat. Emellett még az értelmiségiek, a független katolikus értelmiségiek is leültek, hogy hogyan lehetne a püspökkari konferencián a tudományos kérdésekben szakmai segítséget nyújtani. De tudomásul kellett venni, hogy erre nincs igény. Ma már nagyon sokan vagyunk úgy – akik a ’90-es években tevőlegesen is részt akartak venni az egyház formálásában –, hogy az egyházak szolgáltatását igénybe vesszük anélkül, hogy abban reménykednénk, hogy jobban bevonódjunk az egyház ügyeibe. Nem arról van szó, hogy templomot takarítani, ruhát gyűjteni, bár ez is egy fontos szegmense az egyházi civil tevékenységnek, hanem Magyarországon van egy keresztény – hangsúlyozom: keresztény – értelmiségi réteg, amelyből sokan örömmel és a legjobb tudásuk szerint tartanák a kapcsolatot az egyház és a társadalom között, mert a gyakorlat az – és ez rettenetesen nagy fájdalmam –, hogy az egyház egyre jobban elszigetelődik a társadalomtól.