Megjelent az Egyházfórum 2006/2. számában
Kozma Simon festőművész Erdélyből érkezett, és immáron több mint másfél évtizede él családjával egy csendes Szigetvár melletti településen. Alkotásainak különlegessége, hogy egyedi látásmóddal ötvözi a hagyományos olajtechnikát a viaszdomborművekkel, mely alkotásainak különös, transzcendenciába mutató jelleget kölcsönöz. Kozma műveiben misztikusan egyesül a keresztény látásmód a heroikus bölcselkedéssel, alkotásai igazi intellektuális csemegének ígérkeznek valamennyi érdeklődő számára. A nagyközönségnek idén júniusban és júliusban mutatkozik be Budapesten Hilton Szállóban és a Magyar Kultúra Alapítvány székházában.
Számomra nagyon sokat jelent Wittgenstein, főleg a kijózanító szkepticizmusa miatt, de Ön a lélek nagy ismerőjének Dosztojekvszkíjt tartja. Miért?
Dosztojevszkíj a lélek nagy viharainak ismerője. Ugyanúgy, mint a zenében Wagner. Én eredetileg költő szerettem volna lenni, de a szépirodalom iránti vonzalmam máig megvan. Fiatal koromban számos verset írtam. Aradon egy értelmiségi körnek is tagja voltam, mely jobbára költőkből állt. A szkepticizmus önmagában kevés a művészethez. Annak szenvedésből kell erednie, a spirituális szféra leképződéséből, amely eredete a nagy lelki viharoknak. Ez extázis, az elragadtatás pillanataiban az ember nem tud szkeptikus lenni, mert azzal már kívül van a dolgokon. A szkeptikus ember külső szemlélő.
Ön a hatvanas években kapcsolatban állt egy neves román lapszerkesztővel, Muţiu Steliannal, aki elsőként publikálta volna a verseit. Erre végül miért nem került sor?
Igen, rövid ideig. Egyszer az egyik kiállításom is megnyitotta Bukarestben. Igazából mély barátság nem volt. Afféle ifjúkori harcostársnak tekintettem. Az ő szemlélete rendkívül materialista volt. Mao és Lenin műveit betéve tudta. Bevallom, fiatalon megérintett a szocializmus, talán hasonlóan Wittgensteinhez, de hamar rá kellett jönnöm, hogy a szocializmus zsákutca. Ő egy ízben azt mondta, hogy rendezzem sajtó alá a verseim, de ez nem sikerült. Én az alkotás pillanatában hiszek, nem az utólagos korrekciókban.
Mi volt a problémája a szocialista realizmussal?
A kommunista időben sokáig dolgoztam fogtechnikusként. Egy alkalommal véletlenül rájöttem, hogy a megolvasztott, majd hirtelen lehűtött viasz csodálatos formák kiképzésére alkalmas. A viasz az egyik mágikus anyag a víz, a föld és az olaj mellett. Csodálom is, hogy az alkimisták nem foglalkoztak annyit vele, mint ez utóbbiakkal. A szocialista realizmus számára nem létezhet mágikusság.
Ön érdeklődik az okkultizmus iránt?
Nem keresem a bölcsek kövét, vagy nem próbálok aranyat kivonni, ha erre gondol. Komolyra fordítva a szót: véleményem szerint a szellemi valóságnak csak akkor van értelme, ha kapcsolatba lép az anyagi világgal, ha a mindennapjainkban is elérhetjük. A hétköznapjainkat alapvetően meghatározza, hogy anyagok vesznek körül minket, ezért természetesnek tartom, hogy a transzcendenciának a teremtés óta alapvető viszonya van az anyaggal. Ennyiben érzek csak párhuzamot az alkimistákkal. A kommunista rendszerben sajnos azok a művészek voltak reflektorfényben, akik kiszolgálták a rendszert. Én mindig azt mondtam, amikor kérdeztek, hogy Ceauşescut nem lehet viaszba formálni.
Magyarországon Hamvas Béla járt hasonlóképpen.
Hamvassal már Magyarországra költözésünk után ismerkedtem meg. Sajnos személyesen nem volt szerencsém ismerni, de a műveit igen. Szellemiségében leginkább a vallásfilozófus Eliadéhoz tudnám hasonlítani. Eliade azt a vonalat képviseli, amire szerintem ma az európai gondolkodásnak égető szüksége van. Ez pedig a kis mozdulatok tengere.
Ön nagyon metaforikusan fogalmaz. Kifejtené ezt bővebben?
A metaforikusság mindig szerves része volt a művészetemnek. A kis mozdulatok tengere tulajdonképpen a spiritualitás tere, ahol a transzcendencia kapcsolatba lép a materiális világgal. Az emberi intimitás voltaképpen közege, csatornája ennek a kapcsolatnak. Az ember örökös elrejtettségben él, ennek következtében mindig felfedezésre vár, egy másik ember által. Ennek fájdalmából születik az alkotó és az alkotása. Hasonló talán ez ahhoz a fájdalomhoz, amit Krisztus érezhetett, amikor az őt be nem fogadó városokat siratta. A művészet számomra örökös jelfejtés, mozdulatok felfejtése.
Mircea Eliade a kommunizmus idején Párizsba emigrált, és hatottak rá a francia pszichoanalitikus iskolák. Ön említette a tengert, ami mélylélektani szimbólum.
A pszichoanalízis igazán sosem érdekelt, művelője sem vagyok. Azonban Paulo Coelhot és Hamvast olvasva úgy látom, hogy az európai kultúra jövője az androgünitásnak valamiféle újraértelmezésében áll. Az androgünitás egy antik mítoszra nyúlik vissza, amely szerint az emberek egykor egyneműek voltak és csak később váltak ketté férfivé és nővé. Az ideologikus rendszerek megbuktak, ez tény, a világ áhítozik az egységre, az egyesülésre, ami kétségtelenül értelmezhető személyes szinten is. Ez mindenképpen elsődleges szempont, különösen ha megfontoljuk, hogy hosszú távon mennyire életképtelen az olyan politika, amely nem a személy autonómiájára épül. Az autonóm személynek igénye az egyesülés, azonban ez nehéz feladat egy olyan világban, ahol általános elidegenedés és elszemélytelenedés a jellemző. Ilyenkor elkerülhetetlen, hogy az ember úgy kíván kilépni magából, hogy közben önmagából indul ki.
Ez lenne az androgünitás újraértelmezése?
Talán, de még egyszer hangsúlyozom, hogy nem vagyok pszichoanalitikus.
Ahogyan a cseh Kundera múltja körül fellángoltak viták, ugyanúgy Eliadét is érték vádak gárdista kapcsolatai miatt, annyira, hogy neves kollégája, Gershon Sholem azonnal meg is szakított vele minden kapcsolatot. Mások szerint pedig egy nacionalista szabadkőműves páholy tagja volt.
Mindenkinek a maga tetteiért kell vállalnia a felelősséget. Őszintén szólva én ezekről a vitákról nem olvastam. Akkoriban nagyon lekötött az alkotás, és a megélhetésemről is gondoskodnom kellett. Az, hogy Eliade szellemisége meghatározhatja a kialakuló európai egység irányvonalait, természetesen nem azt jelenti, hogy gondolkodásából mindent el kellene fogadnunk. Én csak arról beszéltem, hogy Eliade rátapintott arra az emberi intimitásra, amely szerintem elengedhetetlen a transzcendencia felismeréséhez. Nekem ez a felismerése sokat jelentett, be tudtam építeni a művészetembe.
Aradon és Temesváron életre szóló barátságot kötött a híres íróval és esszéistával, Nichita Stănescuval, aki lelki társa és szellemi kritikusa is volt.
Nagyon sokra tartottam őt, igazi zseninek, aki ugyanakkor végtelenül szerényen élt. Kevés ma az ilyen személyiség. Engedje meg, hogy elmeséljek egy rövid történetet. Egy alkalommal meghívott magukhoz, és költőversenyt rendeztünk. A felesége adta a témákat és mi rögtönöztünk. Már késő este volt, amikor elindultam haza, és egyszer csak kiabálást hallottam. Hátranéztem, és ők ott álltak az ablakban. Integettek, és arcukon mosoly volt. Talán ez az, amit Eliade a mozdulatok tengerének nevez. Sajnos közel húsz éve nincs közöttünk, de ő már a hatvanas években olyan dolgokról beszélt, melyek most kezdenek aktualizálódni.
Családjával közel tizenhat éve élnek Magyarországon. Miként élte meg a rendszerváltást?
Sajnos a szocializmus hatásai mind Romániában, mind Magyarországon máig érezhetőek. A kommunista rendszer legnagyobb bűne, hogy elidegenítette az embereket az alkotó művésztől, hogy felszámolta az alkotásba és az alkotóművészbe vetett bizalmat. Sajnos hosszú időnek kell még eltelnie, hogy ez megváltozzon, különösen, hogy a kapitalista piac betört a művészetek világába. A bizalom és a hitelesség helyreállítása talán most a legfontosabb feladat. Sajnos, amikor Magyarországra jöttem, nem voltak igazán kapcsolataim a hazai művészekkel. Korom és anyagi helyzetem okán sem tudtam rendszeresen Budapesten járni, a személyes kapcsolatok pedig ma megkerülhetetlenek. Ezt az adósságot a közeljövőben szeretném pótolni, amikor viaszfestményeimből számos kiállítást fogok rendezni Budapesten.
Milyen tervekkel néz a jövőbe?
A legnagyobb problémának azt látom, hogy a művészvilág atomizálódott: vagy magányosan alkotnak, vagy szűk csoportokba tömörülnek. A szocialista világban az állam megpróbálta összefogni őket, de sajnos ideológiai alapon. Ez megteremtett egy bizonyos fajta közösséget, de ennek súlyos ára volt. Igazából olyan fórumra lenne szükség, ami sem a piaci, sem a politikai érdekeknek nincs kiszolgáltatva. Ennek szervezésében szívesen segítenék. Addig is marad a munka és az alkotás.
Az interjút készítette Fellner Zoltán Ákos
Zavar a csend és zavar a zaj
Auránkban bújt el a fény
Nem látom az állomást és pihenés nincs
Micsoda csalódás az életi kincs
Zárt körben forog az álom
Az élet egy szobrász
Alkotás a fájdalom
Hiszek a földben és van benne kincs
Hiszek az égben, fény és szabadság
Hiszek a tengerben, könnyek és út
Hozzám se föld, se ég, se tenger nem jut
Levegő lettem és vihar
Ütöm a semmit és mindent ütöm és fáj
És mind amit teszek
Visszajár
(Kozma Simon)