Megjelent az Egyházfórum 2009/4. számában
A fordulat előtt a keresztény egyházak jelentették az egyetlen olyan ideológiai ellenfelet, mely a kommunista uralom idején hivatalosan létezhetett. Legkésőbb a prágai tavasz (1968 – A szerk.) hirtelen végét követően a keresztény egyházak a hatalom nem keresztény ellenzékét is magukhoz vonták. Történelmi okok folytán, ellentétben a lengyel egyházzal, az akkor Csehszlovákiában élő keresztények (közöttük is mindenekelőtt a katolikusok) először nagyon kényelmetlenül érezték magukat e szerepben. Nem szabad elhallgatni azt a körülményt sem, hogy azokat a papokat, akik a hetvenes évek végén aláírták a híres Charta 77-et, köztük Vaclav Malý akkori prágai segédpüspököt, az akkori egyházi vezetés fegyelmi intézkedésekkel fenyegette. Ennek ellenére nőtt az egyházak tekintélye: nagy feltűnést keltő felnőttkori áttérésekre került sor, és ezen áttértek közül némelyekből pap lett – igaz, hogy részben a „nem hivatalos” egyházban. Azért, hogy kifogják a szelet a vitorlából, a hatalom úgy döntött, enyhíti a hivatalos egyházra nehezedő nyomást – mert azt könnyebben lehetett ellenőrizni.
Egészében véve az egyházak pozíciója ezzel megerősödött, így Tomášek prágai érsek ki tudta jelenteni 1989-ben, a hatalom birtokosai elleni diáktüntetések pillanatában (amiket a nácik 1939-es, diákok elleni lövöldözésének évfordulóján tartottak): „Ebben az órában az egyház a nemzet oldalán áll”.
A fordulatot követően sokat vártunk ettől a „megtért” egyháztól, ám semmi sem történt meg mindabból, ami sokak szeme előtt lebegett; a katolikus egyházban a régi rendhez való visszatérés utáni vágyakozás került túlsúlyba. Az állam és egyház viszonyában hirtelen az lett a legfontosabb téma, miként adják vissza a kommunisták által elkobzott egyházi javakat. A rádióban, ahol akkor dolgoztam, gyakran kellett meghallgatnom a következő szemrehányást: „Ti (= katolikusok) semmit sem változtatok, megint hatalmat és pénzt akartok”. A fordulatot megelőzően a szamizdat-dokumentumok szabadságról és igazságosságról szóltak – most tulajdonról és pénzről folyt a szó.
EGYHÁZI NOSZTALGIA
Napjainkban mindkét totalitárius rendszert végső soron történelmi balesetként értelmezik. Miután túljutottunk rajtuk, egyesek (és nem éppen a „kevésbé fontosak”) a kommunista puccs előtti időhöz akartak visszatérni. Ők a régi viszonyok után vágyódtak, tudatosan vagy öntudatlanul ott akarták folytatni, ahol negyven éve abba kellett hagyniuk. Időközben az egész európai egyházban vágyakozás érezhető a hitélet és az egyházi élet régi és kipróbált formái iránt. Nem csoda hát, hogy Istennek megfogyatkozott és a közelmúltban nehéz próbára tett csehországi híveiben nem sok kedvet találni a megújulásra, vagy akár csak a kísérletezésre. Gyakran hallani minálunk a kezdetben csak viccnek szánt figyelmeztetést: „Várjátok csak ki nyugodtan a végét –az összes nyugati reformátor nemsokára ott fog utolérni minket, ahol most állunk, és ahol már mindig is álltunk”! Csakhogy sajnos ezt ma már nem viccnek szánják! Napjaink társadalmi kihívásait nem veszik kellő mértékben észre, és messzemenően alulértékelik őket.
Egyik-másik neofitát nagyon meglepte a zsinat előtti időkhöz való visszatérés, némelyek elutasították azt, mondván: „ez nem az az egyház, amelyik mellett elköteleztük magunkat”, és kiléptek az egyházból. Volt köztük néhány pap is – a legismertebb alighanem Daniel Herman, aki hosszú ideig a Cseh Püspöki Konferencia nagyra értékelt szóvivője volt.
KARIZMATIKUS KÖZÖSSÉGEK
A fordulat előtt a hit a kicsiny házi közösségekben tudott a legjobban virágozni. Ezekben a kis csoportokban valódi és mély kapcsolatok voltak a tagok között. A teológiai, illetve politikai elmélkedést többnyire zárójelbe tették, minden a konkrét keresztény élet körül forgott, amely itt tényleg eleven volt, nem úgy, mint a nagy, névtelen közösségekben. A fordulat további fejlődést tett lehetővé, amely gyakran karizmatikus színezetű volt. Nekem, akit ezernyi kínzó kérdés gyötör, mindig nehezemre esett, hogy ezen a módon éljem meg kereszténységemet. Avagy talán mégis ez egyházunk legfontosabb hozzájárulása az eljövendő társadalom életéhez, amelyet szétmorzsolódás fenyeget? Nem vitatható, hogy ezekben a közösségekben szeretik egymást, és tényleg törődnek egymással a tagok, márpedig ez kétezer esztendeje a megélt hit ismertetőjegye.
P. PETR KOLÁŘ SJ[1]
Fordította: Himfy József
[1] Cseh jezsuita, osztrák útlevéllel. Tanulmányait Innsbruckban, Münchenben és az Egyesült Államokban végezte. Párizsban élt emigrációban, majd a bársonyos forradalom után hazatért Prágába. Sokáig képviselte az egyházakat a cseh rádióban, ma pedig Ostravában egyetemi lelkész.