Megjelent a Egyházfórum 2017/1. számban
„Ő etnikai tisztogatásból menekült, ő Moszulból érkezett – tudja, a bibliai Ninive városából, amelyet az Iszlám Állam letarolt” – kezdtem a fiúk bemutatását a körmendi Tescóban. „Aztán őt meg a tálibok akarták kinyírni, ő pedig politikai menekült Havannából, Castro börtönében ült.” Sorra bemutattam a helyi plébánosnak azokat a fiúkat, akiket december elején, a bicskei menekülttábor bezárásakor vittek át a körmendi sátortáborba. Kameruni, nigériai, kubai, iraki, afgán srácokat, mínusz 15 fokos hidegben az állítólag téliesített, bélelt sátrakba. Ez a bélés mindössze egy fólia volt belülről, amely csupán arra szolgált, hogy felülről ne szivárogjon be az eső és a hó – ha már alulról úgyis befolyik. A sátor közepén álló vaskályhára folyamatosan rakni kellett a fát, hogy azt a kevés meleget, amely bent volt, megtarthassák. Amint bemutattam a fiúkat ott, a bevásárlóközpontban (ahova kihívtam őket a táborból, hiszen oda én nem mehettem be), a plébános úr számára nem volt kérdés, mit kell tennie. Már jó ideje bántotta, hogy ott vannak a közelében a fagyoskodó menekültek, de nem tudta, miként vegye fel velük a kapcsolatot, hogy is lehetne megoldani a befogadásukat. Aztán, amikor kezet nyújtottak egymásnak, minden olyan egyszerű lett. Már mentünk is együtt a plébániára, felcsavartuk a radiátorokat, leraktuk a földre a matracokat, és hamarosan mindenki enni is kapott.
No, de ez nem tetszett mindenkinek. „El fogják vágni a plébános úr torkát! Tönkreteszik a felújított közösségi házat! Menjenek vissza oda, ahonnan jöttek!” Sorolhatnám hosszan a tipikus megjegyzéseket. Aztán villámgyorsan jött a média, és sajtóhír lettünk. Sokan örültek, még többen dühösek lettek. Végül elég derekas botrány lett az, ami a határ másik oldalán, Ausztriában természetes és általános volt már akkor és azóta is. Egy kormányközeli újságban felháborodott hangú cikk született arról: egyesek azt akarják elérni, hogy érezzünk együtt a menekültekkel. Micsoda dolog ez! Szolidaritás ezekkel a civilizálatlan barbárokkal!?
Egy hónap és egy hét telt el összesen, aztán a hivatal engedélyt adott arra, hogy majdnem mindannyian Pestre kerüljenek. Közben a helyiek körében megváltoztak a vélemények. A plébánia hívei már nem féltek a menekültektől, sőt többen kijelentették, milyen jó, hogy befogadták őket. A plébános úr azt mondta: élete legszebb adventje ez a mostani volt.
Gondoljunk csak bele, milyen nagy dolog az, hogy három kontinens számos országából érkezett keresztények és muszlimok teljes békében együtt éltek, sőt közösségként együttműködtek! Hat katolikus, egy baptista, valamint több síita és szunnita muszlim együtt főzött, együtt evett, együtt beszélgetett, és „vendégségbe hívta” a káplánt, aki majdnem minden este velük volt. Nappal többnyire a táborban voltak, este mentek a plébániára, hogy vacsorát főzzenek, melegben aludjanak. A konyhát naponta kitakarították, minden helyiséget felsöpörtek, felmostak. Én, aki szerzetesként, nemzetközi közösségben élek, tudom, milyen nagy kihívás a különböző kultúrákból jött emberek együttélése. Azt gondolom, ezek a férfiak jelesre vizsgáztak. De erről már nem beszél a média, ez nem sajtóhír. Ez csupán a zavaró valóság, amelyről nem is érdemes, talán jobb is nem tudni…
Aztán eljött a tavasz, és a körmendi tábort végre-valahára felszámolták. A vámosszabadi menekülttáborba került az a kongói fiú, akit korábban sohasem láttam, mert ő valahogy nem tudott a sátortól elszakadni. Igen, a wifi nagy úr, és a plébánián nem volt a fiúknak internethozzáférésük. Anélkül pedig nem lehet ugrásra készen állni – hátha jön egy jó hír, esetleg valami fontos infó. Meg persze kapcsolattartás az otthoniakkal, a barátokkal. Megértem, hiszen nekik semmi másuk nincs, csak a kapcsolataik. Mobilon beszélhetnek és olvashatnak a saját nyelvükön, mobilon adnak és kapnak szeretetet, megértést – máshol abból elég kevés jut nekik. Nos, egy szép napon Vámosszabadiban megismertem Samuelt – megtudtam végre, hogy ki az, akit hiába hívtam a plébániára. Leültünk egy kávézóban, és beszélgetni kezdtünk. Bevallom, elállt a lélegzetem, amikor mesélni kezdett! Egy mélyen hívő keresztény fiatalt ismertem meg, aki csordultig volt Isten iránti hálával, bizalommal. Hogy lehet ez? Valaki, aki elvesztette feleségét és kisfiát, országában nemrég negyven tömegsírt tártak fel, borzasztó traumákkal terhelt a lelke, csónakon kelt át a tengeren, afrikaiként végigcsinálta a kemény telet egy sátorban, a város szélén… Senki által nem ismerve és becsülve, lesoványodva, százszor megalázva és elutasítva… A találkozót közös spontán imával zártuk. Ő kezdte az imát, szíve mélyéből imádkozott. Nem tudom elfelejteni, annyira megrendítő volt! Azóta sokszor találkoztunk már, rájöttem, hogy ő afféle szemlélődő típus. Ahova kerül, ő ott marad, elfogadja. De nem azért, mert olyan gyámoltalan volna, hanem azért, mert mindent elfogad Isten kezéből. Ez az ember végigimádkozta a telet ott, a sátorban. Egyedül Jézussal töltötte a karácsonyt, amíg mi meghitt családi körben, kényelemben, finom falatokkal ünnepeltünk. Neki semmije és senkije nem volt azon a karácsonyon, „csak” Jézus. Vagy talán úgy is mondhatnám, Jézus imádkozott akkor, ott, Körmenden, abban a huzatos katonai sátorban, a senki földjén.
Milyen más a valóság közelről nézve, mint csupán a tömegmédiából tájékozódva. Arcok, személyes sorsok, konkrétumok… Veszélyes dolog ez, hárítani kell – ha közel mész, megérint… Ha közel mész, megtestesül… Ha engeded, hogy megérintsen, megváltozol…
Nem, nem kell beengedni mindenkit. Nem, valóban nem lehet mindenkin segíteni. Igen, fontos az önvédelem. De hogy lehet az, hogy bajba jutott embereken, háborús menekülteken nem segítünk? Hol van a szolidaritás, az emberség, az emberi méltóság tisztelete? Emberek maradunk-e, ha mindezt hagyjuk elsikkadni, ha elveszítjük? A félelem pedig rossz tanácsadó. Biztos, hogy mindenki azért jön, hogy meghódítson és elpusztítson minket? Biztos, hogy nem kell védelmet adnunk azoknak, akik konkrétan bizonyítani tudják, hogy üldöztetésből jönnek? Biztos, hogy tőlük kell megvédenünk magunkat? Én sokkal veszélyesebbnek látom azt a gyűlölethullámot, amely az utóbbi időben itthon elszabadult. Generációkra fog kihatni ez a szemlélet. Pedig az idegenek, a jövevények segítése, sőt szolgálata az egyik legalapvetőbb zsidó-keresztény érték. Az árvák, az özvegyek támogatása az igazi istentisztelet a Biblia szerint. Mennyi árvával, mennyi özveggyel találkoztam!
Amíg nem jössz közel, kedves barátom, addig mindent elhiszel, amit a képernyőn át közvetítenek feléd. Addig könnyen elhiszed, hogy nincs közöd hozzájuk. Gyere velem, és találkozz a legkisebbekkel! Itt vannak köztünk, hajléktalanszállókon, táboroknak nevezett furcsa épületekben, konténerekben, és fogva tartva, börtönkörülmények közt is. Tiszteletben tartják a kultúránkat, minden szabályt betartanak, amelyet előírunk nekik. Időben megérkeznek, ha például csak este 10-ig mehetnek ki a táborból. Sokan magyar nyelvórára járnak, pedig még nem tudják, itt maradhatnak-e egyáltalán. A nyitott táborokban, szállókon már alig vannak, csak pár tucatnyian. Velünk együtt közlekednek, velünk esznek a giroszosnál. Történt-e valaha olyasmi, hogy megerőszakoltak egy nőt? Bizonyosan médiahír lett volna. Mennyi nőt erőszakolnak meg hazánkban manapság, mennyire sok a családon belüli erőszak, és mennyi brutális gyilkosságot követnek el magyar emberek! Sok ezer menekülttel éltünk együtt az utóbbi évek során, és lett valamelyikünknek bántódása? Érdekes, hogy akik közel voltak hozzájuk valaha is, azok nem félnek. A bicskei boltban a pénztárosnő megsiratta, amikor megtudta, hogy elviszik őket onnan. Sírt akkor is, amikor egy kisgyerekes örmény családdal nála vásároltunk. Látta, milyen elesettek, milyen kiszolgáltatottak és reménytelenek.
Számomra ők a legkisebbek, a leginkább segítségre szorulók, ők azok, akiket szolgálni szeretnék. Még a magyar hajléktalanoknál is szegényebbek. Nincs nyelvük, hogy elmondhassák, mi a gondjuk, honnan jöttek és hova tartanak. Nincs már kultúrájuk, amelyben otthon lehetnének. Nincsenek közel a rokonaik. Megszokott környezetüket, városukat-falujukat hátrahagyták. Végtelenül kiszolgáltatottak és félreismertek, megvetettek. Sokan közülük pszichésen tönkremennek, amíg ügyük elbírálására várnak, hosszú hónapokig, sokszor évekig. Dolgozniuk nem lehet, tétlenül vergődnek. A kiskunhalasi táborban már enni sem kapnak, már ennyire sem becsüljük őket. Elképzelni sem tudom, vajon hogy gondolták a döntéshozók, miből éljenek ezek a menedékkérők. Raboljanak ki valakit, lopjanak talán a boltból? Vagy egyszerűen és csöndben haljanak éhen? Pedig most már csak négyen vannak ott, négy nagyon kedves fiatal. A helyi lakosok visznek nekik enni napról napra. Megdöbbentő, hogy a segélyszervezetek is elfelejtkeztek róluk, pedig már harmadik hete nem biztosítanak számukra ennivalót. Ők pedig mindezt elviselik, és türelmesen várják, hátha befogadást nyernek. Hátha befogadják őket ebbe a furcsa, rideg, kereszténynek mondott társadalomba.
SÁRI GABRIELLA
festő-restaurátor művész
szociális testvér