A szorongó többség mítoszai

Az interjú első változata megjelent a Csillagszálló, 2013/3, (Bélyeg című) számában, 28–32.

Megjelent a Egyházfórum 2015/2. számban 

Korunk egyik legfeszítőbb jelensége a szélsőséges társadalmi viszonyulások és ellenségképző ideológiák fölerősödése. Azt gondolhattuk, hogy a holokauszt megtapasztalása után többé nem merülnek föl kirekesztő eszmék, miközben – legalábbis „kicsiben” – szinte mindannyian hajlunk kategorizálni, megbélyegezni embertársainkat, igazodni a vezéreszmékhez. Marsovszky Magdolna antiszemitizmus- és anticiganizmus-kutatóval*  a társadalmi paranoiákról és a rasszizmus működési mechanizmusáról beszélgettünk.

 

Definiáljuk mindenekelőtt a rassz, a rasszizmus fogalmát az ön rendszerében!

Elsőként tisztázni kell, hogy biológiai értelemben nem léteznek rasszok, az emberifaj-konstrukcióknak nincs természettudományi alapjuk. Az emberek között nincsenek különböző fajok, csak egy faj van, mégpedig az emberiség maga. Az, amit mi rassznak vagy fajnak hiszünk, nem biológiai adottság, hanem szociális, illetve kulturális konstrukció. Azok a „fajbiológiai-természettudományi” kutatások, amelyeket a német nemzetiszocializmusban (német fasizmusban) végeztek a 20. század harmincas-negyvenes éveiben és amelyek alapján a rasszista emberek a másoknak vélt emberek genetikai másságát hangoztatják a mai napig, semmiféle kapcsolatban nem voltak a mai értelemben vett genetikával. A testi adottságok (például az arccsontok távolsága vagy a haj és a bőr színe) azt voltak hivatva alátámasztani, hogy a „germán faj” felsőbbrendű más „faj”-oknál, hogy a fehér bőrű ember felsőbbrendű, mondjuk, a színes bőrű embernél. Tehát az áltermészettudományi (biopolitikai) érvelés azt igyekszik alátámasztani, hogy valamely nép kulturálisan felsőbbrendű a többinél. Az antiszemiták generációinak sem sikerült a zsidó rasszjegyek feltérképezése. Hogy mennyire nem, igazolja Heinrich Himmler utasítása 1942-ből, amelyben „sürgős fontossággal” elrendeli: „Arról, ki is számít zsidónak, semmiféle rendelet ne kerüljön nyilvánosságra, mert ezekkel a balga meghatározásokkal csak a saját kezünket kötjük meg.”

A biopolitikai érvelés a kulturális felsőbbrendűségi érvelés következő szintje, és az a célja, hogy a „más” emberek, embercsoportok kiirtását készítse elő. Hogy a dolog még komplikáltabb legyen: azok az emberek, akik diszkriminációnak vannak kitéve, nem azért célpontjai a verbális vagy tettleges támadásoknak, mert ilyenek vagy olyanok, így vagy úgy néznek ki, így vagy úgy viselkednek, hanem azért, mert a többségi társadalom őket ilyennek vagy olyannak látja, illetve akarja látni. A reálisan létező zsidók tehát nem szolgáltattak és szolgáltatnak semmiféle okot az antiszemitizmusra, mint ahogy a romák sem szolgáltatnak okot az anticiganizmusra. Ők mind a többségi társadalom projekciós célpontjai, ugyanúgy, ahogy a leszbikusok vagy a melegek.

Ezt főleg azoknak jó tudni, akik attól félnek, hogy „rasszjegyek” alapján látható rajtuk a hovatartozásuk. Természetesen senki sem rejtheti el a bőre színét, de tudnia kell, hogy a többségi társadalom félelmei nyilvánulnak meg abban, ha elítéli őket sötét vagy fekete bőrükért. A sötétséget a többségi társadalom a piszokkal azonosítja, a rendetlenséggel vagy a káosszal, s ennek hangsúlyozására azért van szüksége, hogy a maga fehérségét, tisztaságát, re kiszámíthatóságát, rendességét kiemelje.

Annak a németországi folyamatnak, amelyet úgy szokás nevezni: „múltfeldolgozás”, alapját a Frankfurti Iskola filozófiája képezi, amelyet Adorno és Horkheimer nevéhez kötünk. Ők mondták ki kutatásaikban, hogy az antiszemitizmus nem csupán „zsidóellenesség”, hanem projekció. Az „idegenek”, illetve az „idegenség” elleni gyűlölet mindig kivetített öngyűlölet, amelyet szorongások és félelmek hoznak működésbe. Az ember azt gyűlöli, amit magában nem szeret. Ez tehát azt jelenti, hogy még abban az esetben is, ha egy ellenségképhez tartozó ember megfelel az arról kialakított sztereotípiának, ő akkor is a sztereotípiát alkotó ember félelmének a projekciója marad. Vagyis a sztereotípia akkor is sztereotípia marad, ha néhányan megfelelnek a sztereotípiában alkotott képnek. Erre két példa: ha egy zsidó identitású embernek nagy az orra, ez nem igazolja azt a rasszista-antiszemita tézist, hogy a zsidóknak nagy az orruk. Ha pedig egy roma uborkát lop, ez sem igazolja azt a rasszista-anticiganista tézist, hogy cigánybűnözés van.

A probléma bonyolultságát tükrözik azok a kifejezések, amelyek egyre inkább leváltják a rasszizmus (valamint az antiszemitizmus, anticiganizmus vagy akár a homofóbia) szavakat. Az utóbbi évtizedben megjelentek olyan fogalmak, mint az Othering vagy a critical Whiteness, amelyek pontosan azt hivatottak egy szóban érzékeltetni, hogy egyértelműen a többségi társadalom dominanciáját, kényszerét kell a vizsgálat tárgyává tenni: rákérdezni, mi az oka annak, hogy kényszeresen „másság”-okat alkosson, vagy önmagát kényszeresen „fehér”-nek (jónak, tisztának, becsületesnek stb.) állítsa be.

Összefoglalva: a rasszizmus tehát nem más, mint a MI és ŐK dichotómiájának mesterséges életben tartása, miszerint a MI-vel szemben állandóan jelen van az ŐK, akik „felelősek” azért, hogy nekünk ilyen rosszul megy a sorunk. A rasszizmus strukturálisan és intézményesülten jelen van a „fehér hegemóniá”-jú országokban, és akkor is újratermeli önmagát, ha nincs mögötte kifejezett diszkriminációs szándék. A rasszizmus társadalmi szintű hárítást is jelent, más szóval a társadalmi szembenézés hiányát.

De hogyan lehet elkerülni a „fehér hegemónia” csapdáját?

A németországi múltfeldolgozás legfontosabb lépése és érdeme, amelyből tanulni érdemes, hogy szakított az „egységes és homogén németség”-felfogással és fogalmával, majd ezt strukturális, intézményesített szinten is megvalósította.

A „magyarság” kifejezés, amely etnikai alapú közösséget jelent (és az ethnos-ra vezethető vissza), völkisch-népnemzeti és homogenizáló fogalom; ellentétben áll a demokráciával (amelynek az alapja a démosz). Az etnonacionalista ideológia és nemzetkoncepció a nép fogalmán olyan organikusan összetartozó közösséget ért és feltételez, amely közös származáson alapul, és amelyet a többi, organikusan létrejött és ezért természetesnek vélt közösségtől kulturális és szellemi, leggyakrabban nyelvi sajátságok, valamint egy sajátos közösségi tudat különböztet meg, s amelynek kohéziós ereje morális tradíciókon nyugszik. Az etnonacionalista ideológia kulturálisan érvel, miközben a társadalmi, szociális folyamatokat biologizálja. Az „etnikum” ugyanis olyan elképzelt közösség (imagined community [Benedict Anderson]), amely vérségi származást (is) feltételez. Vérségi leszármazás azonban a családon kívül nem létezik. Ezzel a feltételezett (vérségi és kulturális) konstrukcióval kezdődik a társadalmi, szociális folyamatok biologizálása, amely a rasszizmushoz vezető út első lépcsőfoka. A völkisch-népnemzeti koncepció amúgy is totalitarista logikájú, mert létét az határozza meg, hogy a csoportidentitást tekinti az egyéni identitás alapjának. Az etnikai közösség modellje antagonisztikus ellentéte a „társadalom”-felfogásnak. A nép mint társadalom demokratikus koncepciója ezzel szemben az egyenrangú individuumok egymás mellettiségét hangsúlyozza, amelyet szociális érintkezések hálózata kapcsol össze.

A „magyarság”-fogalom homogenizál, „fehérít”, és minden idegennek érzett befolyást szennyezettségként, tisztátlanságként él meg, vagyis ez a gondolkodás ellenségképeket gyárt. A szegregációt készíti elő, megosztja a társadalmat. Automatizmusához tartozik, hogy a saját kultúráját mindig magasabb rendűnek ítéli meg (kulturális felsőbbrendűség), ezért a többi kultúrát mint idegenszerű beszivárgást utasítja el. Ahhoz, hogy a saját nép-nemzetének „tiszta” és „egységesen körülhatárolható” (zárt) kultúráját megtarthassa, minden érdekellentétet elhárít magától. Ezért tartja a kisebbségeket vagy a „mások”-nak vélteket állandó homogenizálási nyomás alatt. A kultúra tisztaságának megőrzése iránti igyekezet konfliktusok melegyágya, a kulturális identitásra történő hivatkozás pedig szeparatizmushoz és erőszakhoz vezet.

Beszélgetésünk kezdetén az antiszemitizmus példáján vizsgáltuk a többségi társadalmi ellenségképzés mechanizmusát. Mennyiben vonatkoznak a megállapításai az anticiganizmusra?

Az anticiganizmus kifejezést az antiszemitizmus szó mintájára kreálták néhány éve. A kutatás Németországban terjedt el az utóbbi időben. Szociálpszichológiai és kultúratudományi módszerekkel vizsgálja egyrészt a többségi társadalom mechanizmusait, hogy megértse, miért rekeszt ki egyes csoportokat, másrészt, hogy melyek azok a célcsoportok, amelyeket a többségi társadalom „cigány”-ként stigmatizál.

A kutatások szerint az anticiganista struktúrák társadalmi hajtóerejének egyik fő ismérve az etnikai nacionalizmus, amely az ország lakosságát népi-nemzeti értelemben etnikai közösségként fogalmazza meg. Ez ellentétben áll a politikai értelemben vett „állam” és „társadalom” kifejezésekkel. A népi-nemzeti felfogás automatizmusára jellemző, hogy identitását csak egy másikkal szemben tudja erősíteni, tehát a kirekesztés szükségképpen alapja a működésének. Még az olyan, ártatlannak tűnő kifejezésekben is, mint „a magyarság védelme”, implicite benne rejlik az „ellenség” felvázolása, vagyis a koncepció automatikusan kirekeszti azokat, akik a többség által elképzelt homogén magyarságfogalomba nem férnek bele. Ez az oka annak, hogy hazaáruló „antimagyar”-rá vagy „élősködő”-vé válnak a népnemzetiek szemében azok az ellenségképek, amelyeket ők a „zsidók”-kal, a „cigányok”-kal, a „homoszexuálisok”-kal, a „komcsik”-kal, a „kozmopoliták”-kal vagy a „kritikus liberális értelmiség”-gel kapcsolnak össze, vagyis mindenki, aki nem felel meg az elképzelt népnemzeti ideálnak. Ez a kirekesztéses struktúrák legfőbb mozgatórugója.

Mivel a „magyarság” etnikailag nem homogén, ez a felfogás mítosz; nincs semmi realitása. Nem létezik kulturálisan egységes nemzet. Ez fikció. Árja magyar sincsen, de az ideológia megvan, amelyhez más, az elméletet alátámasztó ideológiát kell keresnünk. Ehhez próbáljuk igazítani a történelmet, vagyis tulajdonképpen meghamisítani a múltat a mítoszok segítségével. Bizonyítani kezdjük, hogy mi voltunk az ősnép, a kiválasztott nép, mi, a magyarság. Keresni kezdjük ősi gyökereinket, mítoszokat kreálunk például arról, hogy szkíták voltak az őseink, hogy miénk a legősibb vallás, a sámánizmus, és miénk a legősibb írás, a rovásírás… Ezek mind a népnemzeti ideológia sajátosságai. Ugyanez volt Németországban a második világháború előtt. Az ősiséget keresték, visszanyúltak a Krisztus előtti időkre, hogy bizonyítsák, a germán a legősibb, a kiválasztott nép.

A másik ismérv, amely az anticiganista struktúrákat élteti, a munka alapú társadalom megfogalmazása. Ez az ethosz csak a dolgozó embereket tartja értékesnek, akik pedig kiesnek a munkafolyamatból, azok parazitaként aposztrofáltatnak. Kutatásokból tudjuk, hogy a magyarok körülbelül nyolcvan százaléka anticiganista, nem alkalmaznak romákat a munkahelyeken, de már korábban, az iskolában is szegregálják őket. A munka alapú társadalom ethoszából következik még a szegényellenesség és a hajléktalanellenesség is, vagyis ebből a társadalmi ideálból nemcsak a romák szorulnak ki, hanem a hajléktalanok, a szegények és a koldusok is. Ezért nevezzük a szegényellenességet és a hontalanellenességet strukturális anticiganizmusnak. Adorno és Horkheimer antiszemitizmus-kutatásban elért eredményei nyomán (az antiszemitizmushoz hasonlóan) az anticiganizmus is a többségi társadalom kollektív paranoiájaként értelmezhető, amelyet kivetít bizonyos embercsoportokra.

Milyen félelmek, szorongások vannak ennek a paranoiának a mélyén?

Az anticiganizmusban elsősorban az a félelem ölt testet, hogy lecsúszunk a társadalmi létrán, hogy kihullunk a szociális hálón (az antiszemitizmust másfajta félelmek motiválják). Ezek a félelmek lehetnek reálisak vagy véltek, de ha ébren tartjuk őket, mint ahogy ezt Magyarországon a nemzeti érzelmű média hosszú évek óta teszi, akkor mobilizáljuk a rasszizmust is. Az anticiganista vezető kommunikáció elsősorban a romákat teszi felelőssé saját helyzetükért. Újra és újra el kell mondani: nem a romák tehetnek a megítélésükről, még akkor sem, ha vannak, akik közülük megfelelnek egy bizonyos sztereotípiának. Tudatában kell lennünk annak, hogy nem ők okozzák az anticiganizmus megerősödését Magyarországon, hanem kizárólag a többségi társadalom félelmei és a lefektetett ideológiai struktúrák.

Le kell azonban szögezni azt is, hogy amikor egy nyolcvan százalékban anticiganista társadalomról beszélünk, akkor nem azt állítjuk, hogy a társadalom nagy része rossz emberekből áll, hanem azt, hogy a társadalomban tömeges méretű a szorongás. Ennek okait szintén vizsgálják a kirekesztéskutatások. Sajnos, a magyarországi Romastratégiából tökéletesen hiányoznak ezek a kutatási összefüggések. Ezt én nem is nevezném Felzárkózási és Romastratégiának, sokkal inkább társadalmi integrációs stratégiának. Az integrációnak egyenrangú folyamatnak kellene lennie oda-vissza, de a program a változást nagyrészt a romáktól várja. Sőt, továbbmegyek: az integrációnak a többségi társadalomból kell kiindulnia, mert csak úgy tud automatizmussá válni a romák számára is. Az anticiganizmus a mi félelmünk eredménye, ezért mindenekelőtt nekünk, többségieknek kell bocsánatot kérnünk a kirekesztettektől. A társadalmi integráció érdekében a többségieknek kell minden lehetőséget és támogatást megadniuk azok számára, akiket évszázadok óta kirekesztettek. Az önmagában nem segít, hogy a rendőrség létszámát növelik egy térségben. Ehhez társulnia kell egy olyan folyamatnak, amelyben kultúrpolitikai eszközökkel önreflexióra hívjuk fel a társadalmat. A jelenlegi Romastratégia egyáltalán nem motivál arra, hogy felismerjük a saját részünket, felelősségünket abban, hogyan fajulhatott az anticiganizmus odáig, hogy a rasszista gyilkosságok során (2008–2009) sörétes puskával kisgyermekeket is lelőttek.

A helyzet nagyon összetett. Hogyan mozdulhatnánk el a megoldások felé?

A válaszokra részben már utaltam: lazítani a népi-nemzeti társadalmi felfogáson úgy, hogy kultúrpolitikai eszközökkel segítjük elő a többségi önreflexiót. A munka alapú társadalom ethoszát a szolidáris társadalom ethoszára kellene cserélni, hogy ne növeljük tovább a társadalmi kirekesztést. Ha azonban ez az ideológia megmarad, fennáll a társadalom folyamatos radikalizálódásának és a nyílt erőszaknak a veszélye, amely akár tömegessé is válhat.

Ön szerint tehát nincs egészséges mértéke a nemzettudatnak?

Az etnikai nemzettudatnak nincsen, nem is kell lennie. Sokan érvelnek azzal, hogy hiszen az Egyesült Államokban is minden második házon kint leng a zászló. Ez igaz, de ott nincsen etnikai nemzettudat, mint Közép-Európában. Az etnikai nemzettudatban benne van a nemzet megváltásának gondolata. Ilyen Németországtól nyugatra nem létezik, csak keletre, s ennek az oka a kulturális tradícióban keresendő. Egészséges énkép kell, nem magyarságtudat. Demokratikus énképünk legyen, s a demokrácia legyen az összetartó erő. Ez Nyugaton működik.

Az individuum védelme az etnikai felfogással szemben áll. A német alkotmányban azt olvashatjuk elsőként: az emberi méltóság sérthetetlen. Magyarország Alaptörvénye bevezetőjét (Preambulumát) úgy hívják: Nemzeti Hitvallás. Ebből nagyon sok minden levezethető. Magyarországon a nemzet védelme a legfontosabb, Németországban az individuumé. Az individuum védelmén minden ember védelme értendő: az immigráns orosz zsidóé, a török bevándorlóé ugyanúgy, mint a született németé. Az egyén védelme akár a többséggel szemben is. Magyarországon a többség védelme, a nemzetvédelem a fontos. Mivel az etnikainemzet-definíció a homogenitásra törekszik, kvázi meg akarja védeni a nemzetet mindentől, amiről úgy érzi, hogy veszélyezteti. Nagyon jó lenne, ha a német alkotmány mintájára az első pont az emberi méltóság sérthetetlensége lenne a magyar alkotmányban is. Ha ez az eszme átmenne a köztudatba, akkor el tudnánk fogadni, hogy az ellenfelünket is megilleti az univerzális emberi jogok tiszteletben tartása, és nem gázolnánk bele emberi méltóságába.

Az egyén védelmével szemben Magyarországon a csoportszellem félelmetes agresszivitással tud megmutatkozni, még a kisebb csoportokban is. Aki nem gyűlölködő csoportban gondolkozik, azt lejáratják. Ez már valódi tömegpszichózis. A tagadás és kirekesztés szociálpszichológiai háttere, hogy együttesen próbáljuk hárítani a felelősséget. Ha kollektíven hárítjuk, kollektív paranoia lesz. Az egyéni hárítás, a tettes/áldozat szerep megfordulása nagyon fontos a kollektív paranoia, a pszichózis, a fanatizmus kialakulásában is. Az áldozatból végül elkövető lesz. Aki nem gyűlöl, azt azért gyűlölik, mert nem gyűlöl.

A németek arra büszkék, hogy szakítottak ezzel a kollektív népnemzeti tudattal.

Fel kell fogni, tudatosítani kell magunkban, hogy az etnikai nemzettudat egy idő után népirtáshoz vezet. Csak a demokráciában van a megoldás. Ha egyáltalán van mit tanulni Auschwitzból, akkor az az, hogy a fajelméletnek nem szabad teret adnunk. Soha, sehogyan!

 

IRODALOM
Anderson, Benedict, Imagined communities: reflections on the origin and spread of nationalism (Revised and extended ed.), London, Verso, 1991
Marsovszky, Magdalena, „Wir verteidigen das Magyarentum!“ Völkischer Ethnonationalismus, Ethnopluralismus, die Ideologie der Neuen Rechten und das neue Grundgesetz Ungarns in Drews-Sylla, Gesine–Makarska, Renata (Hg.), Neue alte Rassismen? Differenz und Exklusion in Europa nach 1989, Bielefeld, 2015, 103–132.
Hentges, Gudrun–Nottbohm, Kristina–Jansen, Mechtild M.–Adamou, Jamila (Hg.), Sprache – Macht –Rassismus, Berlin, Metropol, 2014
Marsovszky Magdolna, Kirekesztők és kirekesztettek. Anticiganizmus Magyarországon (ford.: Nádori Lídia), Lipcse, Rosa Luxemburg Alapítvány, 2015
(http://www.sachsen.rosalux.de/news/41347/verfolger-und-verfolgte.html. Letöltve: 2015. augusztus 19.).
Marsovszky Magdolna, Ha nem dolgozzuk fel a múltat, a történelem megismétli önmagát! in Galamus, 2014. március 02. (http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=362556_ha_nem_dolgozzuk_fel_a_multat_a_tortenelem_onmagat. Letöltve: 2015. augusztus 19.).