Megjelent a Egyházfórum 2018/4. számban
AZ ARANY KÖZÉPÚT BIZTONSÁGA
Arany középút
Hogyan kerül időről időre a tibeti lélekgyógyászat témája egy keresztény közéleti folyóirat műhelyrovatába? A kultúrák találkozása, amelynek napjainkban tanúi, sőt nemegyszer résztvevői vagyunk, megérleli bennünk az igényt, hogy kiemelt témánkra, a segítők lelki fejlődésére is különböző kultúrák hagyományain keresztül tekintsünk rá. Hiszen több dolog van, ami összeköti a különböző szemléleti irányból érkező segítőket, mint amennyi elválasztja őket, miközben kölcsönösen gazdagíthatják egymást perspektíváik és tapasztalataik megosztásával. A tavaly Londonban megtartott, Balint Theory and Practice. Exploring Diversity című nemzetközi Bálint-konferencia éppen e sokszínűség jegyében zajlott. A megjelentek bizonyságát adták annak, hogy összeköti a segítőket az egyetemes felelősségvállalás a humanisztikus értékekért és egyéni felelősségvállalásuk saját életükért. Ez utóbbinak szerves része a testi-lelki egészség megőrzése. Mindezek hiteles vállalása nélkül megkérdőjelezhető a segítői kapcsolat hatékonysága. Egészséges fejlődés esetén a segítő élete bármely szakaszában felteheti a kérdést: „Ki vagyok én?” Mivel lélektanilag az egyén egy másik szubjektum által formálódik, és a különböző életkorokban más-más szempontok szerint alakul, a segítő életében különösen fontos a szakmai identitás és a személyes felelősségvállalás összefonódása, ezen belül pedig az „egészség” formálásáért érzett felelősségvállalás tudatos fejlesztése.
A tibeti gyógyítás meghatározó jellemzője, hogy behatóan foglalkozik a boldogság ősi tudományával, amely a test és tudat energiái által biztosított egyensúly fontosságára épít.
Olyan tényezők, mint a megfelelő étel és étrend, a tiszta víz és levegő gyorsan egyensúlyba hozzák bensőnket, amely viszonzásul segít mentális egyensúlyunk fenntartásában. A jó pszichés egyensúly és a stabilitás érzése nemcsak saját fizikai testünket befolyásolja, hanem az egységes külső környezetet is. Ezt a megközelítést „a középút egészségének” nevezhetjük, amelyben az egészségre a test és tudat egymásra ható aspektusaiból kell tekintenünk. A test és tudat közötti összekötő láncszemet vagy hidat az energiánkkal való törődés képezi, amelynek három aspektusa van: mozgás, sebesség vagy hő és kapcsolat vagy „ragasztó”. E háromszoros energia-mechanizmussal dolgozunk, ezt nevezzük a hagyományos tibeti gyógyászatban „középútnak”. Az energia ebben az értelemben a ragasztó, amely összekapcsolja a testet és a tudatot, stabilitást biztosítva egész rendszernek. A kiegyensúlyozott elme függvénye a testi egészség, míg az egyensúlyvesztett állapot a betegség táptalaja. Napjaink integratív szemléletű orvostudományában is rendkívül lényeges alapgondolat, hogy ne különítsük el a testet és a tudatot, hanem tekintsük egységes rendszernek, és teljes mélységében értsük meg, miként hat egymásra test és lélek, és hogyan működnek együtt.
A SEGÍTŐ EGÉSZSÉGE
A egészségre szakosodott különböző, ám egyazon célt szolgáló rendszerek lényegi értelmezéseket és módszereket tudnak megosztani egymással, képesek együttműködni, mindezt a gyógyítók és segítők mostanában reflektorfénybe került egészsége és jólléte érdekében.
Napjainkban a segítő szakmákban dolgozók életritmusa – munkájuk felelősségteljes végzése mellett – kivételes módon felgyorsult. Az egyre nagyobb számú páciens ellátása, a szakma állandó újításai és változásai, az elköteleződések, az elhivatottság követése, a professzionális megfelelés és teljesítés szüntelen kényszere stressz kialakulásához vezet, ami tovább befolyásolhatja társas életüket, háttérbe szorítja magánéletüket. Ez a diszharmónia elkülönült állapotot hoz létre a valódi énkép és a felszínen túlélő, a külvilággal kölcsönhatásban lévő egyén között. A valódi énkép háttérbe szorítása izoláltságot eredményez, ez a minimumra csökkenti a testi-lelki táplálást, a hiány pótlására pedig felgyorsult, felszínes kompenzáció jelenik meg. Ha a tibeti gyógyászat példájával élünk, és az emberi létet fához hasonlítjuk, megértjük: hiába biztosítunk több napfényt, vizet vagy levegőt egy fának, ha a gyökereit elszigeteljük. A nem megfelelően táplált fa nem fog virágot hozni (a tibeti szimbolikában a kiegyensúlyozottság fájának két virága az egészség és a hosszú élet), hanem ki fog száradni.
Korábban már e lap hasábjain is foglalkoztunk a kiégéssel mint a segítőt erősen befolyásoló tényezővel,[1] amelyben az érzelmi kimerülés mint vezető tünet azt jelzi, hogy az érintett személy érzelmi erőforrásai kiapadnak, úgy érzi, nincs semmi, amit másoknak lelkileg adhatna. Mivel tudjuk, hogy a kiégésnek folyamatjellege van, és ciklikusan ismétlődik, fontos arra figyelnünk, hogy a segítő túlkompenzáltsága befolyásolhatja élete minőségét és a boldogságát, mentális és testi egészségét. A fizikai egészség megteremtése mellett érdemes fokozottabb figyelmet fordítani a lelki élet minőségének megőrzésére is.
A SEGÍTŐ MINŐSÉGE
A segítő-segített kapcsolat több oldalról megközelíthető és komplex. A segítő mint összetett entitás egyszerre rendelkezik a segítő és a segített természetével. Fogalmilag a két szerep egy és ugyanazon természetnek a különböző minőségeit képviseli. Ennek a megélésnek a kiteljesítési és tudatosítási foka határozza meg a segítő cselekedetek dinamikai minőségét, illetve a stabilitás és az öröm állapotainak tudati megjelenéseit.
A kérdésfelvetés logikus: ha egy segítő önmaga nem rendelkezik a test-energia-tudat egészséges és örömteli egységével, hogyan lesz képes hosszú távon jó szakmai teljesítményre? Mi történik, amikor a segítő kapcsolat folyamatának irányítója kiegyensúlyozatlan állapotba kerül, és elméjének működését a stressz kezdi uralni?
A tibeti gyógyászat tudománya a hosszú és boldog élet minőségeit veszi alapul. Célja a tudatosság, a fenntartható derű és a kitartás helyreállítása. Ezen célok elérésében egy segítőnek mindig jó úton kell járnia.
A tibeti gyógyítói szemlélet szerint egyensúlyt biztosít például az elmélkedés olyan alapszövegeken, amelyeken keresztül a tudat elhagyja az egészségtelen látásmódot, és ezáltal kikerülhet az egészségtelen állapotból. A hagyományos tibeti orvoslás atyja, a 8–9. században élt Jutok Jönten Gönpo által írott Négy Orvosi Tantra 2. kötetének 31. fejezete a gyógyító kezelőorvos ideális személyiségének pontos leírásával foglalkozik. Elsőként „hatrétű”, előfeltételezett adottságokat sorol fel, amelyekkel egy orvosnak rendelkeznie kell: legyen intelligens, önzetlen, becsületes és tisztelettudó, rendelkezzék gyakorlati ismeretekkel, legyen készséges és jártas a társadalmi szokásokban. Ezeket a tudati kvalitásokat egyenként kifejti egy stabil öntudat kialakításának céljából, amely hosszú távon helyt tud állni a kihívásokkal és megpróbáltatásokkal szemben. Három személyes minőséget különböztethetünk meg: látásmód, jártasság és magatartás formájában. A látásmódot illetően az orvosnak meg kell tudnia valósítani a középutat, minden jelenségre tekintettel; a legfelsőbb nézet útján pedig, amely a középút tökéletes látásmódja, fel kell hagynia az alsórendűség szélsőségével, a túlzásokkal és a hibákkal. Az orvosnak jártasnak kell lennie a Négy Mérhetetlenben, amely a kedvesség, szeretet és együttérzés kifejlesztésének négysoros, lényegi megfogalmazása – ezzel alább részletesebben foglalkozunk. Kétféle magatartást létezik: az, amelyet felveszünk és az, amelyet elhagyunk. Minden, ami erénytelenség – elhagyandó.[2] A hagyományos tibeti orvoslás etikájának esszenciáját ma is Jutok Jönten Gönpo megfogalmazásában találhatjuk meg: „Ha valakinek az együttérzése magasztos, bármit cselekszik is, az dharma.” Hasonlóképpen szól a Hippokratész által megfogalmazott elv: bárhol, ahol az orvoslás művészete a szereteten alapszik, ott jelen van az emberiség szeretete is.[3]
A nyugati medicina és a tibeti gyógyászat között megjelenő híd egyik pillére, az „orvosgyógyszer” jelentősége, amelyről mint a bálinti módszertanhoz kapcsolódó fogalomról korábbi írásainkban szintén szó esett már. Mindenesetre a segítő szakember, akár keleti, akár nyugati szemléletben segít, nem segíthet torz látásmóddal. A tiszta látásmódot előbb önmagára vonatkoztatva kell alkalmaznia ahhoz, hogy az a segített javára váljon. Pontosan fogalmazva mentesnek kell lennie mindenféle érzelmi zavartól, és életvezetésének hitelesnek kell lennie.
A tibeti orvosok például a tudat és a test zavarai között szoros összefüggést látnak, így hivatástudatuk és gyógyító életvezetésük természetes módon hangolódik rá erre az alapgondolatra. Bármelyik iskolát képviseljék is a hagyományos tibeti orvosláson belül, abban mélyen egyetértenek, hogy az egészség felé vezető utat legfőképpen a negatív érzelmek akadályozzák, ezért tehát az elmét – tudatos folyamatok által – folyamatosan kontrollálni és irányítani kell. Amennyiben sikerül a jól kontrollált elme segítségével pozitívan viszonyulnunk az indulatok mögött megbújó érzelmekhez, a konfliktus máris kezelhetővé válik, hiszen az affektusok érzésekké és érzelmekké szelídíthetők. A tibeti orvoslás fogalmai szerint az orvos erényei közül az elmére, a tudati működésre való összpontosítás elsődleges fontosságú. A tibeti orvosok napi gyakorlásuk során tisztelettel fordulnak a Gyógyító Buddhához. Erőteljes mentális koncentrációval, meditációval egyfajta belső védelmet építenek ki a szenvedést okozó alsóbbrendű indulatokkal szemben. Az orvosi hivatásban a három szellemi mérget: a vágyat, a haragot és a korláltoltságot kizárják viselkedésükből.
AZ EGYÜTTÉRZÉS ÉS A BOLDOGSÁG, A SEGÍTŐ KAPCSOLAT ALAPESZKÖZEI
Megesik, hogy a segítő nehezen talál békességet, és csak feszültségekkel küzdve haladhat a harmónia felé. Gyakran akkor érzi boldogtalannak magát a segítő, amikor mástól várja a boldogságot. Ha kizárólag a Másiktól várjuk a boldogságot és a szeretetet, abból nem teremtődik boldogság. A boldogságot nem lehet meghatározni célként sem, mert ebben a formában sem elérhető. A segítő az élet értelmes lehetőségében találhatja meg a boldogságot, amennyiben a Másik javára tud válni. Előbb vagy utóbb feltesszük a kérdést önmagunknak: mi a feladatom? Hogy lehetek mások hasznára? Mit akar velem az Isten? Érdemes tisztán látni, mi az az értelmes tevékenység, amely boldoggá tesz, amely által képessé válunk jól adni. Mi több, ha a szenvedéseinket képesek vagyunk feladattá alakítani, akkor érettebbé tehetnek minket. Az együttérzés felbukkanó érzése is arra késztet minket, hogy mások javára cselekedjünk, azonban ez nem támadhat fel egyszerűen mindig csak villanásszerűen. Érdemes ezt az érzést fokozatosan kifejleszteni, vagyis erősíteni és táplálni magunkban. Az ehhez szükséges ösztönzést magának az együttérzésnek a tudata adhatja meg számunkra.
Személyiségében a segítőnek együttérző és messzemenően becsületes, érzékeny „olvasóvá” kell válnia a segített belső világában. A segítő segítői képességének egyenes összefüggésben kell állnia a belső minőségével, azaz törekvéseinek jellegével, integritásának szintjével. Magas fokú önzetlenséggel és együttérzéssel éppen úgy rendelkeznie kell, mint a spirituális gyakorlásban szerzett tapasztalattal. A segítőnek, a segítségre szoruló szenvedését átérezve, saját tudatában együttérzést kell kialakítania. Ennek megfelelően olyan hozzáállást fejleszt önmagában, mint a gyermekét szerető anya. Csak ily módon megjelenő együttérzése révén, a szenvedés megértésével lesz képes gyógyítani. Az együttérzés gyakorlása olyan alapminőség, amely mind a nyugati medicinában (például a bálinti szemléletben), mind a tibeti orvoslásban kiindulási és kapcsolódási pont a gyógyításban és a segítő kapcsolatok folyamatában egyaránt. Buddhista tanítások megközelítésében az együttérzés eredendően természetünk része, ami abból ered, hogy kölcsönösen kapcsolódunk egymáshoz: az emberi közösségre az összekapcsoltság jellemző.
A fentebb említett együttérzés-meditáció a buddhista gyakorlatban a „Négy Mérhetetlen” együttérzés gyakorlatát jelenti. Ebben a gyakorlatban egy nyugodt légzéskövetés után magunk elé vizualizáljuk azt a személyt, aki közel áll hozzánk. Érezzük iránta a természetes szeretetet, átérezzük az őt körülvevő szomorúságot, szenvedést. Ezt követően azt az érzést erősítjük magunkban, hogy teljes szívünkből a javát akarjuk, és szeretnénk osztozni fájdalmában. Mindeközben recitálunk egy mantrát, amely tartalma a következő:
Legyen minden lény boldog, és rendelkezzen a boldogság okával, legyen mentes a szenvedéstől és a szenvedés okától, sose váljon el a szenvedésen túli boldogságtól, és nyugodjon meg a nagy egyenlőségben, amely mentes minden elfogultságtól, ragaszkodástól és ellenszenvtől!
A recitálást követően az érzést kiterjesztjük a hozzátartozókra, barátokra, ismerősökre, a nagyobb közösségre, végül minden érző és szenvedő lényre. Együttérzésünk feltámasztása tehát ott kezdődik, hogy együttérző szívünkbe akarjuk fogadni azt, akinek segíteni szeretnénk.
IRODALOM
Bálint Mihály, Az orvos, a beteg és a betegség, Bp. Animula, 1990
Chenagtsang, Nida, Living Long and Happy című előadása alapján, amely elhangzott a 4th International Congress on Sowa Rigpa – Traditional Tibetan Medicine alkalmával Tallinban, 2016. április 1-jén
Chenagtsang, Nida, The Tibetan Art of Good Karma, UK, Sorig Press Limited, 2013
Hézser Gábor, Miért? Rendszerszemlélet és lelkigondozói gyakorlat, Bp., Kálvin János Kiadó, 1996 (Pasztorálpszichológiai Tanulmányok)
Kabat-Zinn, Jon, Bárhová mész, ott vagy. Éberségmeditáció a mindennapi életben, Bp., Ursus Libris, 2015
Polites, Christiana, Yuthok and Hippocrates. A Brief Comparison of Tibetan and Ancient Greek Medicine, Sowa Rigpa Journal, 2017/1, 8–13
Rinpocse, Kalu, A tibeti buddhizmus alapjai (ford. Malik Tóth István), Bp., Filosz, 2007
The Quintessence Tantras of Tibetan Medicine, (Clark, Barry transl.), Ithaca, NY, Snow Lion, 1995
FEHÉR PÁLMA VIRÁG PHD
klinikai és tanácsadó szakpszichológus
[1]
Eörsi Dániel–Fehér Pálma, Ki segít a segítőnek? Egyházfórum, XXX. (V. új) évf., 2015/3, 50–53; Fehér Pálma, Ki segít a segítőnek? II., Egyházfórum, XXXI. (VI. új) évf., 2016/2, 53–58.
[2] The Quintessence Tantras of Tibetan Medicine (Clark, Barry transl.), Ithaca, NY, Snow Lion, 1995.
[3] Polites, Christina, Yuthok and Hippocrates. A Brief Comparison of Tibetan and Ancient Greek Medicine, Sowa Rigpa Journal, 2017/1, 8–13.