A megtérés hatása a személyiségre

Megjelent az Egyházfórum 2019/3. számában

BEVEZETÉS

A vallás pszichológiai tanulmányozásában a megtérés kutatása a múlt század vége óta egyre jelentősebb méreteket ölt,^{^[1]} korunkban kiterjedt és átfogó felmérések készültek ebben a témában.^{^[2]} A teológia tudománya a megtérést „Isten szuverén kegyelmi tényéből” eredezteti, amelyhez az ember akarata is szükséges.^{^[3]} A pszichológia tudománya az ember lelki jelenségeit vizsgálja, azok törvényszerűségeit kutatja, az emberi viselkedés leírásával, megértésével és azok bekövetkezésének valószínűsíthető prognózisával foglalkozik. Így a vizsgálat fókusza a megtérés kapcsán is az emberi viszonyrendszer és nem az isteni kijelentés.^{^[4]} Ebből is következik, hogy a két tudomány vizsgálati eredményeit illetően különbségeket találunk. Számos eltérés található, de leszögezhetjük: mindkét tudomány arról beszél, hogy az emberben a megtéréskor gyökeres változások zajlanak. A kutatók zöme lát bizonyítékot a személyiség változására, amely a megtérőben a vallási megtapasztalás hatásaként^{^[5]} születik, az álláspontok azonban több tekintetben is eltérnek a személyiséget érintő, lezajlott változások jellegét, időtállóságát és valódiságát illetően.^{^[6]}

Hood, Spilka, Hunsberger és Gorsuch szerint^{^[7]} a megtérés tanulmányozása két kutatási korszakra osztható, ezeket eszköztárukra és kutatási módszereikre való tekintettel klasszikus, illetve kortárs korszakként jelölhetjük. A megtérés klasszikus tanulmányozása során szinte kizárólag az egyénben zajló személyiség-lélektani folyamatokat tanulmányozzák, míg a kortárs kutatások szociálpszichológiai szempontok alapján vizsgálódnak, és elsősorban az egyének között zajló folyamatok vizsgálatára összpontosítanak.

A cikk a megtéréssel mint valláslélektani jelenséggel kapcsolatosan felmerülő személyiség-lélektani kérdésekre keresi a választ – a rendelkezésre álló új kutatási eredmények személyiség-lélektani szempontok szerinti elemzésére összpontosít, klasszikus kutatási módszerekre és eredményeikre támaszkodva elemzi a megtérés vélt és valós hatásait a személyiségre.

MEGTÉRÉS

A behaviorista pszichológiai irányzat – az ember pszichéjének legfőképpen az emberi viselkedés tanulmányozásán alapuló megismerése – szerint^{^[8]} a vallás az egyénnek elsősorban a kíváncsiságra és szülői gondoskodásra, másodsorban a létbizonytalanságra és félelemre adott válasza. Ennek ellentmond Vető Lajos megállapítása, miszerint a „vallásosság forrása és lényege az istengondolat átélése”,^{^[9]} így a valláslélektani jelenségekben, tehát a megtérésben is az „ént megragadó és megmozgató vallásos gondolat, a személyesen átélt isten-eszme”^{^[10]} a fontos. Hui, Cheung, Lam, Lau, Yuliawati és Cheung kiterjedt friss kutatása^{^[11]} három éven keresztül vizsgálta közel félezer alany vallásosságának alakulását és személyiségének esetleges változásait. Munkájuk kezdetekor a 711 vizsgálati alany közül 455 tartotta magát nem hívőnek. Ezen megfigyelt nem hívők közül a kutatás hároméves időszakában 10,11%, azaz 46 fő tért protestáns keresztény hitre. Kutatásuk egyértelműen megállapította, hogy a nem hívők személyisége, társadalmi alapelvei, értékrendje vagy lélektani tünetei semmilyen módon nem jelzik előre a megtérést. Továbbá arra a megállapításra jutottak, hogy a megtérők ismeretségi hálózata vagy nagyobb élettörténései sem jelzik előre ezt az eseményt. Vizsgálati eredményeikre támaszkodva elmondható, hogy nincsenek megtérést előrejelző vagy azt megkönnyítő személyiség-lélektani kategóriák. Kutatásuk rámutat, hogy a megtérés nem személyiségjegyekből eredő vagy környezeti, társadalmi megfelelőségen alapuló vonzódás eredménye.

Egy 1996 során közzétett valláslélektani tanulmány szerint a lélektan az én átalakulásaként határozza meg a megtérést,^{^[12]} olyan változásként, amelyet átalakulási folyamat jellemez. Az átalakulási folyamat jellege egyénenként változó, lehet hirtelen esemény vagy lehet fokozatos lefolyású, de semmiképpen nem a személyiség érlelődésének természetes velejárója. A megtérés korai kutatásának eredményeit összegezve Meadow és Kahoe négy évtizeddel ezelőtt bizalmatlanságot fogalmaznak meg^{^[13]} a személyiség változásainak kapcsán – meglátásuk szerint a változások egyrészt nem feltétlenül a megtérés eredményeként születnek, másrészt véleményük szerint a megtérők objektivitása megkérdőjelezendő a megtérésükre való visszatekintés során. A legújabb kutatások már alkalmasak a személyiség-lélektani változásokkal kapcsolatos hasonló jellegű aggályok cáfolatára is. Ezek a kutatások ugyanis nem kizárólag a megtérők saját beszámolóira és önértékelésére, hanem közeli hozzátartozóik visszajelzéseire és értékelésére egyaránt alapoznak.^{^[14]} Ugyanakkor hosszú távú és széles körű kutatással jól értékelhető összehasonlítási alapot teremtenek a megtérés előtti és az utáni lélektani vizsgálódásokra és elemzésekre.^{^[15]} Hui, Cheung, Lam, Lau, Yuliawati és Cheung megállapítja, hogy a személyiségbeli változások nagyságrendje és széleskörűsége valóban nem olyan mértékű, mint amilyenre kutatásuk kezdetén számítottak, de a személyiség változásait egyértelműen megfigyelték. Halama és Lačná úgyszintén a Big Five^{^[16]} által meghatározott személyiségjellemzőkkel összhangban végezték vizsgálódásukat. A Big Five-személyiségmodell szerint a különböző személyiségjellemzők többváltozós statisztikai módszerek segítségével öt faktorcsoportba sorolhatók. Van néhány nagy jelentőségű tulajdonságegyüttes, amelyet alapvető személyiségvonásként értelmezhetünk: extraverzió, barátságosság, lelkiismeretesség, érzelmi stabilitás és kultúra/intellektus. Halama és Lačná a Big Five öt faktorcsoportja közül több tulajdonságegyüttes terén is jelentős személyiségvonásbeli változást figyelt meg.

VÁLTOZÁS MINDENHOL

A narratív pszichológia a folyamatosan újraszerkesztett élettörténet elbeszélésében látja az egyén identitását. Az ember történetekben beszél önmagáról, valamint történetek által érti meg önmagát és a körülötte élőket.^{^[17]} A narratív pszichológiai vizsgálatok ezeket a történeteket elemzik. McAdams szerint a személyiség három nézőpontból közelíthető meg: a diszpozicionális vonások, a karakterisztikus adaptációk, illetve az integratív élettörténetek szintjén. A diszpozicionális vonások a viselkedés állandó és stabil alapját jelentik. A karakterisztikus adaptációk szintjét az egyén vágyai és szükségletei, céljai, félelmei, konfliktusai, érdeklődése és értékei képviselik, valamint az a mód, ahogyan a különböző szociális szerepeket betöltve ezeket megvalósítja, esetleg elkerüli. Az adaptációk egyike-másika állandóságot mutat, bizonyos részük viszont változik az egyes életszakaszokban megvalósult fejlődés hatására. McAdams rendszerében a harmadik szintet az élettörténet képviseli, amely rekonstruálja a múltat, illetve vázolhatja az elképzelt jövőt, tartalmazza az adott időben és kulturális közegben megélt személyes jelentéseket, ezáltal megteremti a személy identitását.

Paloutzian, Richardson és Rambo^{^[18]} a változásokat csak a személyiség mélyebb rétegeiben feltételezték. Az első szinten, a diszpozicionális vonások szintjén, ahol a viselkedési stílus állandó és stabil alapja (például Big Five) van, nem találtak változást, vagy csak minimális mértékben. Viszont a második szinten, a karakterisztikus adaptációk szintjén jelentősebb változást véltek felfedezni. Mély és alapos változást leginkább a harmadik szinten, az integratív élettörténetek szintjén valószínűsítettek.

Velük ellentétben jelenkori kutatások eredményeként mások^{^[19]} pozitív változásokat figyeltek meg a diszpozicionális vonások szintjén (első szint), a Big Five több faktorcsoportjában is. Kutatási eredményük alapján jelentős mértékű a változás az érzelmi stabilitás területén, érzelmi kiegyensúlyozottságot és a stresszkeltő helyzetekkel szembeni higgadtságot eredményezve. Szintén számottevő pozitív változást észleltek az extraverzió területén is, azaz érzelmileg pozitívabb beállítottságot, növekvő asszertivitást, csökkenő visszahúzódást és tartózkodást figyeltek meg. Továbbá pozitívan változott a barátságosság is, tehát a kapcsolatok fenntartásának képessége a növekvő kedvesség és udvariasság hatásaként. Jelentős mértékű változást észleltek a lelkiismeretesség területén is, így a tervezésben, a kitartásban, a célokért való küzdelemben és a felelős viszonyulásban. Halama és Lačná kutatása az érzelmi stabilitás (első szint – diszpozicionális vonások) növekedését és ezzel az érzékenység csökkenését állapította meg. Ugyanakkor a jelentésteliség (harmadik szint – integratív élettörténetek) területén mutat rá a legnagyobb mértékű változásokra. Kisebb mértékű, de figyelemre méltó átalakulások jelentkeznek az önértékelés (második szint – karakterisztikus adaptációk), az extraverzió, a barátságosság és a lelkiismeretesség (első szint – diszpozicionális vonások) területén is. Mindez azt sugallja – nemcsak a megtérők saját megítélése, hanem a közeli hozzátartozók értékelése alapján is –, hogy a korai véleményekkel ellentétben a személyes tulajdonságok (első szint – diszpozicionális vonások) és a személyes identitás elemei (második szint – karakterisztikus adaptációk és harmadik szint – integratív élettörténetek) egyaránt változnak a megtérés következtében. Ezek a változások adaptív módon, pozitív irányban befolyásolják a megtérő működését és alkalmazkodását. Hui, Cheung, Lam, Lau, Yuliawati és Cheung kutatásai^{^[20]} arra is rámutatnak, hogy az érzelmi stabilitás területén (első szint – diszpozicionális vonások) bekövetkező változások hároméves kutatásuk során fokozódtak az idő előrehaladtával. Meredek csökkenést érzékeltek ugyanebben az időszakban a megtérőkben a szorongás és stressz területén, ami a vizsgálati csoport többi tagjával összehasonlítva kirívóan jelentős változás volt.

Halama és Lačná arra a figyelemre méltó felismerésre jutott, hogy a vizsgálati alanyok körülményei és jellemzői leginkább a barátságosság területére vannak hatással. A vizsgált alany kora, képzettsége, valamint korábbi esetleges vallásossága negatívan hat a barátságosságra: minél idősebb és képzettebb a megtérő, illetve minél vallásosabb volt korábban, annál kevésbé változik a barátságosság területén. A megtérés óta eltelt idő szintúgy negatív hatással bír – az idő múlásával egyre kisebb mértékű a változás a barátságosság terén. Ezek okára nem találtak egyértelmű magyarázatot, leginkább a képzettség és a társadalmi elvárásoknak és szokásoknak való ellenszegülés kapcsolatában vélelmezik a lehetséges megoldást.

Halama és Lačná a Big Five faktorcsoportjaiban végbemenő változások lehetséges hatásmechanizmusát egyrészt a megtérés utáni lelki jólét hatásaként magyarázza, minthogy a megtérés hatására csökken a neuroticizmus és növekszik az extraverzió. Másrészt abban vélik felfedezni a változás okát, hogy a vallásossággal és az új vallási megtapasztalásokkal kapcsolatos új helyzetek új viselkedési formákra és új érzelmi megtapasztalásokra ösztönöznek.

A kutatók, amikor a megtérés érzelmi kísérőjelenségeit vizsgálták, megfigyelték az erős polarizációt. Vető anyagában olvasható, hogy a megtérés előtti szakaszban jellemző érzelmek negatívak, például ilyen a tanácstalanság, düh, levertség, elkeseredettség, a meg nem értettség és elutasítottság érzése. A megtérés után viszont pozitív érzelmek jelennek meg, úgymint öröm, felszabadultság, megkönnyebbülés, megbocsátás. Természetesen az egyéni különbségek itt is megfigyelhetők az érzelmek intenzitásában és időbeli lefolyása tekintetében.^{^[21]}

Fruttus Levente tanulmányában összefoglalja, hogy maga a megtérés a megfigyelések szerint akár egy pillanat is lehet, ilyenkor katartikus élményt él át az ember, vagy egy hosszabb folyamatként is megjelenhet, mely legtöbbször csak utólag regisztrálható. A megtérési élményekben megjelenik a bűntől való megszabadulás mozzanata vagy az úgynevezett lelki megvilágosodás élménye. A bűntől való megszabadulás érzését kísérheti másik ellentmondó érzés is: vagy a bűnösség, vagy a tökéletlenség érzése.^{^[22]}

Vető szerint „az akarat a tökéletességtől távol álló én erős önigenlése. A régi élet elemeit az épülő új életnek fel kell emésztenie. Az új élet elsősorban nem kívül, hanem belül tapasztalható. Az ember belülről éli át az eddig csak objektíve szemlélt és ismert igazságot. Itt derül ki a hit jelentősége is. A hit a lélek elfogadható magatartása.”^{^[23]}

ÖSSZEFOGLALÁS

A megtérés és a személyiség-lélektan kapcsolatában jelentős értelmezésbeli váltást eredményezhet azon kutatási eredmény elfogadása, miszerint nincs megtérésre hajlamosító tulajdonság, azaz nincs vallásos típusú egyén. Ez a megállapítás kizárja a megtérésre való hajlam személyiségi jegyekkel történő magyarázatát. Ennek következtében cáfolható az az elmélet is, hogy a megtérők olyan vallási mozgalomhoz csatlakoznának, amely legjobban megfelel a személyiségüknek és személyiségükből eredő szükségleteiknek. Bárki, bármilyen jellemvonásokkal bíró egyén megtérhet, társadalmi helyzetétől, szociális kötődéseitől és esetleges korábbi traumáitól függetlenül. Nincs bizonyítéka az egyén személyiségéhez illeszkedő vallás kiválasztásának, ennek az elméletnek ellentmondanak a megtérést vizsgáló kutatások eredményei. Ezzel együtt az sem bizonyított, hogy a jelentős életesemények közepette (esetleg annak hatására) kialakult keresés eredményezné az egyén megtérését. A kutatások azt támasztják alá, hogy a megtérés egyéni vallási élmény, és ennek következtében egyénenként különböző formái vannak. Gazdag vagy szegény, egészséges vagy gyengélkedő, ideges vagy kiegyensúlyozott – megtéréssel bárki hívő kereszténnyé válhat.

A megtérés következményeként megkezdődik a személyiség különböző rétegeinek változó mértékű és jellegű átformálódása. Különösen meglepő lehet a vallás pszichológiai vizsgálatának és a megtérés kutatásának korai eredményeit ismerők számára a Big Five különböző faktorcsoportjaiban, a diszpozicionális vonások között is megfigyelt, statisztikailag elhanyagolhatatlan változások, melyek adaptív módon minőségibb élethez vezetnek. (Mindez annak ellenére is jelentős felismerés, hogy a visszatekintő felmérések esetén nem hanyagolható el az alany visszatekintésből eredő elfogultsága és részrehajlása. Ez a megtérés korai kutatóit ugyan arra ösztönözte, hogy kizárják a lélektani változások érvényességét, ám ennek szükségességét a jelenkori kutatások megcáfolták.) A vizsgálódások időtartama alatt a kutatók a vizsgálati idő rövidsége okán nem találtak az egyén jellemének teljes körű átalakulására utaló bizonyítékot, de az erre utaló jelek miatt nem zárták ki annak lehetőségét hosszú távon, egy egész emberöltő alatt.

Az átformálódás hatásmechanizmusával és mozgatórugójával kapcsolatban csupán elképzelésekre hagyatkoznak a kutatók. Kutatási módszerekkel jelenleg lehetetlennek tűnik bizonyítani Pál apostol szavainak^{^[24]} érvényességét, miszerint Isten elhívása minden hívő számára az átformálódás, a hasonulás a Fiúisten Jézus Krisztushoz az Örökkévaló segítségével. A legújabb kutatások alátámasztják ezen páli kijelentés következményeit, és rámutatnak arra, hogy a megtérők nem kizárólag identitásukban, hanem a személyiségük alapját képező jellemvonásaikban is a Fiúhoz hasonlóvá lesznek – minél korábban elkezdődik ez a folyamat az egyén életében, annál inkább.

Horváth Kávai Árpád
teológus
Pünkösdi Teológiai Főiskola

^{^[1]} Hood, Ralph–Spilka, Bernard–Hunsberger, Bruce–Gorsuch, Richard, The Psychology of Religion. An Empirical Approach, New York, The Guilford Press, 1996, 274–275.

^{^[2]} Hui, C. Harry–Cheung, Sing-Hang–Lam, Jasmine–Lau, Esther Yuet Ying–Yuliawati, Livia–Cheung, Shu Fai, In Search of the Psychological Antecedents and Consequences of Christian Conversion. A Three-year Prospective Study, Psychology of Religion and Spirituality, 9(2017)/2, 220–230.

^{^[3]} Sebestyén Jenő, Református dogmatika, Gödöllő, Iránytű, 1994, 47.

^{^[4]} Fruttus Levente, A megtérés mint valláslélektani jelenség, in Horváth-Szabó Katalin (szerk.), Valláspszichológiai tanulmányok, Bp., Akadémiai, 2003, 113–127 (Pszichológiai Szemle Könyvtára, 6.).

^{^[5]} Halama, Peter–Lačná, Mária, Personality Change Following Religious Conversion. Perceptions of Converts and their Close Acquaintances, Mental Health, Religion and Culture, 14(2011)/8, 757–768.

^{^[6]} I. m., 757.

^{^[7]} Hood et al., i. m., 274.

^{^[8]} Wulff, David, Psychology of Religion. Classic and Contemporary, New York, John Wiley and Sons, 1997, 120.

^{^[9]} Vető Lajos, Tapasztalati valláslélektan, Bp., Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, 1966, 35.

^{^[10]} I. m., 36.

^{^[11]} Hui et al., i. m.

^{^[12]} Hood et al., i. m., 275–276.

^{^[13]} Meadow, Mary Jo–Kahoe, Richard, Psychology of Religion. Religion in Individual Lives, New York, Harper and Row, 1984, 110.

^{^[14]} Halama–Lačná, i. m.

^{^[15]} Hui et al., i. m.

^{^[16]} Carver, Charles–Scheier, Michael, Személyiségpszichológia, Bp., Osiris, 2006.

^{^[17]} McAdams, Dan–Josselson, Ruthellen–Lieblich, Amia, Identity and Story. Creating Self in Narrative, Washington, American Psychological Association, 2006.

^{^[18]} Paloutzian, Raymond–Richardson, James–Rambo, Lewis, Religious Conversion and Personality Change, Journal of Personality, 41(1999)/6, 1047–1080.

^{^[19]} Halama–Lačná, i. m. és Hui et al., i. m.

^{^[20]} Hui et al., i. m.

^{^[21]} Vető, i. m., 49.

^{^[22]} Fruttus, i. m.

^{^[23]} Vető, i. m., 44–45.

^{^[24]} Róm 8,29; 2Kor 3,18.