Megjelent a Egyházfórum 2019/4. számban
Bevezetés
Napjainkban sokkal több magányos él, mint akikről egyáltalán tudunk. Lehet, hogy nap mint nap találkozunk velük, de fogalmunk sincsen, mi van a lelkükben. A cikk szükségességét az is adja, hogy a pasztorálpszichológia alapú lelkigondozás során a lelkigondozónak fontos tudnia, ismernie, átlátnia a magány okait és folyamatát, mert ezáltal fogja megérteni, elfogadni kliensét életének magányos szakaszában is, de legfőképp ezekkel az ismeretekkel tud segíteni neki, hogy kijusson a mélyből.
„Éli, Éli lámá sabaktáni?”, azaz ’Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?’ (Mt 27,46) A Biblia tanúsága szerint így hangzott el a világ legfájdalmasabb kiáltása. Jézus fájdalmai nem a testi fájdalmakból származtak, amelyeket a kínzás okozott, hanem abból, hogy úgy érezte: az Atyával való tökéletes közösség után Atyja elhagyta őt. Magára maradt, és emberi mivoltában a legsötétebb órák, a magány órái jöttek el számára. Tehát Jézus is átélte emberként a magány érzését.
A magány érzésvilága
Számos világi és keresztény szakirodalom, valamint művészeti alkotás foglalkozik a magány érzésvilágának leírásával. Ha a társas közeg szemszögéből tekintjük a kérdést, Csókay Ákos szerint létezik, egy úgynevezett „újmagány”, „amikor egy személynek nincs lehetősége, nem akar vagy nem képes más személyekhez, csoportokhoz illeszkedni. Ilyen esetekben tartósan elszigetelődik az adott személy, és kívül rekesztődik mindattól, ami a társadalmon belül van.”[1]
Kutatók kidolgoztak egy úgynevezett spirálelméletet, amelynek értelmében a magányos emberek „ráragasztják” környezetükre negatív érzelmeiket (barátságtalanság, kedvetlenség, motiválatlanság), ennek következményeként pedig megfertőzik megmaradt barátaikat is, akik hasonló módon elmagányosodhatnak. A magány egy istenhívő ember számára is lehet totális, mert ilyenkor az egyén nemcsak ember által érzi magát elhagyatva, hanem Isten által is. Lelkigondozói gyakorlatunkban előfordulhat olyan eset is, hogy valaki az emberek felé képes nyitni, Isten felé azonban nem. Olyan emberrel is találkozhatunk, aki egyes-egyedül Istenbe veti bizodalmát, így nem jellemzi őt a spirituális magány. Ilyen esetben felmerülhet a vallásneurózis problémája is, amely a torz istenkép kialakulásából eredeztethető. A magány érzése gyakran vezet egészen oda, hogy az illető nem érzi Isten közelségét. Elképzelhető, hogy az olvasó is találkozott már a magány a fájdalmával, például amikor elveszítette egy hozzátartozóját, szeretett barátját, családtagját. Amikor tehát szembesültünk az emberi mulandósággal, vagy talán úgy éreztük és úgy is gondoltuk, hogy senki sem ért meg bennünket.
A magányt elsősorban a társas kapcsolódások tükrében értelmezhetjük. Amikor nem tudunk senkivel kapcsolatot kialakítani, amikor nem érzünk közösséget senkivel, akkor lép fel a magány problémája, amelynek jellemzője az intimitás hiánya.
A magányos ember nagyon vágyik a kapcsolatteremtésre másokkal. Ám amikor sikerül végre egy kapcsolatot kiépítenie, akkor nincsenek meg az eszközei, amelyekkel fenntarthatná azt. Egy kapcsolat akkor jó, ha a résztvevői megoszthatják egymással mindazt, ami számukra fontos.
Amikor beszélgetünk, érezni kezdjük, amit a másik érez, és reflektálunk arra. Amikor közösen ugyanazt az eseményt éljük át, akkor tudjuk, hogyan értelmezi ezeket a megéléseket a társunk. Akkor következik be a magány, amikor nincs olyan személy, akivel megoszthatnánk érzéseinket, gondolatainkat, belső világunkat. Nincs, akitől visszaigazolást, megerősítést kapnánk, és mintegy éhezünk a kölcsönös megértésre. Az egyén a másik közelségére vágyakozik. Szükségünk van arra, hogy önmagunk értékelésében valaki visszajelezzen.
Nagyon fontos (volna) az is, hogy saját értékeinkkel tisztában legyünk. Kórosan magányos emberek élnek abban a meggyőződésben, hogy nincsenek olyan értékeik, amelyek mások számára vonzók. Úgy vélik, hogy nem érdemes velük megismerkedni, mert mások életéből időt és energiát pazarolnak el.[2]
A magány fajtái
Társas magány
A társas magány elnevezés látszólag ellentmondásos, azonban ha a jelenséget átgondoljuk, akkor láthatjuk, hogy pontosan és egyértelműen kifejezi korunk különös paradoxonját: a társas kapcsolódás és az elmagányosodás együtt haladó és egymásra utaló alakulását. A társas magány nem más, mint puszta térbeli, valamint társadalmi egymás mellett való lét.[3]
Csókay összefüggésbe hozza a társas magány kialakulását a virtuális terek térhódításával.
„Az élmények megélésének tere a valóságból a cybertérbe tevődik át: itt vannak az ismerőseink, itt bankolunk, itt kötünk szerelmeket, itt háborúzunk, egyszóval itt élünk. Egyszerre lehetünk jelen mindenütt, miközben sehol nem vagyunk: az élet már máshol van.[4] Társas magány valóságos kapcsolatokban is elképzelhető, akár házastársak között is. Ebben az esetben látszólag nincsen elszigetelődés, van kommunikáció, de hiányzik az intimitás, az érzelmek megosztásának képessége, lehetősége. Lelkigondozásokban többször elhangzik: „a férjem nem ért meg”, vagy a „feleségem nem ért meg”. Gyökössy így fogalmaz: „A szomorú titok az, hogy megtörténhet: párja mellett is halálosan egyedül élhet valaki.”[5]
Egyedüllét
Különbséget kell tennünk a magány és az egyedüllét között. Aki egyedül van, még nem biztos, hogy magányos. A Magyar Coachszemle című szakfolyóirat 2014. októberi számában olvasható egy bátorító, pozitív gondolat az egyedüllétről. Ebből kiderül, hogy nem is gondolnánk, milyen gazdag és színes tartalom rejtőzik az egyedüllét fogalma mögött. Az egyedüllétre való képesség nem született velünk. Érzelmi fejlődésünknek az egyedüllétre való képességét előkészítheti annak megtapasztalása, ha átéljük az egyedüllétet valaki más jelenlétében. Ahogy belső érzelmi bázisunk stabilizálódik, megéljük, hogy szerethetők vagyunk, ezért az egyedülléttől sem kell félnünk. Idővel aztán saját tapasztalatunkká válik az a különleges élmény is, hogy ez nem olyan, mint a magány, nem kínzó hiány, hanem önmagunk aktív jelenléte.[6] Hozzáteszem: hitünk erősödése, fejlődése és az Istennel való közösség megélése még inkább erősítő a hívő ember számára az egyedüllétben.
Döntő az a felismerés, hogy ha Istennel járunk, már soha nem leszünk egyedül, sőt előrevetítem: magányosak sem. „Mert van még jövendő, és reménységed nem semmisül meg. Hallgass rám, fiam, légy bölcs, és irányítsd szíved a helyes útra!” (Péld 23,18–19)
Csókay a következő módon tesz különbséget az egyedüllét és magány között, amikor lehatárolja a magány fogalmát:[7]
|
Egyedüllét |
Magány |
|
rövidebb időszakra, ideiglenes nem jelentenek komoly veszélyt a személyiségre nincs feltétlen magányérzés |
tartós, permanens állapot befelé fordít, a személyiség integritását torzítja intenzív magányérzés |
Életkor és magány
A magány nem életkorhoz kötött, mert minden életkorban megjelenhet más-más formában. Gyökössy Endre így ír:
A magányosság érzését, a sivatag-élményt nemcsak felnőtt élheti át. Egy nagy magyar pszichológus, Szondi Lipót, kísérletekkel bizonyította be, hogy a kisgyermekek hatvan-hetven százaléka magányos. Szomorúan vagy tragikusan egyedül érzik magukat. Bár lehet, hogy a szülők éppen azért engedték megszületni, mert be nem vallottan ugyan, de egymás mellett magányosnak érezték magukat. Az eredmény: a harmadik magányos.[8]
A normatív krízisek[9] tanulmányozása során láthatjuk, hogy a gyerekek, a serdülő korosztály és a felnőttek, valamint az idősek is veszélyeztetettek a meg nem értettség és az elszigetelődés okán.[10] Erikson dolgozott ki egy olyan fejlődéslélektani elméletet, amelyben a személyiség fejlődése életkorhoz kötött krízisek megoldása során következik be (lásd normatív krízisek).[11] Gyakorlatilag a különféle életkorokban megoldandó krízisek kimenetei, megélései kockázati helyzetként jelennek meg a magány kontextusában.
A csecsemőkori fejlődés egészséges folyamatának végére Erikson szerint kialakul az úgynevezett ősbizalom. Ez a kríziskimenet biztosítja, hogy később – akár felnőtt korban is – a személy rá tudjon hagyatkozni másokra, és képes legyen bizalmi kapcsolatokat létrehozni, fenntartani.[12] Ellenkező esetben kapcsolataira bizalmatlanság, gyanakvás lesz jellemző, és a kötődésre való képesség nehezítettsége fogja jellemezni, ami magányhoz vezethet. A csecsemő életében legfontosabb mozzanat, hogy a környezethez való kapcsolódás a kötődésen keresztül valósul meg, amely a szükségletek kielégítettségének hátterében értelmezhető. Ha a szocializáció során az embertársakhoz való kötődés képessége nem alakul ki, az is vezethet magányhoz.[13] Ha a gyermek sokat van egyedül a szülők elhanyagolása vagy elfoglaltsága miatt, akkor is magányossá válhat.
Kisgyermekkorban a bármiféle különbözőség miatti kirekesztettség egy gyerekközösségből szintén magányhoz vezet. Megemlíthetjük például a kövérséget vagy a vörös hajat, az eltérő származást, hitet, bármilyen „másságot”, amely csúfolódásra és kirekesztésre adhat okot.
Serdülőkorban az identitáskeresésben a fiatal könnyen talajvesztetté válhat, mert lázad a felnőtt társadalom ellen, és nem talál kapcsolódási pontokat senkivel. Erikson identitáskrízisnek nevezte ezt a serdülőkori időszakot, amelynek különféle kimenetelei lehetnek.[14] Folyamatában megjelenik az „engem senki sem ért meg” érzés. A magányos emberben viszont a vágy benne van a másokhoz kapcsolódáshoz, és ez a serdülőkorban kockázatot rejt magában.
A serdülőkor változásokban gazdag és viharos időszakában a hangulatingadozások – amennyiben egy-egy fázis sem nem túl tartós, sem nem túl mély – természetesek. A hosszabb ideig tartó visszahúzódás, a kapcsolatok minimálisra csökkentése, illetve elutasítása, a levertség, a „világfájdalom” teljes eluralkodása, az örömtelenség, kishitűség, késztetéshiány, önértékelési zavar rögzülése már komoly figyelmet igényel.[15]
Ilyenkor deviáns vagy nem megfelelő értékrenddel rendelkező kortársakhoz is könnyen csapódik a fiatal. Az ellentmondásos időszakot nehéz egy szülőnek jól kezelni, de tudnia kell, hogy könnyen eléri a serdülőt a magány érzése, amely szélsőséges esetben öngyilkossági krízisbe is viheti.[16]
Korai felnőttkorban a párválasztás nehézségei vagy elmaradása kapcsán beszélhetünk magányról. Először a családról, szülőktől való leválás krízise jelenik meg. E krízis jó megoldásához konstruktív megküzdési stratégiák szükségesek.[17] Munkába állási és párválasztási nehézségek esetén értéktelenség érzése, önértékelési gondok keletkezhetnek, és ez nehezíti a kapcsolódást másokhoz. Ha időben nem talál párt magának a fiatal vagy megjelenik nála az elköteleződési válság, akkor később, életkora előrehaladtával a pártalálásnak már egyre kevesebb az esélye, így felnőttkori magány léphet fel. Párválasztás, házasságkötés esetén elmondhatjuk, hogy „partnerkapcsolatot elindítani lényegesen könnyebb, mint – lehetőleg mindkét fél számára harmonikusan – fenntartani. Önfeladás nélküli alkalmazkodás, rendszeres egyezkedés, közös értékek kialakítása és elköteleződés szükséges mindehhez.”[18] Amennyiben ezt nem tudják megoldani a házasok, később a házasságban megjelenhet a társas magány vagy akár egy válási krízis is.
Az érettebb felnőttkorban az életközepi válság esetén a házastárstól való eltávolodás figyelhető meg, amely a magány kialakulásának veszélyét hordozza (lásd: „engem nem ért meg a társam”). „Az újrakezdési vágy születhet a jelenlegi élettel, kapcsolattal való elégedetlenségből, de gyakran a sok új inger, csábító lehetőségek, a »mindent akarás« is provokálja.”[19] A tartós betegség is gyakoribb az életkor előrehaladtával, és ilyenkor az elszigetelődés, beszűkülés nyomán jelenik meg a magány. Fontos látnunk, hogy az egyik legveszélyeztetettebb korosztály a magány szempontjából az idős embereké, ők azt mondják: ez az állapot „rosszabb a halálnál”. A képességek csökkenése (látás, hallás károsodása), hiánya az emberi kapcsolatokat, ezen belül a kommunikációt nehezítik. Ennek következménye az elszigetelődés akár családon belül is, amely pedig elmagányosodáshoz vezet. Az idős ember élete végén, a halál közeledtével olyan félelmekkel néz szembe, amelyeket egy fiatalabb nem tud megérteni. A halállal való szembenézésben mindig egyedül van az idős ember, és ha ezeket az érzéseket nem tudja megosztani senkivel, magányt él meg. Az időskor és a halál közeli állapot a magány szempontjából fokozott kockázati időszakok.
A magány kialakulása
A magány okai
Tony Lake szerint általánosságban két fő irányvonal említhető: elsőként a külső körülmények mint a magány fő okozói, másodikként az emberi személyiség meghatározó ebben a kérdésben.[20]
Mi annak az oka, hogy egyik ember egyedül él, és jele sincs életében a magány érzésének, a másik ember pedig nagycsaládban is magányos? Két fő oka lehet az ember magányossá válásának. Az egyik, hogy ha a gyermekkorban kimarad az interperszonális kapcsolódás, pontosabban a helyes én-te-viszonyulás megtanulása, emiatt az emberekkel való kapcsolatteremtés nem lesz a helyén. Számtalan esetben találkozunk azzal, hogy az elsődleges szocializációs közegben (család) a gyermekeket nem tanítják meg a szeretetre, ami nélkül aligha lehet igazi kapcsolatot kialakítani. Ez azt jelenti, hogy a gyermek nem tanulja meg sem elfogadni, sem kifejezni a szeretet érzését. Ha lát mintát erre nevelőitől: ha azok szeretik egymást, egymáshoz szeretetteljesek, jó szavuk van másokhoz, akkor kisebb a későbbi magány veszélye. Abban az esetben, amikor a gyermek azt látja, hogy az őt gondozók civakodnak vagy ellenségesen hallgatnak, egész egyszerűen nincs előtte helyes minta, így nem tud kialakítani helyes „én–te viszonyt” másokkal. Emberek társaságában folyton zavarban lesz, gátlásokkal telve zárkózottá válik. Ide vezethető vissza a félénkség, amely nagy hatással van az egyén egész életére. A másik ok, amelyet Gyökössy Endre fogalmaz meg, az előbbieknek a fordítottja. Láttuk, van olyan ember, aki már gyermekkorában elkezd falakat építeni maga köré, van azonban olyan is, aki – a magánytól rettegve – belép mások életébe. Folyamatosan próbál jelen lenni mindenütt, igyekszik emberek társaságában maradni, ameddig csak lehet. Lelki mélységeit kéretlenül megosztja bárkivel, és ezzel mások idejét elveszi. Az az ember, aki így viselkedik, azért válik magányossá, mert a körülötte élők elkerülik, menekülnek előle. Végeredményben ez esetben is megtörténik az elszigetelődés.[21]
Itt szeretnék szólni az elidegenedésről is, amely a fentiekkel ellentétben nem a személyiségből fakad, hanem társadalmi következmény, a posztmodern társadalmak jellemzője. Az elidegenedés és elszemélytelenedés akadálya lehet a bensőséges kapcsolatok kialakulásának és fennmaradásának, aminek következménye a magány.
Kötődési problémák
Említettem érintőlegesen, hogy a korai és későbbi életkorban megjelenő kötődési jellemzők, pontosabban mintázatok is befolyásolják a magány kialakulását. John Bowly nevéhez fűződik az úgynevezett kötődéselmélet, aki árván maradt gyerekeket vizsgált, és náluk ismerte fel a kötődési magatartás jellemzőit. Kutatása eredményeképpen elkülönített többféle kötődési mintázatot: a biztonságos kötődést, az elkerülő kötődést, ambivalens kötődést és a szorongó kötődést.[22] Munkámban kizárólag a magány kontextusában hozom ide Bowly elméletének elemeit.
Az egészséges, vagyis a biztonságos kötődés biztonságos hátteret ad a gyermeknek ahhoz, hogy nyitott legyen környezete felé, és felfedezéseit szüleivel megosztva bensőséges kapcsolatban legyen velük. A felnőtt ember gyermeki kötődési magatartása és szüleinek gondoskodó viselkedésmódjai egymást kiegészítő magatartási rendszert képeznek. Mindezek együttesen szükségesek ahhoz, hogy egészséges, autonóm személlyé váljunk. Szüleink vagy gondozóink irányában kialakult egyéni kötődési mintázataink egész életünkön át fennmaradnak, és némileg átalakulva, de párkapcsolatunkban, baráti kapcsolatainkban, sőt Istenhez való viszonyunkban is megmutatkoznak. Felnőttként már kész gondolati, érzelmi sémákkal rendelkezünk személyes kötődéseinkről. A párválasztásban, valamint a baráti kapcsolatok kialakításában és fenntartásában önkéntelenül ezek szerint a belső sémák szerint észlelünk, érzünk és cselekszünk.[23]
Kutatók vizsgálták, miként választanak társat a különféle kötődési mintázatokkal bíró személyek, és hogyan működnek a házasságban. A magánnyal összefüggésben az elkerülő kötődési mintázattal rendelkezők
szüleikre mint hideg, elutasító személyekre emlékeznek vissza. Önképük labilis, bár magasra törő céljaik is lehetnek, mások értékeit illetően pedig gyanakvóak. Kételkednek az őszinteségben és a megbízhatóságban, ugyanakkor hamar kiderül róluk, hogy nem lehet rájuk számítani. A függetlenség fontosabb számukra a bizalomnál, közeli kapcsolataikban ez által alig kap szerepet az intimitás.[24]
Könnyen belátható, hogy a magány kialakulásának veszélye ezeknél az embereknél sokszorta nagyobb, mint a biztonságos kötődésűeknél, hiszen a bizalom és az intimitás hiánya akadálya lehet a bensőséges emberi kapcsolatoknak.
Az ambivalens kötődési mintával rendelkezők pedig önmagukban bizonytalanok, embertársaik szándékait, érzéseit kiismerhetetlennek tartják. A közelség fenntartásáért zsarolásra és fenyegetésekre is képesek lehetnek, emberi kapcsolataikban a manipuláció fontos szerepet játszik.[25] Az ilyen személy mellett társának vagy barátainak nagyon nehéz az életük, hiszen őt kiszámíthatatlanság és szeszélyesség jellemzi, így a legtöbb esetben, amikor kapcsolatteremtésre törekszik, magára marad, elszigetelődik – tehát jön a magány. A kutatás szerint a szorongó, bizonytalan kötődésű kapcsolatokban
az aggályos feleség és az elkerülő férj házassága ígér viszonylag tartós, mégis boldogtalan közös életet. E kötődési stílusok találkozása ugyanis jól összeillik a nemek közti hagyományos szerepmegosztással. A kissé érzéketlen, saját ügyeivel elfoglalt férj mellett mindig jelen van az anyáskodó feleség, akinek „mindenre gondja van”, s ha kell, ügyes praktikákkal ráveszi „urát” a saját akaratának érvényesítésére.[26]
Ebből a leírásból prognosztizálható előbb vagy utóbb a társas magány, amelyről korábban írtam. Látható, hogy a biztonságos kötődési mintázattal rendelkező személy az esélyes arra, hogy elkerüli a magány.
Csalódások
A csalódás elsődleges oka az, hogy az ember nem tökéletes, és életében történhetnek olyan események, amelyek egészen másként zajlanak, mint ahogyan azt szerette volna. Elképzeléseinek ilyen módon történő meghiúsulása során az illető csalódást élhet át. Meg kell jegyezni, hogy ha az ambivalens kötődésűek szerelembe esnek, erről mint különleges, misztikus élményről beszélnek. Választottjukat, a társukat gyakran idealizálják.[27] Emiatt aztán a későbbiekben, alaposabb megismerés után, a valóság megtapasztalása során könnyen bekövetkezik a csalódás. A csalódások ismétlődése bezárkózáshoz, a kapcsolatteremtés elhagyásához vezet. Az ilyen ember állandó, bizalmas közeledést vár el társától, de ez a kierőszakolt intimitás soha nem ad biztonságot. Gyakran féltékenyek lesz, és elutasítástól való rettegésében mindent megtesz azért, hogy a másik önállóságát korlátozza, ennek hatására a másik fél „menekülni” kezd, és az egyén magára marad.
Az emberek többségének a szüleik által okozott csalódást a legnehezebb felvállalniuk. Még azok számára is nagy kihívást jelent bevallani csalódásukat, akiket szüleik bántalmaztak. Kapcsolatainkban nem egyszerű szembesülnünk olyan tényekkel, amelyek megmutatják, hogy nem azzal a szeretettel szeretnek bennünket, amilyenre vágyunk. Olyan odaadó, gondoskodó szeretetre vágyunk, amely bárhol és bármikor rendelkezésünkre áll, és elég erős elviselni saját problémái mellett a miénket is. Az ember lelke folyamatosan vágyakozik arra a tökéletes szeretetre, amelyet egyedül Isten képes megadni.[28] Aki érzi a feléje irányuló szeretetet, szeretnek, nem magányos.
Veszteségek
A veszteségek szó hallatán elsőként egy szeretett személy elvesztésére, halálára gondolunk. A veszteséget megélt emberek sokszor így számolnak be erről az érzésről: „mintha egy testrészemet szakították volna ki.” A veszteséget megélt ember sokszor érzi úgy, hogy nemcsak a meghalt személy nem pótolható, hanem mindaz, ami hozzá kötődött, így az érzelmek, a szokások, a közös élmények stb. sem.
A hiány és a reménytelenség a másokhoz való (hasonló) kapcsolódási képtelenség előrevetíti a magány megjelenését. Hajduska Marianna a szeretett személy elvesztése kapcsán írja: „Az érzelmileg jelentős személy halála visszafordíthatatlan történés, gyakran hatalmas próbatételt jelent, és igen nehezen feldolgozható krízis. Emberi kapcsolatainkban nem gondolunk arra, hogy a szeretett másik elveszhet számunkra […].”[29]
Az ember párkapcsolati krízis esetén, például váláskor vagy szakításkor is hasonló veszteséget élhet meg, amelynek feldolgozása a gyászfolyamatban[30] történik, és jó esetben (elfogadás) megfelelő módon helyreáll az életvitel. Abban az esetben azonban, ha a veszteséget nem sikerül feldolgozni, vagy ez elhúzódó, patológiás módon történik, akkor tartós magány költözhet az ember szívébe. Megjelenik az elhagyottság érzése, ez önbecsülési és önbizalomhiányt okoz. A veszteségek témakörébe a súlyos betegségben szenvedő és fogyatékossággal élő emberek veszteségei is beletartoznak, ezek hasonlóan a gyászolás folyamatába kerülnek. Első esetben az egészség a veszteség, míg a másodikban valamilyen funkció vész el, például a látás, esetleg egy valamely testrész, például egy végtag stb. Hajduska Marianna szerint „a rosszindulatú betegség nemcsak az egyén, hanem az egész család krízise. A kezdeti nagy együttérzés után, ha nem elég gyors és látványos a gyógyulás, akaratlanul is sok feszültség, indulat, rejtett vagy nyílt agresszió hárulhat a betegre.”[31] A beteg beszűkül a fájdalomra, a problémájára, és az egyre kevesebb megértés közepette kapcsolatai beszűkülnek. Mindig csak a betegségéről tud beszélni, borúlátóvá válik, úgy érzi nem értik meg, az embertársak pedig nem szívesen vannak sokáig a társaságában. Lassan eluralkodik a magány.
A társfüggőség jelensége is összefüggésben van a magány kialakulásával. Hajduska Marianna így ír: „függőségre szocializált, elégtelen énhatárokkal rendelkező, önértékelésében bizonytalan, stabil családi hátteret nélkülöző, gyermeki intimitásra törekvő egyének gyakran kerülnek kiszolgáltatott kapcsolatba partnerüktől. Akkor érzik jól magukat, ha egybeolvadhatnak, szinte megszüntetik saját egyéniségüket.”[32]. Mivel függőségről beszélünk, ilyen esetben a másik családi hátteret nélkülöző, gyermeki intimitásra vágyó egyének gyakran kerülnek kiszolgáltatott partnerkapcsolatba. Akkor érzik jól magukat, ha beolvadhatnak; a veszteségtől való félelem, a kétségbeesés például féltékenységre indítja az ilyen személyiséget. Megfigyelhetjük, hogy általában kisebbrendűségi érzésekkel, önbizalomhiánnyal küzdenek. Mindezek következtében bensőséges kapcsolataik fennmaradásának súlyos akadályai vannak – ez előbb-utóbb elmagányosodásukhoz vezethet.
Üresfészek-szindróma
A szülői szerep is leválások sorozata: növekedése során a gyermek egyre távolodik anyjától (és apjától); mindig új közegbe (óvoda, iskola stb.) kerül. „A legkritikusabb, a valódi és végleges leválás előszele a felnövekvő gyermek tartós partnerkapcsolata, amely nem mindig harmonizál a szülő értékvilágával és álmaival.”[33] Súlyosbítja a helyzetet, ha a fiatal elköltözik otthonról, először csak kollégiumba megy, aztán érettségivel, diplomával a kezében már nem is szeretne visszaköltözni a szülői házba. Ez természetesen lehet független a párkereséstől. A szülőnek, elsősorban az anyának nehéz érzelmileg feldolgoznia a gyermek távozását, de a szakirodalom szerint addig nem beszélünk üresfészek-szindrómáról, amíg az összes gyerek el nem hagyta az otthont. A családi életszakaszt tekintve ez a folyamat természetesnek mondható, de amikor a szülő nem tudja feldolgozni gyermeke távozását, akkor akár depresszió is rátörhet.
Az üresfészek-szindróma tulajdonképpen tünetegyüttes, amely akkor lép fel, ha a megváltozott családi viszonyok elakadást okoznak a szülők életében, és életminőségük tartós romlásához vezetnek. A szülők közül (főként) az anya úgy élheti meg, hogy elveszíti életcélját, a gyerekről való gondoskodást és a kontrollt a gyerek élete felett, napjai üressé válnak. Ennek egyenes következménye lehet, hogy kezdi magát magányosnak érezni, mert a figyelme eddig a gyerek(ek) felé fordult, aki(k)nek erre már nincsen szüksége(ük). Így rátörhet a magány érzése.
Időskori magány
Virginia Satir szerint az öregedéssel járó változás új életszakaszt hoz az ember életében. „Az előző életszakasz lezárásával felszabaduló energia új dolgokra használható, ha készek vagyunk rá. Az átalakulás folyamata mindig felborítja az egyensúlyt, hiszen változunk. Érdemes ezért egy tervet készíteni, mely struktúrát hoz az életünkbe.”[34] Nem mindenki képes erre, van, aki az öregedést, magát az öregséget negatív folyamatnak, negatív állapotnak érzi. Lassanként eluralkodik rajta az értéktelenség érzése, mert már egyre kevesebb munkát bír, egyre fáradékonyabb, kisebb a teljesítménye. Az idős ember egyre rosszabbul hall, lassabban mozog és rosszabbul lát. Gondolkodása is lassul, így mindenki segíteni akar neki, ami erősíti benne az inkompetencia érzését. Ha nem tudja ezeket a „veszteségeket” feldolgozni, akkor „zsémbessé” válik, „mindenkire haragszik”, így a többiek nem szeretnek a társaságában lenni, kerülik. Hiányzik belőle a kapcsolódás képessége másokhoz, elidegeníti őket magától.
A magányosodás folyamata észrevétlen tud maradni akár családban élő idős embernél is. Látszólag mindennap ott van a családi étkezéseken, a kommunikációkat is hallgatja, akár bele is szólhat, de nem árulja el, hogy nem érti, hogy nem is igen hallja már – mindezt szégyelli. Családban is magányos lehet egy idős ember, nem beszélve arról, aki özvegy és egyedül él. Megváltozott igényeit, érzéseit már nem érti meg senki, ráadásul idős korban gyakori a demencia is, amely megnehezíti a hozzátartozók kapcsolódását. A fokozódó feledékenység, a kontroll elvesztése saját szavaik és cselekedeteik felett, a tájékozódási képesség csökkenése és a legrosszabb: a személyek összetévesztése – ez mind egyre nehezíti a kapcsolódást. A gondolkodás, a logikai készség romlása és a beszédkészség fokozatos elvesztése szinte lehetetlenné teszi a kommunikációt. „Mi marad meg a szeretett személyből?”[35] A demenciában szenvedők érzékeny emberek, és a fenti problémák/tünetek nem zárják ki, hogy magányukat mélyen átéljék.
Halálközeli állapot
Az ember igazán magányos akkor tud lenni, amikor közel van a halálhoz, akár az aggkor miatt, akár egy gyógyíthatatlan betegség végső fázisában szenved. Hajduska Marianna írja:
a halál, haldoklás körüli teendőkre személytelen apparátus képződött ki, a beteg tárggyá vált, a szorongást, az érzelmek lereagálását és feldolgozását segítő rítusok kiürültek, szegényesebbé és formálisabbá váltak. A súlyos állapotú beteg egy döntésképtelen gyerek szerepébe kerülhet. Nincsen joga a véleménynyilvánításra, szorongásairól, halálfélelméről való kommunikálása rendszerint elutasításra talál.[36]
Mi lehet annál nagyobb magány, mint amikor az ember szembenéz a halállal, és ezt nem érti meg senki, mert elmondhatatlan, így egyedül marad magányában, halálfélelmében. Jézus Krisztus a keresztfán ugyanezt élte meg, és ráadásul rászakadt annak a magánya, hogy Isten, akivel egy volt, elhagyta őt. A halál sok ember számára még mindig tabutéma, egy haldokló ember félelmet vált ki belőlük, és azzal a hamis felkiáltással, hogy a „kórházban van a legjobb helye”, még utolsó óráiban is bevitetik őt, ahelyett, hogy vele legyenek.
Kétségbeesés az egyedülléttől
Gyökössy Endre Akarsz-e meggyógyulni? című művében írja le annak az asszonynak a történetét, aki már idősebben ment férjhez, és csakis azért, hogy öreg korában ne legyen egyedül. Az alábbi párbeszéd azt bizonyítja, hogy „társas magányban” éli az életét. [37]
– Érzed, kedves – fordult a férjéhez –, hogyan illatozik az őszi avar?
– Ugyan, nem avar az, hanem valami rohad itt.
Arrébb:
– Hallod, hogy zeng a föld, a fa, a táj?
– Már megint romantikázol! A város lármája szűrődik föl ide!
A hegytetőn:
– Nézzed, kedves, nézzed azt a felhőt, mintha vágtató lovak rohannának!
– Ugyan! Eső lesz, ennyi az egész!
S akkor könnybe borult az asszony szeme.
– Egyedül maradtam – mondotta –, pedig vidáman, fütyörészve lépkedett mellettem a férjem. Tudom, nem tehet róla, de azóta is egyedül élek: egy férfi oldalán, egyedül, halálomig![38]
A történetben a félelem vagy kétségbeesés belehajszolta a nőt abba, hogy ne igazán tartalmas házasságot kössön, hanem csupán félelemből maradjon meg egy kapcsolatban, attól tartva, hogy idősebb korában magányos lesz.
A magány mint folyamat
A magány nem statikus állapot, hanem változó és egyre mélyülő folyamat. Tapolyai Emőke tartalmasan beszélt egy előadásában erről a kérdésről.[39]
Akit megkörnyékez a magány, annál beindul egy negatív pszichés spirál, amely érinti érzelmeit, önképét, de társas kapcsolataira, önbecsülésére is hatással van. Elsőként megjelenik nála a meg nem értettség érzése. Érzelmi oldalról ezt az jelenti, hogy sérül az intimitás, hiszen érzelmi kapcsolódás a másikhoz nem tud úgy létrejönni, ahogy szeretné az illető. Ebből az állapotból kétirányú következtetést von le: ő maga nem képes kifejezni érzelmeit, vagy a társak nem akarnak/tudnak hozzá kapcsolódni. Önértékelési problémák lesznek, ennek következménye pedig az elismerés hiányának érzete. Mindez bezárkózásra motiválja, és a személy reménytelennek érzi a másik ember felé való kinyílást: „úgyis hiába” a törekvés, „miért, ha úgysem sikerül”. Viselkedési szinten megjelenik következményként a többi emberrel kapcsolatos interakciók ritkulása, és lassan-lassan a kommunikáció elmaradása. Ebben a spirálban a negatív tendenciák egyre erősebbek, és az egyre magányosabb ember útja az egyre teljesebbé váló elszigetelődés lesz, amelyben a reménytelenség, megváltoztathatatlanság érzése stabilizálódik. A magányos ember tehát öngerjesztő folyamatba kerül. Figyelmének fókuszába a hiányállapot kerül, az lesz a fontos számára, ami nincs. Motivációja ezen állapot okainak keresésére irányul, és próbálja magyarázni ezeket az okokat. Az okok keresésében önmagát hibáztatja, úgy érzi, ő rontott el valamit. A negatív spirálba ragadás miatt ebből is vesztesen kerül ki, ami erősíti a negatív folyamatot. Így tehát önképe egyre inkább negatív irányba változik, eltorzul. Tapolyai Emőke szerint végül kialakul egy hármas érzés, amely egyszerre tör rá.
Elsőként a hiány miatti bánat jelenik meg, majd felmerül a gondolat: „miért éppen én?” Ez az érzés dühöt vált ki belőle, legvégül kialakul benne a félelem. Félelem attól, hogy ez az állapot már nem fog megváltozni. Ha ismerünk régóta magányos embert, akkor megláthatjuk benne az önsajnálatot is. Ennek az érzésnek a magyarázata a fent elemzett spirális folyamatban keresendő, hiszen ő végletekig fokozódó reménytelenséget érezhet, ami mindenképpen sajnálatra szorul. A magány folyamata következtében kialakuló állandósult állapot a boldogtalanság érzéséhez vezet.[40]
„Veled van Istened, az Úr, ő erős és megsegít. Repesve örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked” (Zof 3,17).
Összefoglalás
Cikkemben a magány érzését és annak okait vizsgáltam, hiszen a magány napjainkban egyre aktuálisabb probléma sok ember számára. Értelmezése csakis a társas kapcsolódás keretei között lehetséges. Részletesebben tárgyaltam a „társas magány” fogalmát, mivel az elnevezés – ha a szó szerinti próbáljuk értelmezni – látszólag ellentmondást hordoz. Megállapíthattuk: az ember bárhol és bármikor magányossá válhat, függetlenül attól, hogy emberek közösségében él, vagy sem. Az ember élhet akár nagycsaládban, lehet házas, lehet gyermeke, sok testvére, mégis élheti az életét magányosan, és a gyermekek sem mentesülnek a magány érzésétől. Tanulmányoztam a normatív krízisek problematikáján keresztül a magány megjelenését, és részletesen elemeztem a különböző korosztályok szerint, a csecsemőkortól az időskorig, illetve egészen a halálig. Munkámban kitértem a magány kialakulásának okaira; ezek lehetnek korai kötődési problémák, kialakulhat csalódások megéléséből fakadóan, valamint veszteségek során is. Okként említettem még az üresfészek-szindrómát, valamint az időskori magányt és a halál közeli állapotot is.
Kutatásomban a magányt olyan folyamatként vizsgáltam, amelynek tudatosítása, átlátása jelentős mértékben hozzájárul a lelkigondozói hatékonysághoz. A cikkel igyekeztem hozzájárulni a magány kezelésének pasztorálpszichológiai alapjaihoz. Előrevetítem, hogy véleményem szerint a megoldás Istennel való kapcsolatunkban rejlik, amelyet egy következő cikkben szándékozom kifejteni.
Nagy Mercedesz
teológus, pasztorálpszichológiai szakirány
[1]
Csókay Ákos, Az új magány, www.szociologia.hu/dynamic/mszt_konf_2010bp_eloadas_csokay.ppt. (Letöltve: 2019. 11. 30.)
[2]
Lake, Tony, A magány, Bp., Park, 1989, 7–11.
[3]
Pataki Ferenc, A tömegek évszázada, Bp., Osiris, 1998, 85.
[4]
Csókay, i. m.
[5]
Gyökössy Endre, Idézetek, https://www.citatum.hu/cimke/tarsas_magany. (Letöltve: 2019. 11. 30.)
[6]
Kovács Petra, Az egyedüllét ötven árnyalata, http://coachszemle.hu/life/536-az-egyedullet-otven-arnyalata.html. (Letöltve: 2019. 03. 11.)
[7]
Csókay, i. m.
[8]
Gyökössy Endre, Akarsz-e meggyógyulni? Bp., Szent Gellért, 1959, 53.
[9]
Normatív krízis = a normál életfolyamatok változásaiból adódó krízis.
[10]
Hajduska Marianna, Krízislélektan, Bp., ELTE Eötvös, 2010, 15.
[11]
Cole, Michael–Cole, Sheila R., Fejlődéslélektan, Bp., Osiris, 2006, 132.
[12]
Hajduska, i. m., 41.
[13]
Lake, i. m., 70.
[14]
Cole–Cole, i. m., 671.
[15]
Hajduska, i. m., 71.
[16]
I. m., 72.
[17]
I. m., 76.
[18]
I. m., 80.
[19]
I. m., 106.
[20]
Lake, i. m., 15.
[21]
Gyökössy Endre, Magunkról magunknak, Bp., Szent Gellért, 1976, 148–149.
[22]
Pulay Klára, A kötődésről és az anya hiányáról, Bp., Tertia, 1997, 89.
[23]
Atkinson, Richard C.–Hilgard, Ernest, Pszichológia, Bp., Osiris, 2005, 504.
[24]
L’Auné György, Ajándékozás és kötődés – párkapcsolat és kötődéselmélet, http://neuro-pszichiatria.hu/pszichoterapia/csalad/ajandekozas-es-kotodes-parkapcsolat-es-kotodeselmelet/. (Letöltve: 2019. 11. 30.)
[25]
Uo.
[26]
Uo.
[27]
Uo.
[28]
Lawrence Crabb, Mélybenéző, Bp., Harmat, 2007, 108.
[29]
Hajduska, i. m., 167.
[30]
Gyászfolyamat = a veszteség pszichés feldolgozása.
[31]
Hajduska, i. m., 164.
[32]
I. m., 84.
[33]
I. m., 100.
[34]
Satir, Virginia, A család együttélésének művészete, Bp., Coincidencia Kft., 1999, 12.
[35]
Sz. n., 2015, 23.
[36]
Hajduska, i. m., 164.
[37]
Gyökössy, Akarsz-e meggyógyulni?, 57.
[38]
I. m., 58.
[39]
Tapolyai Emőke, A magány, http://vip.tilb.sze.hu/Effekt/hangfelvetelek-2008/Tapolyai-2008-10-27.mp3. (Letöltve: 2019. 11. 30.)
[40]
I. m.