Megjelent az Egyházfórum 2019/3. számában
Ebben a cikkben azzal foglalkozom, hogy a közgazdaság-tudomány legutóbbi fejleményei következtében hogyan alakul a korszerű közgazdaságtannak és az Egyház társadalmi tanításának kapcsolata. Két korábbi munkámra, a Szent István Tudományos Akadémián megtartott székfoglaló előadásomra[1] és ennek nyomtatásban publikált szövegére,[2] valamint nemrég megjelent könyvemre[3] támaszkodom. Az itt vázlatosan előadottak részletesebb kifejtése és alátámasztása ezekben található meg.
A KÖZGAZDASÁG-TUDOMÁNY KLASSZIKUSAI
A közgazdaság-tudomány atyja köztudomás szerint Adam Smith volt, aki az e tudományt megalapító művében[4] a mindent szabályozni akaró, de nem tudó merkantilisták nézeteit vitatva azt adta elő, hogy a gazdasági élet résztvevői saját érdekeiket követik ugyan, de létezik egy láthatatlan kéz, amely úgy irányítja a történéseket, hogy a saját érdekeiket követő egyének a közjót is szolgálják. Amint írta, a pék nem azért süt kenyeret, hogy jót tegyen embertársaival, bár ezzel vitathatatlanul jót tesz velük, hanem azért, hogy eladja, és családjával együtt megéljen abból, amit kap érte. Ezért az önérdek követéséből, egy láthatatlan kéz hatására, külső, hatalmi beavatkozás nélkül létrejön egy olyan általános egyensúly, amely mindenki számára az elérhető legjobb helyzetet teremti meg. A mai napig ez a közgazdaság-tudomány alapvető tétele. Ez a tétel saját korában társadalmi szempontból egyértelműen progresszív volt. Az akkor semmi hatalommal és csupán viszonylag csekély vagyonnal rendelkező iparosok és kereskedők érdekeit és szabadságra törekvését védte az ő kifejezése szerint „a király és léha udvaroncai” ellenében, akik a hatalom tényleges birtokosai voltak, és sokkal jelentősebb vagyonuk volt. Smith elveinek általános elfogadása és alkalmazása vezetett a gazdasági szabadság és a piacgazdaság általános elterjedéséhez, és máig ezek a közgazdaság-tudomány alapelvei.
Az Egyház, a klérus és a hívek körében mindig volt és még ma is megnyilvánul az eléggé határozott ellenszenv Smith tételeivel szemben, még ha ez sokáig nem fogalmazódott is meg egyértelműen, nagyrészt azért, mert az Egyház XIII. Leóig nem foglalkozott ezekkel a kérdésekkel. Az ellenszenv egyik oka vitathatatlanul az volt, hogy az Egyháznak Smith idejében, a XVIII. század végén nem az ipari és kereskedelmi körökkel, hanem az akkori uralkodókkal és támogatóikkal volt elég szoros kapcsolata. Smith könyve 1776-ban, az amerikai függetlenségi nyilatkozat évében, tehát még az ancien régime idejében jelent meg. Az ellenszenv ennél fontosabb és már elvi jelentőségű oka az volt, hogy a piacgazdaság egyértelműen az önzésre épül fel, a keresztény gondolkozás azonban az önzésnél sokkal többre becsüli az önzetlenséget és a szolgálatot, jóllehet a szeretet rendjére vonatkozó tanítás elismeri az önérdek követésének és a közelállókkal szembeni elsődleges szeretetnek a jogosultságát. Ehhez járult a piacgazdaság uralmának kezdetén kialakult és bizonyos fokig valóban általa előidézett nyomor, létbizonytalanság és egyenlőtlenség határozott elutasítása is. Ez az egyenlőtlenség nyilvánvaló és határozott ellentétben van azzal az alapvető keresztény tanítással, hogy minden ember egyenlő, és hogy a nyomor, amely bűnre is vezet, tűrhetetlen. Ezért számos hívő mindig vonzódott és ma is vonzódik valamilyen más, a piacgazdaságnál jobb gazdasági rendszer gondolatához, és még ma is vannak ennek megteremtésére irányuló törekvések.
A teljesen szabad piacgazdaságnál és az általa létrehozott társadalmi rendnél jobb gazdasági rendszer igénye a közgazdaság-tudomány körében is felmerült. Az ehhez vezető első lépést – itt most a szocialistákkal nem foglalkozva –, amint ez ugyancsak köztudomású, a mára klasszikusnak tekinthető Keynes tette meg 1936-ban az Általános elmélet[5] közzétételével. Alapvető tétele az volt, hogy a piacgazdaság nem feltétlenül vezet teljes foglalkoztatáshoz, ezért közületi, állami beavatkozásra van szükség a teljes foglalkoztatás kialakításához. Ehhez járult később annak felismerése, ugyanebben a szellemben, hogy erre van szükség a kevésbé fejlett népek és népességcsoportok, országok és régiók fejlesztéséhez és felzárkóztatásához is. Keynes szinte teljes mértékben maga mellé tudta állítani kollégáit, barátait és honfitársait, az angol közgazdászokat és közvéleményt, másutt azonban, elsősorban az Egyesült Államokban, nézetei éles ellenkezést váltottak ki. Itt mindmáig általános maradt Smith tanításának az az értelmezése, hogy a piacok szinte mindenhatók, nem képzelhető el jobb megoldás, mint amilyenre a teljesen magukra hagyott szabad piacok vezetnek, és minden közületi beavatkozás csak ronthat a helyzeten. Keynes könyvének közzététele és a II. világháború kitörése között alig három év telt el, ezalatt pedig nem lehetett megoldani ezt a vitát, sőt nem lehetett megoldani az azóta eltelt hetvenöt év alatt sem. A közgazdaság-tudományban ma is élesen egymással szemben áll a konzervatív, elterjedtebb néven neoliberális vagy monetarista és a progresszív, keynesiánus vagy neokeynesiánus, valamint a piacok mindenhatóságát elutasító, más, hasonló nézetrendszer.
Ez az ellentét a kezdetinél is élesebbé vált a II. világháború alatt, noha ekkor még csak szűk körben. Ekkor a közgazdaság-tudomány feltétlenül teljesítendő kötelezettsége lett a háború utáni gazdasági világrendre vonatkozó elképzelések kialakítása, különös tekintettel arra, hogy élt még a nagy világgazdasági válság közeli emléke, és semmi sem látszott fontosabbnak annál, mint hogy ez a szörnyűség ne ismétlődjék meg. A felkészülést és a vitát, és ez már nem köztudott, Keynes indította meg egészen újszerű javaslatával. Ez a nem arany-, hanem papíralapú világpénz bevezetése és az ezt menedzselő világszervezetnek, a pénzügyminiszterek és központibank-elnökök nemzetközi testületének létrehozása volt. Keynes e tervezetének bemutatását és előadását követően azonnal kirobbantak itt is az elvi, tudományos ellentétek a keynesiánusok és a konzervatívok, valamint a gyakorlati, gazdaságpolitikai ellentétek az angolok és amerikaiak között. A Keynes által javasolt világpénz nem jött létre. Keynesnek és a nemzetközi tárgyalásokon az angol félnek le kellett mondania a papíralapú világpénzről, és be kellett érnie az amerikaiak által javasolt és követelt arany-dollár standarddal, valamint a világszervezet általuk javasolt formájával, a Nemzetközi Valutaalappal.[6]
Míg a korábban leírtak közismertek, az előző bekezdésben tárgyaltak sokáig elmerültek a feledés homályában. Velük foglalkozik már idézett könyvem; ezeknek a fejleményeknek és irodalmuknak a tárgyalása nem fér bele ebbe a cikkbe. A jelen írás szempontjából annak van alapvető jelentősége, hogy a közgazdaság-tudomány Keynes Általános elméletének megjelenésével és a nemzetközi gazdaság rendjére vonatkozó fenti vitával két gyökeresen ellentétes irányzatra szakadt szét. Az egyik, mint fentebb leírtam, a piacok tökéletességét és szinte mindenhatóságát hirdető konzervatív, a leggyakrabban használt kifejezés szerint neoliberális, a másik pedig a közületi beavatkozást elkerülhetetlennek tartó, progresszív, keynesiánus, neokeynesiánus vagy ezekhez közel álló irányzat. E kérdésekkel annak idején az Egyház és a keresztény közösségek részéről senki sem foglalkozott. Arra, hogy e problémákkal kapcsolatban mi lehet a katolikus álláspont, cikkem utolsó részében térek majd ki. Itt is indokolt azonban részletesebben foglalkoznom a keynesi Általános elmélettel.
A KEYNESI ÁLTALÁNOS ELMÉLET
A neoklasszikus általános egyensúlyi elméleten és főként ezen elmélet általános gazdaságpolitikai alkalmazhatóságának gondolatán Keynes idézett általános elmélete ütötte az első, de halálos sebet. Keynes műve a nagy világgazdasági válságot követő időben született meg azzal a céllal, hogy megoldást találjon a tömeges munkanélküliség akkori problémájára. Keynes az általános egyensúlyi elméletnek a munkapiacra való alkalmazhatóságát támadta, az árupiacra való alkalmazását nem, és könyvét az alábbi, egyetlen oldalból, sőt egyetlen bekezdésből álló első fejezettel vezette be:
Ennek a könyvnek A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete címet adtam, az általános szóra téve a hangsúlyt. Ennek a címnek az a célja, hogy kiemelje érveim és következtetéseim jellegének ellentétét az e témára vonatkozó klasszikus elméletével, amelyben fölnevelkedtem, és amely uralja e nemzedék kormányzati és akadémiai köreinek gondolkozását, mind a gyakorlatit, mind az elméletit, éppúgy, mint az elmúlt száz évben. Úgy érvelek, hogy a klasszikus elmélet posztulátumai csak egy speciális esetre érvényesek, de az általános esetre nem, mert [a klasszikus elmélet] olyan helyzet [általános érvényességét] tételezi föl, amely [csupán] a lehetséges egyensúlyi helyzetek határoló pontja. Mi több, a klasszikus elmélet által feltételezett speciális eset jellemvonásai nem felelnek meg annak a gazdasági társadaloméinak, amelyben ténylegesen élünk, aminek az a következménye, hogy tanítása félrevezető és katasztrofális [disastrous], ha megpróbáljuk a tapasztalati tényekre alkalmazni. (Kiemelések az eredetiben – Sz. Gy.)[7]
Ez az érvelés a következőképpen folytatódik a második fejezetben:
A foglalkoztatás klasszikus elmélete – amely e feltételezések [a klasszikus elmélet feltételezései] szerint egyszerű és nyilvánvaló – véleményem szerint két alapvető posztulátumon alapul, habár gyakorlatilag [ezeket megalapozó] elemzés nélkül:
1. A munkabér egyenlő a munka határtermékével.[…]
2. A munkabér haszna, ha egy adott mennyiségű munkát alkalmaznak, egyenlő a foglalkoztatás e volumenének határáldozatával. (Kiemelések az eredetiben – Sz. Gy.)[8]
Ezt ennek a két posztulátumnak, valamint a klasszikus elmélet foglalkoztatásra és munkabérre vonatkozó alaptételeinek félreérthetetlen és határozott elutasítása követi. Itt nem célszerű idézni Keynes további elemzését; a két itt idézett posztulátum tarthatatlanságát már az is mutatja, hogy a munka határtermékét nem lehet meghatározni, és a munka határáldozata olyan elméleti konstrukció, amelynek számszerűsítése lehetetlen és elméleti megalapozottsága vitatható. A termelés összetett folyamat, amelynek résztvevőit eltérő mértékben díjazzák. Ha a végtermék előállításához szükség van valamennyi munkafolyamat elvégzésére, az egyes munkafolyamatok határterméke meghatározhatatlan, és ez a meghatározhatatlan határtermék nem lehet a díjazásnak és a díjazás eltéréseinek magyarázata. Ugyanakkor a munka sokunk számára nem áldozat, hanem önkiteljesítésünk eszköze, sőt még az is igaz, hogy általában annál magasabb a díjazása, minél kevésbé áldozat, és minél inkább az önkiteljesítés eszköze. Ezért a határáldozat sem lehet a díjazásnak és a díjazás eltéréseinek magyarázata, hanem ezek az eltérések sokkal inkább a társadalmi és történelmi körülmények függvényei. Végül a termelési folyamatban részt vevők összességének díjazása, vagyis az összes kifizetett munkabér a társadalom egészének fejlettségétől, teljesítőképességétől és viszonyaitól függ, tehát ismét társadalmi és történelmi körülményektől. Már ez a néhány mondat is illusztrálja annak az elemzésnek a hiányát, amelyre Keynes szerint a klasszikus elmélet e két alapvető posztulátumának támaszkodnia kellett volna.
A fenti terjedelmes Keynes-idézetnek csak a következő mondata szorul magyarázatra: „Úgy érvelek, hogy a klasszikus elmélet posztulátumai csak egy speciális esetre érvényesek, de az általános esetre nem, mert [a klasszikus elmélet] olyan helyzet [általános érvényességét] tételezi föl, amely [csupán] a lehetséges egyensúlyi helyzetek határoló pontja.” Ez egyszerűbb megfogalmazásban azt jelenti, hogy a klasszikus elmélet szerinti, vagyis a csupán a piaci automatizmusra fölépülő gazdaság elvben végtelenül sok egyensúlyi helyzetet hozhat létre, mindegyiket a foglalkoztatás különböző szintjén, és ezek határesete a teljes foglalkoztatás. Ez alapvető ellentétben van a klasszikus, illetve neoklasszikus elmélettel, amely feltételezi, hogy a piaci automatizmus a teljes foglalkoztatást is kialakítja, vagyis nem hozhat létre kényszerű, nem szándékos munkanélküliséggel járó egyensúlyt. E felfogás szerint – amely Keynes előtt az általánosan elfogadott nézet volt – a munkanélküliség, ha volt, önkéntes volt, mert a munkát kereső nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy munkája határáldozata és ezen alapuló bérigénye nagyobb, mint munkája határtermelékenysége, és nem volt hajlandó bérigényét az ennek megfelelő szintre leszállítani. E feltételezés tarthatatlansága és a nem önkéntes, hanem kényszerű munkanélküliség léte a nagy gazdasági válság idején lett nyilvánvaló, és a klasszikus elmélet feltételezéseire felépülő gazdaságpolitika, amely tagadta az állami beavatkozás szükségességét, akkor lett igazán katasztrofális.
Ez a keynesi nézet azonban általánosítható. A „munkanélküliség” helyébe, Keynes másik gyakran használt kifejezését használva, „az emberiség legszebb reményeinek meg nem felelő gazdasági helyzet” írható. Ezzel a keynesi elemzés kilép a munkanélküliség és foglalkoztatás köréből, és kiterjed többek között a jövedelemelosztás területére is. Keynes tétele ez esetben úgy egészül ki, hogy a piaci erők szabad játéka nem vagy legalábbis nem szükségképpen hoz létre sem teljes foglalkoztatást, sem „az emberiség legszebb reményeinek megfelelő gazdasági helyzetet”, így például többek között a közfelfogás szerint elfogadható jövedelemelosztást és elfogadható mértékűnek tekinthető jövedelemkülönbségeket. Megismételve ugyanezt az előbbi terminológia szerint, a piaci erők számos különböző jövedelemelosztást hozhatnak létre, és ennek határesete lehet az, amelyben a jövedelmek differenciálódása nem haladja meg a közvélemény által megengedhetőnek tekintett mértéket.
Kiemelten kell hangsúlyoznom, hogy Keynes ezzel etikai és politikai meggondolásokat vitt be a közgazdaság-tudományba, és ennek messzemenő gazdaságpolitikai következményei vannak. A piaci erők szabad játéka által létrehozott egyensúlyi helyzet erkölcsileg elfogadhatatlan lehet a munkanélküliség kialakulása, a túlzott mértékben egyenlőtlen jövedelemelosztás vagy „az emberiség legszebb reményeinek” más sérelme miatt. Az így létrejött egyensúlyi helyzet politikailag is elfogadhatatlan lehet, mert – ismét Keynes szerint – fontos oka lehet „az elszegényedésnek, a társadalmi elégedetlenségnek, sőt még a háborúknak és a forradalmaknak is”, vagy, kevésbé drámai esetben, a kormányon lévő politikai csoport bukásához vezethet. Ugyanakkor azonban Keynes nem volt szocialista, és nem volt a tervgazdaság híve. Úgy vélte, hogy a szabad piacok jól osztják el a korlátolt mértékben rendelkezésre álló erőforrásokat, és jól határozzák meg a megtermelt áruk és a nyújtott szolgáltatások volumenét. Ez a megkülönböztetés nagyon fontos itt is és a későbbiekben is.
A leírtak gazdaságpolitikai következményei nyilvánvalók: a piaci erők által létrehozott egyensúlyi helyzet elfogadható vagy akár az elérhető legjobb is lehet az áruk és szolgáltatások piacán, de nem vagy csak szinte véletlenül lesz etikai és politikai meggondolások alapján is megfelelő vagy elfogadható a munkapiacon. Ezért gazdaságpolitikai, kormányzati beavatkozásra van szükség az etikai és politikai meggondolások szerint is megfelelő általános gazdasági helyzet, a teljes foglalkoztatás és az elfogadható jövedelemelosztás érdekében. Ehhez Keynes után az egyes országok egyenlőtlen fejlődéséből adódó problémák, valamint a kevésbé fejlett területek és országok felzárkózási törekvései járultak hozzá.
E problémák, mindenekelőtt a munkanélküliség megoldására törekvő gazdaságpolitika legfontosabb eszközei Keynes szerint – amint ez köztudott – a monetáris politika és a fiskális politika. Ha a probléma túlmegy a munkanélküliségen, és kiterjed például a jövedelemelosztásra, más eszközökre is szükség lehet. A piaci erők emellett egyes társadalmi csoportok, régiók vagy országok kulturális és egzisztenciális leszakadásához, sőt teljesen reménytelen helyzetéhez vezethetnek mindezek szörnyű következményeivel együtt, amint ezt bőven tapasztalhatjuk, és, ami talán még fontosabb, semmiképpen sem adnak megoldást a már kialakult és különösképpen nem az örökletes, évszázadok óta fennálló problémákra. Feltétlenül szükség van tehát olyan intézményrendszerre és annak olyan működtetésére, amely a társadalom egészének javára tudja korrigálni a piacok nem megfelelő működéséből eredő hibákat, lehetőleg nyilván úgy, hogy ne a már létrejött rossz helyzeten javítson, hanem megakadályozza annak kialakulását. Ennek az intézményrendszernek a létrehozója és működtetője csak az ország politikai és gazdasági közössége lehet.
Az itt leírtak értékelését és legfontosabb következményeit talán nem is maga Keynes, hanem legjobb ismerője, Skidelsky fogalmazza meg a legvilágosabb és egyben a legköltőibb formában, Keynes Westminster-székesegyházban tartott gyászszertartásához írt kései gyászbeszédében.
Helyes volt, hogy Keynesre […] himnusz szavaival emlékeztek. Közgazdaságtana sokkal inkább az Új-, mint az Ószövetségé. Sokkal inkább a szeretet és a megbocsátás közgazdaságtana, mint az igazságé, vagy még inkább olyan közgazdaságtan, amelyben az igazságot nagyvonalú fenntartások, felmentő záradékok módosították. Keynes nem kívánt a jövőre vonatkozó tökéletes információn alapuló pazar számítási kapacitást. Egyetértett Locke-kal, aki azt írta, hogy „a minket érintő ügyek legnagyobb részében Isten csak félhomályba való bepillantást engedett nekünk”. Tévedni emberi dolog, és minden tartós emberi berendezkedésnek irgalmasnak kell lennie. (Kiemelés tőlem – Sz. Gy.)[9]
A KÖZGAZDASÁG-TUDOMÁNY EGYES ÚJABB FEJLEMÉNYEI
Itt mindenekelőtt a klasszikus-neoklasszikus elmélet egzakt matematikai megfogalmazásával, majd az ennek gyakorlati alkalmazhatóságát cáfoló elméleti eredményekkel kell foglalkoznom.
Smith annak idején nem tudta elméleti szempontból is korrektnek tekinthető módon igazolni felfogását, ezért ez a mai szakmai közvélekedés szerint nem volt másnak tekinthető, mint elméletileg nem igazolt, bár a tényeknek nem ellentmondó és helyes gazdaságpolitikai következtetésekre vezető sejtésnek. Az elméleti igazolás a II. világháború utáni évekre és az Arrow és Debreu nevével fémjelzett általános egyensúlyi elméletre maradt. Ennek elméleti alapjait először Debreu[10] adta elő, majd publikálta (ismerteti Csekő).[11] Debreu az École normale supérieure-ön (ENS) végzett matematikát, és az elsősorban az eleganciára és a módszertani pontosságra törekvő gondolkozásával főként Walrasra (1874, 1874/1954) nyúlt vissza. Fenti első publikációját követően azonnal kialakult az e témával kapcsolatos szoros együttműködése Arrow-val, és megjelent közös cikkük,[12] amely végképp összekapcsolta nevüket, és kettejükhöz fűzte annak egzakt bizonyítását, hogy a kompetitív piacok egyensúlyi és optimális helyzetet hoznak létre. Ez a cikk és Arrow vele kapcsolatos, majd ezt követő tevékenysége vitte be a korábban gyakorlatiasabb szellemű angol nyelvterületre ezt az elméleti irányzatot, amely tulajdonképpen a lausanne-i iskolára, tehát a francia gondolkozásmódra vezethető vissza. Arrow-nak e kérdéskörrel foglalkozó művei összegyűjtött cikkeinek egyik kötetében jelentek meg.[13] Legfontosabb cikkei magyarul is elérhetők,[14] tevékenységét Kornai ismerteti.[15] Arrow 1972-ben, Debreu pedig 1983-ban kapta meg a Nobel-díjat.
Az Arrow–Debreu-modell matematikai helyességét soha senki nem vitatta – ennek nem is lenne alapja –, közgazdasági alkalmazhatóságát azonban igen. A közgazdasági alkalmazhatóságot az cáfolja, hogy a modell matematikai jellege folytán néhány egzakt feltevésből indul ki, és ennek folytán csak ezeknek a feltevéseknek a világában igaz. A valóság azonban bonyolult, nem írható le néhány feltevéssel, és ezért az, ami igaz az egzakt feltevésekkel definiált, képzeletbeli világra, nem feltétlenül érvényes a bonyolult, valóságos világra. Itt ismét utalhatunk Keynes szavaira: „a klasszikus elmélet által feltételezett speciális eset jellemvonásai nem felelnek meg annak a gazdasági társadaloméinak, amelyben ténylegesen élünk, aminek az a következménye, hogy tanítása félrevezető és katasztrofális, ha megpróbáljuk a tapasztalati tényekre alkalmazni.” Ezt az általános jellegű következtetést tették konkréttá a közgazdaság-tudomány alant bemutatandó újabb fejleményei.
A neoklasszikus elmélet gyakorlati alkalmazhatóságának gondolatát először a jogi alapképzettségű angol Coase (ismerteti Valentiny)[16] rendítette meg. Már legelső ezzel foglalkozó cikkében rámutatott arra a nyilvánvaló tényre, hogy a kereskedelmi ügyletek megkötése nem költségmentes, vannak tranzakciós költségek. Valentiny élénken írja le azt a páratlanul érdekes vitát,[17] amely a Chicagói Egyetemen zajlott le Coase és még két későbbi Nobel-díjas, Stigler és Friedman részvételével, és amelyben Coase maga mellé állította és Pigou hagyományos nézetei ellen fordította az összes résztvevőt. E vita és folyományai alapján Stigler fogalmazta meg a Coase-tételt,[18] amely szerint „tökéletes verseny esetén az egyéni és társadalmi költségek egyenlők”. Az egyéni és társadalmi költségek tehát csak a tökéletes verseny elméleti esetében egyenlők, nem a valóságban, ahol a tranzakciós költségek a zérusnál nagyobbak. Ennek egyenes következménye, hogy Arrow és Debreu következtetései nem vonatkoztathatók a való világra, hanem csak arra az elméleti esetre, amelyben nincsenek tranzakciós költségek. Ezért a tranzakciós költségek figyelembevételének módosítaniuk kell a közgazdaság gondolkozás egészét, mert a zérus tranzakciós költségek világa távol áll a valóságtól.
Erről maga Coase a következőket írta:
A nulla tranzakciós költségekkel működő világ, amelyre a Coase-tétel vonatkozik, a modern közgazdasági elemzés világa, ezért a közgazdászok meglehetősen otthonosak az ebben a világban felmerülő intellektuális problémák kezelésében, bármily távol essen is [ez] a valóságtól. […] Ha igazam van, akkor a modern közgazdasági elemzés képtelen kezelni sok olyan kérdést, amelyről azt állítja, hogy megválaszolta őket. Nem várható, hogy egy ilyen lesújtó következtetés derűs fogadtatásban részesüljön, így az elemzésemmel szembeni ellenállás is egészen természetes.[19]
Nem érdektelen szó szerint idézni a következőket:
Coase azt vallja, hogy a közgazdasági vizsgálódás a gazdaság reálfolyamatainak megismerésével kezdődik, és oda visszatérve fejeződik be, vagyis a megfogalmazott közgazdasági tételek érvényességét is a gazdasági szereplők tényleges viselkedése minősíti. Az uralkodó közgazdasági megközelítés ezeket a követelményeket figyelmen kívül hagyva olyan, egyre elvontabb elméleti konstrukciókban gondolkodik, ahol a verbális, geometriai vagy matematikai szimbólumok, önálló életre kelve, átveszik a gazdaság valóságos szereplőinek helyét. Az így felfogott gazdaság már csak az „iskolatáblán” életképes, a valóságosan azonban nem.[20]
Ez a kritika, bizony, az elsősorban a formális tökélyre törekvő egész modern közgazdaságtan ellen irányul. Coase eredményeiért 1991-ben kapott Nobel-díjat.
A hagyományos felfogás és elemzési módszer helyességének kétségbevonásához vezető másik kritikus fontosságú irányzat az információs aszimmetria elmélete, amelyet Akerlof (ismerteti Madarász és Vincze),[21] Spence (ismerteti Gömöri)[22] és Stiglitz (ismerteti Farkas)[23] kezdeményezett, és amelyért hárman, megosztva, 2001-ben kaptak Nobel-díjat. Elméletük lényege, hogy ha a piacon találkozó két fél informáltsága nem azonos, mint ahogy ezt a hagyományos elmélet és a klasszikus és neoklasszikus általános egyensúlyi modell feltételezi, akkor a piaci megoldás nem feltétlenül vezet egyensúlyra és főként nem vezet optimalitásra. Akerlof[24] e témakörrel foglalkozó első cikkében a használt autók piacát vizsgálta, Spence[25] az állást keresők magatartását, s ehhez hasonló volt a tárgya Stiglitz[26] e témakörbe tartozó első cikkének is. Stiglitz ide tartozó cikkei azonban szinte megszámlálhatatlanok, a Nobel-díj átvételekor tartott előadásának[27] irodalomjegyzéke szerint addig megjelent 415 folyóiratcikke közül 219 foglalkozott ezzel a témával.
Az eddig leírtak következményei szinte minden további tárgyalás nélkül nyilvánvalók. Ha vannak tranzakciós költségek, és ha a piacokon találkozó felek informáltsága eltérő, márpedig ez így van, akkor ez alapvető mértékben módosítja a helyzetet azzal a klasszikus és neoklasszikus elmélet által feltételezett esettel szemben, amely szerint nincsenek tranzakciós költségek, minden információ ingyenesen és korlátlanul áll rendelkezésre, és a piacon találkozó felek informáltsága azonos. Az azonban, hogy az információ az esetek többségében aszimmetrikus, nyilvánvaló; az autógyár és autókereskedő például jobban ért az autóhoz, mint az autóvásárló. Ha nincsenek tranzakciós költségek, és a piacon találkozó felek informáltsága azonos mértékű és tökéletes, akkor állítható, hogy a szabad piaci viszonyok optimális megoldásra vezetnek, ha viszont vannak tranzakciós költségek, és az információ aszimmetrikus, akkor nem. Ez tarthatatlanná teszi azt az álláspontot, hogy a tényleges piaci – és nem tankönyvízű – viszonyok között a teljesen szabad verseny egyensúlyhoz és optimális helyzethez vezet, ezért a piacok által kialakított helyzet nem írható fölül gazdaságpolitikai eszközökkel, illetve fölülírása ront a helyzeten. Ezzel elméleti szempontból is igazolttá vált Keynesnek az a nézete, hogy a tényleges piaci viszonyok által létrehozott helyzet nem eleve optimális, ezért fölülírható és javítható.
Áttérve a modern makroökonómiára, a keynesi nézeteket támasztja alá az úgynevezett Mundell-trilemma is. Amint ezt Mundell[28] és Fleming[29] leírja, Pete[30] ismerteti, Obstfeld és Taylor[31] kifejti, és Győrffy[32] tárgyalja: nyílt és főként kis nyílt gazdaságban nem lehet egyszerre rögzített valutaárfolyam, szabad tőkeforgalom és független makroökonómiai politika.
Mundell 1999-ben kapott Nobel-díjat munkásságáért. Ezt a tételt már Keynes olyannyira fölismerte, hogy rá alapozta a nemzetközi gazdasági rendre vonatkozó javaslatait, amelyek tárgyalására itt nincs lehetőség. Ez a trilemma nyilván dilemmára egyszerűsíthető le: egy ország gazdaságpolitikája vagy a teljes foglalkoztatás és prosperitás nemzeti gazdaságpolitikai céljainak, vagy a nemzetközi egyensúly szempontjainak adhat elsőbbséget.
Hasonló a helyzet North (ismerteti Orbán–Szántó)[33] esetében. North,[34] aki a Nobel-díjat korábbi eredményeiért, Robert W. Fogellel megosztva, már 1983-ban megkapta, életművét lezáró könyvében az előre nem látható, nagy súlyú és nagy hatású eseményeket állította elemzése központjába. Keynes érvelése tulajdonképpen már ez esetben is tartalmazza azt, amit North két generációval később írt le. Amint ezt North megfogalmazza, nem ergodikus világban élünk, világunkat újra és újra előre nem látható, nagy súlyú és nagy hatású események rázzák meg. Következésképpen rosszul írja le a világot az a klasszikus elmélet, amely adottnak és változatlannak tekinti a fogyasztói ízléseket és a technológiai viszonyokat, és úgy írja le gazdaságunkat, mint amely viszonylag békés és nyugodt körülmények között folyamatosan közelít egy előre meghatározott egyensúlyi és optimális helyzet felé. Ezt így írta le először Walras,[35] és voltaképpen ez a klasszikus és neoklasszikus általános egyensúlyi elmélet minden változatának alapvető feltételezése és kiindulópontja.
A mi valóságos világunk azonban ilyen. Gazdaságunk helyzetének alakulása történelmi folyamat, amely, mint minden történelmi folyamat, nem követ előre meghatározott utat. Ennek folytán indokoltak azok a „nagyvonalú fenntartások, felmentő záradékok”, amelyek Skidelsky kései gyászbeszédében szerepelnek, és amelyek a keynesi gazdaságpolitika központi elemei. Indokolt tehát az is, hogy „tévedni emberi dolog”, sőt nem ergodikus világunkban a tévedés elkerülhetetlen, mert a jövő előrelátása lehetetlen. Ezért mélységesen igaz, hogy „minden tartós emberi berendezkedésnek irgalmasnak kell lennie”, amint ezt Skidelsky Keynest ismertetve és értelmezve leírja.
A RÓMAI KATOLIKUS EGYHÁZ E KÉRDÉSEKRE VONATKOZÓ TÁRSADALMI TANÍTÁSA
Minden további elemzés és bizonyítás nélkül nyilvánvaló, hogy a keynesi általános elmélet, a szeretet és megbocsátás, a fenntartások és felmentő záradékok nagyvonalú közgazdaságtana közelebb áll az Egyház társadalmi tanításához, mint az ezeket ismerni és elismerni nem akaró neoliberális közgazdaságtan, a jelenlegi főirány világa. Nyilvánvaló az is, hogy az Egyház társadalmi tanításának az a nézet felel meg, amely felismeri, hogy az emberek közösségekben élnek, e közösségeket fenntartandó értékeknek tekintik, és el akarják kerülni a szegény országok destabilizációját az ezzel járó problémákkal, így a nemzetközi migráció fokozódásával együtt. Ez már eleve azt jelenti, hogy az Egyház társadalmi tanítása a fentiekben progresszívnek tekintett közgazdasági felfogáshoz áll közel, sőt annak felel meg, és elutasítja az általam retrográdnak minősített, a piacok mindentudását és mindenhatóságát feltételező és hirdető neoliberális nézeteket. A progresszív irányzat természetesen túlterjed a keynesi közgazdaságtan körén. E kérdés kielégítő tárgyalása külön tanulmányt igényelne, itt csak néhány alapvető fontosságú összefüggésre tudok rámutatni. Csak a Rerum novarummal, a Centesimus annusszal és a köztük eltelt idő pápai megnyilatkozásaival tudok foglalkozni, noha a későbbiek is elérhetők.
Amint ez köztudott, XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű enciklikája (1891)[36] indította el az Egyház mai időknek megfelelő társadalmi tanításának kialakítását. Az enciklika központjában az akkori problémáknak megfelelően a munkásság helyzetének tarthatatlansága, a (marxista) szocialisták szemléletének és javaslatainak elutasítása, valamint a megoldás alapelveinek megjelölése állt. Az enciklika tarthatatlannak minősítette a munkásság helyzetét (1–2. pont), elutasította a magántulajdon megszüntetését (3–12. pont), és elutasította az osztályharcot (15–21. pont). Kimondta, hogy e problémák megoldása elsősorban állami feladat (25–35. pont), amelynek megoldásában azonban tevékenyen közre kell működnie az Egyháznak (22–24. pont), valamint a munkaadók és a munkavállalók szervezeteinek, köztük a vallásos egyesületeknek és a katolikus munkásegyesületeknek is (36–44. pont). A megoldás központjában az embernek kell állnia (14. pont), és az állam feladata a közjó szolgálata (25–26. pont), a munkáskérdés kiemelt kezelése (27. pont), a társadalmon belüli ellentétek kiegyenlítése (28–29. pont), valamint a társadalom alapértékeinek védelme (30–35. pont). XIII. Leó pápa ezzel messze megelőzte a közgazdaság-tudomány fejlődését. A közgazdaság-tudomány még sokáig nem volt hajlandó elismerni az állam e kötelezettségeit, amelyek elfogadása ma már általános, de még ma sem mindenütt és még ma sem teljes mértékben. A jóléti közgazdaság szempontjai csak Pigou munkásságával[37] jelentek meg a közgazdaságtanban, az állam felelőssége és döntő szerepe pedig csak Keynes általános elméletével.
Ez az enciklika a problémák és teendők itt bemutatott széles köre ellenére nem foglalkozott a marxi elmélet egészével. Marx az alapvető problémát egyrészt a dolgozó ember és a munkaeszköz tulajdonának elválasztásában, tehát a bérmunkában látta, másrészt pedig a profitmotívum alapján működő piacban, és elutasította mindkettőt. Az enciklikából egyértelműen kivehető, hogy XIII. Leó pápa világosan látta: a mai körülmények között szükségszerű mind a bérmunka, mind a piac, ezekkel a kérdésekkel azonban nem foglalkozott kifejezett módon. Az e kérdésekre vonatkozó egyértelmű álláspont kimondásának hiányában a szociális kérdés megoldására törekvő katolikus körökben is megjelent a bérmunkának és a piaci rendszernek, tehát a profitmotívumnak és a piacgazdaság egészének az elítélése és megszüntetésük helyeslése. Volt olyan érvelés, hogy a bérmunka szükségképpen kiszolgáltatottá teszi és lealacsonyítja a bérmunkát vállalót, ezért a tőkés-munkás viszonynál emberi szempontból helyesebb a szövetkezés, ami tulajdonképpen igaz. Ennél is nagyobb mértékben hatott az az érvelés, hogy a piaci rendszert a profit, az önzés mozgatja, és hogy az önzésnél sokkal nemesebb az önzetlenség és a szolgálat, ami ugyancsak igaz. Elterjedt volt az a felfogás is, hogy a munkáskérdés az igazságos munkabér megállapításával és kifizetésének kötelezővé tételével rendezhető, ami már nem igaz, de vonzó gondolat. Ezekre a nemes elképzelésekre azonban, sajnos, nem építhető föl gazdasági rend. Mindezek folytán sokáig fennmaradt az áthidalhatatlannak látszó ellentét az Egyház és számos katolikus gondolkodó és mozgalom, illetve a közgazdaság-tudomány között.
A Rerum novarum kiemelkedő jelentőségét semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy XIII. Leó számos utóda adott ki enciklikát megjelenésének évtizedes évfordulóin. A sort XI. Pius pápa Quadragesimo anno[38] kezdetű enciklikája nyitotta meg (1931), XXIII. János pápa Mater et magistra[39] kezdetű enciklikája folytatta (1961), amelyhez VI. Pál pápa Octogesima adveniens[40] kezdetű enciklikája járult (1971), majd a sort II. János Pál pápa Laborem exercens[41] és Centesimus annus[42] kezdetű enciklikái zárták le (1981 és 1991). Itt és most csak a legutolsóként megjelent, Centesimus annus kezdetű enciklikával tudok foglalkozni.
Ez a teljesen modern hangvételű enciklika lebontotta mindazokat az ellentéteket, vagy inkább megválaszolta azokat tisztázatlan kérdéseket, amelyek addig fennálltak az Egyház szociális tanítása és a közgazdaság-tudomány között. Az enciklika II. fejezete a Napjaink új dolgai, III. fejezete pedig Az 1989. év címet viseli. E fejezetek a szovjet kísérlet bukása utáni helyzetet elemzik, és részletesen bizonyítják a korábbi körlevelek megállapításainak helyességét. A IV. fejezet címe A magántulajdon és a javak egyetemes rendeltetése; ez megismétli és megerősíti az erről a korábbi körlevelekben írottakat, tehát hogy a magántulajdon joga az egész emberiséggel szemben fennálló kötelezettségekkel jár együtt. A 30. pont szerint:
Miközben a pápa [XIII. Leó] a magántulajdon jogát hirdette, egyúttal ugyanolyan világosan hangsúlyozta, hogy a javak szabad „használata” alá van rendelve a termelt javak közös rendeltetésének […]. XIII. Leó utódai megismételték ezt a kettős állítást: a magántulajdon szükségességét és ezzel jogszerűségét, valamint az azt terhelő korlátokat.
Ez a korábbi körlevelekben leírtak megismétlése, másutt azonban ezeken túlmenő tételeket találhatunk. A 32. pontban a következőket olvashatjuk. „Aki valamit termel […], többnyire azért állítja elő, hogy mások is használhassák, miután megfizették a szabad alkuban közös akarattal kikötött jogos árát.” Ez a szabad áralku és a piacgazdaság helyességének elismerése. Ezt követően: „Nagyon sok dolgot nem lehet hatékonyan egyéni munkával előállítani, hanem sokak együttműködésére van szükség […]. Egy ilyen termelő tevékenységet megszervezni […], és eközben a szükséges kockázatot vállalni, mindez a modern társadalomban bőséges gazdagodási forrás.” Ez a vállalkozói tevékenység, a vállalkozással létrehozott nagyvállalat és a vállalkozói nyereség szükségességének és helyességének elismerése. Ugyanebben a pontban azt is olvashatjuk, hogy: „A modern vállalkozói gazdaság hasznos elemeket tartalmaz” (kiemelés az eredetiben – Sz. Gy.). A 34. pont a következő mondattal kezdődik: „Az egyes országokban és a nemzetközi kapcsolatok terén is a szabad piac látszik a leghatékonyabb útnak az erőforrások elosztására és a szükségletek legmegfelelőbb kielégítésére” (kiemelés az eredetiben – Sz. Gy.). A 35. pontban megjelenik, hogy: „Az egyház elismeri a haszon jogszerű funkcióját, mint amely a vállalkozás jó működését jelzi. Ugyanis amikor egy vállalkozás nyereséget ér el, az azt jelenti, hogy a termelési tényezőket helyesen választották meg, és az ember szükségleteit megfelelőképpen elégítették ki” (kiemelés az eredetiben – Sz. Gy.). Ez a szabadpiac és a nyereségelv helyességének elismerése, és azoknak a romantikus elképzeléseknek a cáfolata, amelyek elutasítandónak tartották a szabadpiaci gazdálkodás egészét és a nyereségelvet.
Mindez azonban csak akkor érvényes, ha kellő súllyal vesszük figyelembe a következőket is:
Le kell rombolni azokat az akadályokat és monopóliumokat, amelyek számos nemzet elől elzárják a fejlődés útját. Minden egyes ember és nép számára biztosítani kell azokat az alapvető feltételeket, amelyek a fejlődésbe való bekapcsolódásukat segítik elő. E cél elérése érdekében az egész nemzetközi közösség részéről felelős és tervszerű erőfeszítésekre van szükség. Úgy illik, hogy a leggazdagabb országok teremtsék meg annak lehetőségét, hogy a legszegényebbek bekapcsolódhassanak a nemzetközi életbe, és hogy a leggyengébbek is élni tudjanak ezekkel a lehetőségekkel, miután megfelelő erőfeszítéseket tettek, és meghozták a szükséges áldozatokat, biztosították politikai rendszerük és gazdaságuk stabilitását, kialakítva a jövőjükre vonatkozó elképzeléseket, dolgozóik szakmai színvonalának emelését, felelősségük tudatában lévő és hatékonyan működő vállalkozók képzését.
Folytatva:
Jelenleg az e téren tett hasznos kezdeményezéseket a legszegényebb országok nagyrészt meg nem oldott eladósodásának problémája terheli. Az alapelv, hogy az adósságokat vissza kell fizetni, természetesen igaz. De nem szabad adósság-visszafizetést kérni és követelni akkor, amikor az valójában olyan természetű politikai választást jelent, amely az egész népet éhezésbe vagy reménytelenségbe taszítja. Nem szabad szerződésbe foglalt adósságok visszafizetését követelni, ha az elviselhetetlen áldozatok árán valósulna meg.
Ebben a cikkben nem tudtam foglalkozni Keynesnek a nemzetközi gazdaság rendjére és a szuverén (állami) hitelekre vonatkozó nézeteivel, de a körlevélnek e tételei pontosan megegyeznek a keynesi nézetekkel. Általánosságban is igaz, hogy az ebben a részben az Egyház társadalmi tanításáról leírtak a lehető legteljesebb mértékben megegyeznek az ezt megelőző részben a korszerű közgazdaságtan progresszív irányzatának nézeteiről leírtakkal. Egyes esetekben még a szavak is ugyanazok, így például az „egész nemzetközi közösség” „felelős és tervszerű erőfeszítései” a „legszegényebbek” és a „leggyengébbek” javára. Az itt leírtak nagyon közel állnak ahhoz is, amit erről a kérdésről Csaba[43] és Mueller[44] is írt.
Befejező következtetésként megállapítható tehát, hogy a modern közgazdaságtan és az Egyház társadalmi tanítása között, főként, ahogy ezt a Centesimus annus kezdetű enciklika megfogalmazza, nincs alapvető ellentét. Ami talán ennél is fontosabb, az Egyház társadalmi tanítása gyakorlatilag megegyezik a modern közgazdaságtan progresszív ágának nézetrendszerével. Ennek a két következtetésnek a fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, és rá kell mutatni arra is, hogy ezek ellentétben állnak azokkal a jóindulatú, de a tényekkel nem számoló, romantikus elképzelésekkel, amelyek elutasítják a piaci gazdálkodás egészét, noha ennek fenntartása a közjólét és a közjó szolgálatának nélkülözhetetlen előfeltétele.
Szakolczai György
közgazdász, egyetemi tanár
a Szent István Tudományos Akadémia rendes tagja
[1] Szakolczai György, A gazdasági egyensúly neoklasszikus és keynesi definíciója és az egyház társadalmi tanítása. Székfoglaló előadás, Bp., Szent István Tudományos Akadémia, 2017.
[2] Uő, A gazdasági egyensúly neoklasszikus és keynesi definíciója és a római katolikus egyház társadalmi tanítása, Valóság, 2018/1, 1–20.
[3] Uő, John Maynard Keynes, a nemzetközi gazdaság keynesi rendje és a Nemzetközi Valutaalap, Bp., Közgazdasági Szemle Alapítvány, 2018.
[4] Smith, Adam, An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations, London, Routledge, 1898. (Első kiadása: 1776; általánosan használt rövidített címe: The Wealth of Nations.)
[5] Keynes, John M., The General Theory of Employment, Interest and Money, London, MacMillan–New York, Harcourt Brace, 1936; Uő, A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1965 (az 1961. évi angol nyelvű kiadás alapján); Uő, The General Theory of Employment, Interest and Money (With a New Introduction by Paul Krugman), Houndmills, Basingstoke–New York, Palgrave Macmillan for the Royal Economic Society, 2007.
[6] Lásd részletesebben és az irodalom megadásával: Szakolczai, John Maynard Keynes, 7–12. és 17. fejezet.
[7] Keynes, A foglalkoztatás, 3.
[8] Keynes, i. m., 5. A határtermék a teljesített munka utolsó egységének (például órájának vagy napjának) a terméke, a határáldozat pedig a teljesített munka utolsó egységének (például órájának vagy napjának) teljesítésével járó áldozat. Ez az elmélet tehát feltételezi, hogy a munka mindenki számára áldozat, a szabadidőről való lemondás, és ez az áldozat annál nagyobb, minél nagyobb a teljesített munka mennyisége.
[9] Skidelsky, Robert, John Maynard Keynes, III, Fighting for Britain 1937–1946, London, Macmillan, 2000; az idézett rész a 476. oldalon.
[10] Debreu, Gerard, A Social Equilibrium Existence Theorem, Proceedings of the National Academy of Sciences, 38 (1952), 886–893.
[11] Csekő Imre, Gérard Debreu (1921–2004), in Bekker Zsuzsa (szerk.), Közgazdasági Nobel-díjasok 1969–2004, Bp., KJK–Kerszöv, 2005; az idézett rész a 351–369. oldalon.
[12] Arrow, Kenneth J.–Debreu, Gerard, Existence of Equilibrium for a Competitive Economy, Econometrica, 22(1954)/3, 256–290.
[13] Arrow, Kenneth J., General Equilibrium. Collected Papers, 2, Oxford, Blackwell, 1983.
[14] Uő: Egyensúly és döntés. Válogatott tanulmányok (Válogatás és bevezető tanulmány: Kornai János), Bp., KJK, 1979.
[15] Kornai János, Kenneth Joseph Arrow (1921–), in Bekker, i. m., 101–115.
[16] Valentiny Pál, Ronald Harry Coase (1910–), in Bekker, i. m., 523–537.
[17] Valentiny, i. m., 531.
[18] Valentiny, i. m., 527.
[19] Coase, Ronald H., The Problem of Social Cost, Journal of Law and Economics, 3(1960)/Oct., 1–44, az idézett rész a 29–30. oldalon, idézi Valentiny, i. m., 531.
[20] Valentiny, i. m., 527.
[21] Madarász Kristóf–Vincze János, George A. Akerlof (1940–), in Bekker, i. m., 775–787.
[22] Gömöri András, A. Michael Spence (1943–), in Bekker, i. m., 789–802.
[23] Farkas Beáta, Joseph E. Stiglitz (1943–), in Bekker, i. m., 803–812.
[24] Akerlof, George A., The Market for ”Lemons”. Quality Uncertainty and the Market Mechanism, The Quarterly Journal of Economics, 84(1970)/3, 488–500.
[25] Spence, A. Michael, Job Market Signaling, The Quarterly Journal of Economics, 87(1973)/3, 355–374.
[26] Stiglitz, Joseph E., The Theory of Screening, Education and the Distribution of Income, American Economic Review, 65(1975)/3, 283–300.
[27] Uő, Information and the Change in Paradigm in Economics. Nobel Prize Lecture, 2001.
[28] Mundell, Robert A., Capital Mobility and Stabilization Policy under Fixed and Flexible Exchange Rates, Canadian Journal of Economic and Political Sciences, XXIX(1963)/4, 475–485.
[29] Fleming, J. Marcus, Domestic Financial Policies Under Fixed and Under Floating Exchange Rates, International Monetary Fund Staff Papers, 9(1962)/3, 369–379.
[30] Pete Péter, Robert A. Mundell (1932–), in Bekker, i. m., 725–739.
[31] Obstfeld, Maurice–Taylor, Alan M., Globalization and Capital Markets, NBER Working Paper, 8846(2002), 29–33.
[32] Győrffy Dóra, Democracy and Deficits. The New Political Economy of Fiscal Management Reforms in the European Union, Bp., Akadémiai, 2007; a hivatkozott rész a 71. oldalon.
[33] Orbán Annamária–Szántó Zoltán, Douglass Cecil North (1920–), in Bekker, i. m., 571–588.
[34] North, Douglass C., Understanding the Process of Economic Change, Princeton and Oxford, Princeton University Press, 2005, 187.
[35] Walras, Léon, Élements d’économie politique pure, ou théorie de la richesse sociale, 1874.
[36] Közli: Tomka Miklós–Goják János (szerk.), Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok, Bp., Szent István Társulat, [é. n.], 27–55.
[37] Pigou, Arthur Cecil, The Economics of Welfare, London, Macmillan, 1948. (Első kiadása: 1913.)
[38] Tomka–Goják, i. m., 57–103.
[39] I. m., 105–159.
[40] I. m., 315–347.
[41] I. m., 387–413.
[42] I. m., 315–347.
[43] Csaba László, Közgazdaság és értékrend, Köz-Gazdaság, XI(2016)/4, 35–44.
[44] Mueller, John D., A közgazdaságtan megváltása. A hiányzó elem újrafelfedezése, Bp., Matthias Corvinus Collegium, 2015.