Megjelent a Egyházfórum 2019/4. számban
Bevezető gondolatok
A törzsfejlődési vizsgálatok alapján a primitív, egysejtű létezés attól vált bonyolultabb rendszerré, hogy egymást kölcsönösen és nélkülözhetetlenül feltételező, feladat és funkció által meghatározott rendszerbe szerveződtek az életformák – írja C. Molnár Emma Anyátlan nemzedék című könyvében.[1] Talán ezért is fontos foglalkoznunk azzal a kiinduló gondolattal, miszerint az embernek alapvető, ősi igénye, hogy ember-ember kapcsolatok megélésében találjon rá önmagára.[2] Hiszen az ember maga szociális kötődésre és azon keresztül fejlődésre irányuló lény, ezáltal nem létezhet a másik vagy mások nélkül.[3] Mindezek ellenére tapasztalatunk szerint egyre több a válással végződő házasságkötés, az elhamarkodott döntéseken alapuló, rövid távú kapcsolat, valamint egyre többen kerülnek abba a helyzetbe, hogy koruknál és/vagy érettségüknél fogva vágynak a megállapodásra, elköteleződésre, akár a családalapításra, de ehhez nem találnak megfelelő társat. Avagy benne ragadnak egy olyan párkapcsolatban, amelyet szinte kizárólag az egyedül maradástól való félelem motivál.
Valójában rengeteg önmagunkra irányuló erőfeszítéssel, munkával jár egy valódi szeretetkapcsolat kialakítása akkor is, ha a másik fél ebben teljes körű partner. Az is lényeges felismerés, hogy mennyire nem választható el egymástól az önálló és a közös fejlődés folyamata. De vajon miért olyan nehéz megvalósítani, egyszersmind megélni a kötődés iránti igényünket? Miként távolítjuk magunkat a kapcsolódástól, miközben egyre jobban vágyunk rá? Hogyan élhetjük meg mégis a valóságban való, igazi kapcsolódást a másikkal?
Ahhoz, hogy a probléma érthetővé váljon – épp az egészlegességet szem előtt tartva – elengedhetetlen a perisztázis vizsgálata, azaz a szociális, kulturális és társadalmi elvárásrendszer az egyén életében jelentős személyek általi közvetítésének elemzése.[4] A Nyugat szellemiségét alapvetően határozza meg az individualizmus, az egyén középpontba helyezése, amely azonban komoly félreértések és valóságtorzulások színtere. Ez az individualizmus izoláló, mert benne a másik mint ellenfél, vetélytárs, ilyen módon egyfajta fenyegetés jelenik meg, és ez ahhoz az illúzióhoz vezet, hogy az egyén egyedül is képes lehet minden tudás és képesség megszerzésére, birtoklására. Másrészt a túlhangsúlyozott autonómia egyenértékűvé válik az egyediséggel, ezáltal az értéket a teljesítmény, a kvalitások introjekció általi halmozása és a minél nagyobb fokú önállóság jelenti. Mivel az egyén a környezet elvárása és értékrendje alapján határozza meg saját magát, képtelen a pozitív önértékelés elérésére, mert a másokhoz való folyamatos viszonyításban éppen azt nem veszi észre, hogy az abszolút autonómia elérhetetlen. Ráadásul a benne szűnni nem akaró szorongást valójában nem is csupán az tartja fenn, hogy nem érzi magát „elég jónak”, hanem abból a szándékkettősségből fakadó elakadás, hogy miközben egyénileg ki szeretne teljesedni, tartozni is akar valakihez. Bár ez a két dolog egyáltalán nem zárja ki egymást, a nyugati gondolkodásra jellemző polaritás következtében a kettő egyszerre nem kezelhető – az egyén vagy autonóm, vagy függő viszonyban van a másikkal. Lényeges félreértés: az egyén számára nem világos, hogy egyszerűen létezéséből adódóan egyedi – illetve a fejlődés által, amely viszont általános hajtóereje –, és azok a minták, amelyeket felülvizsgálat nélkül beépített magába és automatikusan irányítják mind gondolkodását, mind cselekedeteit, valójában éppen ettől az eredendő egyediségétől távolítják el. A pótolhatóság érzése tehát nem az elvárásoknak való ész nélküli megfelelés és mintahalmozás, hanem a valódi én megismerése, azaz az öntudat kiépülése, kiépítése által szüntethető meg. Mivel az egyén nemigen találkozik más mintával, mint az értékek ilyen módon való értelmezésével, másokat is ebben a rendszerben próbál értelmezni, amihez kategóriákat gyárt, illetve másol. E kategóriákba próbál mindenkit beilleszteni, beleértve saját magát is. Ez a fajta rendszerezés bizonyos értelemben előnyös, hiszen a sémák segítségünkre lehetnek a gyors döntést igénylő helyzetekben, viszont eredményeképp az értékmérő egy irreális „általános ember” lesz[5] – aki nemtől is független. Ez az általános alany mint ideál funkcionál, csupán képzeletbeli, ráadásul paradox jelenség, mivel mindenki fantáziájában egy kicsit másképp szerepel, az egyén mintáitól függően módosul, mi a vágyott, elérendő, azaz miközben mint jelenség általános értelmű, gyakorlati síkon mégis egyedi vagy inkább egyéni lesz. Ez az ideál saját maga számára is mérce, de másokat is ez alapján értékel. Ennek folytán az egyén saját fantáziavilágát terjeszti ki a környezetére, másokban projekciókat lát viszont, nem pedig a valóságot. Ilyen értelemben, amikor párt keres, sőt amikor párkapcsolatba lép is, kizárja mind magát, mind a másikat a kapcsolódásból, hiszen abban valójában nem ők vannak, hanem elvárásokból felépített fiktív karakterek. Mindez amiatt marad rejtve, mert a fantázia és a valóság egyenlőként van értelmezve, fenntartva azt az illúziót, hogy a valóságban a fantázia szerint alakulnak az események,[6] hiszen nincs tapasztalás a valóságról, pontosabban – ismeret hiányában –, ha létrejön, sem tudatosul. Több más gondolkodóval együtt Descartes is azt állítja: a valóság és a fantázia a megértés által választható külön.[7] A kapcsolat a felszínes hasonlóságra alapul, a szeretetkapcsolat kiépítése helyett egyfajta összepárosító játék folyik, amelyben a felek egy képzeletbeli listán próbálják kipipálni a számukra fontosnak vélt értékeket, keresve azt az ideálist, akire minden pont igaz lehet. Bár a perisztázis azon nyomásán túl, hogy az egyén egyik fő feladata a pártalálás, majd a családalapítás kell hogy legyen, megjelenik erre az önálló igény is, amelyet erőteljesen áthatnak a környezetből átvett mintázatok és a normának való megfelelés belső kényszere, így az egyén végső soron képtelen olyan társra lelni, aki hosszú távon elégedettséggel és örömmel tudná eltölteni.
FELLAZULT KÖTŐDÉSI KERETEK?
A párok a kapcsolódás megannyi síkja és formája közül csak nagyon keveset, de egyre inkább csak egyet képesek érzékelni és így fókuszukba helyezni. Ez a dimenzió a reprodukció köré szerveződik. A lényegi illúzió éppen az, hogy a szerelem érzését ettől élesen elkülönülőnek látják, sőt akár ezzel ellentétes fogalomnak. Pedig ez a gyakorlatban ugyanúgy – igen erőteljes – fantáziatevékenység, amelyben a másik valójában csak érintőleges szerepet kap, és végső soron a szándékkettősség jelenik meg benne. A szerelem ugyanis nem érzelem, hanem valójában indulati érzés, ahogy azt C. Molnár Emma is megfogalmazta.[8] Az indulat összetett gondolat, amelynek mindig van tárgya, illetve célja, jelentős biokémiai, hormonális vagy egyéb fizikai jellegű változással együttesen jelenik meg, ezért még inkább úgy tűnhet az egyén számára, hogy valójában belőle kiinduló érzelemről van szó. Az indulat ezen felül visszavezethető valamilyen meg nem értett múltbéli hatásra, amely kialakítja azon összetett gondolatokat, amelyekből maga az indulat áll. A szerelem iránti vágy arra a törésre vezethető vissza, amikor az anya és gyermeke közti duálunió felbomlik, hiszen létrejön a gyermek éntudata és ezzel együtt autonómiaigénye is. Mivel ezt az új irányt a gyermek még nem érti, az előző elvesztését hiányként éli meg, és vágyja vissza még felnőtt korában is. Ez a vágy viszont magára az élményre vonatkozik: annak megélésére, hogy én általad, te általam létezel, és ez örökkévaló. A szándékkettősség abban mutatkozik meg, hogy miközben az egyén fel akar oldódni a másikban, félelemmel tölti el az a lehetőség, hogy ezáltal ő mint individuum megszűnne létezni; az énvesztés gondolata pedig szorongást, illetve ellenállást vált ki.[9] Itt ugyanúgy az egészlegesség hiánya fedezhető fel, és a növekvő feszültség az egyént menekülésre készteti. Ahogy ebből – és indulati jellegéből – fakadóan a szerelem intenzitása csökkenni kezd, a felek között egyfajta távolság jön tehát létre, hiszen elkezdik érzékelni a másik másságát. Mivel ezt a különbözőséget veszélyként élik meg, arra törekszenek, hogy megszüntessék. Ennek lehet különválás a vége, azt gondolván, hogy létezik egy olyan másik személy, aki lényéből fakadóan képes megteremteni az egyén számára az autonómia és az egybeolvadás vágyott fúzióját – ez az „Igazi” illúziója. Napjainkban egyre inkább tapasztalható az a tendencia is, hogy a partnert mint modern fogyasztási cikket értelmezik, azaz, ha valami „elromlik” vagy nem megfelelő a kapcsolaton belül, akkor a javítás helyett a lecserélés lehetősége merül fel, amely, bár rövid távon kényelmesebb és könnyebb megoldásnak tűnhet, hosszú távon csak egyre több nehézséggel jár. Ha a kapcsolat mégis túléli a szerelem lecsillapodását, általában félelem és szándékkettősség irányítja, és a felek egyre távolabb kerülnek a valódi szeretetkapcsolattól.
A megmunkált kapcsolat erőfeszítést kíván? A kölcsönösségben való egyedi fejlődés útja
Az önállóságnak és függésnek azt a bonyolult harmóniáját, amelyre az egyén valójában vágyik, csak komoly munka árán lehet elérni, ehhez pedig nem a másikra kell várni, hanem egyénileg kell megtenni mindazt, amit meg lehet. Egyrészt meg kell érteni magát a vágyat, amely a szerelem mögött van, és a megértés által elfogadni, hogy bár ez ugyanúgy hozzá tartozik a kapcsolódás kialakulásához, a valódi szeretetkapcsolat ezen messze túlmutat, és annak kiépítése éppen a szerelem lecsengésével tud igazán megindulni. Fontos tehát azt is hangsúlyozni, hogy a szerelem attól függetlenül, hogy valójában nem érzés, csodálatos dolog, és egyfajta előszobája lehet az életszövetség kialakításának. Kommunikációra van szükség, amellyel megteremthető az a tér, amelyben a két fél kapcsolódhat egymással, hiszen a kommunikáció, illetve a figyelem, a valódi érdeklődés által ismerhető meg a másik fél önmaga valódiságában ahelyett az elképzelt kép helyett, amelyben az egyén a másikat előre feltételezi valamilyennek. Így lesz az Én-Az viszonyulásból Én-Te kapcsolódás Martin Buber filozófiájában is,[10] ahol az akár verbális, akár nonverbális kommunikáció által megalkotott közös térben létrejön a ráismerés, ez a ráismerés pedig olyan valóságélmény, amelyben az egyén képes saját magát felismerni. A távolság ebben a helyzetben elengedhetetlen, ugyanis épp emiatt lesz képes mindkét fél egészében szemlélni a másikat, önmagát és azt a viszonyt, amelyben léteznek.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét,
Egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
És néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház.
Radnóti Miklós: Tétova óda, 1943
Ez a távolság szükséges ahhoz, hogy létrejöjjön a másik különbözőségére vonatkozó ráismerés – amelyben viszont az énerő hasonló szintje is megmutatkozik –, és a ráismerés által ismételt találkozás, ezúttal egy olyan, kiterjesztettebb minőségben, ahol már nem azonosulást várnak egymástól a felek, hanem a kiegészülésen kezdenek közösen dolgozni. Mindez pedig csak türelemmel, halasztásra való képességgel együtt valósulhat meg, mert ez képes az indulati alávetettség helyett az érzelmek megmunkálása felé irányítani a feleket. Érdekes analógiát fedezhetünk fel ennek kapcsán az alkotás folyamatával: amikor alkotunk, és órák óta benne vagyunk annak folyamatában, annyira közel kerülünk az alkotásunkhoz, hogy nem látjuk azt a maga egészében, teljes realitásában. Azt érzékeljük, hogy valami nem megfelelő, de nem látjuk, hogy mi az, és könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy az egészet újra kell kezdenünk, mert rossz, ahogyan van. Ha pedig kissé eltávolodunk a helyzettől, mással foglalkozunk, visszatérve nyilvánvalóvá válik egy olyan, addig rejtett – sokszor apró – részlet, amely azonban az egész mű szempontjából lényeges elem. Ugyanígy, ha képesek a felek egy adott helyzettől kissé eltávolodni, és ebből a távolságból szemlélni az élet többi területét is, akkor azt is képesek lehetnek észrevenni, hogy ezen a sok egyéb területen ugyanúgy fennáll a másikkal való kapcsolódás lehetősége. E sokszintű kapcsolódásban tud létrejönni az az életszövetség, amelynek a szeretet a hajtóereje.
Tégy engem mint egy pecsétet a te szívedre,
mint egy pecsétet a te karodra;
mert erős a szeretet, mint a halál,
kemény, mint a sír, a buzgó szerelem;
lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai.
Ének.Én 8,6
A másikkal való kapcsolódás, az autonómia-összeolvadás kettőssége és harmóniája megragadható Hegel filozófiájában is, az öntudat fogalma körül. Eszerint, amikor az öntudat találkozik egy másik öntudattal, egyszerre veszíti el magát és szünteti meg a másikat azzal, hogy a másikban saját magát fedezi fel. Ez lényegében az összeolvadással állítható párhuzamba. Viszont éppen azáltal, hogy a másik megszüntetésével ilyen értelemben az öntudat saját maga elvesztésének veszélyét is vállalja, tudja visszaadni és ezzel együtt visszakapni a másikat és önmagát. Hegel úgy fogalmaz: „elismerik önmagukat egymást kölcsönösen elismerve”.[11] Tehát az egyén saját magát a másikkal való kapcsolódás tükrében képes felfedezni. Ez a valóságban létrejött kapcsolódás kétoldalú, vagyis kétpólusú, csak a felek egyenlő hozzájárulása esetén tud kiteljesedni. „A cselekvésben az, aminek történnie kell, csak mind a kettő által jöhet létre.”[12] Ebben már Hegel filozófiájának másik lényegi eleme jelenik meg, nevezetesen a tézis-antitézis-szintézis hármasa. Rendszere ellentétes elemekből épül fel (tézis és antitézis). Az ellentétes elemek mint nézetek ütköznek össze a szellem önmagára ismerésének dialektikus folyamatában, és a folyamat eredményeképp egy magasabb rendű szintézisben egyesülnek. A szintézis létrejöttével azonban újabb antitézis jelenik meg, és ilyen módon a dolgok folytonos változásban vannak, amely változás, azaz fejlődés a világmindenség rendezett egységének alapja.[13] Ez a modell a férfi-nő kapcsolódás tekintetében jól értelmezhető: a férfi és a nő egymástól eredendően különböző entitások, mindketten hordoznak magukban olyan kvalitásokat, amelyekkel a másik fél nem rendelkezik vagy legalábbis önállóan nem képes felszínre hozni. Bár önmagukban teljesek lehetnek mint férfi és mint nő, a szintézissel egyenértékű, magasabb minőségben csak egymással kapcsolódva létezhetnek. Az idealizmus filozófiaelmélete szerint a létezők közti viszonyok magukat a létezőket képesek megváltoztatni. Hogy ez létrejöjjön, ahhoz éppen azt kell megérteni, hogy az igazságban, a valóságban, az egészlegességben benne foglaltatik a polaritás, mert az adott dimenzió mindkét pólusa szükséges hozzá. A dolgok nemcsak feketék és nem is csak fehérek, de ahhoz, hogy a szürke létrejöjjön, mindkettőre szükség van. Az aktív-analízis szemléletében is megjelenik: az ambivalenciára szükség van többek között a homeosztázis és a feszültségviselő képesség fenntartásához. Az alkotói analógiához visszatérve: ezt a szintézist úgy tudjuk megragadni mint hozzáadott értéket. Egy portré betöltheti funkcióját, lehet élethű, szépen kidolgozott, esztétikus, de az, amitől a néző hosszú percekre leragad a kép előtt, az a hozzáadott érték, valamiféle üzenet detektálása, amely azáltal jelenik meg a nézőben, hogy a művész az alkotás folyamatában kapcsolatba került a művével. Tehát, jóllehet a kép és a művész két egymástól elkülönülő dolog, bizonyos pontokon egységet alkot. A rész-egész viszonyulás Frankl dimenzionál-ontológiájában is hasonló értelemben jelenik meg. Ennek első törvénye szerint, ha egy dolgot nála alacsonyabb dimenziókba vetítünk ki, akkor ezen leképeződések ellentmondhatnak egymásnak, és ez abban is megnyilvánulhat, hogy bár a magasabb szintű – egészleges – dolog nyitott rendszer, a kivetülései zárt rendszerként jelennek meg.[14] Ebben a modellben egyszerre fedezhető fel a férfi-nő viszonyból létrejövő szintézis két szintje, illetve a valódi kapcsolódás megannyi lehetséges síkja.
TIZIANO: ÉGI ÉS FÖLDI SZERELEM (1512–1516)
A lényeg itt is abban rejlik, hogy belássuk: a kapcsolat egy-egy dimenziója alapján semmit sem lehet meghatározni. A kapcsolatok egyik szorongáskeltő pontja, hogy a felek az autonómia félreértelmezése miatt azt gondolják, egyedül is képesek lehetnek, sőt képesnek kell lenniük elérni a szintézis állapotát, így aztán, amikor megtapasztalják azon kvalitásokat, amelyekkel partnerük rendelkezik, de ők maguk nem, ezt a különbözőséget fenyegetésként értelmezik, hiszen saját magukat is csak a teljesítmény és a verseny szemszögéből képesek értékelni. Ebben a téves értelmezésben pontosan az vész el, hogy az egyediség – avagy a különbözőség – mint érték jelenjen meg. Enélkül nincs önbecsülés sem, az egyén ahelyett, hogy saját képességeit igyekezne kibontakoztatni önmagának a másikon keresztül történő megismerése által, azt helyezi figyelme fókuszába, ami hiányzik belőle. A hiány pedig attól lesz egyre szorongatóbb, hogy saját maga nem töltheti be. A feszültség – a fizika fogalomtárával élve – potenciálkülönbséget feltételez, ez ebben az esetben úgy értelmezhető, hogy az egyén érzékeli a benne élő fantázia és a valóság közti eltérést, azonban nem tudatosítja, nem érti, így a feszültség nem tud kiegyenlítődni. A mai aktív-analízis fogalmai szerint éppen ez a potenciálkülönbség a szándékkettősség lényege. Ha sikerül belátni azt, hogy egyedül nem rendelkezhetünk minden tudással és képességgel, továbbá, hogy a másik nélkülözhetetlen, ezáltal mi is azok vagyunk a másik számára, akkor elindulhat az a folyamat, amelyben az egyén először saját magát igyekszik kiteljesíteni. Ez a „kölcsönösségben való egyedi fejlődés”,[15] a megismerés, illetve a ráismerés pedig képessé teszi a másikkal való valós kapcsolódásra, azaz a szeretetkapcsolat kialakítására.
Ugyanez a belátás alakíthatja ki a bizalmat is, hiszen a bizalom lényegében a kontrollról való lemondás képessége. Ha az egyén felismeri, hogy a másik nem vetélytárs, hanem a fejlődéshez elengedhetetlen mássággal rendelkező entitás, akkor megérti, hogy nem kontrollálhat mindent, és saját kiteljesedéséhez is bizalomra van szüksége, a megértés pedig ismertté teszi az addig ismeretlent, így a kontrollvesztés sem jár már félelemmel. A hiány kapcsán viszont az ellenpólust is látni érdemes: ha az egyén nem fedezi fel saját felelősségét személyes fejlődésében, akkor azt a hiányt is szorongatónak és általa feloldhatatlannak érzékeli, amely viszont ténylegesen őbelőle fakad, amelyet önismereti munkával egyedül ő tölthet be – ez a személyes kiteljesedés –, emiatt a másiktól, illetve a kapcsolattól, a szerelem élményétől várja az űr kitöltését, így tartva fenn a feszültséget önmagában.
A fejlődés folyamatos munka – egyéni és közös munka egyaránt –, mivel a folyamat állandó változással jár. A közös munka által létrejövő szintézis már azt az egészlegességet közelíti, amelyben a két fél nem csupán a hagyományos értelemben vett férfi-női viszonyban kapcsolódik, hanem alkotó energiát, kreativitást oszt meg, barátságot ápol, fizikai, mentális és érzelmi szinten egyaránt. A valóságban való kapcsolódás esetén a közös cél tehát az autonómia-önállóság fúziójának együttes megteremtése olyan módon, hogy bár „veled vagyok az, aki vagyok”, de ez feltételezi a folyamatos fejlődést, a fejlődésre vonatkozó igényt is, amelyben a felek egymást képesek segíteni, az önálló célok figyelembevételével kialakított közös akarat által. A közös munkához szükség van az egyéni felelősségvállalásra, az ezzel járó terhek vállalására, kitartásra, elköteleződésre, viszont a kapcsolat pótolhatatlansága – benne a felek egymást kölcsönösen feltételező függése –, illetve a Mi-élményből származó öröm éppen ebből a közös akaratra épülő együttes munkából származik.
BÁRMI IS ÉRKEZIK A JÖVŐBEN…
Az egyén felelőssége a kapcsolatokban
a „Mi-élmény” formálásában rejlik
A gondolatok megmunkálása sem egyéni, sem együttes szinten nem kerülhető ki. Mivel minden állandó változásban és/vagy fejlődésben van, nem létezik késztermék, nem létezik az ideális, az „igazi”. Emiatt be kell látni, hogy félelem által nem lehet kapcsolódni – csak a megismerést gátló, elakadást fenntartó védekező mechanizmusokat táplálni –, viszont feltétel nélküli szeretet és fejlődni akarás által annál inkább. Amennyiben az egyén felismeri, hogy egyedül a jelen az, amelyben cselekedni tud, képes lesz megérteni, hogy a múltbéli tapasztalatai, törései által megkonstruált kategóriák zárt rendszerébe nem helyezheti bele erőszakkal és önkényesen a másikat.
Mindennapjainkat gyakran a remény és az elvárások két pólusa között éljük. Beláthatjuk: nem érdemes reménykednünk abban, hogy valamely vágyott helyzet a jövőben létrejön, hiszen a jövő épp azért jövő, mert nem látjuk előre, a folyamatos változás miatt pedig bárhogyan alakulhat, sőt a remény lényegében ugyanúgy a félelemnek a jövőre vonatkozó megnyilvánulása, mint a szorongás, csak az adott dimenzió másik pólusaként. Az egyén felelőssége egy kapcsolaton belül elsődlegesen abban áll, hogy folyamatosan dolgozzon az öntudatán. Ezáltal látja valódi határait, és arról is tudomást szerez, hogy ezeken a határokon túl is van létezés. Idővel képes lesz észlelni az egészlegességet, és tisztában lesz vele, hogy ennek ő maga is része. Ezzel együtt kapcsolatba kerül az érzésben való tapasztalással – azaz képessé válik az élmény megélésére. Ami összességében jelentős a kapcsolatban, az a jelenben való cselekvés. A tett, a végtelen lehetőségek között történő tudatos döntés – ahogyan a kanti filozófia, illetve a neokantizmus vélekedik. Ezen cselekvő erővel, döntési képességgel és megismerő értelemmel pedig az ember alapvetően rendelkezik.[16] A döntés cselekedethez vezet, a tett élményhez, amelyben az érzelem tapasztalható meg. Ezek jelentik az állandó közös munkát a másikkal, ezért a valódi élményt az érzés, a szeretet együttes megélése jelenti – ami csak a jelenben valósulhat meg –, így válhat a Mi-tudatból Mi-élmény.
Fentiekből következik, hogy a Mi-élmény igénye azért ennyire alapvető és szükséges, mert megélése által jöhet létre a stabil Én-élmény. A folyamatos személyes fejlődés, még ha csupán rejtett módon is, állandó hajtóerőként szolgál az életben. Mind az igény, mind az Én-élmény mint hajtóerő valamiféle természetes lényegünkhöz, alapvető belső valósághoz kapcsolható, amelyre a harmónia jellemző. Az elvárások, feltételrendszerek, automatizmusok mind abból fakadnak, hogy társadalmi szinten ettől eltávolodott az ember, így, bár éntudattal igen, de (ön)tudattal a legtöbben nem rendelkeznek. Azaz nincs Én-élményük, ami az izoláló individualizmus tükrében csak egyre távolabb helyezi őket a megélhető jelentől. Az viszont, hogy ebből a távolodásból közeledés váljék, kizárólag az egyén döntésén múlik, ugyanis képes arra, hogy önmaga megismerése és alakítása által irányítsa az egyébként folyamatos változását. Így az is rajta múlik, hogy az egyébként eredendően vágyott valódi szeretetkapcsolat élményében részesüljön.
A szeretetkapcsolatoknak van egy pulzáló természete, a fejlődés és a hanyatlás ciklikus változása jellemzi, amelyben a hanyatlás után mindig az „új élet születése” kezdődik újra. Ezt a pulzáló ritmust követi a hétköznapi életünk is. El kell fogadnunk, hogy a szerelem két ember érzelmi és fizikai találkozása, akik közös erőfeszítésük által lépnek kapcsolatba a lélek finomabb rezdüléseivel, és vállalják a változás ciklikus természetét. Láthattuk, hogy a szerelem nem egyszerű örömkeresést jelent, hanem olyan pszichikus erőből fakadó kötődést, amely egységet és Mi-tudatot hoz létre. Az ilyen típusú építkezésnek persze olykor nem egyértelműek a követelményei. Ez a folyamat egy Mi-élményeken átívelő fokozatos és kitartással történő haladás, tudatos építkezés. A kitartó szerelem megvalósításához erőfeszítéseket kell tennünk, és szembe kell néznünk saját szorongásainkkal. Így a szeretet tartós virágzásáért abban kell bíznunk, hogy bármi érkezik is a jövőben, az átalakítható. A szerelem, illetve szeretet egyik közös, megragadható lényegi pontja, hogy nincs igazán birtokunkban, de folyamatosan munkát jelent a számunkra. Mint ahogyan minden új nap újra keressük és kérjük Isten szeretetét, hogy a kapcsolat és az egység megszülethessék.
A kötődés fellazult kereteivel szemben a hit gyakorlásába, a szerelembe és a szeretetkapcsolatokba helyezett erő jelenti a biztonság zálogát: „…ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan” (1Ján 3,18).
Fehér Pálma Virág
klinikai szakpszichológus, aktív-analitikus
Tóth Sally Ágnes
pszichológus
[1] C. Molnár Emma–Hidas Judit, Anyátlan nemzedék. Az aktív-analitikus pszichoterápia tankönyve, Bp., L’Harmattan, 2015, 95.
[2] I. m., 18.
[3] I. m., 96.
[4] I. m., 12.
[5] I. m., 72.
[6] I. m., 73.p
[7] Descartes, René, Elmélkedések az első filozófiáról, Bp., Atlantisz, 1994.
[8] C. Molnár–Hidas, i. m., 139.
[9] I. m., 139.
[10] Buber, Martin, Én és Te, Bp., Európa, 1994.
[11] Hegel, Georg Wilhelm Friedrich, A szellem fenomenológiája, Bp., Akadémiai, 1979, 102.
[12] Uo.
[13] Hegel, Georg Wilhelm Friedrich, A logika tudománya, I–II. Bp., Akadémiai, 1979.
[14] Frankl, Viktor E., Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben, Bp., Kötet, 1996, 22–26.
[15] C. Molnár–Hidas, i. m., 96.
[16] Kant, Immanuel, A tiszta ész kritikája, Bp., Atlantisz, 2009.