INTERJÚ VENCSER LÁSZLÓVAL[1]
Húsz esztendővel ezelőtt véget ért Európa megosztottsága, vele együtt pedig a keresztény egyházak üldöztetésének és elnyomatásának korszaka. Sok évre feladatunk marad még, hogy megértsünk egy ilyen mérvű történelmi fordulatot. Időközi mérlegünk abban képes eligazítást nyújtani, miben voltunk sikeresek, mit mulasztottunk el, és mi az, amivel meg kell még birkóznunk.
1. Az Ön országának keresztényei mivel járultak hozzá a vasfüggöny leomlásához?
E kérdést egyházaktól és felekezetektől függően eltérő módon lehet megválaszolni. Az ortodox egyház esetén tudvalevőleg már a kommunizmus idején volt bizonyos mértékű együttműködés (a hatalommal – A ford.), míg az evangélikus és katolikus keresztényeknél erősebb ellenállásra is volt példa. A gyulafehérvári papi szeminárium például afféle „mentsvárnak” számított a nehéz időkben, így például a zsinati reformokat már korán végrehajtották, már korán megjelentek az új spirituális mozgalmak, mint a „Movimenti”, és létezett a földalatt megszervezett hittanoktatás is felnőttek részére. Az állam mindezekben illojális megnyilvánulásokat látott. A feszültségeket három, a kultuszminisztériumhoz, az elnökhelyetteshez és a püspökhöz intézett memorandum is érezhetővé tette (1984/86/88), melyek még Magyarországon sem maradtak hatás nélkül. Hasonlóan állt a dolog a templomok lebontása vagy áthelyezése elleni tiltakozásoknál. Az reformátusok részéről Tőkés László temesvári lelkipásztor – későbbi püspök és európai parlamenti képviselő – messzemenő következményekkel járó ténykedése jóval az országhatárokon túl is ismertté vált.
Magán az országon belül azonban a keresztényektől kiinduló hatások nem öltöttek oly nagy méreteket, mint az NDK végnapjainak hasonló eseményei.
2. Mi tanultak az egyházak a fordulatból ahhoz, hogy az újonnan elnyert szabadságban boldoguljanak?
Természetesen ez a tanulási folyamat még javában zajlik. E folyamat mindenekelőtt abban ált, hogy az egyházaknak először is meg kellett tanulniuk, miként bánjanak az újonnan nyert szabadsággal, hiszen nem voltunk rá felkészülve, hierarchikus szervezet gyanánt pedig kevés gyakorlatunk volt benne. Volt is bizonyos mértékű kétely van a demokráciával szemben, hiszen az új lehetőségek és a szabad választás nem egyszerűen csak szabadsággal ajándékoztak meg minket, hanem szorongást is kiváltottak az emberekből. Összességében véve fellendülés következett be mindenekelőtt karitatív területen, valamint a felnőttképzésben. Szép együttműködésekre került sor továbbá osztrák és román egyházmegyék között – például Linz és Gyulafehérvár, Graz és Temesvár vagy Innsbruck és Szatmár között. Az ortodoxoknál is megfigyelhető volt bizonyos mértékű törés az idősebb, konformistább beállítottságú, valamint a fiatalabb nemzedék között.
3. Felkészültek az egyházak a jelen kihívásaira?
Bizonyos, hogy az ortodoxia számára volt nagyobb a kihívás. Így 2008-ban sor is került egy haladóbb szellemű pátriárka megválasztására. Létezik egy kisebb, ám dinamikus és haladó felfogású magyar protestánsokból álló csoport (mintegy 8000 fővel). Az evangélikus keresztények korábban nagynak számító (mintegy negyedmilliós) német csoportja, elsősorban a Németországba irányuló kivándorlás révén, mintegy 16 000 főre csökkent. Ebben az esetben sajnos egy, a messzi múltba nyúló, eleven hagyományból múzeumi maradvány lett – és ez a maradék is keresi új identitását. A két másik egyház között a katolikusok köztes helyet foglalnak el. A papi utánpótlás a (mintegy 1,3 milliós) római katolikus csoportnál drasztikusan, mintegy a felére csökkent, mialatt viszont a (mintegy félmilliós) unitárius csoportnál továbbra is bőséges növekedés tapasztalható. Igaz, hogy náluk nincs is cölibátus.
4. Milyennek látja a keresztény hit esélyeit a soron következő évtizedekben?
Minden attól függ majd, milyen viszonyt tudunk kialakítani az ifjúsággal. Örvendetes, hogy a távolságtartás nem oly kirívó, mint Ausztriában. Ám az ifjúság nálunk is igen kritikusan szemléli a hivatalos egyházat. Általánosságban csökkent a templomba járók száma. Valószínűleg azért is, mert sokkal több lehetőség van a szabadidő eltöltésére, mint a kommunizmus idején. A nyugati fogyasztói kultúra időközben minálunk is gyökeret vert. Azonkívül a templomba járás és a prédikációk meghallgatása persze nem számít már az ellenállás jelképének. Furcsamód, összegzésként azt mondhatjuk, hogy a diktatúrának pozitív hatása volt annyiban, amennyiben erősítette a hívők közötti összetartást. Másrészt hiány van vezető személyiségekben – egyebek közt azért, mert Róma a konformista tisztségviselőket részesíti előnyben.
(Az interjút Peter Paul Kaspar készítette)
Fordította: Himfy József
[1] Dr. Vencser László Gyulafehérváron és Rómában tanult katolikus pap. A morálteológia professzora és a Caritas igazgatója Gyulafehérváron. 1991 óta Linzben él, ahol az Idegen ajkúak lelkészségének vezetője. 2000 óta ugyanezen szervezet osztrák nemzeti igazgatója.