Infláció, adósságtörlesztés, kölcsön, uniós támogatás, áfa és jövedelemadó. Ezek és hasonló fogalmak zúdulnak ránk nap mint nap a sajtóból, amikor gondjaink megoldásáról töprengünk.. Az írások tömegében az üdítő kivételhez tartozik, ha olyanra bukkanunk, amelynek szerzője a gazdaságiaknál mélyebben keresi a gondok gyökerét, és megoldást is próbál a problémákra találni. Ilyen Fekete János, az 1927-ben született, ateistából keresztényé vált zsidó-magyar író „egy újabb nyílt levél, remélem, vitairat” alcímű írása az Egyházfórum elmúlt év decemberi számában. A szerző a mai magyar valóság alapos ismerője: sikeres regényíró, és alapítója a húsz országos és tizenöt helyi civil szervezet összefogásából létrejött, immár negyedszázada (1988-ban) működő Józan Élet Egészség- és Családvédő Országos Szövetségének.
Írása akkor született, amikor olvasta Orbán Viktor felszólítását: Hallgassuk meg egymást! Ekkor küldött egy nyílt levelet a miniszterelnöknek, amire „udvariasan kitérő” választ kapott. Ezután született a Viktorból akár Pál is lehetne még… című írás. A problémák gyökere erkölcsi: „az országnak olyan erkölcsi megújulásra van szüksége, amely a válságkezelés során országunk modernizálását és prosperitását úgy szolgálja, hogy a társadalmi esélyegyenlőséghez is közelebb visz” – írja. Ennek hiánya pedig napjainkban a növekvő antiszemitizmusban és romaellenességben jelentkezik.
A válság mélyebb megértéséhez most szeretnék egy másik írót segítségül hívni, hogy rámutassak, a két fenti jelenség is az egész társadalmat átható gyűlölködésből ered. „Már mindenkinek van egy barátja, akitől elfordítja a fejét az utcán anélkül, hogy meg tudná mondani miért, és már mindenki beszüntette valakinek a köszönést anélkül, hogy okát tudná adni. Már nincs család, ahol egyszer vagy másszor ne kellett volna valakit félteni; már nincs hivatal, ahol kenyeres pajtások vésztörvényszéket ne ültek volna egymás fölött… Sajtó, művészet, tudomány, templom, minden forrás, ahová a lelkek szomjú nyájai inni járnak, meg van mérgezve, és be van undokítva. A sárkányfogak, amelyekből a gyűlölet erdő sarjad fel még az unokáink átkául is, már el van vetve, be is van boronálva.” Ezeket a sorokat Móra Ferenc vetette papírra 1926-ban!
Fekete úgy véli, hogy egy „általa remélt és sóvárgott” Zsidó-keresztény Értékorientált Szociális Unió lenne képes e válságot leküzdeni. „…meghökkentő fantázianevével csupán azt szeretném érzékeltetni, hogy valami olyan ,politikai csoportosulást’, antifasiszta kristályosodási erőteret szeretnék középen látni, amelynek az erkölcsi-politikai kiindulópontja a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás, az évezredek viharaiban is legnépszerűbb Könyvek Könyve lenne” – írja. Ebben döntő szerep jutna a Hit Gyülekezetének összefogva a történelmi egyházakkal.
A Hit Gyülekezetének kiemelkedő szerepét azért szánna, mert
2. szembetűnő, hogy a hitre jutott cigány emberek milyen nagy számban vesznek részt a gyülekezetek életében.
3. ők tudnak „követhető, vonzó, izgalmas jövőképet vetíteni a fiatal generációk elé”.
A kinyilatkoztatás alapján álló közös fellépés önmagában elfogadható lenne. Hans Küng több évtizedes kutatásai alapján megállapította, hogy kozmikus nagyságrendben sincs világbéke vallásbéke nélkül. És nincs vallásbéke a vallások dialógusa nélkül. Aki a hazai helyzetet ismeri, tudhatja, mennyire távol vagyunk a dialógustól! Ennek egyik aggasztó jele, hogy az egyházi státusz állami elbírálásakor a hozzájuk hasonlóan karitatív tevékenységet folytató, kizárt egyházak érdekében (tudomásom szerint) alig csak egy-kettő emelt szót!
Az elképzelt Unió élére vezetőt keresve, Fekete János Orbán Viktorra gondolt. Volt már példa a magyar történelemben arra, hogy magyar politikus bibliás emberként ténykedett az ország javáért. Elég csak Pécsi Simonra, a Hegedűs Géza által megénekelt Bethlen Gábor szombatos hitű kancelláriusára gondondolnunk: „…zsoltáros szombatos, akit megóvnak / a benned ébredt székely ízű szók, / az áhitathoz, emlékhez valók, / amelyek immár négy évszázad óta / hirdetik, hogy a magyar nyelvű Tóra / magyarrá teszi azt, aki zsidó, / s a zsidóság magyarnak is való….Hogy közös kincsünk ő, a nagy tanár: / Mózes, s az örök igazságra lesvén / testvér-magyar a zsidó és keresztény.”
Fekete a pártját a liberálisoktól a konzervatívokhoz átállító politikus tettét a gyors alkalmazkodókészség jelének látja, és úgy hiszi, „az európaiságunk felmondására törekvő rasszista, cigány- és zsidóellenes szélsőségekkel szemben” támaszkodhatna erre az Unióra. Erre utal levelének címe is: Viktorból akár Pál lehet.
Először is azt nem értem, hogy a lehetséges összefogásból, párbeszéd nélkül miért zárja ki „az igatag balliberális lózungokból” nem kiábrándult lakosság (szerinte) kisebb részét. Demokratikus fejlődés csak a demokratikus erők teljes összefogásából jöhet létre!
A politikus Orbán Viktor számára e vezéri feladat nélkül is marad elég egész embert igénylő feladat: megőrizni a hatalmát, az összes vezető pozícióba beültetni saját embereit, látótávolságon belülre visszahozni a söralátétes adótervét, megmenteni az összeomlástól a gazdaságot, pofon- és kokiosztással leküzdeni külső és belső ellenségeit, akik – nézete szerint – az ország elpusztítására szövetkeznek, és ha az ország lakói is egyben, nem igazán tartoznak a nemzethez stb. Aligha akarna egy olyan tömörülés élére állni, melyik egyszerre „bal- és jobboldali” annak érdekében, hogy a szavazatvesztés kockázatával szembeszálljon az „ultra nacionalista turulfiókák” nyomulásával. Én az ő politikusi tevékenységét nem a Saulus-Paulus fordulattal jellemezném. (Bocsássanak meg elkötelezett rajongói!) Sokkal inkább a franciák által „Jó”-nak tartott IV. Henrik királyt juttatja eszembe, aki a hatalom megszerzése érdekében mondta az azóta szállóigévé vált szavakat: Paris vaut bien une messe. (Párizs megér egy misét.)
Nem hiszem hát, hogy a mozgalom vezetőjeként pajzsra emelhető lenne az az ember, akit megosztó egyéniségnek ismertünk meg, s aki nemzeti együttműködést hirdetve csak a saját híveire gondol. És valószínűleg ezt ő maga sem akarná. Igaz, mást sem tudnék megnevezni helyette.
Szomorú szívvel úgy hiszem, nem marad más remény, mint amit Móra a fent idézett írásában így fogalmazott meg: „Nem volna-e már ideje kegyelmet adnunk egymásnak, az úszkáló ingó-rengő, bukdácsoló romokon, nem hazafiságból, nem keresztényi szeretetből, nem lírai motívumok alapján, hanem merő cudar önzésből, okosságból: önmagunkért.” Úgy érzem, ennél többet nem tehetünk.
Winkler Lajos
Tetszett a cikk?
Rendelje meg az Egyházfórum teljes számát!
Móra Ferenc: Tertilla. (In Hannibál föltámasztása – Ezek az évek 1914-1933. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981. 147. old.
Hans Küng: Világvallások etikája.(Egyházfórum – Budapest 1994)
Hegedűs Géza: Pécsi Simonról szóló kései ének (In Hősök emlékezete. Versek 1981–1984.. Szépirodalmi ) 52., 53,. old.