Megjelent az Egyházfórum 2011/3. számában
Professzor Luz, Ön a Máté-evangélium egyik legjobb szakértője, azonkívül az USA-tól Szentpétervárig, Szófiától Japánig ismert és elismert biblikus szaktekintély. Mesélne nekünk a mestereiről. Kiktől tanult, és kik hatottak leginkább Önre?
Zürichben Hans Conzelmann[1] tanítványa voltam és ezzel azt is mondhatom, hogy Rudolf Bultmann[2] szellemi „unokája”. A szisztematikus teológiát Gerhard Ebelingtől[3] tanultam, de tanultam Eduard Schweizernél, [4] Karl Barthnál[5] Baselben, Walther Zimmerlinél[6] is, aki igen jelentős Ószövetség kutató volt Göttingenben. Hans Conzelmann segítségével lettem járatos és elkötelezett művelője a „kerigmatikus teológiának”. Igen sokunk került közel Bultmannhoz: Ez azt jelentette, hogy hittünk, talán túlságosan is, a hitvalló teológiában. Mindannyian lelkészek akartunk lenni, és az evangéliumot és semmi mást hirdetni. Soha nem gondoltam azt, hogy egyszer még Újszövetség professzor leszek. Ez csak úgy „megtörtént” velem, de ez soha nem volt a karrierem fő célja.
Ön jól ismerte Edward Schweizert, hiszen évekig az asszisztense volt. Egyesek szerint ő nem alapított iskolát, de mégis sok követője volt. Miben látja nagyságát?
Igen jelentős tanár és óriási személyiség volt, aki hagyta doktoranduszait a maguk útján menni. Egy nap azt kérdezte tőlem, szeretnék-e a tanársegédje lenni – annak ellenére megkérdezte, hogy én akkor kollegájának, Hans Conzelmannak voltam a diákja. Természetesen azt válaszoltam: „Igen, örömmel, de csak akkor, ha tovább foglalkozhatok azzal a számomra alapvető kérdéssel, miért hallgat Bultmann annyira a „Rom 9–11-ről es az ezzel összefüggő szövegekről”. Ezenkívül, ha írhatom tovább a disszertációmat Pál történelemfelfogásáról. Eduard Schweizer erre azt válaszolta: „Ó igen, természetesen mindent folytathat, amibe belefogott!” Őt az a diák érdekelte a leginkább, aki a saját útját járta, és akinek különbözött a teológiai véleménye az övétől. Nagyon nyitott, párbeszédre kész személyiség volt. Sőt, arról is meg volt győződve, hogy ő, a nagy professzor is tanulhat valamit a diákjaitól, még az elsőévesektől is. Ez a magyarázata annak, hogy, bár nem teremtett „Schweizer-iskolát”, mégis sikeres tanár volt.
Ön jól ismerte az evangélikus biblikusok háborús nemzedékét: Martin Albertzet, Rudolf Bultmannt, Martin Dibeliust, Erich Faschert, Gerhard Kittelt, Ernst Lohmeyerzzet, Karl Ludwig Schmidtet, Julius Schniewindet. Kiről van ezek közül személyes élménye, és milyen területen tartja őket igen jelentősnek?
Nem! Közülük a legtöbbet személyesen nem ismertem. Ne feledje el, hogy én 1938-ban születtem, és a teológiai tanulmányaimat csak 1956-ban kezdtem. Ekkor ők már mind tudós emeritus-ok voltak, és nem tanítottak többé. Az egyetlen, akit személyesen ismertem közülük, Rudolf Bultmann volt. Kétszer találkoztam vele diákként az egykori marburgi diákok konferenciáin. Nagyon lelkesedtem érte, mert annyira tökéletesen, világosan és egyszerűen tudott bármiről beszélni, hogy én – a kis diák – is megérthettem minden szavát. Ezenkívül
nagyon szerény ember volt, nem használt különleges retorikát, és nem voltak személyes
ambíciói. Később, amikor már tanársegéd voltam, leveleztem vele, es olyan
kedves volt, hogy összegyűjtette tanulmányainak összes fellelhető különlenyomatát,
es elküldte nekem személyes dedikációjával. Ezeket kincskent őrzöm ma is.
Melyek voltak Ön szerint az Újszövetség-kutatás legvitatottabb kérdései az elmúlt 50 évben?
Ez nagyon összetett kérdés! Válaszolni csak a saját nézőpontomból tudok rá: Mik voltak a legfontosabb vitatott kérdések számomra? Azt mondhatom: egyik a történeti Jézusé, mert végső soron a kérdés az, vajon van-e a keresztény hitnek valamilyen, a saját konstrukcióinkon és képzeletünkön túlmutató alapja? A másik az Újszövetség utótörténetének (posthistory) problémája (hatástörténet, németül: Wirkungsgeschichte), mert ez magában foglalja azt a kérdést is, vajon a szövegnek egyetlen „hiteles” értelmezése vagy sokféle lehetséges interpretációja van-e. Ugyanakkor magában foglalja a római katolikus értelemben vett „hagyomány” szerepének a kérdését is. Végül pedig az, hogy milyen kilátásai vannak az újszövetségi teológiának a „lingvisztikai fordulatot követően” („after the linguistic turn”), mert ebben benne foglaltatik az az alapvető kérdés is, miszerint létezik-e a „világon” kívül egy olyan „extra-lingvisztikai” valóság, amely kizárólag a nyelv által érhető el a számunkra.
Ön igen aktív a zsidó-keresztény párbeszédben, Magyarországon is ismert Pinchas Lapidevel[7] kiadott párbeszédkötete (Jesus in Two Perspectives). Hogyan tudná összefoglalni a zsidó Jézus-kutatás eredményeit, és melyek a zsákutcái?
A zsidó kutatók óriásit lendítettek a Jézus-kutatáson, mert a segítségükkel felismertük, hogy Jézust „keresztény szemüvegünkön” át látjuk Krisztusnak. Mind a zsidó, mind a keresztény Jézus-értelmezés a maga módján elfogult. Az olyan kérdések esetében, mint pl. „Jézus és a Tóra kapcsolata” vagy „Jézus önértelmezése”, vagy „számolt-e Jézus valami olyannal saját halála után, mint az egyház”, ez az elfogultság teljesen nyilvánvaló. Én személy szerint igen sokat tanultam a zsidó kutatóktól. Hadd említsek mindössze kettőt közülük: tel-avivi barátomat, Ithamar Grunwaldot és azt a tudóst, akit én a 20. század legnagyobb magyar kutatójának vélek ezen a területen, az Oxfordban élő Vermes Gézát. [8]
Ön lett az Albert Schweitzer-hagyaték[9] posztumusz kiadásának főszerkesztője. Hogyan választották ki Önt erre a feladatra? Milyen kapcsolat fűzi Önt Schweitzerhez és a teológiai nézeteihez?
Ez igen különös történet: Amikor én Bernbe jöttem, megkérdeztem, hogy tanulmányozhatom-e ezt a projektet, tudniillik ez előttem a korábbi berni professzor, Ulrich Neuenschwander feladata volt. Időközben az a kiadó, amelynek az anyagot publikálnia kellett volna, csődbe ment. Ezek után a megmaradt szerkesztőgárda és a Schweitzer-család között már a kiadói elképzelésekben sem volt meg az összhang. Ezért én szívesen elfogadtam a megbízást, mert gyermekkoromban Albert Schweitzer lányáék a Zürich melletti szülőfalumban éltek, gyerekeik, Monique és Philippe iskolatársaim voltak, és a nagyapjukat is ismertem személyesen. Amikor Albert Schweitzer meglátogatta az unokáit, akkor én kijátszva anyám éberségét, ahelyett, hogy hazamentem volna iskola után, a templomukba mentem. Megálltam az orgona mellett, és hallgattam „a fehér bajuszú nagy embert”, és amikor befejezte a gyakorlását az orgonán, akkor kezet foghattam vele… Csak sok évvel később vált számomra teológiailag is fontossá Schweitzer: az, hogy képtelenek vagyunk Jézust eredeti mivoltában átemelni a mi saját időnkbe, ezért tudatosan át kell őt formálnunk a mi Jézusunkká, egy olyan alapvető hermeneutikai felismerés, amelyet Schweitzernek köszönhetek.
Ön igen aktív a SNTS-ben,[10] és egyik motorja a társaság kelet-európai tevékenységének. Hogy látja a volt szocialista országokban a Biblia kutatás helyzetét ma? Mik tekinthetők Ön szerint a fejlődés jeleinek?
Talán igaz, hogy én voltam a „motorja” az újszövetségi kutatások Kelet-Európa különböző országaiban való előmozdításának, részint a két, Szentpéterváron es Szófiában létesített „Biblikus Könyvtár” által,, részint az elmúlt években rendszeresen megrendezett „kelet-nyugat-konferenciák” által, melyek nagy hatást gyakoroltak a különböző országokban megszervezett ökumenikus kutatói hálózat munkájára, a különféle kelet-európai országokban tartott előadások és a doktorandusz-hallgatók segítségével, akik jelenleg a kelet-európai intézetekben dolgoznak. De mindez nem csupán az én személyes magánakcióm volt. Része volt ebben az SNTS-en belül működő „Kelet-Európaért Bizottság” (Commission for Eastern Europe) mintegy húsz tevékeny tagjának is, csak enyém a megtiszteltetés, hogy felügyelhetem, és koordinálhatom ennek a bizottságnak a munkáját. Arra a kérdésére, hogy melyek a „fejlődés jelei”, kettőt szeretnek kiemelni. Először is a kelet-európai kollegák növekvő öntudatát es önbizalmát. Akik hiszik, hogy képesek bekapcsolódni a biblikus tudományok művelésébe, mert nincsenek egyedül, és nincsenek elszigetelve a kollegáktól. Másodszor pedig az egyre erősödő ökumenikus szellemet a kelet-európai biblikus kutatók között. A különböző egyházakhoz és hitvallásokhoz tartozó kollegák intenzíven együttműködnek a saját országukban: Romániában éppúgy, mint Magyarországon, Bulgáriában, sőt még Oroszországban is.
Több magyar biblikus is tagja az SNTS-nek: Cserháti Sándor, Bolyki János, Peres Imre Geréb Zsolt, Balla Péter és Benyik György. Milyen kapcsolatot ápol ezekkel a tagokkal? Ismer-e még magyar biblikusokat rajtuk kívül?
Jó néhány közülük „régi barátom” még a kommunista időkből, mint például Bolyki János[11] és Cserháti Sándor,[12] akik már sok éve az SNTS tagjai. Másokat segítettem a habilitációjuk során: közülük Balla Pétert[13] és Peres Imrét[14] említeném. Mindkettőjüket vendégül láttuk egy ideig svájci otthonunkban, amikor a habilitációjukra készültek. Sőt, Peres Imre nálam is habilitált: a halotti feliratokról és a páli eszkatológiáról szóló dolgozatát írta az irányításom mellett, igen hosszú és kellemes időt töltött a berni házunkban. Benyik Györgyöt pedig többek között én ajánlottam az SNTS-tagságra. Rajtuk kívül természetesen ismerek még több, náluknál fiatalabb magyar kutatót is; néhányan közülük voltak is Bernben, az otthonunkban is. Közülük kettőt tartok nagyon fontosnak megemlíteni: Fabiny Tibort[15] Budapestről és Zamfir Korinnát[16] Kolozsvárról.
Kolozsvárott Ön alapított egy ökumenikus biblikus kutatóintézetet, ahol egy folyóiratot is kiadnak. Mi ennek a periodikának a legnagyobb értéke?
Nem, nem én alapítottam a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen az Ökumenikus „Biblikus Központot”. Ez román ötlet volt, leginkább Stelian Tofanáé. A Kolozsvárott létező négy teológiai fakultás (a román ortodox, a görög katolikus, a római katolikus és a református – kettő közülük román, kettő pedig magyar) csodálatos közös vállalkozás. Terveik között szerepel egy ökumenikus újszövetségi kommentár szerkesztése, egy kicsit a német Evangélikus–Katolikus Kommentár (EKK) mintájára. Tervük még „Sacra Scripta” címen egy folyóirat alapítása is, amelyben román és nemzetközi szerzők egyaránt publikálhatnak mindenféle nyelven. Ebben az esetben sem én vagyok az „alapító”, inkább csak afféle „bába”. Társszerkesztőként mindössze segíthetek egy kicsit és tanácsokat adhatok nekik, megmutathatom, hogyan kell „folyóiratot csinálni”. Ezzel az a célom, hogy hozzásegítsem a román és a többi kelet-európai kutatót ahhoz, hogy külföldön is olvassák az írásaikat, és hogy a román tudós publikum is megismerhesse a nemzetközi kutatók eredményeit.
Ön különösen érdeklődik az ortodox egyház iránt. Részben az Ön e területen végzett munkája nyomán Athénben, Szófiában, Minszkben és Belgrádban is megjelent a bibliakutatók új nemzedéke. Mi az ortodox egyház specialitása a bibliakutatásban?
Számomra két dolog fontos. Először is az egyházatyák jelentősége a bibliamagyarázatban. Úgy gondolom, hogy ők kikerülhetetlenek a számunkra is, különösen a sajátos hermeneutikájuk miatt. Savas Agourides, a nagy görög tudós, aki igen fontos lett a számomra, gyakran mondogatta: Nekünk nem elég egyszerűen ismételnünk az egyházatyákat, hanem pontosan ugyanazt kell tennünk a mi korunkban, mint amit ők tettek az övékében. Ezt a tanácsot követve kijelenthetem, hogy az egyházatyákkal kincset birtoklunk. A másik csúcs a „Biblia az Egyházon belül” ortodox hermeneutikai elmélete. Mi, protestánsok, máshova helyeznénk a hangsúlyt, azt mondjuk: A Biblia „vis a vis”, szemtől szemben az egyházzal. Én is inkább ezt a protestáns véleményt osztom, de a kihívást számomra éppen ennek a „másfajta” ortodox elképzelésnek az értelmezése jelenti.
A Herder Theologisches Handkommentar zum Neuen Testament[17] után Edward Schweizer és Ulrich Wilkens megalapította az EKK sorozatot, melyben evangélikus és katolikus kutatók együtt dolgoznak. Hogyan kezdődött ez az egész, és mit tart a vállalkozás legnagyobb eredményének?
Eredetileg Eduard Schweizert kérte fel a kiadó, hogy legyen a „Biblischer Kommentar Neues Testament” sorozatnak, a „Neukirchener Verlag” által létrehívott az „Old Testament Biblical Commentary” testvérpárjának a kiadói szerkesztője. Ő nemet mondott, hozzátéve, hogy szerinte sokkal érdekesebb lenne egy ökumenikus és interkonfesszionális kommentár. Ezután ő és barátja, a római katolikus Rudolf Schnackenburg, leültek egymással, hogy megvitassák a dolgot, és egyszer csak megszületett az „Evangelisch-Katholischer Kommentar” ötlete. Legfőbb eredményük, szerintem, hogy a hatástörténetre („Wirkungsgeschichte”/effective history) helyezték a hangsúlyt. Az EKK ezért nem egyszerűen egy „semleges” tudományos kommentár, amely kizárja a felekezeti álláspontokat mint „torzító tényezőket”, hanem egy valódi interkonfesszionális kommentár, amely magában foglalja a felekezeti interpretációkat, mert arra az egyik legfontosabb kérdésre keresi a választ, hogy hogyan lett egyikünkből római katolikus, másikunkból pedig protestáns attól, hogy értelmezni kezdtük a közös Bibliánkat.
Mely német és angol nyelvű kommentárokat vagy kommentár-sorozatokat tartja használhatónak, amelyeket jó szívvel ajánlana a mai kutatók és hallgatók számára?
Minden kommentár-sorozatban vannak kitűnő szövegmagyarázatok és olyanok is, amelyek kevésbé kiválóak. Ezért aztán én szívesebben beszélek egyes kötetekről, mintsem sorozatokról. Például a „Das Neue Testament Deutsch” sorozat kurtább kommentárjai közül Ulrich Wilckens János evangéliumáról írt magyarázata szerintem kiváló munka. Vagy a nagyobb lélegzetű magyarázatokat tartalmazó „International Critical Commentary” sorozatból Davies-Allison Máté-kommentárja is kitűnő. Ugyanakkor az egészében véve nagyon jó EKK-sorozatnak nem mindegyik kötete érdemel kitűnő minősítést.
Ön szerint a katolikus, az evangélikus, az anglikán és más egyházak biblikusainak együttműködése milyen eredményt hozott az SNTS-ben vagy azon kívül?
Kitágította a lehetőségeket. Az EKK munkálatai során azt tapasztaltuk, hogy nagyon fontos megtanulnunk, hogy képesek legyünk magunkat a másik szemével is nézni. Ez Paul Ricoeur hermeneutikájának a központi gondolata – úgy tekints a saját könyvedre, mintha másvalaki lennél. A bibliamagyarázat esetében nem csupán a bibliai szöveg a „másik”, hanem a más-más nézőpontú interpretációk is mások, mint például a katolikus, az ortodox, az anglikán vagy a latin-amerikai, ateista, fekete vagy feminista nézőpontúak.
Úgy 50 évvel ezelőtt a legtöbb biblikus németül beszélt, manapság pedig az SNTS-konferenciákon, még Berlinben is, alig lehetett német szót hallani, a legtöbben angolul beszéltek. Ön hogyan látja ezt a nyelvi fordulatot?
Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Egyrészt, az angol igen alkalmas közvetítő nyelv a nemzetközi kommunikációban, egészen addig, amíg a beszélgetés nem megy mélyebbre. És természetesen az angol az a nyelv, amelyen a könyvedet a legtöbben fogják olvasni. Máskülönben pedig minden nyelv gyökere a saját kultúrából ered. Hasonlóképpen minden nyelv szorosan kapcsolódik hangulatokhoz, érzelmekhez és sajátos világnézethez. A nyelv nem pusztán az „értelem” közvetítője, hanem a „szívé” is. Ebben a vonatkozásban a hermeneutika tudománya eltér a természettudománytól, mert kizárólag soknyelvű alapon létezhet. Ebből a szempontból nemcsak örülök annak, hogy az SNTS többnyelvű társaság (angol, német, francia a hivatalos nyelv), de komolyan gondolom, hogy az újszövetségi tanulmányokat olyan nyelveken is művelnünk kell, mint a litván, a szuahéli, a koreai vagy a magyar.
Gondolja, hogy a nyelvi változást szemléletváltozás követi?
Egyelőre nem. Az angol nyelv bizonyos túlsúlya ellenére sem gondolom, hogy a mi területünkön a nyelvi pluralizmus veszélyben forogna. És ne felejtsük el, hogy a „stílust” nem csupán a nyelv határozza meg, hanem az eltérő kulturális arculat is. Ki tagadná, hogy a francia, angol, spanyol, japán es latin-amerikai Újszövetség-tudomány arculata egészen különböző? Mindaddig, amíg felismerjük, és büszkék vagyunk erre, és nem hódolunk be annak a jelenleg uralkodó amerikai stílusnak, melyben mindent idealizálnak, amit „vadonatújként” lehet eladni, hanem mosolygunk ezen, addig nem félek a stílusváltástól. És egy utolsó megjegyzés: az amerikai tudomány azért sokkal jobb, mint a magazinokban propagált tudományos stílus.
Ma mely egyetemeket és kutatóintézeteket tart nagyon fontosnak az Újszövetség-kutatás szempontjából?
Nem hiszek napjaink európai irányvonalában, hogy közvetlen pénzből és ellenőrzéssel létesítsünk úgynevezett „elit-egyetemeket”. Az, hogy egy egyetem jó, nagymértékben a hagyománytól függ – így van ez Cambridge, Oxford, a Yale, a Harvard, Chicago, Heidelberg vagy Leuven esetében. Persze létezik egy lassú fejlődés az egyetemeken pozitív vagy akár negatív irányban is. Ebben az értelemben példaként említenem Finnországot, amely jelentősebbé vált, és Svédországot, amely inkább veszített a fontosságából az újszövetségi tudomány területen. Német nyelvterületen például Marburg, Tübingen es Göttingen elveszítette korábbi jelentőségének egy részét, míg Berlin, Heidelberg vagy Zürich fontosabb szerepet tölt be az újszövetségi tudomány területén, mint néhány évtizede. Persze nem szeretnék közvetlen tanácsot adni a hallgatóknak. Nekik aszerint kell választaniuk, hogy kitől akarnak tanulni és milyen kutatási témában.
Mint biblikust érték-e Önt sérelmek a katolikus egyház részéről? Milyen a kapcsolata a katolikus biblikusokkal?
Az első kérdésre a válaszom: egyáltalán nem – sőt, ellenkezőleg. Voltam egy ideig vendégprofesszor Rómában, a Gregoriana Egyetemen, a Fribourgi Egyetem Római Katolikus Teológiai Fakultásának pedig díszdoktora vagyok. Mindkettőre büszke vagyok. A római katolikus kollegáknak néha talán adódnak problémáik a saját egyházukkal – de nekünk, protestánsoknak nem. Még akkor sem, ha a Római Katolikus Egyház a hivatalos tanítása szerint nem tart bennünket „egyháznak” (egyébként úgyis Isten fogja majd eldönteni, mik vagyunk, nem a Római Katolikus Egyház), csak egyszerűen másfajta keresztény „közösségnek”. A Római Katolikus Egyházban mély tisztelet van az iránt, ami „más”. Ez azt jelenti: éppen nekünk, protestánsoknak a „más voltunk” a fontos a katolikusok számára. A második kérdésre pedig röviden azt válaszolom: Sok közeli barátom van a kollégáim között, és nem az egyházi hovatartozásuk alapján választom ki őket.
Az európai kultúrának része volt a Biblia ismerete és a reformáció csak elősegítette ezt. A mai európai kultúrában milyen szinten áll a Biblia ismerete, és Ön szerint mi a mai biblikusok feladata?
Nyugat-Európában nagy a veszélye annak, hogy a Bibliát – annak a ténynek dacára, hogy kultúránk alapvető, talán legalapvetőbb szövege – elfeledik. Éppen ezért úgy gondolom, hogy igen fontos kulturális feladatunk van: nekünk kell rámutatnunk arra, hogy a Biblia milyen fontos hatást gyakorolt az irodalmunkra, a művészettörténetünkre, az értékrendünkre és sok minden másra. Emellett azonban igen fontos teológiai feladatunk is van: a kulturális tanulmányok és a vallástudományok manapság deskriptív diszciplínaként értelmezik magukat. A Biblia azonban Istenről, igazságról, normákról és értékekről beszél. A teológia nem lenne teológia, ha nem az igazságot kutatná. A teológia nem kerülheti meg az igazság kérdését. Ebben a vonatkozásban a bibliai tanulmányok legfontosabb teológiai feladata, hogy hozzájáruljon az igazság normatív kérdéséhez. E nélkül mi mindannyian körbe lennénk zárva saját értelmező közösségeink határvonalai által, és így minden „lokális”, és relatívvá válna.
Az interjút készítette:
BENYIK GYÖRGY
[1] Hans Conzelmann (1915– 1989), evangélikus teológus és Újszövetség-kutató. Tübingenben tanult teológiát, Marburgban 1936–37-ben Hans von Sodent, és Rudolf Bultmannt, hallgatta, akik nagy hatással voltak rá. Lukács evangélium szakértője, földrajzi és redakciós kérdésekkel foglalkozott, a szinoptikus exegézis klasszikusának számít.
[2] Rudolf Bultmann (1884–1976).
[3] Gerhard Ebeling (1912– 2001). Tanulmányait Marburgban R. Bultmannál kezdte, majd Zürichben Emil Brunnernél tanult. 1936–1945 között lelkész és a német hitvalló egyház tagja. Előbb egyháztörténelmet és egyházjogot, majd szisztematikus teológiát tanított Tübingenben, később dogmatörténetet Zürichben. Vezető szerkesztője volt a Zeitschrift für Theologie und Kirche c. folyóiratnak.
[4] Eduard Schweizer (1913-2006). Újszövetségi professzora. Mainzban, Bonnban, Zürichben, New Yorkban és San Franciscóban tanított.
[5] Karl Barth (1886– 1968), Előbb Bernben tanult teológiát, majd Berlinben Harnack professzornál. 1914-től a liberális teológia ellen fordult. 1934 megtagadta a feltétlen hűséget Hitlernek ezért állásából elbocsátották, majd a nemzeti szocializmus elleni egyházi ellenállás szervezője, a hitvalló egyház alapítója lett.
[6] Walther Theodor Zimmerli (1907-1983), jelentős svájci református Ószövetség kutató.
[7] Pinchás Lapide (1922–1997) Ausztriából kivándorolt zsidók leszármazottja, filozófus és teológus. 1938-ban Palesztinába költözött, a Gilboa kibuc alapítója volt. A zsidó–keresztény párbeszéd szakértője volt, Jeruzsálemben és Frankfurtban tanított, vendégprofesszor volt Göttingenben és Svájcban is.
[8] Vermes Géza (1924–) exegéta, a Holt-tengeri tekercsek egyik legismertebb kutatója és angol fordítója.
[9] Albert Schweitzer (1875–1965) német evangélikus teológus, filozófus, zenetudós és orgonavirtuóz, orvos. A liberális teológia bírálójaként bekapcsolódott a Jézus történeti portréjának megrajzolása körüli vitába. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy a történeti Jézus alakja szigorúan tudományos eszközökkel az evangéliumi hagyomány alapján rekonstruálhatatlan, a hit érvényességéhez pedig egy ilyen igazolás nem is tartozik hozzá. Vallásbölcseleti értekezéseiben a keresztény hit lényegének az eszkatológikus szemlélet kibontakoztatását tekintette. Párhuzamokat keresett a keleti vallások meditatív hagyománya és a keresztény jövő-teológia között, de nyomatékkal képviselte azt a nézetet is, hogy Krisztus hite elsősorban morális üzenet és nem intellektuális eligazítás a hívő ember számára. Teológiai és filozófiai írásaiban elutasította a metafizika lehetőségét, helyette egy olyan normatív etika, mint a keresztény, a krisztusi üzenet lényege mellett érvelt, amelynek alapja az élet értékének és szépségének elfogadása – ezt a tételt orvosi és művészi munkájával is igyekezett bizonyítani és szolgálni. 1952-ben Nobel-békedíjat kapott.
[10] Studiorum Novi Testamenti Societas (Újszövetség-kutatók Társasága)
[11] Bolyki János (1931–2011) református újszövetségi professzor, az interjú készítésekor még élt.
[12] Cserháti Sándor (1930–) evangélikus biblikus professzor.
[13] Balla Péter (1962–) református biblikus professzor.
[14] Peres Imre (1953–) teológus és vallástudós.
[15] Fabiny Tibor (1955–) evangélikus teológus.
[16] Zamfir Korinna (1966–) katolikus teológus.
[17] Újszövetség Teológiai Kézikommenár.