Megjelent az Egyházfórum 2009/4. számában
A ROMÁN KOMMUNISTA PÁRT TERJESZKEDÉSÉNEK IDŐSZAKA
Márton Áron 1939-ben lett Erdély püspökévé, politikai szerepvállalása és legendás híre azonban csak 1944-ben kezdődött. A második bécsi döntés során megvont új határvonal nemcsak Erdélyt szelte ketté, hanem a gyulafehérvári egyházmegyét is, elveszítve így híveinek nagy részét. Márton Áron a helyben maradást választotta, és a nyájához tartozókat is erre bíztatta.[2] A püspök a háború alatt csak útlevéllel látogathatta egyházmegyéje nagyobb részét, amely látogatásokra bérmakörutak és papszentelések alkalmával került sor. Kolozsváron püspöki helytartóságot állítottak fel az észak-erdélyi részek egyházi kormányzása céljából, amelynek vezetését a püspök Sándor Imre pápai titkos kamarásra, székesegyházi kanonokra bízta.
Május 18-án Márton Áron papszentelésre érkezett a kolozsvári Szent Mihály plébániatemplomba, amelynek azelőtt plébánosa volt, és ahol 1939. február 12-én püspökké szentelték. Ez esetben is olvasott az idők jeleiből, és saját korát megelőzve tartotta meg híres beszédét. Magyarországon három nappal korábban kezdték meg a vidéki zsidóság deportálását, ami az észak-erdélyieket is érintette. Papokat szentelvén felhasználta a nagyszerű alkalmat, hogy felemelje szavát a zsidók akkor folyamatba helyezett elhurcoltatása ellen. Több hivatalos városi előkelőség is jelen volt a papszentelési ünnepségen, akik közül többen felálltak, hogy elhagyják a templomot, mikor világossá vált számukra, hogy miről beszél a püspök. Csak a városi főkapitány-helyettes tudta őket maradásra bírni, hogy a nyílt botrányt elkerüljék. A hatóság ekkor Márton Áronnak a Magyarországról történő kiutasításán kezdett gondolkodni.[3] Fellépéséért a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet kitüntette a Népek Igaza címmel, tiszteletére az „Igazak Kertjében” fát ültettek, és nevét felírták az emlékfalra.[4] Ugyanakkor felkészítette a fiatal papságot a háború után kezdődő üldöztetésekre, amelyek már most az ajtóban leselkednek. „Lehet, hogy vértanúságra avatlak fel titeket, lehet, hogy üldöztetéseket kell elszenvednetek, lehet, hogy gúnyolni és sárral fognak megdobni titeket, lehet, hogy hála és elismerés helyett hálátlanság lesz a fizetségtek […] Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség. Vállaljátok a gondjaitokra bízott hívek küzdelmes életét, sorsát, bajait. S álljatok őrhelyen, ahová küldöttek, hősi elszántsággal a veszély idején is.”[5] Ezt mondta azoknak, akiket azon az emlékezetes napon Isten szolgáivá szentelt fel. Nagy hatású szónoknak tartották, akinek beszédeire még a nem katolikus hívek is elmentek. Már-már politikai szerepet vállalt, amikor Kolozsváron elmondta ezt a bizonyos beszédet, és levelezésbe kezdett a kolozsvári rendőrfőkapitánnyal, aztán magával a miniszterelnökkel, és találkozott a magyar külügyminisztérium államtitkárával, tehát a rábízottak érdekében folyamatosan politikai lépéseket tett.[6]
Márton Áron 1945-ben és 1946. január 28-án memorandum levelet írt Petru Grozának a magyarság szomorú helyzetéről minden kertelés és szépítés nélkül.[7] Politikai lépései közül is az egyik legjelentősebb annak a vásárhelyi nyilatkozatnak az elítélése, amelyben az Magyar Népi Szövetség tagjai kimondják, hogy nincs szükség határmódosításra. Erre válaszként Márton Áron vezetésével egy memorandumot állítanak össze, amelyben kihangsúlyozzák, hogy ezzel az erdélyi magyar társadalom többsége nem ért egyet.[8]
Bár az 1945-ös Nemzetiségi Statútum, akárcsak a párizsi békeszerződés, teljes vallásszabadságot biztosított az egyházaknak, a katolikus egyház mindkét romániai rítusának üldözése megkezdődött 1945 őszén. Az államhatalom a kommunista beállítottságú Magyar Népi Szövetség útján indította el hadjáratát Márton Áron ellen. A Népi Szövetség 1945-ös marosvásárhelyi kongresszusán határozottan elkötelezte magát a kommunista román állam és az ország végleges területi integritása mellett. A határozatot igyekeztek ugyan titokban tartani, de ez alig sikerült.
Annak ellenére Márton Áron a közvetlen politizálástól tartózkodott, támogatta a magyar politikai elit reformszárnyát. A püspök a világháború alatt tanúsított magatartásával nemcsak a konzervatív-liberális középosztály és az egyházaikhoz kötődő vidéki földművesség osztatlan elismerését vívta ki, hanem még a magyar baloldal java része is respektálta őt.[9] 1945-ben folytatódik a magyar ajkú papság hátrányos megkülönböztetése azokkal szemben, akik az ortodoxiának szolgálnak. Nehéz helyzetük, megélhetési gondjaik egyre súlyosbodnak, sőt a nép vallásgyakorlásába is beleszólnak az államhivatalok részéről. Az igazi nehéz idők azonban még váratnak magukra.[10]
Márton Áron 1946. január 28-án több oldalas hivatalos levelet írt Petru Groza miniszterelnöknek, amelyben ecseteli a román hatóságok kegyetlen bánásmódját a magyarsággal szemben, felsorolja benne a magyarok sérelmeit, amelyeket a többségi román néptől kell elszenvedniük, köztük az anyagi kizsákmányolást és a magyar vagyonok legalizált úton történő román kézre juttatását.[11] A püspök ezt a levelet ugyanakkor az MNSZ akkori vezetőinek is elküldte, de érdemi választ egyik helyről sem kapott. A várt válasz és reakció helyett egy hajsza indult meg ellene.[12]
Ebben az évben Márton püspök tevékenységei közül igen jelentős még az április 7-én mondott beszéde a kolozsvári Szent Mihály székesegyházban. Kijelentette, hogy a magyaroknak a béke iránti várakozásaik csődöt mondtak. A vezetők tovább szítják a gyűlöletet az etnikumok között, és olyan igazságtalanságok történnek, amelyek a meglévő ellentéteket nem, hogy elsimítanák, de még inkább elmélyítik. A hivatalos igazoltatások azt a benyomást keltik az emberekben, mintha minden bűnért a magyarság lenne felelős. Egyéni és hatósági túlkapások vannak, amik sértik az itt lakó népek érdekeit.[13] A bosszúállásnak azonban minden gondolatát erőteljesen vissza kell utasítani. A demokrácia azért a legnehezebb társadalomszervező elv, mert magas erkölcsi követelményeket állít vezetőkkel és vezetettekkel szemben. A jövő uralmáért harcoló szellemek csatája már eldőlt, és azok veszik kezükbe az uralmat, akik magas erkölcsi igényekkel jönnek, a hamisságot igazságra cserélik, a gyűlöletet pedig szeretetre. Nagyhatású, lélegzetelállítóan bátor beszéde minden magyarban megteremtette az igazság utáni vágyat.[14]
Márton Áron több hetes bérmaútja során 1946. június 15-én részt vett a csíksomlyói búcsún, amelyen ugyancsak nagy jelentőségű beszédet mondott. Elérkezettnek látta az időt, hogy a népet felrázza kábultságából. A tervezett memorandumot fel akarta olvasni, kihasználva, hogy a magyarok sehol máshol nem tapasztalható létszámban vesznek részt a nagybúcsún. Tanácsadói és barátai kérésére azonban végül nem olvasta fel a memorandum szövegét, és a közlés hevületén is enyhített. A százötven-ezres tömeg előtt elmondta híres beszédét, amelyben tiltakozott a Külügyminiszterek Tanácsának május 7-i párizsi döntése ellen (melyben az 1938-as magyar-román határ visszaállítását javasolják).[15] Márton Áronra hárult a feladat, hogy ebben a túlfeszített hangulatban az indulatokat helyes mederbe terelje. Rendkívüli érzékenységgel találta meg a módját, hogy hogyan fejezze ki aggodalmát és együttérzését a néppel úgy, hogy közben ne buzdítsa őket politikai tüntetésre, vagy nemzetgyűlés megtartására.[16] Hogy már ebben az időben mekkora tekintélynek örvendett, mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a búcsú után a marosvásárhelyi református esperesi kerület tanácsa közölte vele, hogy mögötte áll minden hasonló természetű megnyilatkozásában. Ugyanezt hozták tudomására az unitáriusok is.[17]
A LEGSÚLYOSABB KÖVETKEZMÉNYEKKEL JÁRÓ ESZTENDŐ: 1948
Márton Áron 1947 nyarán még csak az RKP szócsövévé váló MNSZ-szel szemben vette fel a kesztyűt, 1948-ban azonban már a kommunista államhatalommal is nyíltan konfrontálódott. Lényegében három olyan kérdés volt, amelyben a püspök nem volt hajlandó Bukarest elvárásainak eleget tenni: az egyházi statútum, az egyházi iskolák és egyes püspökségek megszüntetése kérdésében.[18] Ez évi körleveleit elsősorban a buzdító és megnyugtató hangulat uralja. Ezekben felhívja a papság figyelmét a közelgő veszélyek fenyegetéseire.
1948. augusztus 11-én Márton Áron ideiglenesen felfüggeszti a Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség Egyházmegyei Tanácsát (régi nevén az Erdélyi Római Katolikus Státust) annak minden működésével, amely augusztus 20-i hatállyal lép érvénybe, és a főesperesekkel kerületeikben kihirdetteti. Döntését azzal indokolja, hogy annak szervei nem fejthetik ki tényleges tevékenységüket a Szentszéktől kapott szabályzat értelmében, mivel a tulajdonában lévő ingó és ingatlan egyházi javakat az állam a saját maga tulajdonába vonta, illetve átvételüket folyamatba helyezte az augusztus 3-i Közoktatásügyi Reformtörvény végrehajtása során. Ezzel a rendelkezésével ugyanakkor a püspök meg akarja akadályozni, hogy a Tanácson keresztül a kommunista hatóságok esetlegesen rá tudják tenni a kezüket az egyházmegyei vezetésre, ugyanis a korábbi Státus alapszabályzata szerint a kormánynak felügyeleti joga volt az egyházi önkormányzat összes intézményei felett. Az Egyházmegyei Tanács működési köre megszűnt, és mindaddig szünetelni fog, ameddig ő maga ennek ellenkezőjéről nem dönt, hiszen azt csak a püspök hívhatja össze. Az Egyházmegyei Tanács folyó ügyeinek intézését a püspök magának tartotta fenn, és az Igazgatótanács irodájára bízta.[19]
Egy későbbi, október 11-én kelt körlevelében kijelenti, hogy a jelen körülmények között, ameddig a helyzet nem tisztázódik, nem szándékozik összehívni sem státusgyűlést, sem igazgatótanácsi gyűlést. Ebből természetesem következik, hogy egyetlen katolikus hívőnek sem szabad részt vennie olyan státusgyűlésen, amit nem maga a püspök hív össze. Indoklásul ugyanakkor felhozza, hogy olyan kísérletekre van kilátás, miszerint a közgyűlés tagjai közé felvegyenek olyan férfiakat, akiknek kötelességük egyházi testületekben is a kormányzat politikáját folytatni. Mivel ilyen törekvésekre mutatkozott kilátás, ezért a Státusgyűlés összehívását már előző évben is tanácsosnak vélte elhalasztani. Az Egyházmegyei Tanács felfüggesztését az is indokolttá tette, hogy Igazgatótanácsa gyakorlatilag megbénult. Világi tagjai közül három (dr. Venczel József, dr. Bartha Ignác, dr. Bernád Ágoston), valamint a jogtanácsos (dr. Nagy László) börtönben volt, vagy jelen pillanatban is ott van. A rendőrség és a politikai pártok nyilatkozatai alapján a közvélemény úgy tartja, hogy ezeket a férfiakat a katolikus szervek működésében való közreműködésük, különösen a püspökkel való kollaboráció miatt büntetik. Mindezek mellett pedig a kormány terrorja miatt a többi tagok közül is sokan rejtőzködni kényszerülnek. A szabályzat értelmében ugyanis a közgyűlés tagjainak 2/3 aránya világi hívő, akiket részben választanak, részben hivatalból vesznek részt benne, mint például katolikus főiskolai tanárok, polgármesterek, vármegyék legmagasabb tisztviselői, ítélőtáblák bírái stb. Azok a katolikusok, akik a kommunista világnézetet vallották, éppen a Státust próbálták felhasználni, hogy a katolikus egyházat beszervezzék a baloldali politikába. Ezért volt nagyon bölcsen előrelátó a püspök, amikor elébe ment a bajoknak, és a lehető legokosabb lépéssel elkerülte az egyház sebezhetőségének kihasználását a kommunisták részéről.[20]
Márton Áron megerősítette az iskolán kívüli hitoktatást, amikor az egyházi iskolákat államosították, ezzel ellensúlyozva a kormány egyházellenes megnyilvánulásait. A többi római- és görög katolikus püspökökkel közös manifesztumot készített a kultuszminisztériumnak az iskolák elvétele miatt. Erre az állam válasza az volt, hogy 10 püspökből hetet (Márton Áron nincs köztük) leváltott. Ameddig nem nyugdíjazták őket, Ioan Bălan és Scheffler János püspökök többször is tárgyaltak a statútum-tervezettel kapcsolatban. Szeptember 17-e után pedig a püspöki kar – mivel nem vette figyelembe az állami intézkedést – Márton és Durcovici püspököket bízta meg, hogy vegyék kezükbe az ügyet, és készítsenek egy új javaslatot, amely az egyházjognak megfelelő. Hangsúlyozzák benne a Rómától való függést. Készen is lettek a tervezettel október 27-ére, a püspöki kar őszi ülésére, és egyeztettek mindkét rítus főpásztoraival. Majd valamennyiük nevében másnap, 28-án Márton Áron és Iuliu Hossu benyújtották azt a Felekezetek Hivatalának. 46 pontban foglalták össze a katolikus egyház és az állam kapcsolatát. A kormány válasza az volt, hogy még aznap éjszaka a politikai rendőrség letartóztatta valamennyi szabad lábon lévő görög rítusú püspököt. November 3-án Márton püspök értesítést kapott, miszerint elfogadják a tervezet azon pontjait, amelyek összhangban állnak a kultusztörvénnyel.[21]
Mivel a kormány különféle egyházellenes intézkedései nem hozták meg azokat az eredményeket, amelyeket hozzájuk fűztek, ezért a papságot az államsegély megvonásával fenyegették. Sorra intézkedtek elsősorban azon papok ellen, akiknek az egyházhoz és hitükhöz való hűsége nem tetszett nekik. A püspök mindhiába tiltakozott. A minisztérium közléséből továbbá az derült ki, hogy tovább növekszik majd azok száma, akiket megfosztanak jogos fizetségüktől. Ezért Márton Áron egyetértésben a még szabadon lévő jászvásári püspökkel, elhatározza, hogy tiltakozásul ő maga is elutasítja az államsegélyt. A papságot felszólította arra, hogy amennyiben mégis folyósítják fizetésüket, azt küldjék vissza.[22] Az erdélyi papság egybehangzó cselekedete és kemény kiállása véleményük mellett, nagy meglepetést okozott a minisztérium emberei körében.[23] A kormány megbízottjai főként azokat a papokat akarták kísértésbe hozni, akiktől már régebben megvonták az államsegélyt, és akár egy éve is anélkül kellett élniük, és közölték velük, hogy most újra ki van utalva számukra a pénzösszeg. Nem gondolták, hogy ilyen körülmények között is képes lesz a püspök arra, hogy akaratát érvényre juttassa. Az államsegély felvételének tilalma 1951-ig tartott, amikor dr. Boga Alajos ordinarius substitutus engedélyezte a felvételét abban a reményben, hogy a továbbiakban nem fogják alkalmazni a megvonását mint büntetést. Sajnos azonban még Márton Áron szabadulása után is alkalmazták egyik-másik pap esetében.[24]
A PÜSPÖK LETARTÓZTATÁSÁNAK ÉVE: 1949
1949 áprilisáig a hatóság 39 zárdát és kolostort üríttetett ki. Ezért más kolostorok és plébániák zsúfolásig megteltek az oda menekülő szerzetesekkel és szerzetesnőkkel. Április 27-én a püspök levelet intéz a miniszterelnökhöz, amelyben részletesen feltünteti a szerzetesrendek szomorú helyzetét.[25] A püspököt ettől az évtől egyre nyíltabb támadások érik az állami szervek részéről. Miséi alatt katonai zenekart vezényeltek a templom elé, bérmaútjain megtiltották, hogy díszkapuval várják, ellenrendezvények sorozatával kellett találkoznia. De a hívek kitartottak mellette, és nem hódoltak be az előírásoknak. Erre az évre személye egyre terhesebbé vált a kommunista államvezetés számára.[26]
Ebben az esztendőben a római katolikus egyház sok vezetője börtönbe került, mivel a hatóságok rájöttek arra, hogy a püspökökkel nem tudnak boldogulni. 1949 tavaszán a püspök bérmaúton volt Felcsíkon, amelyet Gyimesfelsőlokon fejezett be. Onnan Csíksomlyóra indult a pünkösdi búcsúra. Akkor már az a hír járta, – sőt maga a püspök is meg volt róla győződve, hogy az állam emberei el akarják fogni. Mivel már előző évben tapasztalták, hogy a csíksomlyói búcsú hatalmas tömegeket tud megmozgatni, ezért mindent megtettek annak érdekében, hogy a népet távol tartsák róla. A Székelyföldi kultúrversenynek nevezett kommunista tömegmegmozdulással az volt a céljuk, hogy a tömegeket ne engedjék a katolikus főpapság befolyása alá kerülni. Ezért a különféle próbákat és bemutatókat minden községben a vasárnapi szentmise idejére tették, majd a döntőt a búcsú napjára. Gyermekektől az öregekig mindenkit be akartak vonni a rendezvénybe, de tervük kudarcot vallott. Népszerűsége ebben az időben is töretlen maradt, amit egyre fenyegetőbbnek éreztek a kommunisták. A püspök legerősebb menedéke Székelyföld katolikusok lakta vidéke, elsősorban Csík környéke volt, ezért nem meglepő, hogy az állami hatóságok éppen itt fejtették ki a legnagyobb ellenreakciót az egyházi megmozdulásokkal szemben.[27] A nép azért, hogy megvédje, fehér lóra ültette, és körülötte gyűrűt hoztak létre az egymásba karolt férfiak, úgy, hogy nem lehetett a közelébe férkőzni. Bezárása előtt felhívta a papságot, hogy ne vállalja az egyházüldöző rendszerrel való együttműködést, és ne keltsék a nép felé azt a látszatot, hogy a diktatúrában béke uralkodik. Felhívása – a kis békepapi csoporttól eltekintve – követésre talált, és lényegesen meghatározta az erdélyi római katolikus egyház történelmét a kommunizmus alatt.[28]
A csíksomlyói nagybúcsún nem mindig vett részt a püspök. Nem volt kötelessége, sőt nem is volt szokás részt vennie, azonban amikor úgy gondolta, hogy az egy fontos történelmi pillanat, akkor részt vett rajta, tehát tudta, hogy jókor jó helyen kell lennie. A társadalomszervező hatása a maga idejében roppantul fontos volt. Ő már idejében rájött arra, hogy itt egy új kisebbségi társadalmat kell felépíteni. Tehát apáink sérelmi politizálását meg kell haladni.[29] Minden ellene felhozott vád ellenére az ez évi csíksomlyói búcsúra a szokottnál is nagyobb tömeg vonult fel, hogy meghallgassa püspöke történelmet író és sorsdöntő beszédét, talán érezte a nép, hogy évekig nem adatik lehetősége hallgatni a népszónok buzdításait. A következő évben ugyanis a püspök már nem lehetett jelen a búcsún, és a tömegek is nagy számban távol maradtak róla nemcsak évekig, de évtizedeken át. Éppen ezért úgy tartják számon, hogy ez volt az 1989 előtti utolsó szabad búcsú Csíksomlyón.[30] Márton Áron a felcsíki plébániákon végzett bérmaútjáról a gyimesi csángók körmenetével érkezett a csíksomlyói nyeregbe. A nép lelkesedése páratlan volt, minden tiltás ellenére díszes utcák, nagy tömeg fogadta mindenhol, és ez kifejezte egyúttal a tiltakozást is a püspököt támadó rágalmak ellen. Mivel fokozódott a hatósági fenyegetés, a plébániákon önkéntes őrség ajánlotta fel segítségét, vigyázva a püspök épségére, mivel már féltek letartóztatásától. Féltése nem volt alaptalan.[31] A híres csíksomlyói beszédet megelőzően feltételezhető, hogy Márton Áron közvetett módon kapcsolatban állt magyarországi egyházi vezetőkkel, akik ismerték az ő elképzeléseit a romániai katolikus egyház, valamint az erdélyi magyarság jövőjét illetően, viszont ebbe beleszólnia senkinek sem lehetett, hiszen ő mindvégig szuverén egyéniség volt.[32]
Márton Áron tisztában volt az akkori erőviszonyokkal, tudta, mire számíthat, de azért elmondta az erőt adó, csüggedést eloszlató csíksomlyói szónoklatát, melyben nyíltan, őszintén hozza fel az állami és egyházi hatalmak közt feszülő ellentétet, a megoldást azonban nem ígéri, és nem is bízza a népre annak megtalálását. Arra buzdít, hogy egyedül az igazságos Istenre hagyatkozzék mindenki, és ne akarjanak saját maguk igazságosztói lenni.[33] A beszéd utáni megtorlás nem váratott magára, ugyanis még abban az évben elkezdődött a püspökök letartóztatása (akik közül Scheffler János szatmári megyés püspök és Bogdánffy Szilárd felszentelt püspökhelyettes a rendszer mártírjaiként haltak meg).[34]
Másnap, pünkösdvasárnap délutánra összehívta a felcsíki és alcsíki papságot, hogy ismertesse velük a Statútum kérdését. Kijelentette, hogy a kormány kívánságára már egyszer átdolgozta, és elmegy a végsőkig, de amennyiben olyant kívánnak, ami a katolikus hittel ellenkezik, abba nem egyezik bele. Aztán kijelentette, hogy minden eljövendő eshetőségre megtette a kellő intézkedéseket. Egészen bizonyos, hogy ez a gyűlés is hozzájárult ahhoz, hogy a püspök néhány nap múlva bekövetkezett letartóztatásakor a csíki papság az ellenállást választotta.[35]
Innen a püspök Székelyudvarhelyre ment a hagyományos úrnapi búcsúra. Sass Antal, udvarhelyi plébánosnál szállt meg. A környékbeli falvak postáiról telefonáltak, hogy a püspököt már mindenfelé keresik az állami szervek. A püspök sofőrje, Sztojka Frigyes figyelmeztette a püspököt, hogy induljanak haza hamarább, mivel rossz hírek járnak. Megtudta ugyanis, hogy hazafelé menet le akarják tartóztatni Udvarhely és Segesvár között. A püspök kivárta a kellő időt, és a sofőr nem hagyta őt magára, hanem vállalta a szállításával járó kockázatot. Két kocsival mentek a körutazásra, amelyből a jobbikat a rendőrség lefoglalta. A másik szerelés alatt állott, de muszáj volt azzal elindulniuk. Elkezdődött a menekülés az üldözők elől, amely során erdei utakon haladtak, hogy az állam kopói ne érjék utol őket. Mire azok észbe kaptak, a püspökék már Gyulafehérváron voltak a palotában. Az állami szervek felháborodva ezután állandó megfigyelés alatt tartották. Ám ő nem adta fel a harcot. Mivel a tiltakozó levelekkel nem ért célt, úgy határozott, hogy személyesen utazik Bukarestbe, hogy felkeresse a miniszterelnököt. Vannak források, amelyek azt állítják, hogy június 20-án telefonhívást kapott, hogy másnap induljon Bukarestbe. Útjának kitalált célja pedig az volt, hogy Petru Groza miniszterelnök beszélni akar vele a statútummal kapcsolatos kérdésekről. Ezzel mozdították ki otthonából. 1949. június 21-én taxit rendelt Ferenc Benjámin irodaigazgatóval együtt. Azzal akarták magukat Tövisre, a vasútállomásra vitetni, hogy onnan vonattal menjenek tovább a fővárosba.[36]
Márton Áron már olvasott az idők jeleiből, sejtette letartóztatást, ezért indulás előtt titokban ordináriusokat nevezett ki. Már az indulás menete gyanúra adott okot, hiszen nem a megszokott zsidó sofőr jött értük. Később kiderült, hogy ő nem vállalta a hatóságokkal való összejátszást a püspök ellen. A püspök minden gyanakvás ellenére kocsiba szállt. Marosszentimre és Tövis között a sofőr motorhibát hazudva és színlelve megállt, miközben „véletlenül” arra jött egy másik autó civil rendőrökkel. Felajánlották autójukat, és ők átültek. Indulás után a hatóságiak felmutatták igazolványaikat, köztük egy Crăciun nevezetű szebeni közbiztonsági főnök, és letartóztatták a püspököt. Bekötötték a szemét, megtiltották, hogy kérdéseket tegyen fel. Érkezés után levették szeméről a kendőt, és ő az épületekről egyből ráismert Nagyszebenre. Zárt helyiségben vallatni kezdték, de – saját elmondása szerint – nem bántalmazták tettlegesen.[37] A forgatókönyv minden szocialista országban hasonló volt. A szabadon maradt egyházi vezetők elé első feladatként azt tűzte ki a kommunista párt, hogy írjanak alá egy nyilatkozatot, amelyben elismerik, hogy hazájukban vallásszabadság van. A katolikus püspökök már nemet mondtak erre, ezért kellett a börtön terhét elviselniük. Azonban Áron püspök letartóztatása után két nappal, június 23-án a többi történelmi egyházak vezetői súlyos kényszer hatására aláírtak egy dokumentumot, amelyben különös hálájukat fejezik ki az államnak, amiért számukra szabad vallásgyakorlást biztosít.[38]
Letartóztatása után hadbíróság elé állították. Hazaárulással és állam ellenes összeesküvéssel vádolták, majd a bukaresti hadi törvényszék 1951-ben elítélte. Amennyiben részletesebben kívánjuk felsorolni elfogatásának vélt, illetve valós okait, akkor azt mondhatjuk, hogy ezek a következők: 1. az egyházért és magyarságért való nyílt kiállása, 2. 1949 februárjában visszautasította az államsegélyt. (Az állam takarékosságból elbocsátotta a tisztviselők egyharmadát, a püspöktől is azt követelték, hogy bocsássa el a papság egy részét. Ő inkább lemondott az államsegélyről, de nem korlátozta a papok számát.) 3. körlevélben felszólalt a görög katolikusokkal való kényszer-unió ellen, 4. felfüggesztette a Római Katolikus Státust, 5. megtiltotta híveinek és papjainak a párt által összehívott gyűléseken való részvételt, 6. szembeszegült minden egyházellenes törvénnyel, mivel azok veszélyeztették az egyház és egyházi intézmények létét és munkáját.[39] „Eltávolításának igazi célja az volt, hogy ne legyen, aki akadályozza az egyház felszámolására készült tervet.”[40]
Letartóztatásának mikéntjénél érdekesebb talán az, hogy mikor és miért tartóztatták le. 1948–49 Romániában is az ország sztálinizálásának az éve, egyházpolitikai vonalon pedig megszületik az új alkotmány, az oktatási- valamint kultusztörvény, felszámolják a görög katolikus egyházat, és folyamatosan érkeznek a támadások, amikkel meg akarnak szüntetni minden párhuzamos intézményt, ami nem a Román Kommunista Pártnak van alárendelve. Ebben a hangulatban és ezen háttéresemények közepette kerül sor Márton Áron letartóztatására, akinek személyében, mint a katolikus egyház fejében, olyan intézmény állt velük szemben, amit nem voltak képesek alárendelni a kommunista pártnak. Egy olyan integratív személyiség volt, hogy nem zárt ki senkit az esetleges tárgyalópartnerei közül. A baloldali és szélső baloldali képviselőkkel is szóba állt, illetve levelezett, de kemény kiállású volt és komolyan képviselte saját elveit és nézeteit mindig és mindenhol, azokon a tárgyalásokon is, amelyeket az ő elítélése érdekében hívtak össze. Ez nem csupán Márton Áron pere, hanem egy nagyon szerteágazó társaságé, akiket együtt ítéltek el, köztük Kurkó Gyárfással, az MNSz elnökével, aki Márton Áron politikai „ellenfele”, de ugyanakkor rokona is volt.[41]
Áron püspök markánsan humánus, katolikus magyar főpap volt, akire egész Erdély és bizonyos szempontból egész Románia felnézett, és nem csupán a katolikus egyház tagjai, hanem a másvallásúak, sőt az egyházat üldöző kommunista vezetők is méltó és komoly ellenfelet láttak benne. Szerepének egyházpolitikai jelentősége abban áll, hogy vezetése alatt a romániai katolikus egyház és papság meg tudta őrizni egységét. Így lett képessé arra, hogy szembeszálljon a szovjet paranccsal, ami az egyház megszüntetését tűzte ki célul.[42]
A PÜSPÖK TOVÁBBI SORSA EGÉSZEN SZABADULÁSÁIG
Koncepciós pere 1951. július 30-án kezdődött meg a bukaresti hadbíróságon, amelynek során Márton Áron mellett napirendre kerültek az erdélyi magyar közélet letartóztatott nagyjai, az 1946-os memorandumot aláírók: Szász Pál, Korparich Ede, Lakatos István, Kurkó Gyárfás, az MNSZ volt elnöke, gr. Teleki Pál, az EMGE egyik volt vezetője, Venczel József és Bodor Bertalan bankigazgató. Minden vádlott mellett egy rendőrtiszt állt, aki megakadályozta, hogy a tárgyalások alatt egymással kommunikáljanak. A tárgyalások titkosak voltak, a terjedelmes vádiratot pedig előtte fél órával kapták kézbe, így egyikük sem tudta elolvasni. A nyolc vádlott számára négy ügyvédet neveztek ki, akik még náluk is jobban meg voltak rémülve. A per kidolgozói többször változtattak a vád koncepcióján.[43] A valamennyiük ellen felhozott elsődleges vád az volt, hogy a bíróság állítása szerint 1945–46 során nagy méretű összeesküvést szerveztek a román kormány ellen, amelyben fondorlatosan és jól átgondolva mindannyiuknak kitaláltak egy megfelelő szerepet. A vádbeszéd felolvasása után az ügyvédek kaptak szót, akik valamennyien megvallották védenceik bűnösségét. Az utolsó szó jogán a vádlottak is megszólalhattak.[44] Elsőként Márton Áron kapott szót, akinek még ilyen körülmények között elmondott védő beszédéből is kitűnt a megfontoltság és politikai prudencia: „Minden háború után a békét a győztesek diktálják, és jaj a legyőzötteknek! A trianoni békeszerződést is a gyűlölet és a bosszú diktálta. Ma már nagyon sok millió ember van a világon, akik tudják, hogy a békeszerződéseknek vannak túlzásai. Romániában él közel kétmillió magyar. Ez egy tény, amit nem lehet letagadni. […] Mi nem akarunk igazságtalan megoldást, nem akarjuk az olyan dél-erdélyi megyéket elvitatni, ahol a román nemzetiségű lakosság többségben van, csak egy olyan területet, ahol a magyar anyanyelvű lakosság van többségben. […] Egyszer már békét kellene teremteni a két nép között, de ez a béke nem valósulhat meg kizárólag az egyik nép rovására. Mindkettőnek kell valami áldozatot hozni. Én a végleges megbékélést szeretném a két, sokat szenvedett nép között, és ha ezért börtön jár, én azt is vállalom.”[45]
Az ítéletet 1951. augusztus 7-én olvasta fel a katonai ügyész a jilavai börtön egy kisebb szobájában, ami szerint Márton Áronnak 10 év börtön és politikai jogainak 5 évi felfüggesztése jár összesküvésért, életfogytiglani kényszermunka hazaárulásért, továbbá teljes vagyonelkobzás plusz 10 ezer lej perköltség. Az ítélet 4 napon belül megfellebbezhető volt, de természetesen ezt mind elutasították. Az ítélet meghozatala és közlése után nem sok kilátás maradt számukra, hiszen az akkori romániai börtönviszonyok garantálták, hogy az ítélet szó szerint betartódjék. A papságnak sem maradt sok reménye, már ami az emberi számításokat illeti. A püspök elítélése nagy visszhangot váltott ki nem csak Románia-szerte, hanem Nyugaton is. Mivel attól kezdve, hogy letartóztatták, semmi megbízható hír nem szivárgott ki róla, nem meglepő, hogy sokan halottnak hitték.[46]
Ezzel a perrel, bár eltávolították az útból az erdélyi római katolikus egyház legtekintélyesebb püspökét, a kommunista hatóságoknak mégsem sikerült megvalósítaniuk tervüket, vagyis létrehozni egy Rómától független, kizárólag Bukaresttől függő nemzeti egyházat. Hiába tartóztatták le sorban a titokban kinevezett ordináriusokat, és hiába hoztak létre egy szakadár egyházvezetést és a papi békemozgalmat, mivel a katolikus papok döntő része továbbra is hűséges maradt Márton Áronhoz és Rómához. A protestáns egyházakkal szemben az erdélyi katolikus egyházat nem sikerült behódoltatni. Így még egy dolog nyilvánvaló volt az állami szervek számára. Márton Áronban felismerték azt az egyéniséget, aki a hányattatás és szorongattatás idején is gondolkodó feje, érző szíve és megtörhetetlen lelkiismerete lehetett egyházmegyéjének.[47]
Márton Áron utolsó börtönállomása a jilavai földalatti börtön volt. Kiszabadulása érdekében nemzetközi mozgalom indult. 1954-ben a kormány mérlegelte ugyan szabadon bocsátását, ennek azonban az lett volna a feltétele, hogy a püspök szakítson Rómával, s létrejöjjön a romániai nemzeti egyház. Márton Áron erre nem volt hajlandó. A sikertelenség láttán, illetve a meggyőzésére vonatkozó további kilátások híján 1955-ben elrendelték szabadon bocsátását. Amikor Sztálin halála után Romániában is érezhetővé vált az enyhülés, Petru Groza kezdeményezésére a Nemzetgyűlés elnöksége február 2-án felfüggesztette büntetését, ám továbbra is Bukarestben maradt március 25-ig, amikor újra átvehette az egyházmegye vezetését. „Márton Áron tudta, hogy otthon majd azt gondolják: szabadon bocsátásának ára volt. Ő azonban tisztának tudta lelkiismeretét.”[48] A püspök börtönben tartózkodásának idején a Szentszék által elrendelt módon kijelölt titkos ordináriusok igazgatták az erdélyi egyházmegyét. Szabadulása utáni első körlevelében közölte papjaival, hogy átvette a püspökség vezetését, és töredelmességre szólította fel mindazokat, akik vétettek az egyházi előírások és a hűség ellen. Népszerűsége, amelyet a szabadulás után azonnal kinyilvánítottak neki hívei, annyira zavarta a hatóságokat, hogy 1957-ben újra megvonták tőle a mozgási szabadságot, és házi őrizetbe helyezték, amely döntés értelmében megtiltották, hogy elhagyja a püspöki palotát, azt az egyetlen esetet kivéve, amikor a székesegyházba megy át, ami a palotától néhány méterre fekszik. Egy alkalommal még rá is lőttek a várdombról, amikor a palota kertjében sétált. Hiába korlátozták azonban mozgáskörét, még így is kezében tudta tartani egyházmegyéje vezetését.[49]
Amire őt 1949-ben letartóztatják, már készen áll az a titkos ordináriusi hálózat, amely Romániában a katolikus egyház felszámolásának kísérletét meg tudja akadályozni. Azt a hat évet, ami alatt a püspök börtönben van, ennek a hálózatnak köszönhetően az egyház túlélte, és gyakorlatilag semmit sem értek el a püspök fogva tartásával, ellentétben Magyarországgal. Kiengedése személyesen Petru Groza miniszterelnöknek az érdeme, amit később megbánhattak. Groza abban reménykedik ’55-ben, hogy a püspököt annyira megtörte a börtön, hogy amennyiben kiengedik, a letartóztatása előtt tanúsított nyílt szembenállást már nem folytatja tovább. De elszámították magukat.[50]
Romániában is az 50-es években folyik a békepapi mozgalom, ami kiszabadulásakor gyakorlatilag felszámolódik, hiszen azokat a papokat, akik komolyan részt vettek a mozgalomban, elszigetelt, kisebb plébániákra helyezi, lelkigyakorlatra küldi, és ha megbánást tanúsítanak, feloldoztatja őket bűnük alól. Egy érdekes, szimbolikus cselekedete volt, hogy amikor kiszabadulása után, 1956-ban elindul az első bérmakörútra, minden papnak előre megírta, hogy hogyan kell lezajlania a bérmálásnak. A templom előtt minden pap átnyújtotta a főpásztornak a templom kulcsát, és amennyiben a püspök úgy vélte, hogy a pap nem felel meg az egyházi vonalnak, magánál tartotta a kulcsot, és nem adta vissza, így mintegy magának tartva fenn az újabb pap kinevezésének jogát is. Tehát ledönti mindazt, amit a kommunistáknak az 50-es évek közepéig kínkeservesen sikerült megalkotni.
1957-ben fel is merül még egyszer az akkori belügyminiszter részéről, hogy vissza kellene őt vinni a börtönbe, de akkor is Groza az, aki azt mondja, hogy ha már egyszer kiengedték, még egyszer ne tegyék vele ugyanazt, mert annak nagyon rossz üzenete van. Így az a kompromisszumos megoldás születik, hogy házi őrizetbe helyezik.[51] Mozgásszabadságának korlátozásáról Márton Áron 1957. június 11-én le is küldi tájékoztató levelét valamennyi főesperesi hivatalnak. 1967-ben Franz König bécsi bíboros a román ortodox pátriárka vendégeként Bukarestbe látogatott, amire Márton Áront is behívták. Mivel azonban a kényszerlakhelyre vonatkozó rendeletet még nem törölték el, ő pedig engedélyt nem volt hajlandó kérni, ezért nem tehetett eleget a meghívásnak. A bíboros megütközött a kialakult helyzeten, ezért Emil Bodnăraş miniszterelnök-helyettesnél közbenjárt a püspök érdekében, akivel november 22-én közölték, hogy végleg föloldották a kényszerlakhelyre vonatkozó rendeletet. Mivel ekkor visszanyerte polgári jogait, és személyazonossági igazolványt is kapott, többé már nem hivatkozhatott erre a hiányosságra, így részt vett a Curtea de Argeş-i ortodox kolostor felszentelésének 450. évfordulóján. Ezt követően hamarosan újrakezdte bérmaútjait és vizitációit.[52]
Márton Áron püspökről elfogatása után évekig nem lehetett semmit sem hallani. Perét titokban tárgyalták, és hollétét eltitkolták a nagyközönség elől. Halálhíre is elterjedt, ezért 1952-ben Szalay Jeromos elsőként írta meg az életét Vértanú püspök vértanú népe 1896–1952? címmel. Akkor még bizonytalan volt, hogy él-e még. Később kiderült, hogy a börtönben életben maradt, és példája erősebben hatott, mintha megalkuvás árán népe körében maradt volna. Az egyházmegye számára kétségtelenül a legnehezebb évek voltak azok, amelyeket a püspök nélkül voltak kénytelenek megélni, de börtönben eltöltött éveinek is megvoltak a maga gyümölcsei, tehát nem önmagáért való áldozatról van szó. A nála és papjainál látott nagy áldozatkészség a hatóságoknál azt eredményezte, hogy egy idő után keresték a megoldást a katolikus egyház helyzetének rendezésére. Börtönben tartózkodása idején az egyházmegye papsága egyértelműen felszólalt amellett, hogy egyedül a püspök szabadon bocsátása tenné ismét tisztává az egyház helyzetét, ehhez pedig még a nemzetközi visszhang is hozzájárult. Kiszabadulásakor a hatóságok gondoskodtak a meglepetésszerű fogadtatásról, hiszen előző éjjel tartóztattak le egy csoport papot és szerzetest, hogy a püspöknek ne legyen olyan nagy erősítése. Azt remélték, hogy sikerült megpuhítani, ő azonban már első levelében közölte a hívekkel és a papsággal, hogy szabadon bocsátása fejében semmiféle alkuba nem ment bele.[53] A békepapi mozgalommal kapcsolatban közölte, hogy nem ad ki tiltó rendelkezést, de ő maga abban részt nem vesz, és határozottan elutasítja, továbbá elvárja, hogy példáját kövessék. Ez az erkölcsi „kényszer” a legrövidebb idő alatt célt ért a papságnál, és hamarosan összeomlott a mozgalom. Feltételezhetően ez a fajta hozzáállás hatékonyabb volt, mintha a szigorú szavakkal megtiltotta volna a mozgalomban való részvételt. A bűnrészes papokat lelkigyakorlatra küldte, ahol feloldozást kértek és kaptak bűnük alól. Aztán hozzálátott, hogy a plébániákról eltávolított papokat és főespereseket visszahelyezze hivatalukba, és a törvénytelen vonalhoz tartozókat félreállítsa. Mindebben viszont a legnagyobb főpásztori türelemmel és irgalommal járt el.[54]
Erdélyben egy egyházi vezető a magyarság számára politikai és lelki vezető is egyben. Márton Áron elsősorban azzal tűnt ki, hogy rendkívüli szónok volt. Olyan prédikációkat tartott, amelyekre egyre többen és többen mentek el, és valószínűleg ebből fejlődött ki egész politikai szerepvállalása is. Miután Kolozsváron elmondta az 1944. májusi híres beszédét, onnan már nem létezett semmilyen visszaút számára. Mivel nyíltan megvallotta politikai nézeteit, ezért az emberek még inkább felnéztek rá, és megbíztak benne. Egyszerre volt karizmatikus lelki vezető, politikus, pedagógus, társadalomszervező, sőt még diplomata is.[55] Amikor a püspök kiszabadult, mindenki azt gondolta, hogy minden úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna. De nem így történt. A püspök természetesen úgy végezte a munkáját, olyan kiállással, bátorsággal és lelkesedéssel, mintha neki nem esett volna ki az a hat év. Őt a börtön nem törte meg. A hívek nem értették meg, hogy az egyházi eseményeket nem szabad nagy felhajtással körülvenni, ők úgy viselkedtek, mintha megváltozott volna a rendszer. A pásztor nélküli nyáj újra vezetőt kapott, ezért nagy biztonságot éreztek maguk körül, és többet engedtek meg maguknak, mint kellett volna. Ezt a kommunisták nem bírták elviselni. Márton Áron kiengedése valamint a magyar forradalom azt éreztette velük, hogy ebben az országban veszélybe került a rendszerük, illetve nacionalista politikájuk. Aztán az utókor már tudja, hogy akkor még közel sem volt veszélyben, hiszen azután több mint három évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy csillaguk leáldozzon.[56]
GAGYI KATINKA
[1] A tanulmányban található képek az Egyházfórum 2005/5. számból valók.
[2] Vö. Szenczei László, Az erdélyi magyarság harca 1940–1944, Budapest 1946, 35.
[3] Vö. Virt László, Katolikus kisebbség Erdélyben, Budapest – Luzern, 1991, 25.
[4] Vö. Tomka Ferenc, Halálra szántak, mégis élünk!, Budapest 2005, 137.
[5] Léstyán Ferenc, Erdélyi Szibéria, Gyulafehérvár 2003, 62–63.
[6] Vö. Fülöp Mihály – Vincze Gábor, Vasfüggöny keleten – Iratok a magyar-román kapcsolatok történetéről 1948–1955 között, Debrecen 2007, 132–133.
[7] Vö. Domokos Pál Péter, Rendületlenül, Szeged, é. n., 91.
[8] Vö. Fülöp M. – Vincze G. , Vasfüggöny keleten – Iratok a magyar-román kapcsolatok történetéről 1948–1955 között, 265–269.
[9] Vö. Jelentés Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök antidemokratikus tevékenységéről, in: Keresztény Szó, Szerk. Bodó Márta, XII. Évf. 2001. 3. sz. 30. (fordította Schuller Mária)
[10] Vö. Domokos P. P., Rendületlenül, 89.
[11] Gyulafehérvári Érseki Levéltár (a továbbiakban Gyél) I. 1/a. 2021. d. 4. cs. – 1946. január 28. Márton Áron püspök levele Petru Groza miniszterelnökhöz
[12] Vö. Szőke János – Baranyi Mária, Márton Áron életrajza, in: Márton Áron, Nyíregyháza 1990, 147.; Tempfli I., Sárból és napsugárból…86.
[13] Vö. Vincze Gábor, Revízió vagy autonómia – Iratok a magyar-román kapcsolatok történetéből 1945–1947., Budapest 1998, 163.
[14] Vö. Andreescu, Andreea – Năstasă, Lucian – Varga Andrea, Maghiarii din România, Cluj Napoca 2002, 230–232.
[15] Vö. Baróti László – Sándor, Márton Áron, az apostol, in: Keresztény Szó, Szerk. Bodó Márta, XIII. Évf. 2002. 8. sz. 5–6.
[16] Vö. Marton József, Márton Áron – Bérmálás, Marosvásárhely 2006, 7.
[17] Vö. Vincze Gábor, Non recuso laborem, in: Keresztény Szó, Szerk. Bodó Márta, X. Évf. 1999. 12. sz. 15–17.
[18] Vö. Vincze G., Non recuso laborem, 15–17.
[19] Gyél I. 1/a. 2078. d. 5. cs. – 1948. augusztus 11. Az Egyházmegyei Tanács működésének ideiglenes felfüggesztése
[20] Gyél I. 1/a. 2078. d. 5. cs. – 1948. augusztus 11. Az Egyházmegyei Tanács működésének ideiglenes felfüggesztése
[21] Vö. Domokos P. P., Rendületlenül, 91.; Tempfli Imre, Sárból és napsugárból, Pakocs Károly püspöki helynök élete és kora 1892–1966. (a továbbiakban Sárból és napsugárból…), Budapest 2000, 155. 159.
[22] Vö. Marton József, Márton Áron emlékkönyv, Kolozsvár 1996, 79.
[23] Vö. Salacz Gábor, A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt, München 1975., 94.
[24] Vö. Léstyán F., Erdélyi Szibéria, 71–72.
[25] Vö. Bartalis János, Halálra ítélt erdélyi ferencesek története 1949–1989, Csíksomlyó 2003, 42.
[26] Vö. Tempfli I., Sárból és napsugárból… 146–148.
[27] Vö. Vincze Gábor, Két korabeli dokumentum az 1949-es csíksomlyói búcsúról, in: Keresztény Szó, Szerk. Bodó Márta, XIII. Évf. 2002. 8. sz. 21–24.
[28] Vö. Tomka F., Halálra szántak, mégis élünk!, 139.
[29] Vö. Fülöp M. – Vincze G., Vasfüggöny keleten – Iratok a magyar-román kapcsolatok történetéről 1948–1955 között, 127–129.
[30] Vö. Vincze G., Két korabeli dokumentum az 1949-es csíksomlyói búcsúról, 21–24.
[31] Vö. Léstyán F., Erdélyi Szibéria, 80–81.
[32] Vö. Fülöp M. – Vincze G., Vasfüggöny keleten – Iratok a magyar-román kapcsolatok történetéről 1948–1955 között, 143–145.
[33] Vö. Marton J., Márton Áron – Bérmálás, 8–9.
[34] Vö. Marton J., Márton Áron – Bérmálás, 8–9.
[35] Vö. Virt L., Katolikus kisebbség Erdélyben, 27–28.
[36] Vö. Szőke J. – Baranyi M., Márton Áron életrajza, 153.; Domokos P. P., Rendületlenül, 183.
[37] Vö. Baranyi Mária, Márton Áron szülőfaluja és az erdélyi helyzet, in: Márton Áron, Nyíregyháza 1990, 17.; Szőke J. – Baranyi M., Márton Áron életrajza, 154.; Domokos P. P., Rendületlenül, 183.; Léstyán F, Erdélyi Szibéria, 87.
[38] Vö. Tomka F., Halálra szántak, mégis élünk!, 139.
[39] Vö. Szőke J. – Baranyi M., Márton Áron életrajza, 155.
[40] Léstyán Ferenc, Az Erdélyi Római Katolikus Püspökség a kommunista rendszer első évei alatt (1), in: Romániai Magyar Szó 1992. február 28. 4.
[41] Vö. Fülöp M. – Vincze G., Vasfüggöny keleten – Iratok a magyar-román kapcsolatok történetéről 1948–1955 között, 61–64.
[42] Vö. Tomka F., Halálra szántak, mégis élünk!, 137.
[43] Vö. Palczer Károly, Képek a szenvedés éveiből, Csíkszereda 1999, 208–209.; Vincze G,. Non recuso laborem, 7–8.
[44] Vö. Bărbu, Daniel, Ultimul obstacol, Bucureşti 1991, 268–269.
[45] Fodor Sándor, Emlékezés Áron püspökre, in: Lőrincz György (szerk), Nem mi választjuk ki szentjeinket, Székelyudvarhely 1995, 46.
[46] Vö. Virt L., Katolikus kisebbség Erdélyben, 29.
[47] Vö. Vincze G., Non recuso laborem, 7–8.
[48] JakubinyI György, Márton Áron püspök és a Szentszék, in: Keresztény Szó, Szerk. Bodó Márta, XVI. Évf. 2005. 9. sz., 1–3.
[49] Vö. Marton József – Jakabffy Tamás, Az erdélyi katolicizmus századai, Gyulafehérvár, é. n., 161–166.; Léstyán F., Erdélyi Szibéria, 88.
[50] Vö. Virt L., Márton Áron, a lelkiismeret apostola, 135–136.
[51] Vö. Fülöp M. – Vincze G., Vasfüggöny keleten – Iratok a magyar-román kapcsolatok történetéről 1948–1955 között, 315–319.
[52] Vö. Vincze G., Non recuso laborem, 7–8.; JakubinyI GY., Márton Áron püspök és a Szentszék, 1–3.
[53] Vö. Virt L., Márton Áron, a lelkiismeret apostola, 143–152.
[54] Vö. Léstyán F., Az Erdélyi Római Katolikus Püspökség a kommunista rendszer első évei alatt (1)
[55] Vö. Fülöp M. – Vincze G., Vasfüggöny keleten – Iratok a magyar-román kapcsolatok történetéről 1948–1955 között, 311–323.
[56] Borbély Gábor nyugalmazott felcsíki főesperes közlése nyomán.